A német irodalom Krajnában. Samhaber Edétől, fordította Király Pál
A német irodalom Krajnában.
Samhaber Edétől, fordította Király Pál
Samhaber Edétől, fordította Király Pál
A német szellemnek költői mezben való nyilatkozásai nem hiányzanak Krajnában sem. Tudva van ugyanis, hogy már a kalandozó Lichtenstein Ulrik is ellátogatott Krajna hegyei közé, hol őt „a nemesség vend része” mint „gralva Venus”-t (királyi Venus-t) üdvözölte. Szintén találkoznak a tartomány urasági levéltáraiban és könyvtáraiban egyes régibb német irodalmi művek, mint példáúl egy kötet ó-német prédikáczió, Mózes könyveinek egy verses földolgozása, a Nagy Sándorról való ének, Barlaam és Josaphat, stb., melyeket Radics Péter juttatott napvilágra a por és pókhálók közűl.
Az első költői emlék, mely magában Krajnában keletkezett, a XIV. századból ered s „az Úrnak a sátántól való megkisértetését” adja elő egyfolytában folyó párversekben. Szerzője, Rasp Ottó, egy krajnai család sarja. Ugyancsak ezen századból való egy hártya-kézírat is, mely Krajnában keletkezett s Mária panaszának töredékeit foglalja magában. Ezekhez sorakozik „egy jó és szép imádság szűz szent Katharináról” („ain guet und schoens gepet von der heiligen jungfraw sancta Katharina”), mely 48 páros rímű verssorból áll.
Egészen ének és dal nélkűli volt a következő század, melyben a nép örökös aggodalommal tekintgetett a hegyek ormaira, vajjon nem hirdeti-e valamerről valamely kigyúladó jeltűz a félhold betörését. Ehhez járúltak a parasztlázadások, melyek miatt sok fényes úri kastély dőlt füstölgő romokba. Van is a krajnai parasztokról a XVI. század elejéről egy népdal, mely a győztes nemességet magasztalja, mely bátran fölkelt, hogy a lázadást elfojtsa.
Élénk szellemi élet ébredt a reformáczió bekövetkeztével. A várak és városok kőfalai közűl Németország fő- és középiskoláiba tódúlt ekkor a krajnai ifjúság, hogy tudásvágyát kielégítse; s egyszersmind német papok és tanítók érkeztek a tartományba, kik nemcsak Laibachban, hanem olyan kisebb városokban is, minők Krainburg, Idria, Gurkfeld, stb., hintegeték a műveltség magvait. Ezenkivűl létrejött Laibachban az első protestáns latin-iskola, melyben olyan férfiak mellett, mint Budina, Crellius, Bohoritsch, ott működött a jeles Frischlin Nikodémusz is, kinek a Zirknitzi-tóról írt latin „carmen”-je emlékoszlopává lett a szerencsétlen költőnek. Habár az oktatásnak a latin nyelv volt a középpontja, nem felejtkeztek el a német nyelv ápolásáról sem. Bizonyítja ezt a német katekizmus és énekeskönyv, melyet az ifjúság tanúlt, s bizonyítja a templomi éneklés, mely a szlovén mellett németűl is zengett. Sőt emlegetnek a pápa és az Antikrisztus ellen szóló gúnydalokat is, melyeket széltében énekeltek; de, minthogy elvesztek, nem bizonyos róluk, vajjon német, avagy szlovén nyelven voltak-e írva. A mi egyéb német költői műveket a XVI. század létre hozott, mind jelentőség nélkűliek; s ilyenek úgy Ferenberger János törökök elleni kiszállásának verses elbeszélése és a Rain nemes család leszármazásának rhythmusos földolgozása, melyek Laibachban a Mannel János-féle első, de csakhamar bezárt nyomdában jelentek meg, valamint Lamberg József krajnai tartományi főkapitány életének gyarló nyelvű leírása, mely 1.600-nál több verssorával s a benne elszórt elmélkedésekkel fárasztja az olvasó türelmét. Az olyan művek pedig, mint a jogtudós Pegeus, vagy a sokat útazott Herberstein Zsigmond munkája, részint tartalmuk miatt, részint, mivel latinúl vannak írva, nem illenek be ez áttekintésbe.
Az ellenreformáczió megindúltával minden nyoma eltűnt annak a szellemi életnek, melyet a protestáns Németországgal való forgalom ébresztett. Ettől kezdve a jezsuiták kerekedtek uralomra iskolában és tudományban. Befogadták a protestáns iskolai drámát is, hogy azt az egyház szolgálatában értékesítsék. A drámai anyagot főleg a bibliából és a legendákból merítették, ritkábban az egyetemes és a hazai történelemből. E drámák, melyek jelenetezési pompájukkal elkápráztatták a nézők szemeit, mind latinúl voltak írva; csak ritkán bocsátottak színre egészen német előadásokat, vagy oly drámákat, melyeknek latin szövegét, mint Fadinger Istvánnál, német versek tarkázták.
Báró Valvasor Weichhart János.
Greischer Mátyás rézmetszete után, Hecht Vilmostól.
Veszedelmes versenytársaivá lettek a jezsuitáknak a felnémet nyelvű színészek, kikkel a német dráma a XVII. század közepe táján vonúlt be Laibachba. Szent Eusztachius megtérésével és vértanúhalálával lépett Hoffmann H. Ernő színész a háládatos közönség elé, mely hol egy-egy nyers komikus inas-alak tréfáin mulatott, hol olyan színpadi meglepetéseken legeltette szemeit, mint a vadállatok balletje, Krisztus a felhők fölött, stb. E vándor társaságoktól lelkesítve, két krajnai fi, Händler Márton és Harrer Menyhért, egy három fölvonásos drámát költött ezzel a czímmel: „Der verirrte Soldat” oder „des Glückes Probirstein” (Az eltévedt katona, vagy a szerencse próbaköve).
Ugyanazon időben, mikor Laibachban jezsuiták és színészek versengtek a színpadi elsőbbségért, ült regényesen magános, ormok környezte hegyi várában, Wagenspergben, a tartomány leghíresebb fia, Valvasor báró, és alkotta hazája dicsőségére „Die Ehre des Herzogthums Krain” (Krajna herczegség dicsősége) czímű munkáját. Valvasor, kinek ősei egy lombardiai nemes családból származtak, Laibachban született 1641-ben. Első oktatói jezsuiták voltak, de a külföld lett legjobb tanítómestere. Tapasztalással és tudománynyal gazdagon tért vissza hazájába és sokféle munkásságú élet után, melyet honának és a tudománynak szentelt, 1693-ban halt meg Gurkfelden Alsó-Krajnában. Minden vagyonát az „Ehre des Herzogthums Krain”-ra áldozta föl; neki magának semmi egyebe nem maradt, mint az az öntudat, hogy hazáját olyan művel gazdagította, melyben annak történetét, természeti állapotát és erkölcseit nem bírálatos kutatás alapján ugyan, de szeretettel gyűjtötte össze és tárta honfitársai elé. Valvasor iratai, melyekben, mint szintén a Holbein után készűlt halottak-tánczához írt rímes versszakaiban, nyers ugyan, de tiszta és nyílt szívből fakadó a nyelvezet, annál nagyobb elismerésre méltók, mivel akkor különben a latin tudományosságnak hódoltak, latin nyelven költöttek, mint ezt a XVII. századból és a XVIII. elejéről való sok krajnai tudósnak, különösen olyanoknak, mint Schönleben, Thalberg, Gerbetz és Pelzhofernek a munkái, vagy Hallersteini Zsigmond tartalmas distichonjai bizonyítják. Ezt a jelenséget az Olaszországgal való közlekedés, meg főleg, habár nem kizárólag is, az akkori időnek a román irodalmak felé hajló ízlése magyarázza meg.
Az olasz akadémiák mintájára létre hozták a XVII. század végén az Operosusok akadémiáját is, melynek tagjai a jelképökűl választott méh szorgalmával igyekeztek a tudomány mezején dolgozni. Ez akadémia azonban a jezsuiták ellenségeskedése miatt már alapítóival és első tagjaival együtt meghalt, s csak József császár korában ébredt újonnan életre. Ekkor is csak rövid ideig élt ugyan, de Edling gróf és Gussitsch báró vezetése alatt oly sikeres munkásságot vitt véghez, hogy Edlingnek „Der Isenz und die Laibach” czímű idillje szerint a Laibach folyó örömmel bólintgat fejével, mert „az ő szelíden csörgedező vízével oly gyakran lejtett egy-egy dal a kövér réteken át, vagy zengett végig a sudar tölgyek lombsátora alatt, mióta neki Minerva Gussitschban oly mély érzelmű és tevékeny múzsafit ajándékozott”. Szintén pengette a lant húrjait a Klopstockon lelkesedett Linhart Antal is, kinek Krajna a legrégibb hazai történelem első bírálatos földolgozását köszöni. Dicsőítette továbbá Krajna e Sined-je (Denis osztrák költő), valamint ő előtte már Harmayr tanár is, József császárt és Mária Teréziát, s végre olasz és szláv nyelvből való fordításaiban, mint pl. a Lamberg és Pegam közti párviadalban, olyan hangot zendített meg, mely fogékony visszhangra talált. A színpadot is, mely Zois Zsigmond pártolásának örvendhetett, megajándékozta egy ilyen czímű drámával: „Miss Jenny Lowe”. A drámai előadások iránt olyan mértékben fokozódott az érdeklődés, a mint a fel-német nyelvű színészek mind gyakrabban és mind hoszszabb időre szállottak meg Laibachban. Ezek 1730-ban Krainburgban és Laibachban nyílt helyen már egy német passio-játékot is bemutattak 15 előadásban, a mivel „gyakran meg-megríkatták a nézőket”. Majd koronként ismét bohóczkodásokon vagy történeti drámákon (Staatsaction) mulattak, hallgattak olasz dini-danát, vagy tódúltak a jezsuiták drámáit nézni, kikkel még a kapuczinusok is versenyezni kezdtek, mint a „Bellidux” czímű kapuczinus színdarabnak 1743-ban történt előadása bizonyítja. Így lett lassanként közóhajtássá egy állandó színház emelése, mely a hatvanas évek közepén csakugyan föl is épült azon a téren, a hol ma a múzsatemplom leégett falai szomorúan s szemrehányólag néznek a város lakosaira. Ettől kezdve teljes volt a német színmű diadala. S habár még olyan kontár színdarabokat is, mint a „Diego und Lenore” szomorújáték, vagy a „Die verfolgte Ungekannte”, s a „Pyrrhus von Epirus” énekes darabok, el kellett tűrni: Leisewitz „Julius von Tarent”-je, melyet Schikaneder vezetése alatt adtak elő, már azt a jobb időt hirdette, mikor az 1800-dik évben Schiller géniusza vonúlt be ide diadalmasan a „Haramiák”-kal. Már a Schiller hatása mutatkozott Zuppantschitsch Z. A. tanár költeményeiben, ki az 1806-dik évi hetilapban illyr költészeti töredékeivel lépett föl. Ezen inkább szelíd, eszményi irányú irónak szeretetre méltó tehetsége nem annyira hazafias drámáiban, mint inkább balladaszerű elbeszéléseiben nyilatkozott. Buzgó alkotásvágy szállta meg a lelkeket. Költészet és tudomány versenyre kelt mind a két nyelven, hogy a József korszakának a távol s félre eső Krajnában is becsűletére váljanak. Nem egy hírneves íróval találkozunk, úgy idegennel, mint bennszülöttel, kiknek tudománya hatással volt a tartomány művelődésére. Sőt a szlovén műköltészet atyja, Vodnik Bálint, annyira neki buzdúlt, hogy barátjával, Linharttal, „Krajna, Görcz és Gradiska története” czímű, németűl írt munkája által versenyre keljen; míg mások a nyelv- és természettudomány terén keresték és találták babéraikat.
Grün Anasztáz mauzoleuma.
Bernt Rudolftól
A német irodalomnak Krajnában való előmozdítására irányzott legnemesebb törekvés Schiller buzgó hírnökét, Richter tanárt, lelkesítette, ki 1817-dik évi emlékezetes fölhívásában a szépnek minden barátját fölszólította, hogy az ő zászlaja köré sorakozzanak és a hazai kincseket napvilágra hozzák; így Laibach az „Illyrische Blätter”-ben, melyhez később a rövid életű „Carniolia” is csatlakozott, olyan folyóiratra tett szert, melyben a márczius előtti korszakbeli hívatott és hívatlan múzsafiak rakták le költői alkotásaikat. A „híres krajnaiak csarnoká”-ban (Galerien berühmter Krainer) regényes szellemben életre keltének a koporsóból olyan férfiakat, kik tollal és karddal valami nagyot vittek véghez; balladákban s elbeszélésekben hazai mondákat dolgoztak föl; dalok- és ódákban zengették Krajna csodáit; ellesték – mint Milko és Thomschitz – a szlovén népdal hangjait; bokrétákat gyűjtöttek idegen műirodalmak virágaiból s végre alkalmilag ki-kifejezték a császári ház iránt öröklött szeretetöket és hűségöket. Alak tekintetében legtisztább művei vannak a szemlélődő Hermannsthali Hermannak, ki egy ideig „mint jövevény élt e szláv tartományban”. Őt körötte csoportosúlnak: az oktató irányú Ullepitsch Károly, más néven Laurent, az idegen ösvényeken ügyesen járdaló Schwarzthali Húgó, a beszélyíró Babnigg, továbbá Kordesch, Frank, Petruzzi, Laschan és mások. Megilletődéssel kell megállapodnunk Hilscher J. Manó nevénél, ki születésére nézve cseh volt ugyan, de mégis teljes joggal számítható a krajnai irók közé. Tizenkettedik esztendejében volt, mikor Laibachba kerűlt; itt növekedett és ért érett kort tanítója, a művelt Dahl őrmester keze alatt, s önté, mint közlegényi sorban levő költő, megkapó panaszdalokba lenyűgözött geniuszának följajdúlásait. Élet és szerelem lemondást prédikáltak az ifjú dalnoknak úgy, hogy ő társaságot kerűlve és hidegen, „mint sas, mely az égen egyedűl repűl át”, mind inkább magába és a vele lelkileg rokon Byron költészetéhez vonúlt, kinek Manfrédját és héber melodiáit lendűletes németséggel fordította le.
Szebb sorsa volt Grün Anasztáznak, a grófi dalnoknak, ki a babérkoszorút, melyet Hilschernek csak az utókor font, már kortársaitól átvehette. Őt, mint szülőföldje igaz fiát, mindig csak ide vonzotta az élet zajából az ő Thurn am Hart nevű idilli otthona, hol az erdőség csöndes magányából költői hangúlatot merített. A szülőföldje utáni vágy adta ajkára huszonegy éves korában az „Illyria” czímű ódát; a kies Veldes s a hozzá tartozó zöldelő szigetke és Szűz Mária temploma lelkes megéneklőre talált benne. De leghálásabbak iránta a krajnaiak „Volkslieder aus Krain” czímű fordításaiért, melyekben a szlovének mondái, erkölcsei és a természetről alkotott képzeletei sajátszerűen tükröződnek vissza. Az a kivánata, melyet a költő Illyriához intézett üdvözlésében ekként nyilvánított:
Sei mir gegrüstt, Land meiner schönsten Träume,
Land, das mir Leben, Lied und Liebe gab,
Das liebend nährte meines Lenzes Keime,
Wie meine Wiege, sei du auch mein Grab!
Land, das mir Leben, Lied und Liebe gab,
Das liebend nährte meines Lenzes Keime,
Wie meine Wiege, sei du auch mein Grab!
(Légy üdvöz, legszebb álmaim hazája,
Te, ki éltet, dalt s szerelmet adál,
Tavaszbimbaim szerelmed táplálta,
Te légy sírom is, mint bölcsőm valál!)
Te, ki éltet, dalt s szerelmet adál,
Tavaszbimbaim szerelmed táplálta,
Te légy sírom is, mint bölcsőm valál!)
csakugyan teljesűlt. A zöld erdőség közelében emelkedik egy messze tekintő szabad téren az a mauzoleum, melyben a rózsák költője pihen. Grün halálaiglan a tartománynak még minden szellemi erői harmóniásan egyesűltek a békés munkálkodásra. Hálásan szentelt Prešeren a német nyelvnek egy költemény-koszorút, melyek szép tehetségét a németekkel is megismertették. S valamint Prešeren, csaknem valamennyi szlovén múzsafi a német költészet forrásából merített. Közűlök sokan, – mint Vesel, Cegnar, Toman, Voljavec, Cimpermann, – Goethét és Schillert is merték fordítgatni, viszont a maguk szlovén költeményeit német mezben nyújtották cserébe, vagy eredeti költeményeket is írtak német nyelven, mint Prešérnen kivűl Vilhar Frigyes, ki a német ősöket és azok utódait mint rajna-parti őrállókat dicsőitette, vagy Pessiak Lujza, ki még legközelebb is egy kötet német költeménynyel kívánt magának „a gyermeki szívekhez” útat egyengetni. Viszont a németek is hevűltek a szlovén költészetért s megkisérlették Prešeren és mások műveit lefordítani, így Melzer, Rizzi, Peen, Germonik, gróf Pace és végre Dimitz Ágost, ki a búvárkodó szorgalmával s a hazafi szeretetével írta meg Krajna történetét.
Isleib szerelmi képzelgései, Grünewald Henriette ártatlan elbeszélései és Radics-Kaltenbrunner Hedwig szellemeskedő közleményei a legújabb jelenségek a krajnai német irodalomban.
Charlemont Húgótól
