A szlovén nép élete. Urbas Vilmostól, fordította Katona Lajos
A szlovén nép élete.
Urbas Vilmostól, fordította Katona Lajos
Urbas Vilmostól, fordította Katona Lajos
Krajna szlovénjei, habár valamennyien egy törzsből valók, mégsem egészen egyenlő alkatúak. A havasokon lakó felső-krajnai ép oly serény és tettre kész, a mily értelmes és tanúlékony; a Gurk mentén húzódó, szőlőkkel beültetett dombsor lakója, az alsó-krajnai, gyengébb testalkotású, de kedélyesebb, e mellett természetesen kissé könnyelműbb és meggondolatlanabb is; a sivár Karszt-vidék bora-viharaihoz szokott belső-krajnai edzett testű és határozott jellemű, de egyúttal zárkózott és ravaszúl számító. Magától érthető, hogy mindenkinek testi-lelki alkatára döntő hatással volt az éghajlat s az ettől függő életmód; de az sem tagadható, hogy a felső-krajnaiak jellemére a németek szomszédsága, a belső-krajnaiakéra pedig az olaszokkal való érintkezés is tetemes hatást gyakorolt. Mindazonáltal az érintett eltérő vonások mellett még mindig van annyi közös mind a háromban, hogy valamennyiben könnyen fölismerhetni az egy fajhoz tartozás kétségtelen jegeit. Általában vele született tulajdona a krajnai lakosságnak a jámborság és isteni félelem, valamint a hazához és a fejedelemhez való hű ragaszkodás érzete.
Minden idegennek, a ki először látogat el Krajnába, szemébe fog tűnni a hegyen-völgyön mindenfelé egymást érő templomok és kápolnák sokasága. Mert alig van az országban kimagasló pont, a magasb hegycsúcsokat kivéve, a melyen templom, vagy legalább kápolna ne állana; sőt némely helyütt, példáúl Primskauban, kettőt, de hármat is találni egymás mellett; a sík földön pedig még nagyobb a számuk úgy, hogy minden falucskának, minden tanyának megvan a maga egyháza; sőt sokszor legnagyobb meglepetésére a legrejtettebb zugokban is egy-egy kápolnára bukkan az útas, míg az útak és ösvények szintén csupa kápolnával, szentképes oszlopokkal és feszűletekkel vannak megrakva. A nép nagy vallásosságát az is jellemzi, hogy ha a paraszt taníttatás végett a városba adja a fiát, rendesen a gymnasiumba küldi, mert urat, vagyis papot akar belőle nevelni, úrnak a szó tulajdonképeni értelmében csakis a papot tartván. A krajnai szlovén a papról ép úgy, mint szüleiről s legfőlebb még bátyjairól vagy nénjeiről, mindig tiszteleti többesszámban beszél: gospod so prišli, – mati so rekli. Hogy milyen becsben áll a papi rend a földmívelő népnél, arról semmi sem tehet jellemzőbb tanúságot, mint valamely paraszt család fiának első miséje. A mint hajdan az olympiai játékok alkalmával nem csupán a győztest érte a kitűntetés, hanem hírneve nemzetségére és szülővárosára is visszasugárzott: úgy az egyházi rend magas méltóságától nemcsak az ifjú új-misés érzi magát fölmagasztalva, hanem egész családja és szülőfaluja is kiveszi részét a nagy tisztességből; szülei pedig nem ismernek nagyobb boldogságot annál, melyet azon édes tudat nyújt nekik, hogy fiok kezéből vehetik az Úrvacsoráját. Ilyen érzűletről tanúskodnak a következő közmondások is: „Ha Isten nem nyújtja feléd a kezét, minden szentei sem nyerhetik meg számodra segítségét. – Mikor Isten egy ajtót elzár előled, száz mást nyit helyette. – A kit az isteni tisztelet tartóztat föl munkájától, az nem mulaszt semmit sem.” E nagy vallásossága mellett azonban, vagy épen annak következtében a puszta külsőségekre nézve a szenteskedésnek nem barátja a krajnai. Erről azt tartja, hogy „a ki nagyon sokat csúszkál a térdén, annak csakhamar terhére lesz a munka”.
Az egyházi ünnepek megülésének módjában is nyilvánúl a krajnai szlovénnek mély vallásos érzűlete. Hogy e mellett nem egy maradványa él még a régi pogányságnak, és hogy számos babonás szokás is vegyűl az ünneplés hagyományos formáihoz, ez tagadhatatlan, de érthető is egyúttal. A három karácsonyünnep mindenikének előestéjén (decz. 24., decz. 31. és január 5.) sok helyütt imádkozva és füstölővel járja végig a házigazda házának minden helyiségét, mi alatt az utána menő háziasszony áldásokat mondva szentelt-vízzel hinti meg a bejárt helyeket.
Karácsonyi füstölés.
Šubić Györgytől
A lakószoba azon szögletében, a hol rendesen a feszűlet függ, betlehemi jászol (jaslice) van fölállítva, a melynél lefekvés előtt a háznép az örvendetes rózsafűzért imádkozza. A fehér abroszszal terített asztalon három karácsonyi kenyér van: egy rozslisztből, a másik tatárkából, a harmadik pedig (poprtnik) tiszta búzából; ez utóbbi mindenféle czifrázattal van földíszítve. A vagyonosabbak diós és mákos kalácsot (povitica, potica) is sütnek, továbbá édes kenyeret, a melynek tésztájába többféle apróra vagdalt aszalt gyümölcs van elegyítve. Főtt aszalt gyümölcsöt tálalnak föl rendesen karácsony böjtjén vacsorára is, a három karácsonyi kenyeret pedig csak sorjában szegik meg úgy, hogy a poprtnikra csak vízkereszt napján kerűl a sor. A vallási és költői ihlettől megszentelt karácsonyfát a krajnai szlovének nem ismerik; a humorral elegyes Mikulás-ajándék azonban itt is járatos. Háromkirályok napján az ajtókra + alakú keresztek és az évszám két fele közé felírják krétával a három napkeleti bölcs nevének kezdőbetűit (pl. 18+C+M+B+90), a mi aztán az egész éven át ott marad.
Karácsony estétől Gyertyaszentelőig a falubeli gyermekek páratlan számú csoportokban s többnyire fehér lepedőkbe burkoltan házról-házra járnak, s a jelzett időközbe eső ünnepekre vonatkozó, vagy az illető ház népére az ég minden áldását kérő énekeket zengenek. A kántálókat a házbeliek ennivalókkal jutalmazzák. E körjárat pogány eredetét nevén (koléda) kivűl az is bizonyítja, hogy régibb adatok szerint az énekek hajdan pajkos tartalmúak voltak.
Hogy karácsony éjszakáján az állatok prófétai lélektől megszállva beszélni szoktak, de hogy szavukat csak a jámbor ember érti meg; hogy a derűlt, csillagos karácsonyéj rosz esztendőt jelent, vagy hogy a karácsony napján elhúnytak lelke egyenesen az égbe száll, s más efféle vélekedések igen el vannak terjedve a krajnai szlovének között; s végűl, hogy a jövendő sors megtudására, vagy jó szerencse biztosítására czélzó s egyebütt is dívó babonás szokások legtöbbjét is gyakorolják, azon nincs mit csodálkozni.
A gyertyaszentelést február 2-án, még ha egy kétkrajczáros vékonyka szál gyertyánál nagyobbra nem telik is az illetőnek, semmikép el nem mulasztják. Ép oly szigorúan megtartják a virágvasárnapi pálmaszentelést is, a melyre természetesen pálma- vagy olajfa-ágak híjában, mogyoró, fűzfa vegy egyéb vesszőket kötnek nyalábba, ennek hegyébe pedig egy kis boróka vagy egyéb örök zöld galyacskát tűznek. Buzgón eljárnak a február 2-iki Balázs-áldásra és a bőjt első napján szokásos hamvazásra is.
Még a karácsonynál is nagyobb, ünnep a szlovének szemében a húsvét. Ez ünnep jelességére mutat, hogy előtte az egész házat gondosan kitakarítják, valamint az a körűlmény is, hogy az ünneplő, ha csak teheti, új ruhát ölt e nagy napon. Míg a karácsonyt csak „sveti večer” (szent este) és „božič” (istenfia) néven emlegeti; addig a húsvét éjjele „velika noč” (a nagy éj) s az egész előtte való hét, ép úgy, mint mi nálunk, „veliki teden” (nagyhét). Lehet, hogy a többféle elnyomatást szenvedett s azért borúsabb lelkű szlovén népnek jobban szívéhez szól a Golgothán vérző isteni Megváltó szenvedése, mint a megtestesűlés titka, s hogy ennek következtében a mély jelentőségű húsvéti ünnep is nagyobb áhítatra gerjeszti őt, mint a vidámabb karácsony; továbbá bizonyos az is, hogy a karácsonyhoz nem keveredik annyi babonás szokás és pogánykori emlék, mint a húsvéthoz, s hogy amannak ünneplésében már jóval több része van a keresztény symbolikának. Minden háziasszony igyekszik, hogy nagyszombaton a szentelt tűzből az ő konyhájára is jusson egy üszök; a hús- és kenyérszenteléstől sem marad el még a legszegényebb sem, a gazdagabbak, pedig egész kosarakkal küldik a templomba megáldás végett az eleséget. Az ilyen teljesen fölszerelt húsvéti kosárban a kenyéren és bárányhúson kivűl még egy füstölt sódarnak (krača), kolbászoknak (klobase), egy koszorú alakú diós és mézes kalácsnak (kolač), piros tojásoknak (pirhi) s egy-két szál tormának (hren) is kell lennie. A krača (sódar) Krisztus testét jelenti, a mellette levő csavar alakra lekanyarított fehérrépa-szalagok Krisztus kötelékeire czéloznak (ezeket aztán a levegőn szárítva egész a következő bőjtig elteszik, a mikor főzeléknek elkészítve kerűlnek az asztalra), a „kolač” a töviskoronát, a piros tojások a Megváltónak a Gethsemane-kertben és a Golgothán hullott vércseppjeit, a kolbászok a kínszenvedőnek sebeit, a tormaszálak végűl az Úr szomjúságának enyhítésére nyújtott eczetet és epét jelképezik. Ezeket a Krisztus szenvedésére emlékeztető húsvéti szentelt étkeket mindig a legnagyobb áhítattal költik el, csak a gyermekek elég könnyelműek arra, hogy nyerekedő játékokra használják föl a piros tojásokat. Ilyen a „turčanje” és a „sekanje” nevű tojáskocczintás és tojásrepesztés. Amannál a játszók az egyik tojást a másik felé gurítják s az ütközés után épen maradt tojás gazdája nyeri el a másikat; emennél pedig úgy igyekszik az egyik egy krajczárt a kijátszott tojás felé dobni, hogy a pénzdarab a tojás héján ütött repedésben megálljon. Ha ez sikerűl, megnyerte a tojást, ellenkező esetben pedig elvesztette krajczárját. Ennél aztán többféle csalás is szokott előfordúlni; t. i. vagy szurokkal töltenek meg egy pirosra festett tojáshéjat, vagy pedig élesre köszörűlik a krajczár szélét. A kit azonban ilyen csaláson kapnak, az a játszók előtt elvesztette jó hírét. – Hogy a krajnai a húsvétot tartja az év legnagyobb ünnepének, az egyebek közt abból is kitűnik, mennyire igyekszik még a legszegényebb is, hogy e napon hús kerűljön az asztalára, legyen az bár csak egy pár füstölt bordaszelet. Még egy közmondás is azt tartja, hogy: „húsvét vasárnapján egyik madár megmarja a másikat, csakhogy húst ehessenek”.
Húsvéti szentelt étkek.
Šubić Györgytől
Minden, ez ünnep alkalmával megszentelt tárgynak csodálatos erőt tulajdonítanak. Zivatar idején a virágvasárnapján megáldott barka-csomóból egy galyacskát égetnek el a tűzön, azon hiszemben, hogy ezzel a házat a villámcsapástól megóvják. A nagyszombaton szentelt tűznek egy üszke pedig, ha még izzón ér a házhoz, tűzvésztől óvja meg azt abban az évben. A húsvéti tojások összetört héját pedig a hangyák és egyéb kártékony férgek ellen szokták az ablakok könyöklőjén tartani.
Achatius-napi körmenet Idriában.
Šubić Györgytől
Az Úrnapját is igen nagyra tartják, s az év minden körmenete között ez a leglátogatottabb, a melyben örege-ifja részt vesz. Ki-ki legszebb ruháját veszi föl, s ha mással nem, legalább hófehér vászonneműjével ékeskedik. Így aztán megesik, hogy az asszonynép, ha még oly hűvös is az idő, fehér ingújjban didereg, míg a férfiak közűl egyik-másik a legnagyobb melegben is magára ölti köpönyegét, csak azért, hogy mutogassa, ha új.
A tartományban még szokásos egyéb körmenetek közt legnevezetesebb az, a melyet Idriában Achatius napján (június 22-én) tartanak meg ama nap emlékére, melyen 1508-ban (?) az itteni gazdag kéneső-ereket föllelték. Már az előtte való napon az egész bányaváros virágfüzérekkel és májusfákkal díszeleg. A bánya történetében nevezetes emlékű négy helyen oltárokat állítanak. Este a cs. kir. bánya-színházban ének- és színi előadás van. Az ünnep napján reggeli kilencz órakor kezdődik a körmenet, melyen a hivatalnokok és munkások egyenruhában, a papság és nép pedig teljes díszben vesz részt. A veteránok díszőrségétől kisért menet a Borbála- és Achatius-templomtól az egész városon átvonúl, a négy oltárt érintve, melyek mindenikénél egy evangéliumi szakasz olvasása után áldást ád a pap az oltári szentséggel. A szentséget vivő pap előtt fehér ruhás leánykák az egész út hoszszában virágot hintenek. A dél előtti ünneplés nagy misével végződik; dél után pedig ünnepélyes vecsernye és ennek befejeztével a bányabirtokhoz tartozó Zemlja-réten népmulatság következik, a melyen a vigadók ételéről-italáról is bőségesen gondoskodik a rendezőség. Este tűzijáték zárja be a nagy napot.
A templomi búcsú, vagyis a templom védszentjének napját egyebütt is megünneplik. Felső-Krajnában ily alkalomra búzalisztből készűlt, mazsolával és tepedt szőlővel, vagy mézzel és dióval töltött külön kalácsot (štrukelj) is sütnek. Kiválóbb jelentősége azonban ez ünnepnek csak a híresebb és látogatottabb búcsújáró helyeken van. Belső-Krajnában ilyen nevezetesebb búcsújáró hely egy sincs, holott Alsó-Krajnában Zaplaz, Primskau és Möttling messze vidékek lakóitól is tömegesen látogatott kegyelem-források hírében állanak. A legtöbb búcsújáró helylyel azonban mégis Felső-Krajna dicsekedhetik, s azok e következők: Dravlje, Dobrova, Grossgallenberg, Ehrengruben, St.-Jodok, Podbrezje. A napfordúlat ősrégi keletű ünnepének emlékét tartja fönn a pogány és keresztény szokások sajátszerű keverékéből álló Szent István ünnepe. Június 23-án, ez ünnep előtti estén, a szobák padlóját páfránynyal hintik tele, az ablakokba pedig bajnócza-ágakat tűznek. Az éj beálltával minden hegyen máglyák gyúladnak ki, melyek tüzét órákig égve tartják. Az ifjúság énekébe és újjongásába harangok zúgása, mozsár- és pisztolydurrogás vegyűl. A pajkos fiatalság át is ugrálja a lobogó tüzeket, a következő dalt énekelvén hozzá:
Vígan lobogj, fényes láng,
Égre szállva süss mi ránk!
Itt mutast hatalmadat
S mulattass, míg nem virad.
Égre szállva süss mi ránk!
Itt mutast hatalmadat
S mulattass, míg nem virad.
De a házban légy szerény,
Ki ne csapj a tetején,
Ne tégy kárt a faluba’:
Halgass kérelmünkre ma!
Ki ne csapj a tetején,
Ne tégy kárt a faluba’:
Halgass kérelmünkre ma!
A Kulpa mellett Szent Iván estéjén egy furulyás vezetése mellett énekesnők (kresnice) járják be négyesével a falvakat. Öltözetük olyan, mint a karácsonyi koléda-énekeseké (koledniki), vagy pedig a keleti nők módjára le vannak fátyolozva. Ezek sem szívesen énekelnek ingyen, s a hol nem kapnak semmit, ott gúnydallal boszantják a fösvény gazdát.
Igen el van terjedve az a hiedelem, hogy Nagy-Boldogaszony napján (augusztus 15.) minden gyümölcsfán kígyó lappang; egyúttal azonban azt is tartják, hogy a Boldogasszony napjainak (Frauentage) nevezett s aug. 15-étől szeptember 8-áig, tehát Nagy-Boldogasszonytól Kisasszonynapig terjedő időközben a levegő a lehető legtisztább, a miért is e napokban a téli ruhákat meg az ágyneműt ki szokták rakni szellőztetés végett.
E Mária-ünnepekkel kapcsolatban megemlítendőnek véljük, hogy Krajna nő-lakosságának körűlbelűl a fele Mária (Mica, Micika, Marička) nevű; a másik fele az Ágnes (Neža), Orsolya (Urša), Katalin (Katra), Erzsébet (Špela), Borbála (Barba), Margit (Marjeta), Gertrud (Jerica), Ilona (Lenka), Lucza (Lucija) és Alojzia (Lojza) neveken osztozkodik. A férfi-lakosság közt leggyakoribbak a János (Janez), József (Jože), Antal (Tone), Mátyás (Matija), András (Andrej), Márton, Ferencz (France) és Máté (Matevž) nevek; csak másod sorban következnek aztán az ilyek, mint: István, Miklós (Miklavž), Mihály (Miha), Péter, Pál (Pavel), Gergely (Grega), Balázs (Blaž), Lőrincz (Lorenc) Flórián (Florijan). Az említett szentek névnapjai a már előbb elsorolt főünnepek mellett a népies kalendáriom azon sarkpontjai, melyektől a krajnai földmívelő le- vagy fölfelé számít, midőn valamely napot meg akar határozni; ha példáúl valamely esemény idejét kérdik tőle, olyanféle feleleteket ád, hogy Szent Katalin előtt való napon, vagy öt nappal Márton után, vagy zöldcsütörtökön történt. Az ifjúság elég furcsa és mulatságos módon üli meg a névnapokat. Ilyennek előestéjén ugyanis az ünnepeltnek pajtásai összegyűlnek háza ajtaja előtt, s a kezük ügyébe eső hangszerekkel, vagy azok nem létében üstökkel, lábasokkal, fedőkkel, fütyülőkkel s egyéb lármát csapó szerszámokkal fölvegyverkezve, adott jelre siketítő csörömpölést, sivítást és éktelen zenebonát visznek végbe. Az ekként üdvözölt e megtiszteltetésért rendesen egy pohár vízzel önti le az ünneplésére egybegyűlteket, ha ugyan valami előrelátó ficzkó elég ravaszúl még időnek előtte el nem takarított közeléből minden vizes edényt. Az ilyen macskazenét ofreht-nek hívják, mely szó alighanem a német „Hofrecht” elcsavarásából származott. A szokás maga valószínűleg olyan pogánykori maradvány, a milyen még igen sok akad a krajnai nép vagy vallásosságával igen jól megférő számos babona között. Az említett ünnepek- és nevekhez fűződő babonák és időjósló mondások közűl nem lesz fölösleges egynéhányat fölsorolnunk már csak azért is, mert egyikében-másikában idők hosszú során át gyűjtött tapasztalat gyümölcse is nyilatkozhatik. A pusztán babonás vélekedések közé tartozik az az általánosan elterjedt hiedelem, hogy a péntek szerencsétlen nap, s hogy a ki pénteken nevet, az vasárnap sírni fog; a haj- és körömnyírást azonban épen pénteken tanácsos végezni; a körömforgácsról azt is tartják, hogy megóv a fogfájástól. A nagyszombaton újra megszólaló harangok megkondúlásakor mindenki vízhez siet, mert azt hiszik, hogy a ki e pillanatban megmosdik, az egész évben tiszta marad mindenféle bőrkiütéstől. Sajátságos vélekedés él a nép közt a meteorokról. Egy ilyen tűzgolyó fölvillanása pillanatában, azt tartják, megnyílik az ég s az ilyenkor nyilvánított kívánság teljesűl; a tűzgolyó szétrobbanásában az ég kapujának becsapódását vélik hallani. Ha valakit mérges kígyó mar meg, igyekezzék a kígyó előtt vízhez jutni, különben meghal a marástól. A kire a menyét ráfúj, az meghal. A keresztes pók szerencsét hoz, csak be kell zárni egy üvegbe és a palaczkba egy papirszeletet tenni melléje, a melyre az 1-től 90-ig terjedő számsor van felirva; a pók hálójába szőtt számok biztosan kijönnek, ha megteszi őket az illető.
Általánosan el van terjedve a víziember (povodni mož, Tatrman) mondája. E rémtől kivált a tánczot szenvedélyesen kedvelő leányoknak és asszonyoknak kell óvakodniok. A kereszteletlenűl elhalt gyermekek lelkéről (Movje, Navje) azt hiszik, hogy haza járnak; igen erősen hisznek továbbá egyéb kisértetekben is (duhovi, strahovi), a melyek közt a Trud (mora) játszik legkiválóbb szerepet; a boszorkányok is mindenféle elképzelhető kárt okozhatnak az embernek, különösen jégveréssel tehetik tönkre a föld gyümölcseit; a varázslók között legnevezetesebbek a „fekete iskola” diákjai (črne šole dijaki). A Movje nevű szellem a levegőn átrezgő, kimondhatatlanúl fájdalmas nyöszörgéssel árúlja el jelenlétét; a ki ilyenkor azonnal vizet locsol föl a levegőbe, az megmentheti az ilyen elkárhozott lelkecskét. A Mora ellen úgy védekeznek, hogy a kulcslyukat bedugják; különben mindenféle kisértet ellen védekezésűl szolgál a keresztvetés. A harangok hangját a boszorkányok nem szenvedhetik; a miért is zivatar idején még mindig szokásos az ellenök való harangozás. A „fekete iskola” diákjai minden boszorkányságot meg tudnak hiúsítani; ezért aztán, a ki csak teheti, igyekszik ilyen bűbájos hatalom hírében álló mester jóindúlatát magának megnyerni és megtartani; maguk e varázslók ellen azonban nincsen oltalom, mert egyenesen az ördöggel állnak szövetségben.
Névnap-esti „macskazene”.
Šubić Györgytől
Hazaszeretetben a krajnai nem marad el semmi más nép mögött. Lakóhelyét „édes otthon”-ának nevezi s azt tartja, hogy egyetért vele mindaz, a ki ez otthont meg tudja becsűlni. Azért mondja, hogy „a ki honából kifelé kivánkozik, azzal nem jó együtt sütkérezni.” Védte is honát, ha veszélyben volt, mindig a leghősiesb bátorsággal, különösen a velenczések és a törökök ellen. Harczra való készségét tanúsítja az a közmondása is, a mely szerint „jobb becsűlettel meghalni, mint gyalázattal élni”. De nemcsak szűkebb hazáját, az egész Ausztriát is teljes szivéből szereti, s „Ausztria mindenek fölött!” a jelszó, melyet legnépszerűbb költője, Vodnik, megénekelt. Az uralkodó ház iránti törhetetlen hűségét pedig elégszer bebizonyította a harczmezőn úgy, hogy méltán mondhatja róla Koseski (Vessel álneve):
„Hrast se omaja in hrib, zvestoba Slovencev ne gane.”
„Ledőlhet a tölgy s a hegy meginghat, de a krajnainak (szlovénnek) hűsége rendületlen.”
„Ledőlhet a tölgy s a hegy meginghat, de a krajnainak (szlovénnek) hűsége rendületlen.”
Feleségét nagyra becsűli a krajnai, sőt azt tartja, hogy „az asszony támogatja a háznak három szegletét, míg a férfi csak az egyiket”. Épen azért nagyon óvatos a feleség-választásban. A házasúlandó rendesen kikéri e fontos lépés előtt szüléi, vagy, ha árva, idősb rokonai tanácsát; ezekre bízza az előkészűlet első lépéseit is, melyek mindenekelőtt a háztűznézésben (ogled) vagyis annak megtudakolásában állanak, vajjon mit kap a menyasszony hozományúl. E végből a szülék vagy helyetteseik egy vasárnap ellátogatnak a kiválasztott leány házához, miután előbb értesűlést szereztek, hogy minden fontos szavú családtagot otthon fognak találni. A tárgyalás bevezetéseűl az időjárásról, az épen küszöbön álló munkáról s az évszakhoz mérten, esetleg a legközelebbi aratási kilátásokról kezdenek beszélgetni. Ez mindjárt alkalmat ád mind a két családnak arra, hogy szóba hozhassa mindenik a maga munkaerejének nagyságát, a minél természetes, hogy ki-ki minden tőle telhetőt elkövet az egymásnak szánt házasúlandók jeles tulajdonainak föltűntetésére. A háztűznézők a kiszemelt leányzót magasztalják, ennek szüléi meg, ha a látogatásnak amúgy is kitalált czéljával egyetértenek, a kérőnek elismert hasznavehetőségét, munkakedvét, férfias és derék jellemét dicsérik. Ha ezt tenni elmulasztják, akkor a kérők már tudják, hogy hiába járnak. Ha azonban a párbeszéd az előbb jelzett mederben folyik, akkor egyik szót a másikba öltve, könnyű az átmenetet a továbbiakhoz megtalálni; csakhamar azon véleményét nyilvánítja valaki, hogy a két fiatal nagyon jól egymáshoz illenék, s hogy házasságuk nem is ütköznék semminemű elháríthatatlan akadályokba, stb. Egy pohár bor mellett aztán alaposabban is meghányják-vetik a tervet s azzal válnak el, hogy a dolog nem olyan lehetetlen.
A mint az ügy ennyire haladt, akkor már maga a legény is rá léphet az ekként egyengetett ösvényre; de még ekkor sem egyedűl, hanem rendesen a starejšina nevű bőbeszédű és éltesb bizalmi férfiú kiséretében tesz látogatást, a ki a még elintézendő mindennemű ügyek vivőjeűl s különösen a lakodalom rendezőjeűl van kiszemelve. Ennek társaságában a kérő valamely szerdai vagy szombati napon elmegy választottjához, kinek szüléit a starejšina immár minden további kerűlgetés nélkűl értesíti látogatásuk czéljáról. Ha a szülőknek és leányuknak a kérő ellen nincs kifogásuk: akkor rendesen még ugyanazon este megállapítják a lakodalom napját, valamint a menyasszony hozományát is. Minthogy a kelengye többnyire igen egyszerű és gyakran legnagyobb részében már úgy is készen vár az alkalomra, a kérés kedvező sikere esetében közönségesen már a legközelebbi szerdán vagy szombaton bemutatják magukat a jegyesek a plébánosnak. Most egyelőre a házasúlandók eléggé el vannak foglalva a már elfelejtett katekizmusi kérdések betanúlásával és a plébánián történő földmondásával (izpraševanje), a miért is a további előkészűleteket többnyire másokra kell bízniok. A vőlegény e czélra két vőfélyt (družbi), a menyasszony pedig két nyoszolyóleányt (svatevci) választ, s mindenki még egy-egy hívogatót (pozavčina) jelöl ki; végűl még kipróbált szakácsnéról is kell gondoskodni. Egyelőre azonban a hívogatók tiszte a legfontosabb.
Ezek, miután a menyasszonyos házban bokrétákkal és szalagokkal kellőképen fölékesítgették magukat s megkapták a szükséges útasításokat, házról-házra és faluról-falura sorba járják az ismerősöket. Némely helyen még szokásban van, hogy az egyik dobbal, a másik trombitával vonja magára a közfigyelmet, a minek fölkeltésére különben már fölczifrázott mivoltuk és útközben elkövetett bohóságaik is elégségesek. A meghívásokat csak mindenféle tréfák és hóbortos mondókák előrebocsátása után adják elő a legfurcsább czikornyákkal kikanyargatva, s végűl kérve az illetőket, hogy aztán mindenesetre megjelenjenek ám, s ne használjanak semmiféle kifogást se, mint azt az evangéliumbeli menyegzőre hivatalosak tették. Minthogy a hívogatókat mindenütt megvendégelik, csak lassankán jutnak előre, s így tisztük teljesítése ott, a hol nagyobb lakodalomra készűlnek, sokszor több napig is elhúzódik. Ámde, ha e kötelességüket teljesítették is, megbízatásuk azért még korántsem ért véget; az ő hivataluk körébe tartozik ugyanis a lakodalmon elköltendő állatok leölése, továbbá a megivandó bornak, a kellő edényeknek s asztaloknak, székeknek előteremtése is; végűl ugyancsak az ő dolguk még a vendégségre egybegyűlteket az asztalnál kiszolgálni.
A nagy nap előtti este a szomszédok összegyűlnek a vőlegény házában, hogy megállapítsák, hány kocsira lesz szükség s ki melyiket fogja hajtani. A lakodalom napján nagy sürgés-forgás van a vőlegény háza táján; kocsi kocsit ér s a fölpántlikázott lovak csengőinek és csörgőinek csilingelésénél még messzebbre hangzik a víg ostorpattogatás és a pisztolyok durrogása, a melyekkel az egész szomszédság figyelmét rá akarják vonni az örömünnepre. A krajnainak általában nem teljes az ünnepe pisztolydurrogtatás nélkűl. E közben néha megesik, hogy a mentűl hangosabb lövés kedvéért túlságosan töltött fegyverek egyike-másika szétpattan, a minek olykor sulyos sérűlések a következményei.
Reggeli után a menet megindúl s a starejšina vezetése alatt a menyasszonyos házhoz vonúl. Ezt azonban zárva találják s egyetlen élő lélek sem mutatkozik benne. Csak ismételt kopogtatás után hallatszik belőle dörmögő hangon, hogy: „Ki az? Mit akartok?” A vezető erre azt feleli, hogy „jó barátok, akik egy báránykát, vagy kertészek, a kik egy hír szerint itt nyíladozó ritka szép virágot keresnek.” E válaszra aztán kinyílik a kapu, de csak félig, s az érkezetteknek még a házigazdával egy hosszabb párbeszédes szerepet kell végigjátszaniok, a mely mindenféle furfangos találós mesék megfejtéséből áll. Ennek megtörténte után a gazda már engedékenyebbnek mutatkozik; de ezért most is előbb egy vén anyókát mutat a vendégeknek, kérdezvén, vajjon ez-e ama kérdezett virágszál? A mulatságrendező jó képet vág a tréfához, s elfogadja a kinálást, de a vénasszonyt rendesen vagy a muzsikusokhoz vagy valamely vendéghez útasítja s tovább sürgeti kérését. Végre enged az örömapa s kiadja leányát, mire aztán a menet nagy diadalújjongás közben a templom felé tart.
Esküvő után az egész lakodalmas nép oda megy, a hová, a menyasszonyt viszik. Útközben, kivált ha más falukon keresztűl kell haladnia a menetnek, nem egy akadályra talának; a legények ugyanis szeretnek az új házasok elé gerendákat dobni az útba, vagy vámkötéllel vámvonalat húzni eléjök, a melyen csak váltságdíj fizetése árán bocsátják át őket. Pajkos gyerekek ilyenkor a következő csúfolódó versikét szokták énekelni:
Czicza-macza, macska,
Olyan az asszony, mint a macska!
Hej csak halva látnám,
A bőrét eladnám;
Olyan az asszony, mint a macska!
Hej csak halva látnám,
A bőrét eladnám;
Eladnám a bőrét
Egy rakás aranyért,
Elinnám az árát –
S vennék másik mátkát.
Egy rakás aranyért,
Elinnám az árát –
S vennék másik mátkát.
A mint haza érnek, a küszöbön a szakácsné fogadja s kenyérrel és késsel kinálja a menyasszonyt, a ki a kenyeret megszegi, annak jeléűl, hogy ezentúl ő fog e házban kenyeret sütni és szegni. Erre a beházasodott félt hitestársa szülei elé vezeti s kéri őket, hogy fogadják jó szívvel a ház új lakóját, a mi természetesen meg is történik s gyakran igen megindító szertartással jár.
Most aztán lakomához ülnek, melynél rendesen a hívogatók szolgálnak. Itt eleintén csak mindennapi dologról foly a beszélgetés, mihelyt azonban az első éhséget elverték s a bor megélénkíti a hagnúlatot, megered a köszöntők tarka-barka árja s a tréfák, adomák és találós mesék özöne, példáúl: hogy „hány foka van az égi létrának? (Felelet: 10, t. i. a tízparancsolat.) Melyik úton nem járt még senki? (A tejúton.) Mit teszünk mindnyájan felkelés előtt? (Lefekszünk.) Mi a híjja a legjobb czipőnek is? (A párja), stb.” Közben-közben táncz és ének váltja föl a beszélgető mulatságot, s az összes jelenlevők a legfesztelenebb kedvtelésnek engedik át magukat, a mely annál nagyobb, mentűl jobban ért a starejšina, a ki az egész mulatság lelke, a vígalomnak mindig új meg új ötletekkel való élénkítéséhez. Ugyancsak ő nyitja meg, az erre legalkalmasabbnak vélt pillanatban a menyasszonynak, a muzsikusoknak és a szakácsnénak adandó ajándékok beszedését is. A menyasszony számára való adományokat rendesen zenekisérettel járó biztatások mellett szedik be a vendégektől. Példáúl:
„Vojarna (nászasszony) bármit adsz is, szépen megköszönjük.” – „Towars (örömapa) nem rosz fizető az, a ki kemény tallért ad!” stb.
Ha az éj már jő előre haladott, a közelebb lakók haza mennek; a távolabbról jött vendégek pedig a lakodalmas házban, vagy annak gazdasági épületeiben kapnak szállást. Másnap reggel újra egybegyűlnek, s így foly a mulatság csekély megszakítással több napon át tovább, mert az egész ünnep a gazdagabbaknál rendesen vasárnaptól vagy hétfőtől péntekig tart. A lakomázás záradékáúl egy nagyobb kalács (pogača), vagy egy tál gombócz (štruklji) kerűl az asztalra. A szegényebbeknél természetesen sokkal egyszerűbb a dolog, meg az egyes vidékek szerint is többféle különbség tapasztalható a lakodalmi szokásokban.
Általánosan azonban az a szokás, hogy a házasúlandó előbb egy kérőt (snubač) küld maga előtt, csak aztán lép föl személyesen, ha ezt kedvezően fogadták. A hivogatók rendesen csak virág- és pántlika-díszt viselnek; szegényebb sorsúaknál e díszítésről egy felől a vőlegény (ženin) és a vőfély (drug), más felől pedig a menyasszony (nevesta) és a nyoszolyóleány (družica) gondoskodnak. Ilyen helyeken a „vojarna” (nászasszony) tisztét is magának a vőlegénynek, vagy a menyasszonynak anyja végzi. A „starejšiná”-nak azonban sehol sem szabad hiányoznia, s ez rendesen valamely élemedett, eleven eszű férfi, a ki az egész lakodalom rendezésére legalkalmasabb. – A menyasszony ruhája nem fehér, hanem lehet akárminő más, világos vagy sötét, de szabály szerint mindig csak egy színű. Hajába azonban tarka szalagok vannak fonva s közbe-közbe rozmarinszálak tűzdelve. Mentűl alább megyünk Krajna déli és délkeleti vidékén, annál felötlőbb a tarka színek uralkodása, mely fő divatozását a Kulpa mellett éri el. A menyasszony, a fehér-krajnaiaknál egy sajátszerű aranyfüsttel és üveggyöngyökkel ékes fejdíszt (šapelj) visel, míg a tartomány belsejében rozmarinszálak mellett legfölebb még egy fekete bársony homlok-szalagot látunk a hajában. A hol több muzsikusra nem telik, ott egy hegedűssel (godec) is beérik, a ki ilyenkor rendesen a mulattató szerepét is magára vállalja, s mindenféle tréfás adomákkal (godčeva = hegedűsmondókák), gúnydalokkal (zabavljice) fűszerezi a lakomát azonkivűl, hogy a talp alá valót húzza. Ő indítja meg ilyenkor, összetört konyhaedényekkel fölszerelve s furcsán nekiöltözködve, a szakácsné javára való gyűjtést is, a mikor a maga számára is szedeget tréfás kéregetéssel egy kis borra valót. Egyszerűbb házaknál az egész lakodalom természetesen nem tart tovább egy napnál. Ha valaki másodszor házasodik, elég gyakran megtörténik, hogy a pajkos ifjúság macskazenével kiséri az esküvőre menőket. A lakodalmas ház körűl ólálkodó úgy nevezett „szegleten ácsorgók” (voglarji) is minden kigondolható csúfolódást és kötekedést visznek végbe mindaddig, a míg bőven osztott borral le nem kenyerezik őket.
A lakoma itt dúsabb, amott kevésbbé bőséges; ez is a házasfelek vagyoni állapotával arányos; a kölcsönös nászajándékok azonban többnyire csak selyemkendőkből állanak, s a jegygyűrűk is elég gyakran csak ezüstből vannak. Mert a szlovén, ha az evésben-ivásban nem mindig mértékletes is, egyébként és általában takarékosnak mondható; közmondása is azt tartja, hogy „szálacskánkint gyűlik a vagyon s kötélvastagságban fogy”. Továbbá: „többet ér egy megtakarított tojás egy elfogyasztott ökörnél”. Csakhogy itt elég gyakran megesik, hogy a míg egy tojást megtakarítanak, ugyanakkor egy ökröt pocsékolnak el. Mert a szlovén egyúttal igen becsvágyó is, és tudja, hogy „a jó hír elér a kilenczedik faluig”, s így dicsekedési viszketegségből inkább megvonja sokszor a szükségest a saját háznépétől, hogy mással összehasonlítva tehetősnek és bőkezűnek mutathassa magát.
Fehér-krajnai szlovének.
Šubić Györgytől
Saját nemzeti tánczuk nincs a krajnai szlovéneknek; a lakodalmak, búcsúk, vagy egyéb esetek alkalmával rendesen csak polkát meg egy szilajabb fajta keringőt tánczolnak, mely némileg a csárdáshoz hasonlít. Csupán az Uskok-hegységben és a Kulpa mellett találkozni itt-ott a délszláv kolóval is.
Az áldott állapotban levő asszonyok sokszor egész a legutolsó perczig ki nem állnak a gyakran elég kemény munkából; mikor pedig elérkezik az órája, rendesen csak az édes anyja, vagy valamely idősb asszony van segítségére a vajúdónak. A férjnek, még a legszegényebbnek is, gondja van ilyenkor arra, hogy a gyerekágyas borral erősíthesse magát.
Gyermekeit a krajnai nagyon szereti s a szaporaságtól sem idegenkedik, azzal vigasztalván magát, hogy „tíz helyre-gyerek annyi, mint tizenegy szerencsés eset”. Feleségét annál többre becsűli, mennél jobban megvan áldva a ház magzatokkal. De különösebb ápolásban azért nem részesíti a gyermekeket, legfölebb, hogy egy egész esztendőn át szoptatja a csecsemőt az édes anyja; a mondai Klepec és Štempihar nevű hősökről azt regélik, hogy hét esztendős korukig szítták anyjuk tejét. Az első években egy ingben futkos az apróság, s nem igen törődnek nevelésével többet, mint hogy az anyjától megtanúl imádkozni. Már öt-hat éves korukban pásztorokúl használják őket, különösen ott, a hol nincs a háznál nehezebb munkából már kiaggott öreg, a ki e munkát ellássa. Községi pásztorok ugyanis Krajnában nincsenek. Így tehát a gyermekeknek és öregeknek is kijut a részük a dologból; mert a szlovén általában nagy ellensége a semmittevésnek s a tétlenséget az „ördög hálójá”-nak nevezi. A feleségét sem a táncz közben, hanem a munkánál ismerte ki, mert a másutt szokásos ablak alá járogatás (Fensterln) náluk nem divat. A legény a leánynyal, a kire szemét vetette, rendesen a fonóban találkozik, a hol lehetőleg segít neki munkájában. Azért követeli aztán családapai tekintélyével is, hogy legalább az enyhe évszakokban egész háznépe hozzá lásson a dologhoz, a gyermekeket sem véve ki. Marad azért ezeknek még mindig elég idejök arra is, hogy ifjú korukat élvezzék s kortársaikkal mulassanak.
Krajnában a legkedveltebb gyermekjátékok közé tartozik a fára-mászás, különösen az úrnapján állítani szokott májusfa (mlaj) megmászása; azután a bírójáték, a melynél látatlanba kell kitalálnia a középen állónak, hogy ki ütötte meg; továbbá a „šólanje” nevű földbe rótt vonásoknak féllábbal való keresztűl ugrása; a labdaütés (žogo biti),a pilinczkézés (klinčkati), a golyócskázás (frnikoli igzati), a valakitől választott szín kitalálásában álló társasjáték (Farbenspiel), stb. A tél beálltával mindenek előtt a Mikulás-ünnep érdekli a gyermekeket; bármint rettegnek is a kifordított bundába öltözött, fekete álarczot és hatalmas ökörszarvakat viselő és lánczokkal csörömpölő krampuszoktól (parkeljni); remegve és megzavarodva válaszolnak az érdemes Mikulás (Miklavž) kérdéseire; de, ha a félelemgerjesztő látogatás véget ért, annál nagyobb örömmel hajtják álomra fejöket az ajándékok reményében, melyek elfogadására nemcsak tányérok és tálak, hanem sipkáik és csizmáik is készen állanak. Aprószentek napján (decz. 28) összefont fűzfaveszőkkel sorra járják a házakat, s „jó egészséget” kivánva megvirgácsolják (tepeškati) mindazokat, a kiktől ajándékot várhatnak. Farsangban hóembert (pust) állítanak, pipát dugva szájába és botot adva kezébe; s mennél jobban sikerűlt az emberi képmás, annál nagyobb örömük telik benne.
Hegedűs, egyszersmind mulattató mindenféle ünnepélyen.
Šubić Györgytől
A mint azonban a fiú gyermek fölserdűl, mind jobban rá szorítják a hasznos munkára. Sok tekintetben ugyan meglehetősen szabadjára hagyja az apa fiát, mert azt tartja, hogy „a fiú az enyém, de az esze az övé”; hanem azért a földmívelő munkában, a lábasjószág őrzésében és egyéb kenyérkereseti ágakban megköveteli tőle, hogy semmi fáradságtól se kimélje magát. Különösen a házi-ipar terén teljes elismerést érdemel a krajnaiak leleményessége és kitartása. Nem itt van ugyan a helye, hogy a krajnai népipar termékeiről szóljunk, de azt mégis megemlíthetjük, hogy ez iparczikkek némelyike, mint pl. a stražišei lószőr-sziták s a reifnitzi fatárgyak messze földön kelendők. Törzsrokonaik között ez árúk termelői maguk hordják azokat vásárra, és sokszor elég furcsa látvány az ilyen reifnitzi faedény-árús és szitás, hátán egymás hegyébe tornyosított holmijával (süha roba), a mely távolról úgy tűnik a néző szemébe, mintha valami óriási messzelátó közelednék feléje két lábon. Sehol sem mutatkozik azonban a krajnainak kitartása oly kiválóképen, mint a pele-fogásban, a mely csak éjszakának idején, még pedig őszszel, tehát oly időben történik, midőn már a nappali munka is eléggé elcsigázza a földmíves erejét. Oly években ugyanis, mikor bükk-makk bőven terem, a mi persze csak körűlbelűl minden ötödik évben történik, mert a bükk nem terem minden esztendőben gyümölcsöt: Belső- és Alsó-Krajna erdeiben a pele (Mioxus Glis, Siebenschläfer) roppantúl elszaporodik s akkora számban él, mint tán sehol másutt földrészünk mérsékelt éghajlatú és déli vidékein. Ezt az alkalmat nem mulasztja el a krajnai, a ki szerint „a szorgalmas emberre minden bokor mögött egy darab kenyér és minden kő alatt egy krajczár vár”. Kellő ügyességgel ugyanis könnyen összefogdoshat nehány százat ez állatkák közűl, a mi – darabját 10–20 krajczárjával számítva – nem megvetendő jövedelem. A mondott ár mindjárt érthető lesz, ha meggondoljuk, hogy ez állat zsirját Krajnában mindenféle külső és belső baj ellen hasznos, különösen pedig tüdővész ellen hathatós orvosságnak tartják, továbbá húsa, főleg a magában kissé száraz kukoricza-liszt mellé, kedvelt étel, végűl bőrét jó és olcsó prémnek dolgozzák föl. A pele-prémű sipka századok óta nevezetes része a krajnai paraszt öltözetének. Ezen, a kedvező években nagy hévvel megújúló vadászat tárgyáról Krajnának több helyneve is megemlékszik; ilyenek pl. Billichberg, Billichgraz. Lehet, hogy e kiváló kedveltségnek örvendő paraszt-sportnak a nem nagy fáradsággal, csak az éjjeli nyugalomnak feláldozásával járó kalandosság is ád némi ingert, mely hozzá fűződik. Képzeljük el a hatalmas bükkerdőnek fáklyafénytől megvilágított s a háttér titokzatos homályába vesző fasorait, az óriási fakoronáknak már sárgúló leveleit, s alant az előtérben buján zöldelő páfrány bokrokat, e mellé az ágról-ágra szökellő, mohón faló és czinczogó pelék nyaktörő ugrándozását, a fákról lehullatott makkhéjak zörgését, s végűl a fölriadó kuvikok rémes sivítását, ha fogalmat akarunk alkotni a regényes színtérről, melyen a pele-vadász feszűlt figyelemmel les és fülel a fölállított fogók becsapódására. E fogók (samojster) igen egyszerű szerkezetűek s egy 25 cm. hosszú és 10 cm. széles, kivájt, négyszögletes fadarabból állanak. A kivájt üreg könnyen mozgatható tolókával záródik, a melyet a fölállításnál egy rugós abroncsra erősített s megfeszűlt zsineg tart nyitva; e zsineg másik végén egy kis peczekre a csalétek van kitűzve úgy, hogy ennek megérintésénél a zsineg megrándúlása következtében a rúgó a tolózárt becsappantja. Csalétkűl vagy friss, vagy pedig olajba áztatott aszalt gyümölcs szolgál; a fogókat vagy a földre, a polšine-nevű pelelyukak elé teszik, vagy pedig léczekre illesztve a fatörzsekre erősítik. Az összefogdosott és agyonvert állatkákat orrukon áthúzott vadszőlő-indára fűzve aggatja a vadász vállaira.
Mikulás.
Šubić Györgytől
De nemcsak a szerzésben, a szerzeménynek a megtartásában is dicséretesen nyilvánúl a krajnainak takarékos hajlama, mely azonban nem fajúl fösvénységgé, midőn a családapa mértékletességben és takarékosságban jó példával jár háznépe előtt. Közmondása is azt tartja, hogy „rövid vacsora, hosszú élet”. Tápláléka legfőképen hüvelyes veteményekből, burgonyából és káposztából s e mellett még egy sajátszerű lisztlevesből (močnik) és a kedvelt tatárka-morzsából (ajdovi žganci) áll, mely utóbbi itt a déliek polentáját pótolja. Takarékossága azonban nem terjed annyira, hogy az idegent vendégszeretőleg ne fogadja. Még a koldúst sem egy könnyen útasítja el küszöbéről alamizsna nélkűl, annál kevésbbé fukarkodik vendége irányában, kinek szívesen szolgál konyhája és pinczéje legjavával. Bő szüret után a bortermő vidékeken, különösen Alsó-Krajnában, nem igen mehet el az ember nyitott pincze előtt a nélkűl, hogy egy pohár borral barátságosan meg ne kinálják, s ilyenkor akár szomjazik, akár nem, innia kell, s egy pohár után rendesen több következik. Ha a bor jobb minőségű, akkor a dicsekedő kinálás ilyenformán hangzik: „Kóstolja kend ezt az ideit!”, ha pedig gyengébb, akkor: „kóstolja kend, a mit Isten adott”. Ennek az Isten „adományá”-nak a fölhasználásáról, sajnos, egy némely alsó-krajnai járásbiróság nem a legörvendetesebb adatokkal szolgálhat. Mert, míg a felső-krajnai, mint a havasi lakók egyáltalában, inkább ereje mutatásának természetes ösztönéből verekszik, addig az alsó-krajnaiban a dulakodás kedve rendesen csak akkor támad föl, ha kissé felöntött a garatra; hanem ilyenkor aztán nagyon is erőszakos módon nyilvánúl. Ez a szerencsétlen hajlam a legtöbb vétség okozója, legalább jóval több esik ennek rovására, mint a nép egyéb rosz tulajdonaiéra, melyekről szólván, megemlítendő, hogy a szlovén inkább erőszakosan rabol, mintsem hogy alattomban lopjon. Mert egészben véve nyíltszívű, becsűletes népség, a ki ép úgy szereti az igazságot, a mennyire gyűlöli a hazugságot és csalást, tudván, hogy „a hazugság nem igen vacsorál ott, a hol ebédelt”, s hogy „igaz és nem igaz közt nincsen középút”. De, midőn azt vallja, hogy „igaz font és igaz mérték égbe visz”, s maga igyekszik is becsűlettel mérni felebarátjának: más részt nem igen bízik mások igazlelkűségében; sokszor még az övéinek sem hisz, annál bizalmatlanabb idegenek iránt. Hogy az adás-vevésnél rá ne szedjék, szívesen fordúl a mešetar nevű közbenjárók segítségéhez, a kik az eladót és vevőt összekerítik, amazt árából való engedésre, ezt a kinált ár jobbítására birni s mindakettőt az alku megkötésére rábeszélni igyekeznek. Sokszor az ilyen vásári jelenet órákig is eltart; a vevő el-elmegy, meg visszaviszi a közbenjáró, ki újra lelkökre beszél a feleknek, mind a kettőt meggyőzni törekedvén az alku kedvező voltáról. A sok beszédtől a jó ember természetesen megszomjazik, mire aztán meghívja az alkuvókat egy pohár borra; az eladó ilyenkor rendesen elérti a czélzást s bort vitet, vagy mind a hárman betérnek a legközelebbi korcsmába. Itt végre megkötik az alkut, miután a vevő is vitetett áldomást. A „mešatar” rendesen a felek zsebéből élősködik az ily áldomásnál (likof), s ezenkivűl még mind a kettőtől kap egy kis pénzt is szolgálataiért.
Reifnitzi szitás.
Šubić Györgytől
Lacki paraszt általvető iszákkal.
Šubić Györgytől
Ha már a megcsalatás ellen is ilyen óvatosan védekezik a krajnai, annál hevesebben fölháborodik jogának minden csorbítása ellen, sőt sokszor a rászedetésnek már látszata is kemény ellenállásra izgatja; de annál elégűltebben újjong, ha kitűnik, hogy ily kétes esetben csakugyan neki volt igaza (pravice se je skazala!). Nem lehet épen mondani, hogy puszta pörlekedési viszketegből történik, mert inkább igen erősen kifejlett jogérzetből ered, ha a szlovén nagyon is sokat foglalkodtatja az ügyvédeket és a törvényszéket, és sokszor házát, egész birtokát koczkára veti, csakhogy vélt jogához jusson. Sőt az erőszakos önvédelemtől sem riad vissza, ha abban a meggyőződésben van, hogy igaztalanságot követtek el ellene. Különben egész a végsőig szolgálatra kész szomszédja iránt; rendelkezésére bocsátja mindazt, a mivel rajta segíthet; oda kölcsönzi neki, ha kell, igás barmát ép úgy, mint saját két karja erejét, azt tartván, hogy: „te értem, én érted, Isten mindnyájunkért! (Én neked segítek, te nekem, Isten segít mindnyájunknak, vagy: Én a te segítséged vagyok, te az enyém, Isten mindnyájunké.) Ez a kölcsönös segítségre való készség aligha nem egyik ősidők hagyományakép örökölt nemzeti sajátsága a szlovéneknek. Az ilyekhez ép oly szivósan ragaszkodnak, a mily nehezen veszik be az újításokat. Meddig tartott pl. míg az ugarolás helyett a váltógazdaság köztük meglehetős általánosan elterjedt! A lacki ember meg már régóta nem szőtte a maga és földijei által viselt posztót, a mikor még mindig benn hordta iszákjában a posztószövéshez kellő kis gerebent. Az idegenből szállított szövetekkel nem egy új szabású viselet is kerűlt az utóbbi időben Krajnába; de a térdig érő bőrnadrág, hosszú szárú csizma, a csipőig érő kurta kabát (kamšola) s az alatt a sok gombú mellény, télen a ködmön és peleprémes sapka mind maig fenmaradtak a szlovén férfiaknál. Az asszonyoknál a széles fekete, vagy aranyfonalú széles paszomántú főkötő és az ívelten alácsüngő öv már ugyan csak ritkán látható; de a nagy, fehér fejkendő (peča), melyet úgy kerekítenek a fejök köré, hogy hosszú csücske a hátukon lóg alá, valamint a mellüket és nyakukat takaró selyemkendő (ruta) is még folyvást divatban van.
Pelefogás Belső- és Alsó-Krajnában.
Šubić Györgytől
De valamint a viseletben, úgy a szokásokban és erkölcsökben nem egy változást okozott az újabb idők megváltozott szelleme, melynek komolysága sok helyütt a régibb századok hagyományos humorát is elnémította. Még mindig járja ugyan a példaszó, mely szerint „a szegénynek hízó disznajáról és a gazdagnak betegségéről sok a beszéd”, vagy hogy „a kinek a háza teteje rozoga, az csak szép időért imádkozik”, meg hogy „arany fegyverekkel biztos a győzelem”; de az a másik közmondás, hogy „a kenyér csak ott drága, a hol nincsen pénz”, a népnek mindinkább terjedő elszegényedése miatt szomorú valóságot fejez ki az első részében. Ugyanezen okból az a közmondás is, mely szerint „egy légy kedveért a pók nem szövi hálóját”, ma már csak úgy igaz, ha benne a nem-et igen-re változtatjuk. Szitkozódásképen még ma is használja a krajnai az efféle kifejezéseket: Avša (= tökfilkó), šentana para (= átkozott gebe), božji volek (= isten tinaja), stb., melyekkel föllobbanó haragjában a semmirevalókat illeti; de a weixelburgiakat a „lelánczolt csigá”-val, vagy a reifnitzieket az „éhezésre betanított lovak”-kal ingerelni már szinte kiment a divatból. A tilóló asszonyok ugyan még mindig megteszik, hogy kóczfarkat akasztanak az arra menőre, s farsang utolsó keddjén itt-ott még szokásban van egy rongyokba takart szalmabáb képében Carneval (kurent) herczeget eltemetni, vagyis elégetés után vízbe dobni. De az almával és mézeskalácscsal való bombázás, mely az ifjúság örömére a Laibach melletti Töröksáncz nevű homokgödörben, évenkint húsvét hétfőjén, a törököknek 1584-ben történt leveretése emlékére szokásban volt, 1872 óta e területnek a temetőhöz való foglalása miatt megszűnt. Ép így az a szokás is, hogy hamvazó-szerdán a pártában maradt eladó leányoknak s a meg nem házasodott legényeknek tuskót kellett vontatniok (ploh vleči), ma már teljesen megszűnt.
Még mindig sokat tartanak tartományszerte arra, hogy az újszülöttet mindjárt világra jötte után keresztelőre kell vinni, hogy mentűl előbb fölvétessék a keresztény hitközségbe, s a gyermek születésének napja után nyolczad napon tartani szokott paszita (sedmina) is dívik még mindenütt. Egyéb szokások azonban, melyek vagy a gyermek jövőjének megtudására s mindenféle balsors ellen való megoltalmazására, vagy pedig a keresztelési ünnep emelésére és a szülék meg a keresztszülék közötti viszont bensőbbé tételére czéloztak, napjainkban már kiveszőfélben vannak. De még ma is általánosan el van terjedve az a hagyományos gyakorlat, hogy halálesetkor este az egész szomszédság egybegyűlik az elhúnytnak házában, a hol érte imádkoznak és szent énekeket zengenek. Az uszkokok még ma sem mulasztják el a halottat a szoba padlójának azon a helyén kiteríteni, a hol életében ülni szokott, s mikor már a koporsóban fekszik, arczára egy kis lárvát tenni, temetés után pedig a rokonok torra gyűlnek össze. De a halottnak sirató asszonyokkal való kikisérése mind az uszkokoknál, mind a fehér krajnaiaknál jóformán kiment már divatból. Ugyanígy egyéb szokások is nagy részt kihalófélben vannak már, a melyek vagy a halott érdemeinek magasztalására, vagy a rokonságnak a szenvedett veszteségen érzett fájdalma láthatóvá tételére, vagy pedig a gyászolók vigasztalására voltak szánva. De sehol sem mulasztják el még ma sem, hogy a halottnak valamely kedves tárgyát mellé tegyék a koporsóba, melyre a behantolásnál egy maroknyi földet vetnek, s a végtisztességről visszatérők aztán ilyenféle mondásokba öntik ki a mulandóságról elmélkedő lelköket, hogy „az öregeket aratja a halál, az ifjakat meg lelövi”, vagy: „olyan az emberi élet, mint a faágon függő esőcsepp”.
A legények tuskó-vontatása hamvazó-szerdán.
Šubić Györgytől
