Családi élet.
Családi élet.
A férj nem csupán névleges feje a családnak, hanem valóságos és elismert tekintély a házban. A nő sokkal jobban függ tőle itt, mint más népeknél. Mindazonáltal ez általános és nagyjában mindenütt érvényes fölfogás némi módosúlást szenved a különféle vidékek szerint. A Tengerparton a férfi többnyire távol van s ezalatt a nő nehéz munkájával maga tartja fönn magát és családját s áll a háznép élén; ennek folytán az asszonynak valamivel nagyobb önállósága is van. Más tájakon, kivált a Száva alsó vidékén az a rosz szokás, hogy a feltűnően szép paraszt leányok huszonhat-huszonhét éves korukban, miután már sok mindent tapasztaltak, tizenhat esztendős suhanczokhoz mennek férjhez. Könnyen érthető, hogy az ilyen szép, deli s meghiggadt nők előtt a még egészen éretlen ifjaknak nem lehet tekintélyük, s hogy a férj csak akkor lesz úr a házban, a mikor már igazi férfivá ért, mi alatt a felesége öregedő asszonynyá hervadt. A házközösségben ez a fonák helyzet nem vált olyan szembeszökővé, mert a családfő, ha derék és erős akaratú ember volt, az egész háznépet szigorú féken tudta tartani. Igaz, hogy ez a tekintély csak addig volt teljes érvényében, a míg a földesúr, a határőrvidéken pedig az illető századparancsnok is támogatta. Még néhány évtizeddel ez előtt is bizony megtörtént, hogy a rakonczátlan menyecskét a század előtt deresre fektették, vékony ingét megnedvesítve kifeszítették s az egész faluban félelmetes markos parasztasszonynyal ráolvastatták a hivatalosan kiszabott vesszőcsapásokat.
Ez a régi fegyelem a határőrvidék számos falvában még ma is olyan élénk az asszonynép emlékezetében, hogy a hajdani katonás rend szerint hajnali 3 órakor már talpon vannak s tisztára söprik az udvart, meg a régi időben téglával kirakott gyalogjárót is. Még ma is találni falvakat, a hol a nők idősebb férfi előtt fölállanak és sok házban még ma is teljes érvényében van az asszonynak a régi hagyományon alapuló alárendeltsége és föltétlen engedelmessége. Sok helyütt azonban már kezdik magukat e szigorú fegyelem alól fölszabadítani. E női mozgalomnak világos jelét láthatni a házközösségek gyorsan terjedő s mind gyakoribb föloldódásában. A föloszlás okát többnyire a nőkben kell keresni. Az ő inkább ösztönszerű, de annál szivósabb és hevesebb akaratuk, akár van segítségére világos értelem, akár nem, kényszert csak a szeretett férfitól tűr el. Gyermekeik részéről elszenvedik akár a legsulyosabb rabszolgaságot is, de a maguk fajtájával nem tudnak megférni. Akaraterejük e határozottsága miatt a falusi életben is nagy szerep jut az asszonynépnek. Mindenekelőtt az egyházi ügyek iránt tanúsítanak élénk érdeklődést, de a községi dolgok és a politikai választások is nagy mozgalmat okoznak közöttük, és csodálatos, hogy ily alkalmakkor több társadalmi érzéket tanúsítanak, mint a férfiak; mert még hallgatni is tudnak s beszélni engedik a szóvivőket, a kiknek szaván figyelemmel csüggnek, mig a férfiak ily esetekben többnyire valamennyien össze-vissza kiabálnak.
A horvát nő sok dologban igen ügyes, némely háztartási teendőben meg teljesen járatlan. Kitűnően varr, hímez, sző és fon, sok ízléssel öltözködik, ősi hagyományos nótáit szépen énekli, csinos gúnyversikéket rögtönöz, nagyon kecsesen tánczol és igen tiszta, de roszúl főz és semmit sem ért a tejgazdasághoz, a czélszerű baromfi-tenyésztéshez, a húsfüstöléshez és a kertészethez.
A horvát paraszt kevésbbé szorgalmas, mint a felesége; szerfölött maradi és a mezőgazdaság, meg az állattenyésztés terén minden javítást és haladást csökönyösen ellenez. A pénznek okos gyümölcsöztetéséhez még vajmi keveset ért. Ezért a kis zug-takarékpénztárak, meg az uzsorások nagyon kizsákmányolják. Ha megtakarít is valamit, azt zsinórra fűzött arany- vagy ezüstpénzek alakjában a szeretője nyakára akasztja. A népiskolának a gyümölcstermesztés fejlesztésére irányúló hatása ma még inkább csak irott malaszt. Újabban az amerikai szőlővesszők nemesítése iránt mutat fogékonyságot a paraszt nép.
E jellemzésen azonban némi módosítások teendők az egyes vidékek szerint. Így a Dráva alsó vidékének parasztsága szorgalmasabb és jó sikerrel űzi a lótenyésztést. A zagorjeiek a rétgazdaságot mívelik, a tengerpartiak pedig tulajdonkép nem is mondhatók földmívelőknek.
Általában a horvát paraszt sokat ád az illendőségre; kivált a szlavoniai nagyon kimért és méltóságos, ellenben a zagorjei már esetlenebb. Felesége és gyermekei iránt nem mutat valami nagy gyöngédséget. Apai büszkesége rendesen csak akkor ébred föl, mikor a fia már legénysorba nőtt; a leányt pedig, ha még oly szép is, csak afféle haszontalan cziczomának tekinti a házban. Egyszer képviselőválasztás alkalmával, a jelölt betérvén egy parasztgazda házába, nagyon be akarta magát hízelegni. A mint a bölcsőben fekvő kisded sírni kezdett s a háziak sírni hagyták, oda ment a bölcsőhöz és ringatni kezdte. Erre a ház gazdája leírhatatlan méltósággal és megvető tekintettel kiment a szobából és – ellene szavazott a jelöltnek. A gyermekeknek szüléiket nem szabad tegezniök. A Száva alsó vidékén, a Kulpa völgyében (Pokupje), a Prigorjében és a Zagorjében a nő is magázza az urát, ha az idősebb; némely helyütt pedig még az ifjabb testvéreknek sem szabad az idősebbeket tegezniök. A házközösségben a családfőt természetesen az egész háznép a legnagyobb tisztelettel veszi körűl. E méltóságos, mondhatni előkelőn kimért magatartását a horvát paraszt az élet bármily körűlményei között is megőrzi; oly általános tulajdonsága az, a mely a viseletnek vidékről-vidékre változó különféleségeivel ellenkezőleg a nép állandó és legjellemzőbb vonásai közé tartozik. Hogy mily klasszikus szépségig fejlesztette a művészi alkotóerő e tulajdonságot a görögöknél, általánosan ismeretes; hogy pedig a horvát népnél is megtalálta e jellemvonás a maga művészeti kifejezését, azt e nép háziipari termékei tanusítják, a melyek különben a nép külső szokásaival együtt számos nyomát mutatják a Byzancz útján ide is eljutott ó-kori műveltségi hatásoknak.
A legvilágosabban mutatkozik ez ó-kori hatás a nép gyászának nyilvánúlásaiban, kivált az oly vidékeken, a hol még épségben élnek az ősi hagyományok.
Halálesetnél először is a nők öltenek gyászt: tarka hímzésű ruháik helyett fehéret vesznek föl. Aztán a halottat a közös nagy szobában a két ablak között, a hol különben az étkező asztal szokott állani, ravatalra teszik, jobbról s balról ott hagyván a lóczákat. Most megjelennek a fölfogadott vagy meghívott sirató asszonyok s a halott mellett két oldalt elhelyezkedvén, ősi sirató dalokat zengenek a megholtnak jeles tulajdonságairól. Ilyen sirató dalokat még a csecsemők ravatalánál is énekelnek. Ez énekek dallamai oly régiek, hogy egyes zenetörténészek, mint a kiváló érdemű Kuhač, ó-görög hangnemeket ismertek föl bennük. Mikor a halottat a sírhoz kisérik, a sirató nők néhol a kocsin a koporsóra ülnek, míg más vidékeken ez a díszhely a halott legközelebbi rokonainak van föntartva.
Ha őszszel, mikor a sorozást tartják, Szlavonia vegyes lakosságú vidékein útazunk, a pályaudvarokon jó alkalmunk nyílik megfigyelni, mily különféle módon nyilvánúl a búcsúzás fájdalma a különböző nemzetiségeknél. A horvát parasztasszony, görög szoborhoz hasonlóan, könytelen szemmel s néma fájdalommal tekint távozó fia után; a fiatal szalmaözvegy arczán már valamivel újabb divatú árnyalata látszik a klasszikus nyugalomnak, mert hát ő most három esztendőre „katonafeleség” s így jóformán szabad. A magyar asszony hevesen ölelgeti távozó urát, bánatában a haját is tépi, sőt a földre is leroskad, a búcsúzónak az édesanyja pedig szívszakgatóan zokog. A német katonát éktelenűl harsogó falusi banda kiséri; a besorozottak mind részegek s úgy tánczolnak, mint a fiatal medvék; az édesanyjuk és a feleség meg a kötényük csücskével törűlgetik a könyeiket.
Mint a fájdalom kitörései, úgy az öröm nyilvánúlásai is különbözők a más-más fajú népeknél. A tánczban a horvát és szerb szigorúan szabályos ütemek szerint mozog; a mit a tánczhoz énekelnek, csak a régi görögöknél s ott is csak a szomorújátékok fölvonásai között fordúlt elő. A magyarok jellemző tüzes csárdástánczukat járva hangos újjongással és lábdobogással erősítik a néhány szál czigány gyöngén czinczogó muzsikáját. A németek harsogó trombitazene mellett, zárt sorokban járják a tánczot, a melynél csak úgy szakad róluk a veríték, s úgy látszik, csak akkor érzik magukat egészen jól, ha a mulatságban is ép úgy elfáradnak, mint a cséplésben.
De ha már most a bánat és a jókedv nyilvánúlásai után a munkánál is összehasonlítjuk a három népfajt, akkor a németnek kell adnunk az elsőséget. A gazdaság terén úgy a horvátot, mint a magyart túlszárnyalja. A magyar könnyebben simúl a horváthoz, mint a németséghez, könnyen megtanúl horvátúl s csakhamar folyékonyan és idegenszerű kiejtés nélkül beszél; ellenben a német soha sem ejti jól és tisztán a horvát szót, ha ugyan egyáltalán megtanúlja. Zárt német falvak, jóllehet már száz éve állanak Horvát- és Szlavonországban, még ma is ép oly tiszta svábok, mint Magyarországon a hasonló német községek; ellenben a magyarok a horvátokkal való érintkezésben könnyen elhorvátosodnak. Az a kis hatás, a mit e részben a népiskola kifejt, alig tesz számot; a mi sokkal inkább hat e részben, az a két nemzetnek nyolczszáz esztendős egyűvé tartozósága és a két nyelvnek, noha egyébként nagyon különbözők, hangzatbéli közös lágysága. A magyar szenvedélyes tűzzel dolgozik, de ugyanúgy tékozol is; kevés a gyermeke ép úgy, mint a horvátnak, s hasonló ezéhez a műérzéke is, a mely már eleve is megvan benne, nem mint a zsidónál, a kiben csak akkor ébred föl, a mikor már megszedte magát. A németekhez képest a Szlavoniában letelepedett magyarok nem igen tudtak megvagyonosodni, jóllehet sok tekintetben hajlandóbbak a korral haladni, mint a horvátok.
A magyar és a német ház e munkában már kimerítően lévén ismertetve, itt csupán a horvát ház részletesebb leírására szorítkozhatunk, a mely Horvát- és Szlavonországban sajátszerűbb alkotású, mint a Tengerparton és Dalmácziában, a hol az olasz építésmód az uralkodó.
