A népzene. Kuhač Ferencztől, fordította Sztankó Béla
A népzene.
Kuhač Ferencztől, fordította Sztankó Béla
Kuhač Ferencztől, fordította Sztankó Béla
A horvát nép zenéjére vonatkozólag a legrégibb időkből kevés adat maradt fönn. A történelem följegyezte, hogy midőn Attila 447-ben Illyriát elpusztította, udvarában szláv énekesek dalokat énekeltek. Theophilaktos byzánczi írótól eredő másik följegyzés szerint a görögök az 591. év körűl az avar khánhoz menő három szláv követet útjokban elfoglak s Maurikios császár elé vittek, a ki előtt a foglyok előadták; hogy az ő mesterségük nem a fegyver, hanem a kithara, fő foglalkozásuk az ének és a zene, s hogy különben is ők igen jámbor és békés életet élnek.
Igaz ugyan, hogy a horvátoknak mai hazájukba való tömeges bevándorlása ezen időben még nem ment végbe, de történelmileg igazolva van, hogy kisebb csapatokban már a IV. és V. század folyamán megtelepedtek Pannoniában és Illyriában.
A horvátok nagy bevándorlásának idejéből – mely a 630. év körűl történt – zenéjöket illetőleg csak annyit tudunk, hogy pogány vallásgyakorlataiknak az ének volt a fő alkotórésze, sőt általában imádságaik is csak éneklésből állottak, melyeket a vallásos szertartásoknál a község vagy a család véne kezdett el.
Máig fönmaradott szertartásos népdalaik között kétségkivűl sok van a pogánykorból való, mert régi vallási szokásokra és ünnepségekre vonatkoznak. E pogány énekek legtöbbje idők folytán elkeresztényesedett ugyan, a mennyiben a pogány istenségek neveit a keresztény szentekével cserélték föl, mindamellett ezen átalakúlás daczára is fölismerhető pogány eredetök, mint az alább közölt arató-dal is mutatja.
Ha már a horvát nép régi dalai nyelv, személy- és helynevek dolgában megváltoztak is, dallamaikat illetőleg határozottan lehet állítani, hogy ha valamely dallam egyszer meg volt állapodva és szorosan a szertartásokhoz tartozott, minden további módosúlás nélkül érintetlenűl maradt. A legrégibb dalok közűl ugyan egy sem maradt fönn írásban, tehát nincs módunkban összehasonlítani e régi dalokat a nép között ma is élő dalokkal; de a két-háromszáz évvel ezelőtt följegyzett dalokból láthatjuk, hogyan formálta át őket a nép nyelvileg a nélkül, hogy dallamukat megváltoztatta volna: meglehetős bizonyossággal föltehetjük, hogy a legrégibb dalokkal is ugyanez történt. Lássunk erre egy példát.
János-nap (június 24) előestéjén minden horvát paraszt virágokkal ékesíti föl a szobáját; a ház előtt, vagy emelkedettebb helyeken kör alakban szalmát hintenek el, melyen leányok és gyermekek Lado-dalokat énekelnek. Majd meggyújtják a szalmát és száraz galyakat vetnek a tűzre, melyen a férfiak és fiúk átugrálnak, miközben Lado pogány istennőhöz énekelnek. A következő dal Virje faluból való:
Ez utóbbi dallamra – némi változtatást téve rajta – Vrhovac Miksa zágrábi püspök új szöveget írt, s e dalt 1818 június 27-én, mikor I. Ferencz és neje, Auguszta Karolina, meglátogatták a horvát fővárost, nagy számú nemesekből álló vegyes karral elő is adatta.
A dallam s a Vrhovac által írt szöveg eleje az eredeti nyomtatott példány szerint ez:
Mikor a horvátok még pogányok voltak, az áldozat bemutatásánál, mely szertartást valamely szabad, de körűlkerített téren tartották, a legöregebb férfi kezdett rá az énekre; még pedig rendesen olyanra, a milyet a pillanat épen sugallt neki. Ha a rögtönzés sikerűlt, a szöveg s a dallam hagyományossá lett, de csak úgy, mint a hogy minden jó dal hagyományossá szokott lenni, s koránsem mint állandó, szertartásos ének. Úgy látszik, ez az oka annak, hogy bizonyos pogány maradványú ünnepségeknél, melyeket a horvát nép még ma is megül, nem mindenütt egyazon dalt éneklik. Tartalmukat tekintve példáúl az úgy nevezett Kres-dalok (János-ünnepi dalok), a Badnjak-dalok (karácsonyi dalok), a Koleda-dalok (újévi dalok) az illető ünnepségekre vonatkoznak ugyan, de a fölfogást illetőleg – úgy a szövegre, mint a dallamra nézve – egészen különbözők, jóllehet az említett dalok legtöbbje határozottan a pogánykorból származik.
Föltűnő, hogy a horvátok, kik az írás mesterségét korán elsajátították és kiknek saját írásuk is volt, régi dalaikat, legalább az 1000. év előttieket, föl nem jegyezték. Valószinűleg szükségtelennek tartották ezt, mert a dalok a nélkül is mindenkinek emlékezetében voltak s egyáltalában lehetetlennek látszott, hogy azokat egykor még el is felejtsék.
De ha nincsenek is följegyzések a legrégibb eredetű énekekről, a régi horvát nyelv bizonyságúl szolgál arra nézve, hogy a horvát nép a zenét és éneket különös szeretettel ápolta. A X. és XI. századból való íratokban már a dal (пъсньнь, пъснь), ének (пътииє) énekes (пъснивьць) szavak igen gyakran előfordúlnak. Egy 1157-dik évből származó íratban az énekelni (пъвати) szó, egy másik 1262-dik évből való íratban pedig az énekes (пъвьць) szó olvasható. Hangszereik közűl már a X. és XI. évszázadban előfordúlnak a gusla (гжсль) (egy vagy két húros, kezdetleges hegedű), az 1262. évből származó kodexben meg a tambura (пандоура), a fuvola (свирьль), a pásztorsíp (соплвь пастырьскиихь), a kürt (рогь, рожана), a trombita (тржьа), a duda (мъшьць) és más hangszerek nevei. A horvátok régi nyelvkincsének ezen kifejezései bizonyitják, hogy a nép úgy az éneket, mint a hangszeres zenét már a följegyzések idejében minden bizonynyal gyakorolta. Mert, mint egy horvát közmondás mondja: a mi nincs, annak neve sincs („česa nije, ni ime nema”).
A régi horvátok az éneket és zenét az ég közvetett ajándékának, egyébként mindkettőt az ember művének tekintették. E józan fölfogás következtében természeti isteneik között az éneknek s a zenének nem is volt külön istensége. Az éneklés jelképei náluk a mindenség szülőanyjának a madarai: a kakas, a fülemile és a fecske (babin kokot, babin slavulj, babina lasta) voltak. Ugyanezen józan fölfogásra vall, hogy az ének nemtőit, a vilákat és a dodolákat, nem égi, hanem földi lényeknek képzelték; de hitték róluk, hogy a hegyek között szűzies életet élnek és oly bűvös-bájosan énekelnek, hogy senki sem meri őket közelről hallgatni, hogy kedvét ne veszítse a saját énekétől.
Világi énekesei közűl a horvát nép kiváltkép az ő hegedőseit, a guslarokat, tartotta becsben, kik az atyák erényeit, az uralkodók és hősök tetteit énekelték meg. Ezen hegedősök, kik énekeikhez guslájukon hegedűltek, nemcsak költői és énekesei, hanem tanítói és tanácsadói is voltak a népnek, s az is megesett, hogy a népet egy-egy igazságtalan vagy gyűlölt uralkodó ellen fölkelésre csábították. Ha sikerűlt a bujtogatót kézre keríteni, börtönre vetették s megfosztották szeme világától. S ha a megvakított énekes szabadságát valamiképen visszanyerte, a nép szinte vándorolt hozzá, elhalmozta ajándékokkal és vértanúként tisztelte.
Ezen világtalan dalnokoknak az emléke máig fönmaradt; búcsúkon, vásárokon, népünnepélyeken, szóval minden olyan alkalomkor, midőn a népnek nagyobb tömege verődik össze: oda gyülekezik a nép a vak guslarok – most már bizony csak a féle közönséges koldúsok – köré, meghallgatja éneküket és guslájuk mélabús hangjait, s gazdagon megajándékozza őket.
Marko királyfiról így szól az egyik dal:
„Meghalt Marko, a királyfi, hidd el,
Három öve mind tele van kincscsel,
Milyen kincscsel? – fénylő arany pénzzel.
Három öve mind tele van kincscsel,
Milyen kincscsel? – fénylő arany pénzzel.
Egy öv azé, ki őt megtalálja,
Holt testét, hogy legyen, ki elássa.
Másik öve a templomé légyen.
Ékítsék föl a Marko nevében.
Holt testét, hogy legyen, ki elássa.
Másik öve a templomé légyen.
Ékítsék föl a Marko nevében.
Vakoké a kincs harmadik része,
Hadd menjenek a világon szerte
S daloljanak Markóról regélve.”
Hadd menjenek a világon szerte
S daloljanak Markóról regélve.”
Marko királyfi utolsó óhajtását, hogy őt a guslarok dalokkal ünnepeljék, ma is teljesítik. A világtalan guslarok koldúsdalaikon és legendáikon kivűl Marko királyfiról is mindig dalolnak legalább egy regét.
E hagyományt költő- és zeneiskolák tartották fönn s adták tovább. Már az 1780. évben keletkezett egy ily iskola Irigen, Szerémmegyében, hol az ifjúságot jeles tanítók tanították elbeszélő, vallási és gúnyos költemények írására és éneklésére, s oktatták gusla-játékra. Ezen intézet számos tanítványai között vakok is voltak s ezekről kapta a „Vakok akadémiája” (slepačka akademija) gúnynevet. Ezen költői iskola legutolsó s legkiválóbb tagjaiúl a kačai származású Tomo és a loti Nedeljko rég elhalt világtalan hegedősöket említik. Ma már nincsenek efféle nyilvános költői iskolák, csak hozzájuk hasonló magánintézetek. Az 1875. évben Prelić Tamás, az öreg világtalan koldúshegedűs, Zalánkeménben (Szerémmegye), hol saját háza volt, tanítgatott ifjú, vak férfiakat verselésre, énekre és gusla-játékra. Akkoriban három tanítványa volt, kiket a következő föltételek mellett vett föl: a tanuló a három évi tanfolyam alatt lakásért és ellátásért köteles volt a mesternél szolgai munkát is végezni. Egyiküknek kötelessége volt őt egyfogatú, födött kis kocsiban tett útjában kisérgetni, kiszolgálni és a kegyes adományokat összegyűjteni. Ha a tanuló „kitanúlt”, három éven át az ő javára énekelt és koldúlt a vásárokon. Ezen idő leteltével szabaddá és önállóvá nyilvánította a tanulót a mester s többé semmi egyéb kötelessége nem volt tanítója iránt, mint őt megbecsűlni; tisztelni és szükség esetén segítségére lenni.
Az egykori horvát királyok udvarában alkalmazott udvari zenészeket panduroknak nevezték, mert nem guslán, hanem pandurán játszottak. Ezek nem voltak énekesek, de nem is becsűlték meg őket úgy, mint a guslarokat, hanem a zenélésen kivűl kémkedésre is fölhasználták őket. Theophilaktos három szlávja is alighanem kém volt.
A kereszténység korán eljutott a horvátokhoz, de a pogánysággal csak Cyrill és Methód szláv apostolok idejében szakítottak. Attól kezdve az isteni szolgálat nyelve szláv volt, vagyis a nép nyelvén imádkoztak, prédikáltak és énekeltek. És ez volt az a hatalmas erő, mely a pogányságnak az utolsó döfést megadta, úgy, hogy attól fogva a horvátokat semmi sem fűzte már többé régi hitükhöz, a pogánysághoz.
Methód apostolra, kinek püspöki széke Szlavoniában, Mitrovica közelében, valószinűleg Eszéken volt, testvére, Cyrill, rábízta az egyházi szertartások ügyét, melyhez hozzátartozott a liturgiai ének ügye is.
A szertartásos ének rendezése és állandósítása végett Methód a szláv egyház énekei részére külön írásmódot szerkesztett. Ebben úgy járt el, mint testvére, Cyrill, a szláv abc megszerkesztésében; Cyrill ugyanis a görög abc-t vette alapúl és abba a hiányzó hangok jelzésére új betűalakokat iktatott be. Így Methód is Szent Ephremius neumáit (régi hangjegyeit) vette alapúl s új hangjegyekkel bővítette azokat. Ennek a Methód-féle hangírásnak egy töredéke (118 nagy oldal) fönn is maradt. Maga a töredék a XI. századból való, és pedig Pannoniából, a hol Methód püspöki széke volt, s jelenleg Moszkvában, gróf Tolstoj Andrejevics Tódor könyvtárában van.
Később, midőn a latin egyház mindinkább elterjedt Horvátországban és Szlavoniában, s a szent misét is latin nyelven mondták, a szertartásos énekeket római neumákkal jelezték, a melyek idők folytán a görög és szláv egyházakban használtaktól egészen függetlenül fejlődtek tovább. Szolgáljon erre vonatkozólag mutatványúl a következő hasonmás, a zágrábi érseki könyvtár egy kézíratából, mely az 1330. év körűl a zágrábi Erzsébet-szerzetbeliek kórházának tulajdona volt.
Mint mindenütt, úgy Horvátországban és Szlavoniában is a kolostorok voltak a polgáriasodásnak, a nevelésnek, a művészetnek és a tudománynak első igazi otthonai. Az itteni szerzetek közűl ezen a téren különösen a Szent Benedek-rendűek tűntek ki. De ha dicséretes volt is a buzgalmuk a művészetek és tudományok fejlesztésének általános szempontjából, a horvát népköltészetnek sokat ártottak azzal, hogy sok olyan régi szöveget, melyek, ha csak távolról is, a pogányságra emlékeztettek, megsemmisítettek, vagy a kereszténység dicsőítésére átdolgoztak. Jobbadán csak a régi dallamaik maradtak fönn az énekeknek, mely dallamok nyilván a szerzeteseknek is tetszettek. Ezt igazolják többek között a „Hranila djevojka tri siva sokola”, „Igra kolo široko”, „Posejal sam bažulek” és „Lepo mi poje crni kos” kezdetű dalok dallamai, melyekhez. Petretić Péter zágrábi püspök új szövegeket írt. Néhányat „Sveti Evangeliomi” czímű (1651-ben nyomatott) művéhez csatolt s fölszólította a népet és a papságot, hogy „az egykori régi pogány és szemérmetlen dalok” helyett az ő szövegeit énekeljék azok dallamára. Hanem a jámbor püspök jóakarata nem használt semmit, a régi dalok szövege és dallama ennek daczára is fönmaradt.
Említésre méltó tény, hogy a zágrábi Szent Márk templomban már az 1363. évben volt orgona, s a templomnak egy Nikola nevű állandó orgonása. Ezt az orgonát valamely hazai szerzetes építhette, mivel abban az időben az orgonaépítés ép úgy, mint a harangöntés, egyedűl a szerzetesek kezében volt. Egyike a máig fönmaradott legrégibb harangoknak az, mely Prišlinben (Zagorjében) van az 1323. évből. Az 1383 és 1401. évből való két régi harang van Grobnikban (Modruš-Fiumemegyében), egy pedig, mely 1418-ból való, Lipniken (Zágrábmegyében), stb.
Methód-féle hangjegyek. (XI. század)
A Moszkvában levő eredeti után.
A világi zenét illetőleg semmi kétségünk nem lehet az iránt, hogy azt a horvát nép szorgalmasan művelte. Számos, különböző fajtájú népies hangszer beszél erről.
Zágráb szabad királyi város évkönyveiben már az 1367. évben van említés egy vonós-hármasról, mely nagy hírnek örvendett az országban. E hármasban az első hegedűt Kušar, a másodikat Iván s a bassust Imre nevű zenész játszotta. Zágráb környékén máig is fönmaradtak a nép között az ily vonós-hármasok, s lakodalmakon, vagy más ünnepségeken játszanak is hármasban. Horvátország más vidékein azonban az ily hármasok ismeretlenek. Zagorjéban példáúl a népzenekart a következő hangszerek alkotják: az első szólamot játszó oboa, két hegedű és egy bőgő; a tengermelléki vidékeken csupán két vagy három oboa (sopela), Szlavoniában pedig tambura-kar, vagy egy-két duda.
Horvátország és Szlavonia kolostoraiban az éneken és orgonajátékon kivűl a zeneelméletet, a zeneszerkesztést s a zenetudományt is tanították, még pedig – úgy látszik – nem csekély eredménynyel. A horvátországi születésű s ugyanott nevelkedett Nikolaus magister de Zagrabia (Miklós zágrábi mester) az 1433. évben Joannes de Muris zeneelméleti tudós elméletét (Musicum Muris) adta elő a bécsi egyetemen. Említés történik György knezről is, ki 1560-ban Horvátországban született, ugyanott tanúlt énekelni, és 1594-től 1612-ig a bécsi udvari kápolnában mint basszus-énekes volt alkalmazva 210 forint havidíjjal. Tuškan Arnold, ki 1540 körűl Horvátországban született, szintén udvari énekes volt Bécsben I. Ferdinánd idejében. Skalić (Scalichino) Pál 1534-ben született Zágrábban, ott végezte tanúlmányait, s később kanonok lett Danzigban; „Miscellanea de rerum causis” czímű művében (Köln, 1570) egy párbeszédes értékezés van a lyráról.
A XVI. század közepe táján, valószinűleg a lepoglavai kolostorban, egy pálos-rendi pap hét világi dalt írt horvát nyelven; e dalokhoz önállá dallamokat is szerzett, melyeket négy vonalas hangjegy-rendszeren khorál-hangjegyekkel jegyzett föl.
Majd Jelič (Jelich) Vinko nevével találkozunk, ki 1590-ben Fiuméban született s korának egyik leghíresebb ellenpont-írója volt; továbbá méltó a megemlítésre Križanić (Crisanius) György, ki 1617-ben Károlyváros mellett született s egy honi kolostorban nevelkedett. Kiváló zenebúvár és zenei reformátor is volt. Húsz tételét, melyeket „Asserta Musicalia” (Róma, 1656) czímű művében állított föl, Rómában az akadémiai kongresszuson magyarázta és védelmezte. Midőn I. Lipót 1660-ban Laibachot meglátogatta, nagy ünnepélyességgel fogadták, s ez ünnepélyre meghívták a horvát testőrség zenekarát is, mely kiválósága miatt nagy hírben állott.
Római hangjegyek.
A zágrábi érseki könyvtárban levő eredeti után.
De nemcsak a klastromi iskolákban, hanem a horvát nemesség udvaraiban is buzgón ápolták a zenét. Zrinyi Péter bánt (1621–1671); ki költő és zeneszerző volt, Menčetić Vlado ragusai költő (meghalt 1666-ban) „Petru Zrinjskomu” czímű költeményében nemcsak horvát Marsnak, hanem horvát Apollónak is nevezi („Slovenski si zvan Apolo, Marte od sve pokrajine”).
Zeneszerzeményeiből csupán két dal maradt fönn. Mondják, hogy gróf Frangepán György is kitűnő zenész volt (szül. 1620).
Báró Trenk Ferencz Olaszországban, Reggioban született ugyan (1711), de mint hatéves gyermek kerűlt Szlavoniába s Pozsegában a Jézus-társasági atyáknál nevelkedett. A klastromi iskolában való tíz évi tartózkodása alatt zenét is tanúlt, melyben oly készűltségre és ügyességre tett szert, s az énekben is oly kiváló jártasságot szerzett, hogy akár ebbeli képességével is föntarthatta volna magát. Később Mária Terézia királynő engedélyével a Szlavoniában garázdálkodó rablókból pandurcsapatot alakított. Hogy pedig e vakmerő embereket egészen megnyerje, megengedte nekik, hogy két kedvelt foglalkozásukat, a zenét s az ellenség kirablását tovább is gyakorolják. A zene művelése czéljából csapata részére zenekart szervezett, melynek számára indúlókat és más zenedarabokat írt. Ő volt az első, a ki érczból és fából készűlt fúvóhangszereken játszó zenekarral vonúlt a csatába, s ezzel alapítója lőn a mai katonai zenekaroknak. Mivel Trenk törökös ruhában járatta pandurjait, zenekarát Németországban egyszerűen török-muzsikának, török-bandának nevezték. Nagy tetszést aratott vele Bécsben Mária Terézia előtt. Trenk zeneszerzeményei közűl mind ez ideig csak egy indúló volt föltalálható.
Zajezdai Patacsics Ádám, a ki Károlyvárosban, 1715-ben született, s egyik horvátországi kolostorban nevelkedett, később zágrábi kanonok és czímzetes püspök, 1759-ben pedig nagyváradi megyés püspök volt. Ifjúsága óta sokat foglalkozván zenével, püspöki udvarában, Nagy-Váradon, zenekart alapított. Ennek élén egy ideig Haydn Mihály, a világhirűvé lett Haydn József egyik testvére, állott, majd később Dittersdorf Károly. Patacsicsnak a püspöki udvarban saját színháza is volt, melyben saját szerzeményű víg operetteket adatott elő. Midőn aztán utólagosan megtudta, hogy ezek a színi előadások Mária Teréziának nincsenek valami nagy kedvére, 1768-ban a színházat is, a zenekart is föloszlatta.
Šilobod Mihály (született 1725-ben, Horvátországban) zágrábi egyházmegyei lelkész, a ki mathematikai s mechanikai tárgyú írataival Riese Ádáméhoz hasonló hírnévre tett szert, egy a Gergely-féle karénekekre vonatkozó útmutatást is szerkesztett, mely 1760-ban Zágrábban „Fundamentum cantus Gregoriani” czím alatt jelent meg. Ezt a művet, melynek bevezetésében Šilobod a Gergely-féle karének történeti kifejlődésének átnézetes ismertetését is megírta, csaknem egy teljes évszázadon át használták a zágrábi szemináriumban kézikönyvűl.
Mulić György jezsuita, született 1710-ben Horvátországban, számos egyházi énekszöveget és dallamot szerzett. Nagy énekes könyve: a „Cithara octochorda”, az 1757. évben jelent meg, s a latin egyházi énekeken kivűl a nép által a templomban énekelni szokott számos horvát népéneket is tartalmaz. E mű Zágrábban nyomatott, négyvonalas hangjegy-rendszerre írt, úgy nevezett khorál-hangjegyekkel. Rézlemezre vésett hangjegyeit azért érdemes fölemlíteni, mivel a hangjegynyomtatás ezen módját alig nehány évvel azelőtt találták föl Francziaországban, miből egész határozottsággal azt lehet következtetni, hogy a zágrábi könyvnyomtató műhelyek azon időben már meglehetős tökéletesen voltak berendezve.
Az 1789. évben egy névtelen szerző Kotče Józsefnél Zágrábban egy Laudon Gideon tábornagyot köszöntő, énekhangra alkalmazott bordalt nyomatott khorál-hangjegyekkel. A dalt valószinűleg tambura-kisérettel énekelték, mivel a czímlapon ez áll: „Pisma, koju piva slavonac uz tamburu a ličanin mu odpiva”. (Dal, melyet a szlavoniai tambura-kisérettel énekel s a likamegyei meg válaszolgat reá).
Csevapovics Gergely egy bibliai drámát írt versekben: „Josip sin Jakopa patriarka” (József, Jákób patriarcha fia) czímmel; a benne előforduló 23 éneket Csevapovics részint magán énekszólamra, részint karra alkalmazta, még pedig horvát ízlésben. E mű 1820-ban nyomatott Budán, s maga a dráma Djakováron adatott elő.
A Mária Terézia idejében alakított tíz horvát-szlavon határőrezred mindenikének volt a Trenk-féle zenekar mintájára szervezett zenekara. E zenekarok tagjai és karmesterei kezdetben csupán belföldiek voltak, s a zenekarok jobbára karmestereik horvát zeneszerzeményeit játszották. Csak elvétve, itt-ott tanúltak be egy-egy idegen szerzőtől való zenedarabot; azt is az ezredek idegen, többnyire német tisztjei parancsára. Midőn 1811-ben a határőrök Párisba bevonúltak, horvát dalokat énekeltek, zenekaraik meg horvát darabokat játszottak.
A horvát nép zenei szükségletét honi zenészek elégítik ki. Idegen zenész Horvátország és Szlavonia falvaiban nem él meg, mert sem a horvát dallamokat, sem a táncznótákat nem tudja játszani.
A horvát nép fő táncza a kolo (körtáncz), melynek azonban több faja van, így a Svetačno kolo, vagyis az oro (ünnepi kolo), a Junačko kolo (a hősies kolo), a Žensko kolo (női kolo), és a Šaljivo kolo (tréfás kolo). A kolóban énekelni is szoktak, még pedig az oróban komoly, vallásos, ünnepélyes énekeket, a Junačko kolóban hősies dalokat, balladákat, a Žensko kolóban szerelmi s a Saljivo kolóban enyelgő, tréfás dalokat („Poskočnice”). Az ünnepi és hősies kolót csakis férfiak, a női kolót pedig leányok és legények tánczolják. Ez utóbbiban az egykor szokásos nőrablást látjuk megelevenítve. Egyébként a kolo az égi csillagzatokat jelképezi. A kolo vezetője a kolovodja (kolo-vezér); ki a tánczolók élén áll, képviseli a napot; míg a tánczsor másik végén helyet foglaló férfi, a pritucalo, a holdat a csillagtengerben. A tánczolók egymás övét fogva kört alkotnak, csupán csak a kolovodja és pritucalo között nincs összeköttetés. A kör közepén áll a játszó dudás, a ki énekel is, meg tánczol is hozzá.
Az oro kétségkivűl ó-görög eredetű, legalább az Iliasban említett körtáncz a leírás szerint meglehetősen azonos vele.
„Szép szüzek és ifjak közepett ékes cziteráját
Pengeti hangzatosan gyöngéd, édes szavú ifjú;
Ujjongván dalain azok ott, víg tánczra kelének,
S a cziterás dalait dobogás, dalolás kisérte...
Ott gazdag szűzek és deli ifjak lejtenek együtt,
Egymásnak kezeit gyöngéden tartva forognak...
Mint a miként az ülő fazekas perdíti korongját,
Oly gyorsan s ügyesen perdűlve forognak az ifjak;
Ámde megint szép rendekben egymásnak ugornak.
Állja körűl a kart sokaság szemlélve gyönyörrel.
Isteni dalnoknak zendűl cziterája s a körben
– Hogy fölhangzik a szép dal – forgó tánczra kel egy pár.*
Pengeti hangzatosan gyöngéd, édes szavú ifjú;
Ujjongván dalain azok ott, víg tánczra kelének,
S a cziterás dalait dobogás, dalolás kisérte...
Ott gazdag szűzek és deli ifjak lejtenek együtt,
Egymásnak kezeit gyöngéden tartva forognak...
Mint a miként az ülő fazekas perdíti korongját,
Oly gyorsan s ügyesen perdűlve forognak az ifjak;
Ámde megint szép rendekben egymásnak ugornak.
Állja körűl a kart sokaság szemlélve gyönyörrel.
Isteni dalnoknak zendűl cziterája s a körben
– Hogy fölhangzik a szép dal – forgó tánczra kel egy pár.*
Ilias XVIII. 569–572; 593–594; 599–605. Télfy fordítása után.
A tánczolók a kolovodjának mindent utána csinálnak, tehát utánozzák a mozdúlatait s énekelik a dalt, melyet ő megkezd. Közben egészen sajátságos mozzanatok jőnek elé, példáúl a vegyes (žensko) kolóban, a mely az ős időkre emlékeztető nőrablást ábrázolja, vagy a hősi (Junačko) kolóban azok a figurák, melyekben nem énekelnek, hanem a háború borzalmainak érzékeltetésére pisztolyt sütögetnek el.
Egyébként a kolo lejtése közben a tánczolók egyik fele énekel egy versszakot, a másik fele meg ismételi. A tréfás (Šaljivo) kolóban csak a dudás énekel, vagy az egyik tánczos, a kit erre a tánczvezető fölhatalmaz. Egyébként az ének tartalmát illetőleg teljes a szabadság, bárkit érjen is a dalban rejlő czélzás vagy gúny. Az effajta tánczközi énekek (pripjevanje) mindig rögtönzöttek, s épen ezért senkinek sem szabad miattuk panaszkodni, vagy épen boszút állani, még annak sem, a ki találva érzi magát. Általában a kolóban mindenkinek igen illendően kell magát viselnie, s ittas embernek nem is szabad részt vennie nyilvános kolóban.
Dudás.
Crnčić Kelementől
Minden tánczoló leánynak van „garde de dames”-ja a néző közönség között, vagy pedig a fivérével, esetleg más fiatal férfirokonával tánczol. A nyilvános kolóban a mulatság végén ráadásúl rendesen még egy utolsó tánczot járnak, melybe az idősebb nőket és férfiakat is erővel bevonják. Ezen izmetaljka (végtáncz) közben oly nagy port vernek, a milyet csak tudnak, bebizonyítván azon közmondás igazságát: „Vén asszony táncza nagy port ver föl” (Stare babe kada igraju, silnog praha uzvitlaju). Ehez a tánczhoz a dudás már nem is rendes dallamot játszik, hanem csak olyan macskazene-félét rögtönöz.
Esti harangszóra véget ér a táncz. A tánczosok köszönetet mondanak tánczosnéik anyjának avagy rokonainak s a leányt anyjával együtt haza kisérik.
Az öregek nem veszik rosz néven a végtáncz tréfáit az ifjaktól, s nem birálgatják a rögtönzéseket; mert ők maguk is úgy vélekednek, hogy: „A ki nem tudja, hogy mi a kolo, ne is menjen a közelébe” (Tko ne zna što je kolo, neka mu blizu i ne ide).
A kolón kivűl a horvátoknak még sok más tánczuk is van, melyeket együtt ples vagy tanac néven neveznek, bár némelyiknek külön neve is van, mint példáúl a povratjanac, ketuš, pljeskavica, staro sito, stb. tánczok. Ezen tánczok úgy rithmusukat, mint a tánczlépések módját és zenéjüket tekintve különbözők.
A tanac meglehetősen hasonlít a magyar csárdáshoz, s ezt Zágráb vidékén vonós hangszerek (vonós-hármas) zenéje mellett tánczolják.
A török uralom alatt Szlavoniában, sőt részben Horvátországban is az arab-török zenei hagyományok, ha nem tartósan is, de mégis észrevehetőleg hatottak a horvát dalra. A mint aztán a keresztények kiszorították őket; a török zenei elemek is mind jobban kivesztek.
E török hatás helyett azonban csakhamar más hatások kezdettek érvényesűlni, nevezetesen az idegen bevándorlóké, kik az 1699-ki karloviczi béke után a horvát városokban letelepedtek. Ezen bevándorlás előtt a városi dalok (varoške pjesme), melyeket zenében járatlan emberek hevenyésztek, nem különböztek a falusi nép dalaitól. A mint azonban ez idegen bevándorlók elsajátították a horvát nyelvet, s ápolni kezdék a horvát éneket, a horvát zenei hagyományokat mintha idegen máz vonta volna be. Az ily dallamokban ugyan még mindig a horvát elem az uralkodó, s a legtöbbje még a horvát zene dallami és rithmikai törvényein alapszik; de már nem oly tőrűlmetszettek, mint a falusi dallamok; bizonyos zenei túlfinomítás cseng ki belőlük; látszik rajtuk, a városi mez. Álljon itt példaképen nehány ilyen városi dal:
Az effajta városi dalok néha a nép között is elterjednek, de azokat, melyeknek dallama nagyon is idegen, vagy a melyek épen idegen néptől kölcsönözvék, a nép egyáltalában nem veszi be. Ép így áll a dolog azokkal a dalokkal is, melyeket képzett horvát zeneszerzők írnak. Ha mindjárt el van is találva bennük a horvát hang, a nép nem fogadja be őket. Mintha attól félne, hogy ezen dalokkal idegen szellem lopódzik be a zenéjébe. A falusi ifjúság, mely az iskolában legtöbbször ilyen műdalokat tanúl, mihelyt kinő az iskolából, el is felejti őket. Mint ifjú legény, vagy eladó leány csak a saját szerzésű népdalokat dalolgatja, vagy azokat, melyekről bizton tudja, hogy nem kaputos ember szerzeményei. De aztán gyakran épen azért, mivel a horvát népnek csak a paraszt ködmön iránt van bizalma, öntudatlanúl és akaratlanúl is útat nyit az idegen hatásnak. Munkások vagy kiszolgált katonák, kik szülőföldjüktől távol idegen dallamokat sajátítanak el s horvát szöveget költenek hozzájuk, meghonosítják a horvát nép között épen azt, a mitől a nép voltaképen óvakodni akar.
A mostani tamburás-társaságok, melyek Horvátország és Szlavonia városaiban – hasonlólag a magyarországi czigányokhoz – vendéglőkben muzsikálnak s dalokat is énekelnek, semmi esetre sem tekinthetők a pandurok utódjaiúl; üzletszerűen, pénzért muzsikálnak ők a nélkül, hogy a hangjegyeket ismernék.
Vagy tizenöt év óta a tamburát a művelt osztály ifjai is játszák, s az országban már vagy ötven tamburás-egyesűlet is keletkezett.
Ma már több tambura-gyár is van, melyek igen izléses és kitűnő hangszereket gyártanak, holott régebben a tamburákat maga a nép készítette.
A legkiválóbb tambura zeneszerzők: Farkaš Milutin, Brož Vilmos Gusztáv és Gutschy Alfonz. Tamburás-társaságok hangversenyeznek Ausztriában, Németországban, Franczia-, Angol- és Oroszországban, s tamburás egyesűletek alakúltak már Egyiptomban, Dél- és Éjszak-Amerikában, sőt Ausztráliában is, melyeket az ottani horvát letelepűlők alapítottak. A tambura rövid idő alatt bejárta az egész világot; s a tamburások előadásait mindenütt a legnagyobb tetszéssel fogadják.
Háziipari tárgyak.
Kovačević Nándortól
