Földmívelés és állattenyésztés.
Földmívelés és állattenyésztés.
A termőföld egész területének 15 százaléka szántóföld, 11.58 százaléka rét és kert, 5.67 százaléka völgyi legelő, 18.66 százalék alpesi havas, 48.42 százalék erdőség, 0.67 százalék pedig tó, mocsár, stb. A szántóföld tehát alig hatodrésze a termőföld területének, mindössze 141.549 hektár, s még annak is több mint egy ötöde (22.24 százaléka) az ekartfüvelő-gazdaságokhoz tartozik, takarmánytermesztésre használtatván. A mívelési ágak arányából következik, hogy a takarmány, melynek növését a gyakori esőzés igen előmozdítja, sok; ehhez járúlván a nagy kiterjedésű alpesi legelők is: a jelentékeny marhatenyésztésnek fölötte kedvező föltételei vannak meg itt s e tartomány mezőgazdaságának ez a legfontosabb jövedelmi ága.
Karinthia talaja részint az őshegységi, részint a másod- és harmadkori képződésből való; csak egyes völgyek tartoznak a diluvialis képződéshez. A szelíden boltozott hegytetők s hullámos alakúlások kőrétegekből álló őshegységet forrásokban gazdag s nagy számú vízerek szeldelik át. A kőzet a levegőn könnyen porlik termékeny réteggé. E vidékhez tartoznak: a Möll-, a Lieser- és a Katsch-völgy, az úgy nevezett „Gegend” és a Reichenau síkság, a Gurk- és Metnitz-völgy, a Görtschitz-völgy, Lavant-völgy és a Dráva-völgy éjszaki része. A Dráva völgyeinek déli része, a Gail- és Lessach-völgy, a Kanal-völgy, Rosenthal, a Mies völgye, a Vellach és a tengermellék a mészből és dolomitból álló triaszképződésű mészkő Alpesek déli hegylánczához tartoznak s együtt a Mészkő-Alpesek természetes vidékét alkotják; míg ellenben az Elő-Alpesek vidéke a tartomány diluvialis képződményű területeit foglalja magában. Ide tartoznak a Krappfeld, a klagenfurti róna, Völkermarkt, Bleiburg, Griffen, a Rosenthal alja, a villachi mező és a Jaun völgye. A talajból gyakran kibukkanó hatalmas kavicstömegek jellemzik, melyeket agyagos homokból álló sekély termő talajréteg borít. E meleg, a vizet könnyen áteresztő talaj termékenység dolgában messzire mögötte áll az említett képződményeknek; de a nyári csapadék nagy tömegei s az erős őszi harmatok olyan jó hatással vannak rá, hogy ezen is gazdagon terem a takarmány s tekintélyes marhatartást tesz lehetségessé, kivált mivel e talajban mindenütt megterem a lóhere. Az alluvium egyes tőzegterületek által tűnik fől. A lapos völgy-fenékeken gyakran föltorlik és megáll a víz és savanyúvá teszi a szénát, de épen a Gail-, Dráva- és Glan-völgyek e zsombékos rétjei azok, melyeknek Karinthia jelentékeny lótenyésztését köszönheti.
A talajon kivűl az éghajlat is határozó hatású a gazdálkodás természetére. Karinthia éghajlatát a csapadék nagy bősége jellemzi, melynek évi átlaga a krappfeldi 630 és a raibli 1.995 milliméter között ingadozik s közepesen, a klagenfurti mérték szerint, 983.8 milliméternek vehető az egész tartományra. Mivel a tartomány legnagyobb része a nyári esőzések régiójában fekszik, a legmagasabb hőmérséklet a legnagyobb csapadékmennyiséggel együvé esik. Klagenfurt közepes évi hőmérséke 7.57 Celsius fok. De a völgyfenékeken a forró nyár, mely rendkivűl hideg téllel áll szemben, a közép hőfok ez alacsony volta mellett is lehetővé teszi a tengeri termesztését s a nyári esők segítségével még egy második termény megérését is a tenyészeti idő alatt. Ehhez képest a szántóföld tekintetében többféle tenyészvidékek különböztethetők meg, és pedig egy évben két termést hozó vidék, a hol a rozs után rendesen hajdínát vetnek (58.11 százalék), az egyszeri termést adó vidék (19.65 százalék) és a fűtermesztéssel váltakozó szántóföldek vidéke (22.24 százalék). A völgyfenékek szélsőséges éghajlatával a hegyoldalaknak egyenletes magaslati éghajlata áll szemben. A déli lejtőkön rendkivűl enyhe a tél s az évi közepes meleg aránylag magas fokú. Ez a magyarázata annak, hogy a földmívelés oly jelentékeny magasságokig terjed fölfelé, s hogy a tengeri 979, a rozs 1.611, az árpa még 1.645 méter magasságban is megterem.
A vetés forgója „szabad”, mindazonáltal a háromnyomású gazdaság szigorú keretei közt mozog. Az aratásról fölvett statisztikai adatok azt a figyelemre méltó tényt derítették ki, hogy az egész szántóföldterületnek közel két harmadán gabonaneműeket, a harmadik harmadon répát, lóherét, mezei takarmányt, hüvelyes veteményt és kereskedelmi növényeket termesztenek. Főtermék a rozs, mely az összes szántóföldnek 28.63 százalékán termesztetik. Zab 18.4, búza 11.3, lóhere 11, árpa 7.3, tengeri 5.9, burgonya 5.2 százalékon, stb. Utóvetés alá a szántóföldterületnek mintegy 16 százalékát használják és pedig tatárkának 9.4, tarlórépának 4.5, lóheremagnak és csalamádénak 2.1 százalékot. A tartományban termesztett szemes termények, a búza és sörárpa kivételével, fedezik a belföldi szükségletet; zab, paszuly, lóheremag nem csekély mértékben kivitelre is kerűl. A mezőgazdaság Karinthiában csaknem egyedűl a közép- és kisbirtokosok kezében van, kik közt még telkes gazdákat, vagyis voltaképi parasztbirtokost és kisgazdákat szokás megkülönböztetni. A robot megszűntetése után a tartományban 10.319 egész és 10.642 (3/4, 1/2 és 1/4), résztelek volt, nemkülönben 13.100 kis paraszttelek (Keusche). Ezekkel szemben 360 magán uradalom és 246 egyházi alapítványi uradalom állt; oly birtokmegoszlás, mely ez idő óta birtokok egyesítése, irtásoknak és hegyi telkeknek „Halthuben”-ekké változása által nem kis mértékben módosúlt. Egy közönséges paraszttelek 25–40 hektárnyi, többnyire szerencsésen arányosított szántóból, kaszálóból, erdőből és legelőből áll, melynek megmunkálása leginkább cselédekkel történik, kiknek a munkaadóhoz való jogi viszonyát cselédtörvény szabályozza.
A völgyi gazda, az olyan hegyi gazdához hasonlítva, a kinek a jó sors havast (Alpest) is adott, nehéz gazdálkodást folytat. Ez a havas teszi lehetővé, hogy a gazda a szükséges házi tehén és igás állat kivételével egész marhaállományát istállón kivűl tartsa nyáron át s lekaszált réti és dús mesterséges takarmányát télire takarítsa meg. Innen van, hogy a völgyi gazda legalább a növendék marháját akármilyen távoli havasra kész elhajtani, még ha az tömve volna is már fűbérben legelő „kosztos” marhákkal s ott a táplálékban szűkölködnie kellene is; mert tudja jól, hogy a legelőre járás az állat kifejlődésére mily jó hatással van. Az ős képződésű Alpesek takarmányban gazdagabbak ugyan a Mészkő-Alpeseknél, de azért ezeknek is sok jó oldala van. A mésztartalmú takarmány elősegíti a csontképződést s kevesebb is a betegség az itt legelő marhák között. Legfélelmetesebb a vérvizelés és a lépfene, mely a benne megbetegedett állatokat nehány óra alatt megöli. Óvó szerűl újabban a lépfene elleni anyaggal való beoltást használják. Van a tartományban nehány kiváló havas terület, minők a takarmánybeli gazdagságukról híres „reichenaui kertek”, a hol az ökröket félig meghízlalják, továbbá a Fladnitz terjedelmes vidéke a Gurk és Metnitz völgye között, a Kor- és Sau-Alpe, a Gail- és Kanal-völgyi Alpesek csoportja, melyeknek nehány, csaknem egészen sík völgye alpesi kunyhókból álló valóságos falvakkal van tele hintve. Ide tartozik a „Plecken” nevű szép havasi birtok is. Sajátságos a gazdálkodás az uggovitzi havason, mely szintén e vidékhez tartozik. Ez a három patak által átszelt s négy magas hegyormot uraló alpesi medencze mintegy 4.000 hektár, tele van kunyhókkal, istálókkal és színekkel s Uggovitz szorgalmas lakóinak, kiknek „házi kertjei” mindössze csak 42 hektárt tesznek, megtermi a marhájuk számára szükséges takarmányt. A havasok e tengerszíntáj fölötti magassága (átlag 1.400 méter), a kedvező fekvés és a márgatalaj hamar megnövelik a füvet. Július közepén lábra kél, a minek csak lába van, kivonúl a havasra a kaszálásra s a falu hat héten át a pap, a tanító, a korcsmáros és nehány öreg ember gondjára marad. Télen az Alpesek tagbaszakadt fiai apró könnyű kézi szánkákon szállítják a szénát a völgybe, a mi elég kemény és veszedelmes munka, mint azt a „marterl”-ek is bizonyítják, melyeket az uggovitzi Alpesek megmászója a szakadékok mellett vonúló meredek útak mentén talál. A szénagyűjtésnek hasonló módja dívik a Tauern-eken is, a Möll és Lieser vidékein, a hol egyes magas fekvésű s azért vízben szegény havas mint hegyi kaszáló – Bergmähder – használtatik. A rétség itten csak minden harmadik évben terem kaszálható füvet, melyet még azon nedvesen gyömöszölnek be a színekbe szorosan, a hol megpállik, s aztán mint barnává lett illatos „nemes széna” szállíttatik tél idején a szánkókon – Schlapfzeug – a völgybe, melyek elé a kevésbbé meredek helyeken az igás marhát is befogják. A havasi időszak június közepétől szeptember 8-áig, mintegy 70 napon át tart, míg a „Halthuben”-ek gazdag elő- és utólegelőt, s néha kaszálni való takarmányt is nyújtanak.
A szántalpú vontató („Schlapfzeug”).
Charlemont Húgótól
Hogy mekkora Karinthiában a marhatartás, mutatja az, hogy itt minden ezer lakosra 773, minden hektár szántóföldre 1.097 darab szarvasmarha esik (Csehországban csak 353, illetőleg 0.79), és hogy a marhatenyésztési termények összes értéke kerek 11 millióra rúg évenkint. Ebből kivitelre 4–5 millió forint ára kerűl.
A lótenyésztés kétféle fajtával üzetik. Egyik a nori nehéz igás, másik a hintós ló. Az előbbeni egész Felső-Karinthiában, a Tauern-vidéken, meg a Kor- és Sau-Alpeseken honos, s a voltaképi pinzgauitól abban különbözik, hogy szebb, szilárdabb s jobb járású, mely tulajdonságait a spanyol Sacromoso- és Generale-fajjal való, noha kis mértékű vérkeverésének köszönheti. Alsó-Karinthiában a nagy hintós lovat tenyésztik s az szolgáltatja az úgy nevezett Carossier-ket, melyek kitűnő úri és gazdasági lovak. Kivált ez utóbbiakat nagyban szállítják Olaszországba, a hol ezek alapították meg a „karinthiai ló” hírnevét. A tartományban aránylag kevés csikót nevelnek föl teljesen; a legtöbbet és a legjobbakat a Szent-Mihály-napi őszi vásárok idején idegen kereskedők vásárolják össze s szállítják ki a tartományból.
A szarvasmarha-tenyésztésen szintén két fajta osztozik. Az egyik a nori vagy lavantvölgyi világos fakó-színű, fehér vagy zsemleszín szőrű, nagy testalkatú marha, mely az alsó vidékeken honos, míg a möllthalit Karinthia felső részeiben tenyésztik. Az előbbenit már a bajuvári bevándorlók hozták Karinthiába; azonos származású a frank marhával s a „középeurópai pirók marha” terjedelmes családjához tartozik. A möllthali a belföldi apró s különös jelleg nélkűli hegyi fajtának a pinzgauival való keresztezéséből keletkezett. Ez a havasi marha családjához tartozik s a táplálkozásban való nagy igénytelensége, elég gyors fejlése és nagy tejbősége által válik ki, míg a nori fajt nagy test, hízékonyság s húsának kiváló jósága jellemzi.
A juhtenyésztést a Mészkő-Alpesek vízben szegény vidékein s az őshegység magasabb rétegein ott űzik, a hová a szarvasmarha már nem szívesen hág föl. Nagyságával és szaporaságával kiváló fajta a seelandi, mely a bergamaski alpesi óriás juh ivadéka. A Gurk völgyében egy régi német fajtát tenyésztenek, míg a legmagasabb tájakon, a Grossglockner tövében az apró, jobbára tarka „kövi birká”-nak nevezett, a Raibl vidékén a sötétbarna flitschi fejő birka legel.
Nem jelentéktelen a sertéstenyésztés sem, mivelhogy ez fedezi a belföldi hús- és zsírszükséglet legnagyobb részét, s évi értéke 4 millió. Leginkább a délnémet kis sertést tenyésztik, mely Felső-Karinthiában néhol olasz, de újabban már sok helyütt angol sertésekkel is kevertetik.
Egykori jelentőségében már alább szállott a méhészet. A karinthiai (ma már krajnai) méh ennek előtte egy parasztudvarból sem hiányzott. A méhköpűkkel az Alpesek előhegységeibe való vándorlás még most is divatos, és pedig tavasz elején, mikor az Erica carnea virágszőnyeggel teríti be a hegyi réteket, s még inkább őszszel, mikor a hangavirág nyílásakor kiviszi a paraszt a köpűket a méhlegelőre. Méhtenyésztésre vonatkozó szabályzatok még Mária Terézia idejéből is vannak.
Karinthiának halas vizekben való gazdagsága mellett nagyobb jelentősége lehetne a haltenyésztésnek. E szép alpesi tartománynak 32 nagyobb tava van, melyek 6.342 hektár területet foglalnak el, kisebb tava 284, folyói és patakjai 3.583 hektár területtel, vagyis együtt 10.209 hektárnyi, haltenyésztésre alkalmas terület. A nemes halak közűl fölemlítjük a Drávában, Gurkban, Lieserben és Lavantban tenyésző lazaczot, melyet íváskor többnyire szigonynyal fognak, továbbá a folyó vizekben lakó pisztrángot és a domolykót. A tavi halak között elsők a Millstätti- és Fehér-tóbeli galócza és tavi pisztráng és az Ossiachi-tó harcsája. A lazaczot akkor ejti meg a halász, midőn az ívás végett a tóba be- vagy abból kifolyó víz torkolatához vonúl. Mivelhogy az ívás többnyire éjjel esik, a halász is éjjel feszíti ki hálóját gyakran –20° R. fagyasztó hidegben. Az étellel és itallal jól ellátott s a nagy hideg ellen a lehetőségig biztosított halászok forgácsfáklyákkal kivilágított két csolnakon hagyják el a partot, kivetik a hálót, s több óráig tartó munka után gyakran gazdag zsákmánynyal vonják ki.
