Népviselet és háziipar. Iskra Istvántól, fordította Katona Lajos
Népviselet és háziipar.
Iskra Istvántól, fordította Katona Lajos
Iskra Istvántól, fordította Katona Lajos
Tulajdonképeni sajátszerű népviseletet ma már Horvát-Szlavonországnak csak kevés vidékén találni. A házközösségnek nagyrészt megtörtént föloszlatása annyira megváltoztatta a parasztság gazdasági helyzetét, hogy az asszonyok és leányok már nem érnek rá dús hímzésű ruhák fáradságos készítésére. Zágráb környékén a piros és fehér színeivel oly festői és takaros viseletet szalagokkal és a kelmére fölvarrott hímmel ékítik; csupán a kötényeken látni még egyszerű és durva, de stílszerű hímzést. Csekély eltéréssel ugyanez a zágráb- és varasdmegyei viselet is a Kulpa és a Dráva közében. Žumberakban az uszkókok őseredeti viseletét láthatni, melynek a fekete és a barna az uralkodó színei. Sziszek környékén szép régi selyemhímzésekkel is találkozunk, a melyeknek száma és jósága azonban ma már nagyon csökkenőben van. A Lika vidékén és Modruš-Fiumemegyében csupán a Dalmácziában és Montenegróban is honos piros sapka nevezhető sajátszerű viseleti darabnak, míg az újjatlan báránybőr ködmön és a díszítetlen vászonnemű már nem tekinthető ilyennek. Az opanka, ez a czélszerű lábbeli, változatos, és csak az az egy hibája, hogy a láb bizony nem valami kecsesnek látszik benne. A Tengerparton a férfiak viselete egyáltalán nem jellegzetes; a nők fehér és fekete színű ruhát viselnek, a mi a hagyomány szerint még a Zrinyiek- és Frangepánokért öltött közgyásznak az emléke.
Népviseletek.
Tišov Ivántól
A Száva mentén, az egykori katonai határőrvidék némely falvaiban, még megvan a szép, dúshímzésű és sűrű ránczos női viselet, mely a termet deliségét oly szépen kitűnteti. Még ugyan a férfiak ruházatában is a vászonnemű az uralkodó, de híjjával a régi gazdag díszítésnek, és már világosan látni, mint lép helyére a kisvárosi polgárság egyszerűbb viselete. Új-Gradiška és Brod körűl még akadnak tarka hímzésű női ruhák; de a hímzést mindinkább pótolja már a tarka szövet, a mely, ha csak lehet, selyem. Általában megvan még a régiből a nők fejdísze: az igen széles, számos ágba osztott lapos hajfonat, melyet fejkötőhöz hasonlóan tornyosítanak föl. Ennek a fejdísznek a befonása igen fáradságos és több órái munkába kerűl. Rendesen úgy csinálják, hogy öt-hat leány vagy asszony alacsony zsámolyokon sorban egymás mögé ül, s mindenik az előtte ülőnek fonja be a haját. Županje táján a tarka hímzést kiszorította az aranyos, és ez a divat más vidékek némely falvaiba is behatolt. A hol e viselet még megvan, ott az ünnep nagyságát a hímzés gazdagságán kivűl még a szövet (ćenar) finomsága is mutatja, minek folytán a parasztnők sokszor a legcsikorgóbb hidegben, példáúl karácsonykor is egy szál vékonyka inget viselnek alsó ruháúl, mert a nagy ünnep dísze így kivánja. Az ilyen átlátszó inghez természetesen még egy vastagabb szövésű kötény járúl, a derekukra pedig bőrpikkelyekkel dúsan czifrázott, újjatlan ködmönt öltenek. Furcsa látvány azonban némely falvakban a falu szépeinek ünneplője, a kik már fűzős lakk-topánkákban, az említett vászoningben és e fölött városias bársony köpenyben páváskodnak. Az ilyen átmeneti viselet ma már épen nem ritka. Az ünneplőt „álló” ruhának (stajaća haljina) is hijják, mivel az ilyenben a parasztnő a világért sem ülne le, hogy össze ne gyűrje a ruhájának finoman rakott sűrű ránczait, a melyek öltözetét a régi görög női viselethez teszik némileg hasonlóvá.
Az ország többi vidékein már föltűnő közeledést látni a német parasztság dísztelen, de olcsó és czélszerű viseletéhez. Az egyes helységek a mellett különböző, időről-időre lassacskán változó divatnak is hódolnak, s így tulajdonképeni nemzeti viseletről itt már szó sem lehet. Az egyéniségnek mind nagyobb előtérbe lépése, a mi a házközösségnek is véget vetett, a hajdan egyszabású viseletet is sok helyütt kiszorította már, s ugyanezzel együtt pusztúlnak a házimunka egyéb termékei is, melyek annyiban nem is nevezhetők joggal házi-ipari készítményeknek, a mennyiben alig számbavehető keresetforrást nyújtanak a népnek. Még csak a szőnyegek és a hímzett fehérneműek a mennyiségre és minőségre nézve kiválóbb czikkek; a fafaragást napjainkban alig mívelik; s a lopótökre karczolt czifrázatok is ritkúlnak már.
Szőnyegminták betű- és növénydíszítményekkel; páva- és gránátalma-díszítményű hímzések.
Kovačević Nándortól
A házi szövőszéken szőtt szőnyegek hajdan inkább fényűzési, mint használati czikkek voltak. Ágytakaróúl szolgáltak; az asszonyok és leányok magukkal vitték a templomba, hogy ott a térdük alá terítsék; rosz időben pedig, kivált a már elnyütt darabokat, nyakba vető kendőűl használták. Húsz évvel ez előtt még szép számmal lehetett ilyen szőnyegeket látni a parasztházakban. Ma már gyéren készítik őket. Szövésük többféle. A ćilimi néven ismert, gobelinszerű három fajtát közönséges paraszt szövőszéken keskeny szélekben szövik s úgy varrják össze nagyobb darabokká. Hatóságok és némely egyesűletek ugyan már több izben megkisérlették a szélesebb szövőszékek meghonosítását, de mindig eredménytelenűl. A csomókötés meghonosítása sem sikerűlt. A čupavac nevű durva szőnyegfajt úgy szövik, hogy a laza szemeket botra fűzik, de ennek az eljárásnak semmi köze az úgy nevezett csomózáshoz vagy bogozáshoz. A čupavac változatai a klećanac, a velenac, a velenac na daske, az eblemski, a čaršav, stb., de ezek az elnevezések ingadozók és helyről-helyre, időről-időre változók. Középfaj a szőnyeg és posztó-szövet között az a szövetlen szegélyű liha pokrócz, a melybe figyelemre méltó stílérzékkel széles, hatásos díszítményeket hímeznek be.
A díszítményeket többnyire a növényországbúl, s csak ritkán veszik az állatvilágból, és szigorúan a stílszerű sík-díszítmény szabályai szerint alkalmazzák. Az egyes változatlan elemeket szabadon csoportosítják és alkalmazzák a szőnyeg czéljához, nagyságához és alakjához mérten. Ez elemeknek hagyományos és jellemző, de többnyire csak bajosan lefordítható elnevezéseik vannak, minők a gaz, pavučac, ponožice, titra, stb.
Festékűl ma már csaknem kizárólag boltban kapható vegyészeti gyári festőanyagot használnak. A hajdani tartós, szép, házilag készűlt növényi festőanyagokkal való festés napjainkban majdnem teljesen kiszorúlt már. Mintegy húsz esztendővel ez előtt szerencsére még összegyűjtötték e régi házi festékek készítési módját s a cs. kir. osztrák múzeum folyóírata röviden ismertette is.
A hímzés valaha igen kedvelt és nagyon elterjedt foglalkozásuk volt kivált a leányoknak. A házközösség idejében ugyanis a leányok nem végeztek nehéz mezei munkát, hanem üde arczuk gondozásán és ápolásán kivűl az volt a fő foglalkozásuk, hogy kelengyéjük számára mentűl több fehérneműt hímezzenek.
Már a szőnyeg- és vászonszövés inkább az asszonyok dolga volt. Az élet minden nevezetesebb eseményénél és ünnepi alkalmaknál fontos szerep jutott a hímzett törűlközőnek. Keresztelőkor egy-egy ilyen hímzett törűlközőt kapott a plebános, lakodalmakon a násznép minden tagja, temetéskor meg a sírkeresztre akasztottak egyet. A templomban a szenteknek is ajánlottak föl belőlük, s a ház kedves vendége az útra ilyen törűlközőt vitt magának emlékűl.
Feltűnő a horvát és szerb hímzések díszítményeinek a német, orosz, magyar, oláh, sőt a norvég és svéd népies díszítményekhez való nagy hasonlatossága, és számos ily elemnek itt is, ott is teljes azonossága. Igaz ugyan, hogy e hasonlóság és részben teljes megegyezés egyrészt annak a szinte ösztönszerű helyes stílérzéknek a szüleménye, mely úgyszólván minden népnél a kezdődő műveltség jellemző sajátja. Csakhogy itt már nemcsak egyszerű díszítményekről van szó, hanem gazdag díszítő alakításról és olyan szövetekről is, a melyek készítése fonásban és szövésben nagy ügyességet és jártasságot kiván. Nem puszta sejtés, hanem hovatovább mind több alappal támogatható föltevés tehát, hogy az említett népeknek ú. n. nemzeti népies díszítményei a Byzancz által terjesztett római, mint utolsó egységes műveltség maradványai lehetnek. E véleménynek egyik legerősebb bizonyságúl szolgálnak a Graf-féle elfajumi leletek római korbeli szövetmaradványai, a melyek díszítményei egészen hasonlók. A legfontosabbak közűlök bizonyára azok, a melyeken görög kezdőbetűket egészen azon módon látunk díszítményűl alkalmazva, mint a horvát és szerb szőnyegeken, melyeken az É, X, Č, Ő, Ó, > betűk egész világosan kimutathatók. A páva és a gránátalma, ezen őskeresztény jelképek, gyakorisága az éjszaki népek díszítményei közt, melyek saját természetviláguk szemléletéből nem is ismerhették azokat, bizonyára szintén nem megvetendő érve ennek a föltevésnek.
Fafaragású ikonosztáz Krušedolban.
Medović Czelesztintől
Horvátországban és Szlavoniában főkép a Száva-menti alföld falvaiban valaha sok volt a szép és gazdagon díszített faház. Mai napság e faházak Szlavoniában már igen ritkák, Horvátországban még eleget találni. De már korántsem oly szépek, mint a minők hajdan voltak Tovarnikban, Erdővégen (Erdevik); Šidban, Ilinciben és egyebütt.
A házi szorgalomnak érdekes és sajátszerű terméke, mely közelebb áll a szabad művészethez, mint a hagyomány szigorú szabványaihoz kötött hímzés, a lopótök-palaczkok, csutorák bekarczolt díszítése. E bekarczolás igazán bámúlatos kézügyességre vall. A hozzá való karczoló kést, vagy inkább árat a paraszt rövid bicskából feni magának, és ezzel a rézmetszőéhez hasonló eszközzel vési rá az érett, szárított lopótökre a díszítményeket. E bámúlatos ügyességgel és néha fínom érzékkel karczolt díszítményeket helyenként választóvízzel, a fekete vonalakat pedig zab-hamuba kevert olajjal festik. A pásztor ember künn a legelőn, a hol efféle festő-anyag nincs a kezeügyében, úgy segít magán, a hogy lehet, és egyszerűen körömpiszkot, vagy zsíros kalapjáról vett kenőcsöt használ festékűl.
Több ábrándos terv merűlt már föl arra nézve, hogy a házi szorgalomnak e meglévő iparművészeti elemei valóságos háziiparrá fejlesztessenek, de mindezek a legjobb szándékkal és őszinte buzgalommal megindúlt törekvések meddők maradtak. A sikertelenség oka pedig leginkább az, hogy ennek a művészi érzékű házi munkának a természetes talaja, melyből az virág gyanánt nőtt ki, a parasztnép hajdani jóllétén, ez pedig a régi patriarchális házközösségen alapúlt. Háziipar a mai egyéni gazdálkodási rendszer mellett csak is ott lehetséges, a hol már meglévő gyáriparra támaszkodva, a lakosság jobb kereset híjján lévő részének legalább szűkös megélhetést nyújt. Horvát-Szlavonországban azonban a paraszt nép akár mint szabad birtokos, akár mint szolga vagy béres ma még bőven talál annál sokkal jövedelmezőbb kenyérkeresetet és munkát, a mit a háziipar adhatna.
Ebben az úgy nevezett háziiparban megvan ugyan a homerosi kor minden költői kedvessége, mindamellett az egyszersmind annak a haladásnak, a melyet valamely nép a művelődés terén tett, a nemleges mértéke is. S ha mi veszteség éri a művészetet e házi szorgalom pusztúlásával, s ha ezt a veszteséget nem szemlélhetjük is bizonyos sajnálkozás nélkül: vigasztaljon bennünket másrészt az a tudat, hogy a nép bő kárpótlást nyer érte abban az anyagi előhaladásban, a mely az osztatlan munka kezdetleges fokozatáról a megosztottnak magasabb fokára való emelkedéssel szokott járni.
