Mű- és népzene Krajnában. Keesbacher Frigyestől, fordította Katona Lajos
Mű- és népzene Krajnában.
Keesbacher Frigyestől, fordította Katona Lajos
Keesbacher Frigyestől, fordította Katona Lajos
Krajna fővárosa sohasem volt valamely egyházi, vagy világi fejedelem udvarának székhelye, s így a tartomány mindenkor híjával volt azon jótéteményeknek, a melyek ily udvartartásból az illető városra vagy országra hárúlnak. Mert nem ritkán a tudományok és művészetek ápolói és a jó ízlés iskolái valának ez udvarok. Krajnában tehát a zene fejlődése kizárólag a nép természetes tehetségeire, ápolása egészen a krajnaiak műérzékére volt hagyatva. E népnek zenei hallása és éneklő kedve eléggé nyilatkozik népdalainak gazdag kincsében, a mely a régi időktől egész napjainkig fönmaradva, üdén csattog a hegyvidék völgyeiben ép úgy, mint a síkföld szőlővel beültetett dombsorain, közelebb hozza egymáshoz a szíveket a falu szűk szobácskáiban s áhítatosan zeng a templom mennyezete alatt. Ha tehát Krajna, lakosságának fejlett zeneérzéke mellett is, aránylag csak kevés kiváló névvel dicsekedhetik a műének és zeneköltés tágabb terén, népének zenére és énekre való hajlama azért minden alkalommal nyilvánúl, bármily messze múltba kisérjük is visszafelé az ország szellemi élete ez ágának történetét a tartomány, vagy fővárosa krónikáinak lapjain. A nép dalolva tánczolt a templom, vagy kastély előtti szent hársfa alatt, s a polgárság „víg hegedűszó” kiséretében mulatott a vásártéreken. Az „ifjú Lucidarius” czímű ismert német tanköltemény, az ausztriai népeket jellemezvén, a krajnaiakról ezt mondja:
Ze Kraine si wir des gebeten
Daz wir windischen treten
Nach der Blâterpfifen.
Daz wir windischen treten
Nach der Blâterpfifen.
(Krajnában arra szólítanak föl bennünket, hogy vend tánczot* járjunk dudaszó mellett.)
A szlovének visoki ples nevű néptáncza.
Ama kiválóbb zenészek és zeneszerzők között, kik vagy Krajnában születtek, vagy a tartományban folytatott hosszabb idejű működésük által annak szellemi élete történetébe tartoznak, Slatkonia György laibachi születésű bécsi püspököt és egyúttal I. Miksa császár karmesterét kell említenünk, a kit jeles zeneművésznek ismertek kortársai. Slatkonia 1477-ben császári udvari káplán Bécsben, 1503-ban laibachi főkáptalani préposttá, majd az isztriai Pedena püspökévé lett, s mint ilyen egyúttal a rudolfswerti prépostság haszonélvezetét is bírta, 1514-ben pedig a bécsi püspöki székbe emelkedett, a melyen 1522 április 26-án halt meg, mint a bécsi Szent-István-templomban látható sirfölírata bizonyítja. Arczképe ott látható a Szent-István-templom szentélyének kanonoki üléseit díszítő 18 mellkép között. Azon időben egyáltalában nem volt ritkaság, hogy magasabb egyházi méltóságok állottak a bécsi császári udvar zenekara élén, így példáúl Slatkonián kivűl még Textor Orbán, a későbbi laibachi püspök, a ki udvari káplán korában vezette a nevezett zenekart, nemkülönben Arnoldus de Prugkh, a hírneves zeneszerző s a laibachi székesegyház főesperese.
Prugkhi Arnold emlékérme.
Eredeti példány után, Siegl Károlytól.
Prugkhi Arnold (olaszosan Arnoldo de Ponto) 1480-ban született Brüggében; nem tudni, mi módon kerűlt Laibachba, hol 1530-ban székesegyházi esperes, később pedig Bécsben a császári udvari zenekar főkarmestere („obrister Capellmeister der kaiserlichen Hofmusikcapelle”) lett, s mint ilyen halt meg 1545-ben. Szerzeményeiben, melyek motettekből, hymnusokból és énekekből, köztük Luther énekeiből is állanak, – dicsérik a mesteri ellenpontozást. Műveinek évszámozott kiadásai 1533-tól 1544-ig terjednek. Prugkhi nem volt krajnai születésű, de már kétségtelenűl ilyennek tekintendő Krajna leghíresebb zeneszerzője, a ki egyúttal a XVI. század második felének egyik legjelesb kontrapunktistája, Jacobus Gallus, német nevén Hänel, vagy Handl Jakab. Az összes zenetörténet-írók egyetértenek abban, hogy Gallus Krajnában született, noha születése helyét nem tudják megmondani. Biztos tudomás szerint 1550 körűl született jó módú szüléktől; ifjú korában az olmützi püspök karmestere lett, igen kedvező körűlmények közt élt, kora legderekabb és legműveltebb emberei közé tartozott, s egy Márton nevű fiút hagyva hátra, 1591 július 4-én halt meg Prágában. A strahowi könyvtárban egész gyűjteménye olvasható a halála alkalmából írt költeményeknek, s ezek megannyi ékesen szóló bizonyítékai a közszeretetnek, melyet Gallus élvezett. 1588-ban a császártól tíz évre terjedő szabadalmat nyert művei kiadására. Szerzeményeiben dicsérik a nagy szabású fogalmazást, s a Palaestinára emlékeztető művészi szerkezettel karöltve járó nemes egyszerűséget és bensőséget. „Ecce quomodo moritur justus” szövegű dallamát, Mendel állítása szerint, újabban a berlini székesegyház kara is fölvette műsorába.
Krajna népének veleszületett zeneérzéke egyébiránt nem csupán egyes kiválóbb nevű férfiak időről-időre való feltűnésében, hanem ama századok óta folytonos ápolásban is nyilvánúl, melyben a zenét iskolák állítása s más fejlesztő intézmények szervezése által részesítették. Így már a XVI. századból veszszük egy zeneiskola hírét, melyet a sittichi apát alapított a kormányzása alatt álló kolostorban; 1652 június 28-án a laibachi jezsuiták szerveztek egy zenetársúlatot. Habár e zeneiskolák első sorban az egyházi zenének szolgáltak, azért mégis megvoltak bennök a zeneművelésnek általános s így a világi zene fejlesztésének alapföltételei is. A tartományi rendek is tartottak fönn saját költségükön egy zenekart, a „rendi trombítások és tábori dobosok” („landschaftliche Trompeter und Heerpauker”) testűletét, mely a tartományi nemzetőrség kötelékébe tartozott. Hasonlóképen Laibach polgárőrségének is megvolt a maga zenekara, az ú. n. „Stadtthurner”-ek (városi kürtösök). Idővel mind a két testűlet szétzüllött, s 1815-ben a városi trombitások alaptőkéjéből kerűltek ki az ekkor alapított nyilvános zeneiskola szervezési költségei. 1702-ben új ápolóhelye támadt Laibachban a zeneművészetnek, az ekkor keletkezet philharmoniai társaságban, mely Krajna fővárosa elég korán virágzó szelleméletének tanújeleként mind e mai napig fönnáll, mint az osztrák-magyar monarchia legrégibb zeneegyesűlete, 110 évvel idősb a bécsi zenekedvelők egyesűleténél s 91 évvel előzte meg a párizsi konzervatóriumot. Ezen mindenesetre feltűnő jelenség magyarázatát keresvén, vessünk egy pillantást ama kornak s különösen Laibach városának azon időbeli szellemi életére. A laibachi polgárság fiai akkoriban szorgalmasan eljártak az olasz egyetemekre, különösen Bolognába, hogy alaposan készűljenek hazájukban később betöltendő hivatásukra. A tudományok gazdag kincsével, melyet ott gyűjtöttek, magukkal hozták az olasz műveltség ama góczpontjain elsajátított fínomabb erkölcsöket és jó ízlést is, s haza kerűlvén, az Olaszországban látott tudományos és művészi egyesűletekhez hasonlókat alakítottak szülőföldjükön. Így alakúlt 1670-ben a „Societas militaris” („die streitende Gesellschaft”), 1693-ban az „Academia operosorum” (mind a kettő tudományos társulat) és 1702-ben az „Academia Philoharmonicorum”. A krónika ezt írja róla: „Am 8-ten Jänner 1702 hat die Academia der H. H. Philoharmonicorum den Anfang genomben. Der Anfenger ist Herr J. Berthold von Höffer, bei dem sich vierzehn eingefunden und den Schluss gemacht und ihme zum Director gestituirt.” (1702 január 8-án alapíttatott a philoharmonikus urak akadémiája. Az alapító Höffer Bertalan J. úr, kinél tizennégyen összejöttek, szövetkeztek és őt tették meg igazgatónak.) Alább pedig: „Am 30-ten Juli (desselben Jahres) hat die Academia der H. H. Philoharmonicorum Ihre erste acta publica am Wasser Stromb Laybach mit Feyerwerch solemniter gehalten, welch acta zu sehen die ganze Stadt zugeloffen und alle Schüff biss auf ein Dienst gehabt, auch nicht genug vorhanden waren die leuth zu bedienen.” (Ugyanazon évi július 30-dikán tartotta a philoharmonikus urak akadémiája első nyilvános előadását a Laibach folyón ünnepélyes tűzijátékkal, a mely előadás nézésére az egész város összesereglett, minden hajó egytől-egyig szolgálatban volt s még így sem volt elég a sok ember kiszolgálására). A philharmoniai társúlat immár majdnem két század óta ápolója a zenének a fővárosban és a tartományban egyiránt. A társúlat történetének egyik megindító részlete, hogy 1809-ben, midőn Krajna franczia uralom alá kerűlt, tevékenységét egészen megszűntette, mert ezt illőbbnek látta, mintsem hogy magát kényszeredett mulatságba igázza („sich einem erzwungenen Vergnügen unterjochen”); csak 1814-ben, a francziák elvonúlása után támadt új életre, ünnepélyes fáklyászenét adván Lattermann báró osztrák helytartónak a kivilágított várkastély előtt. Legfényesb napjait azonban 1821-ben élte a philharmoniai társúlat, mikor a laibachi congressus alkalmával Ferencz császár, az orosz czár, a nápolyi király s e fejedelmek kiséretében számos államférfiú, diplomata és magas rangú méltóság időzött a város falai között; mikor német színi előadások váltakoztak tarka sorban olasz operákkal és philharmoniai hangversenyekkel az ünnepélyek folyamán, s az utóbbiakban első rangú művészek sorakoztak a rendes tagok mellé. A társaság hangversenyműsorainak gyűjteménye különben arról tanúskodik, hogy a harminczas évek olaszos irányzatát kivéve, általában a nemes ízlés volt benne az uralkodó. E régi és mindenkor annyira munkás egyesűlet rövid idő alatt ki is vívta magának az egykorúak elismerését s a tartomány szűkebb határain jóval túl is szép hírnévre tett szert. A legjelesb zeneszerzők is kiváló nagyrabecsűlés jelének tartották, ha tiszteletbeli tagjaivá választattak. E tiszteletbeli tagok sorában ott látjuk Dussek (1794), Haydn (1800), Gänsbacher (1820), Paganini (1824), Hüttenbrenner (1830), Kreutzer Konradin (1839), Milanollo Mária (1843) és még sok másnak a nevét. A társaság legfőbb büszkesége, hogy 1819-ben Beethovent is tiszteleti tagjai közé iktathatta; a nagy zeneszerzőnek megválasztatásaért írt sajátkezű köszönő-levele a társúlat irattárának legbecseseb ereklyéje. A zenemű, melyet Beethoven e levélben a társúlatnak igér, nagy valószínűséggel az a pastoral-symphonia, melynek partiturájában Beethovennek vörös plajbászszal tett sajátkezű bejegyzései (példáúl ütemjelölések stb.) láthatók. E partiturát is drága emlék gyanánt őrzi a társúlat hangjegygyűjteményében. 1821 óta a társúlat zeneiskolákat is tart fönn, s legújabb időben az 1815-ben alapított nyilvános zeneiskola is beléolvadt. Alapítását ugyan, a mint láttuk, az olasz műveltség behatásának köszönheti ez egyesűlet, de kétszáz éves fennállása már kiválóképen a németség kitartó buzgalmának érdeme.
Az olasz és német elem mellett újabb időben harmadikúl a szlovén is figyelmet kiván. Már a múlt század végén szerzett néhány szlovén dalt betétek gyanánt a nemesség színházában előadott operákhoz Zois báró, ki a tudományok és művészetek egyéb ágaiban is kitűnt a maga idején; s később is föl-föltűnik időről-időre egyes ünnepi alkalmakkor a színházban, vagy a philharmoniai társúlat hangversenyeinek műsorán egy-egy szlovén dal. De csak az 1848-iki, még inkább pedig a legújabb idők nemzetiségi mozgalma volt mélyebb hatással a szlovén műdal fejlesztésére; az 1872-ben alapított Glasbena matica e dal ápolását tűzte ki föladatáúl s ezt karok és dalok kiadása, zene- és énekelőadások rendezése, újabb időben pedig egy énekiskola fentartása által is igyekszik megvalósítani.
Nem szabad említetlenűl hagynunk a Cäcilia-egyesűletnek a templomi zene ápolásában tanúsított buzgalmát s különösen egy orgonaiskola szervezésében álló érdemét, valamint ama dicséretes szorgalmat sem, melylyel a tanítóképző-intézet a néptanítók zenei kiképzésén fáradozik.
A ki azonban a szlovén néptörzs természetes zenei tehetségéről helyes fogalmat akar magának szerezni, annak a szlovén népdal gazdag kincstárába kell behatolnia. Habár e tanúlmány közben első sorban a népdalok szövege fogja lebilincselni a figyelmet, melyet Grün Anasztáz fordításai már az irodalmilag műveltek legtágabb köreiben is föl tudtak kelteni: azért e szövegek mellett a dallamok hangzatossága és eredeti zamata is megérdemli egész érdeklődésünket. Az igaz, hogy tulajdonképeni krajnai népdalról annyiban alig lehet szó, a mennyiben tagadhatatlan, hogy a földnek az emberre gyakorolt hatása és Krajna földrajzi helyzete következtében az olasz, német és délszláv elemek közé beékelt lakosság népdala a szomszédos törzsek behatását mutatja fejlődésében. A felső-krajnaiak dalán az alpesi lakók, különösen a karinthiaiak dalának jellemző vonásai ismerszenek föl, de azért olykor a humor is fölcsillámlik, sőt nem ritkán a „Jodler”-hez hasonló részletek is akadnak bennök. A belső krajnai Karszt-lakónak dalán olasz hatás érzik, különösen a rhythmusban és a záró-akkord elnyújtásában.
Hasonmása Beethoven Lajos azon levelének, melyet a laibachi philharmoniai társasághoz intézett.
Az eredeti után.
A leghamisítatlanabbúl látszik a szlovén jelleg az alsó-krajnai dalon, mint a melyre csak rokon törzsek, a szerbek és horvátok vannak hatással. Az alsó-krajnai dalok kivétel nélkűl, még a vígak is, a szláv népjellem minden törzszsel közös vonásaúl tekinthető mélabús hangúlat kifejezői; de azért a moll-hangnem koránt sem uralkodó bennök, rhythmusuk mindig kitűnik sajátszerűségével, s a zenei gondolatábrázolás többnyire egészséges érzékiséggel van kidomborítva. Mutatványúl az alábbi „Búcsú” (Slovó) czímű népdalt közöljük, mely meghatóan tolmácsolja a kedvesétől nemes lemondással elváló legény hű szívének érzelmeit.
A régi festői népviselettel együtt, melyet az ízléstelen franczia divatozó öltözet mindinkább kiszorít, a régi népdalt is számos divatos dallam czifrázza, melyek vajmi ritkán mutatnak valódi népies színezetet; mindazonáltal remélhető, hogy a krajnai nép híven fogja ápolni s meg fogja tartani a jövőben is őseredeti dalait. Mert hiszen sajátlagos szellemének legszebb kifejezését ép e dalokban leli meg a krajnai néptörzs, zengjék bár azok a szavak értelmét híven kisérő dallamokban bérczes honának szépségeit, a felvidéknek a kék eget tükröző tavait, a síkföld zöldelő szőlőtőkékkel ékes dombsorait s a színarany ragyogású bort, vagy szólaltassák meg fájó panaszhangokon a szív legbensőbb húrjait, legmélyebb érzéseit és szenvedelmeit.
