A szlovének mythosai, mondái és népdalai. Scheinigg Jánostól, fordította Katona Lajos
A szlovének mythosai, mondái és népdalai.
Scheinigg Jánostól, fordította Katona Lajos
Scheinigg Jánostól, fordította Katona Lajos
A mese és monda, a teremtő népszellem ezen csak alakra nézve különböző két szülötte, a krajnai szlovéneknél tele van mythologiai vonásokkal és az ősi pogány vallás számos emlékével. A dolog természetéből következik, hogy a győztes keresztény vallás az újonnan megtértek főistenségei ellen irányítá ereje legjavát, vagy teljesen kiirtván őket a nép emlékezetéből, vagy pedig rosz szellemekké átváltozottan alsóbbrendű helyet jelölvén ki számukra a nép babonás vélekedéseinek körében. Ez az oka, hogy oly gyérek a krajnai szlovének hagyományai között az olyanok, a melyekben az ősi istenek szerepelnek. Holott az alsóbb rangú mythikus lények, az egyház részéről kevésbbé szigorú figyelem tárgyai lévén, megmaradtak a nép képzeletében s még ma is élnek hegyen-völgyön, erdőn-mezőn s a tavak és folyók medrében.
A mythikus lények közt első helyet érdemelnek a naphősök. A világosságnak a sötétség ellen vívott s mindig győzelmesen végződő harcza újra meg újra visszatérő háromszoros alakjában, u. m. a nap csatája az elébe vonúló viharfelhő ellen, a nappal csillagzatának naponkint megújúló küzdelme az éj sötétségével, végűl pedig a nap erejének az évkörben bekövetkező hanyatlása, teljes legyőzetése és utána megint az ifjú tavaszi nap diadala a tél ellenséges démonain, – ez a napmythosok lényeges tartalma.
Az égi világosságra való vonatkozás fölismerhető ama csodálatos tárgyakban, melyeket a napot személyesítő ifjúnak meg kell nyernie. Majd olyan almafáért folyik a küzdelem, mely mindennap az aranyalmát terem; ez almát a vila (felhő) elrabolja. A vila helyét valamely gonosz boszorkány vagy egy aranyszárnyú s mindentudó Vedomec madár foglalja el. Az aranysörényű táltosló s az arany-folyadék, melylyel a hős haját aranyszínűvé festi, szintén az aranyos napfény jelképei. A kastély kiapadó kútja, az elszáradó almafa, a beteg királykisasszony mindmegannyi képei a sorvadó naphősnek, az évkörben járó csillagzat fogyatkozó erejének. A hős ifjú rendesen aranyfényű fegyverzetbe öltözött lovagként jelenik meg, a ki háromszor veri le ellenségeit s úgy vívja ki magának bájos menyasszonyát. Ez utóbbi szépségének csodálatos jelei közé tartozik többnyire az is, hogy könyek helyett gyémántokat hullat szeméből s mosolygó ajkain virágok fakadnak.
Más regékben az eddig még csodás dolgokkal, vagy csodálatos tulajdonságú emberekben ábrázolt világosság-tünemények már teljesen anthropomorphikus átalakításban jelennek meg. A tél hatalmától leigázott természetet pl. a sárkánynak évenkint áldozatúl kiteendő szűz, e mesében Marjetica leányzó jelzi, kit mostohája a sárkány elé vet s a kinek fivére, Szent György, miután Marjetica a sárkányt arany övével megfékezte, a szörnyet agyonveri s nővérét hatalmából kimenti. Más mesében a szűzet a Trdoglav nevű téldémon rabolja el, vagy a Pesoglavci-k kerítik hatalmukba, a kik mindaddig várkastélyukba zárva tartják, a míg egy ifjú királyfi ki nem szabadítja. Az ördöggel, a ki egy leányzót rabolt el, egy tizenkét férfi erejével biró kovács küzd meg, s elragadja tőle zsákmányát. Ugyane motivum történeti személyekre is át van ruházva. Szép nők elrablása és kiszabadítása általában kedvelt tárgya a népdalnak és népmondának egyiránt; példakép elég lesz itt csak Kralj Matjažra hívatkoznunk.
A földi leány elrablását sokszor más motivum pótolja: ez a kővé változás, állat, pl. kutya, sündisznó, szarvas, kígyó alakjában való elbűvölés. Ennek megfelelően a felszabadítás a kővé váltnak és vele együtt megdermedt királyságának életre keltésében, vagy eredeti emberalakjába való visszavarázsolásában áll. Ez a visszavarázsolás azonban nem mindig sikerűl, s az erre kiválasztott olykor megfutamodik a nagy föladat elől. Csak lassan és többnyire azon az áron teljesűl, ha a hős előbb mindenféle éjjeli kisértést és rémlátást emberűl kiállott, vagy pedig egy mogyorópálczával való ismételt megcsapkodás szűnteti meg a lebilincselő varázst. Ez ama bűvös vessző (Wünschelruthe), mely elvarázsol s a bűvölettől ismét fölold, elrejtett kincseket föltár s a vizet akként osztja ketté, hogy száraz lábbal lehet föltornyosúlt habjai között keresztűl menni. Helyét gyakran csodálatos erejű varázsfűvek pótolják, melyek közűl különösen a Csaba-íre (Springwurzel, Pimpinella) említendő. A fölszabadítást rendesen a hősnek a megmentettel való házassága, az ifjú tavaszi nap és a feltámadt földmenyasszony egyesűlésének e mythikius jelképe, pecsételi meg.
A világosságot jelképező lények ellen velök rokonszemélyek támadnak, amazok romlására törvén. Az árva leányt mostoha anyja üldözi, nehéz munkákat róván reája, a melyek az üldözöttnek csak csodálatos segítséggel (állatok, vagy az Üdvözítő közbeléptével) sikerűlnek. Az anyós azzal rágalmazza menyét távollevő fiánál, hogy szép fiúcska helyett fekete macskát szűlt neki gyermekűl. Valami varázsló (vagy az ördög) a sovány gebén menekűlő naphőst üldözőbe veszi, s emez kefét, lóvakarót, sót dob maga mögé, a mikből erdők, sziklacsúcsok és mocsarak támadnak az üldöző föltartóztatására. A leánytestvér megöli saját öcscsét; a két idősb és okosabb fivér üldözi s irígységből megöli az oktalan legifjabbat, a kinek azonban mindennek daczára minden vállalata sikerűl. Ezzel a napmythos már elérte határát s tulajdonképeni köréből átcsap az erkölcsi tanúlságra czélzó mesébe.
A napmythosoknál kisebb számúak a holdról szóló regék. A holdbeli ember, a ki büntetésűl azért, mert a Krisztus urunktól részére engedélyezett három kívánság között nem kérte ki magának a mennyei üdvösséget, örökké kovácsol s évente tizenkétszer újhodik meg az égen, – magának a holdnak jelképe. E monda változatai a kovácsról, avagy kurentről szóló mesék is, a melyek hőse a halált kijátszván, sem az égbe, sem a pokolba nem nyer bebocsáttatást. Ide tartozik a szép Vidáról szóló ének is, kit egy mór messze Spanyolországba szöktetett, a hol a kedvesei köréből kiragadott asszony
Nap nap után ablak előtt állva,
Férjét, apját s gyermekét siratja.
Férjét, apját s gyermekét siratja.
Szép Vida a tengerről tengerre vándorló hold-istennő.
Perun, a régi szlávok mennydörgés-istene, a felhőkön járó kocsijával égiháborút okozó szent Illés legendájában él. A lovai patkóiról lepattanó szikrák a villámok, a lovak csorgó verítéke az eső, s a mennykövek az ő fegyverének kilőtt nyilai.
Az évszakoknak változatlan törvényszerűséggel körben forgó egymásutánja szűlhette a természetélethez közelebb álló ősemberben a sorsistenségek képzetét, minők a szlovéneknél Rojenice néven ismeretes három testvér, kiket fehér ruhába öltözött szép asszonyoknak ábrázol a monda. Az élet szövétnekét jelző égő gyertyát tartva lépnek az újszülött bölcsőjéhez, kinek sorsát intézik. A harmadiknak jós szava rendesen korlátozza, vagy ellenkezővé változtatja mindazt a jót és áldást, a mit az első kettő a gyermeknek szánt. Nagy ritkaság, hogy mind a három Rojenice egyetértsen s közös akarattal szerencsét adó legyen jóslatuk. Itéletök alól az ember ki nem vonhatja magát, sőt mentűl jobban igyekszik végzésöket kikerűlni, annál biztosabban rohan vesztébe.
A szép Vidáról szóló ének.
Ženišek Ferencztől
Rokonok e Rojenice nevű mythikus alakokkal a vilák is, a felhők személyesítői. Ép úgy, a mint ezek változatos alakúlataikban majd fehér felhőkűl jelentkezve jótékony esővel áztatják a földet, majd meg mint fekete viharfelhők villámot és mennyköveket rejtenek méhükben: a vilák között is vannak fehér, vagyis az emberek iránt jó indúlatú sorsnők, de vannak gonosz és ártó lények is, a kik a halandókra szerencsétlenséget zúdítanak. Hegyormokon lakó szép és karcsú, fehér ruhába öltözött, aranyhajú szűzeknek képzeli őket a nép hite. A gonosz vilákat a nép ajkán gyakran a Rojenicekkel összetévesztve találjuk, s Felső-Krajnában e mythikus lények mindkét faját a német mondák „salige Frauen” nevű alakjaitól kölcsön vett vonásokkal látjuk fölruházva. A vilákról szóló mondák leginkább az uszokoknál honosak, a kik az ősi hagyományoknak nem egy részét aránylag tisztább és épebb alakban őrizték meg.
A völgyek és lapályok erdeiben lakik a Čatež, a szlovének Pan-ja. E félig ember, félig kecskebak formájú mythikus lény legszívesebben a sziklás lejtők tisztásain sütkérezik. A míg ki nem gúnyolják, készséggel segít az embereken. De jaj annak, a ki kineveti, vagy kezeivel szarvakat mutogat feléje. Az így fölboszantott erdei manó szikladarabokat gördít a mélybe, melyek olykor egész majorságokat romba döntenek.
Ugyancsak az erdőket lakja a Škrat vagy Malik is, e zöld kabátot és vörös sipkát viselő torzonborz törpe, ki a föld mélyébe rejtett kincseket megmutatja és szerencsét hoz a házhoz. Felső-Krajnában a Divji Mož, vagy Gorni Mož nevű vadembert is ismerik, a ki főleg a kántor-bőjtök idején tombol, míg a karácsonytól vízkeresztig terjedő két hét alatt ugyanitt a szilaj vadászat robog át az erdőkön. E két mondai elemet német gyarmatosok telepítették e vidékre, a wocheini és a Felső-Száva-völgy ugyanis egykor a brixeni püspökök birtoka volt. Ugyancsak német eredetű a Perhta is, a ki mint Perhta-Baba Felső-Krajnában egész Neumarktlig s a Steini havasok hoszszában mindenütt él a mesékben.
Nem kevésbbé élénken foglalkozik a nép képzelete a vizek démonaival. A Szávában, a Ljubljanicában, a veldesi és wocheini tóban lakik a vízi-ember (Vodni Mož), a ki már nem egy hajadont vitt le magával zöldesen csillogó palotájába. A népdal kaczkiás tánczosnak ismeri, s azt tartja róla, hogy a falu büszke szép leányát, a ki nagyon válogatós volt s minden legénynek kosarat adott, őrjítő forgatagban ragadja magával a hullámok mélyébe.
Ide csatlakoznak a tavakról szóló regék. Mythologiai jelentésű ezek között a paradicsom-tóról való. Ez a tó a roppant magas üveghegy mögött fekszik, hullámai ezüstként csillognak s aranyszínű hattyúk ringatódznak rajtuk. Medrében egy arany kulcs van, a mennyország kulcsa, melyet csak az aranyhattyúk egyike hozhat föl a mélységből. A Palček nevezetű (Hüvelyk Matyi-féle) picziny emberke vezeti el a keresőt az üveghegyhez és a paradicsom taváig. Ide helyezi a mese az Indijának nevezett Eldorádó országot is. Más mondák a tavak keletkezésére és lecsapolására vonatkozó emlékezéseket tartalmaznak. A kereszténység nagy részöket erkölcsi tanúlságra czélzó mesékké alakította át, melyekben a tavak keletkezése az emberek fenhéjázó gonoszságáért bekövetkezett bűntetés gyanánt van föltűntetve (Veldes, Feistritz Stein mellett). A tó mélyében egy harang van, melynek lágyan csengő szava némely holdvilágos csendes éjjel titokzatosan kong a hullámok alatt. Az elsülyedt harang helyett a szent-atya másikat küld, mely azzal a csodatevő erővel van megáldva, hogy, a ki húzza, annak minden kivánsága teljesűl: így szól a veldesi csodaharang mondája. A zirknitzi tó eredetére vonatkozó mondához a Hero és Leander regéjéhez hasonló hagyomány fűződik. A tavak mélységeiben lakik a rémes sárkány is (Pozoj, Zmáj). Mikor ez a tóból kiemelkedik, borzasztó zivatar támad. Sárkányokról való mondákat kivált a Kanker-vidéken s Neumarktlnál találunk, a hol sziklaomlást okozott e szörnyeteg s a régi várost a Košuta alá temette; továbbá még Wocheinban és Logatec mellett.
Igen el van terjedve a volkodlak (lykanthropos, farkassá vált ember) nevű rémfarkastól való babonás félelem. A volkodlakok elvarázsolt emberek, a kik mindaddig farkas alakban kénytelenek bolyongani, míg valaki föl nem szabadítja őket, vagy pedig csak éjente változnak át olykor farkasokká, míg nappal egész rendesen járnak emberi foglalatosságaik után. Kenyérrel, az Isten ez adományával való megkinálás által lehet őket megváltani. A volkodlak nevével a néphit a vampir fogalmát is illeti. A vampir-féle lidérczek a nép képzeletében az oly halottak, kik nem porladnak el sírjokban, hanem följárogatva tovább élnek rokonaiknak éjjelenként kiszítt véréből. A vampirtől látogatottak lassan elsorvadnak s maguk is ily lidérczekké változnak. A vampir ellen úgy védekezhetik az ember, ha sírjáról vett földet, vagy véréből vett pár csöppet kever ételébe és azt megeszi. Ha a vampirt a reá nehezedő átok alól föl akarja valaki oldani, galagonya-karóval kell a szívét átdöfni. A vampirban való hit egész napjainkig oly erősen él a nép közt, hogy a szomszédos Isztriában birói közbelépésre is adott már alkalmat. Helyenként a volkodlak és vampir premrl (a megdermedt) és vedomec (a tudó) néven is ismeretes. Rendesen azonban a vedomec néven a megszemélyesített bolygó- vagy lidércz-tüzet értik. Ugyanilyen nagy elterjedésű a boszorkányokban és varázslókban való hit is.
A volkodlakkal rokon a Mora, a régi szlávok halál-istennője, kit manap már csak az alvókat rémítgető kisértetűl (Alp, Trud, lidércznyomás, szívmátra) ismernek. Másféle, kisebb jelentőségű démonok még a falánk Netčk, a rágcsáló Glodež, a ki az asszonyok húsát csontig lerágja, ha karácsony éjszakáján tizenegy órán túl fonnak; továbbá Kurent, a szlovének Bacchusa, Torka (vagy Torklja), a ki a gazdasszony guzsalyán a lent összekuszálja, ha a kántor-bőjtök napjain nem tartózkodik a házi teendőktől; Juterman, a ki napfölkelte előtt harmattal hinti a mezőket; Mitalo, egy kutya-képű démon, a mely a tengeri viharokat kelti, stb.
Külön csoportot alkotnak a kigyókról való mesék. A házi kígyó (ož, vož) szerencsétlenségtől óvja meg a házat. Míg rendes részét megkapja a tejből, addig a ház gyermekei jó egészségben gyarapodnak; de, ha agyonverik, a gyermekek is csakhamar elpusztúlnak; szóval, ő a ház őrszelleme. Fokozott képzetének tekinthető a kígyó királynő (kačja kraljica), minden kigyónak ez ősanyja, a ki gyémántkoronát visel, a melynek bűvös ereje kifogyhatatlanokká teszi a hozzá érintett tárgyakat (pl. gabonát, fonnivalót, pénzt). Az emberek iránt jó indúlatú s a véle jót tevőknek varázsgyűrűt ajándékoz, melynek segélyével minden kivánságuk teljesűl. De borzasztó boszút áll fehér kígyó (bela kača) képében a kigyóbűvölőn, ki sípjával minden kigyót tűzbe csal, hogy őket a lángokban elpusztítsa; az ilyet ugyanis magával ragadja a tűzhalálba. A kígyó végűl, a mondák szerint, elátkozott szűz s a föld alatti kincsek őrzője.
Idők folytán sok mese elvesztette mythikus jelentését. Utóbb egyszerűen csak a nép erkölcsi nézetének, olykor pedig élcze és humorának epikai kifejezőivé lettek. Az erkölcsi irányú mondák közé tartoznak kiválóan az ördögről szólók. Az ördög alakját a kereszténység vitte be a nép képzeletébe s ott a viharsárkány helyébe iktatta. Ez utóbbi jelentése azonban utóbb egészen elhomályosúlt a pokol fejedelmének ethikai természetű szereplése mellett. Az erkölcsi mese mindenütt a jog és igazság pártjára szegődik, s mindig a néperkölcs követelte igazságszolgáltatással végződik. – Kiváló említést érdemelnek még azok a mesék, melyek némely természeti tárgy eredetét vagy tulajdonságait magyarázzák, példáúl a Dráva, Száva és Soča testvér-folyókról szólók; vagy a mely azt magyarázza meg, hogy miért vetnek a szlovének legszívesebben tatárkát; hogyan támadt a méh s miért olyan szép fa a hárs. Minden embernek megvan a maga csillaga, mely születésekor gyúlad ki s halála órájában kialszik; Kain és Abel csillagai azonban nem húnytak ki, hanem még ma is ott ragyognak az égen Castor és Pollux (az ikrek) csillagképében.
Gazdagon fakad a legenda forrása is. A régibb legendaköltés a pogány mythosok elfeledtetését czélozza. Nem ritkán csak a neveket cserélték ki s a régi démonok helyébe keresztény szenteket tettek a mondában, a melynek tartalma egyébként nem igen változott. Így lépett Szent Illés Perun, a mennydörgés istene helyébe; Szent György a sárkányölő helyét foglalta el, Szent Alajos pedig a holdban élő emberét; Szent András, a ki kétszer született, az újjá született Svarožič napistennel azonosúlt, míg a Szent Mátyás legendája az Oedipus mondáját juttatja eszünkbe. A későbbi korból való legendák leginkább a Mária-tisztelet szolgálatában állanak. Ezen kivűl még a legendákban majdnem teljesen megvan a keresztény vallás erkölcstanának azon törvénykönyve, melynek megtartását a néptől e vallás szolgái követelik.
Lamberg krajnai lovag bajvívása az óriás Pegammal.
Vesel Ferdinándtól
Az állatmesék végűl elbeszélik az állatok királyválasztását s az ökörszem ravaszságát, melylyel a picziny madárka nem csak a gólyát, hanem még a sast is legyőzte a magasba való versenyröpűlésben; szólnak továbbá a szamárról, mely rászedte az oroszlánt s így az állatok királya lett; főképen pedig a hű Belin kutyának a farkas elleni dicsőséges hadjáratáról. Egy népdal az állatok lakadalmát énekli meg s a kuvikról és bagolyról beszél.
A szorosabb értelemben vett mondák későbbi időből valók s gyakran a török hódítások korához fűződnek. Legtöbbnyire helyi mondák s nem általános érdekűek. Szólnak az aranykereső olaszokról (Črna Prst), megerősített templomok (Tabor) és kastélyok (Mehovo) hősies megvédéséről, fogságba jutott keresztény hősöknek török leányoktól eszközölt kiszabadításáról, elrablott keresztény szűzeknek török fogságból való kimentéséről, a berohanó török csordáknak a népfölkelés által történt leveretéséről. Másféle, egyes kastélyok- vagy várakhoz fűződő mondák kisértetekről, hazajáró lelkekről regélnek, vagy pedig véres harczokkal, leányrablással és párviadalokkal teli tartalmuk annak tanúsága, hogy hajdanában Krajna földén is a lovagkor daliás erkölcsei és szokásai uralkodtak. E mondákban él a Lueg, Rauber, Schnitzbaum, Lamberg, Rožek és más családok emléke. Kiváló kedveltségnek örvendett ama népballada, mely a krajnai Lamberg lovagnak a Pegam nevű óriással való bajvívását regélte el.
Hasonló tartalmúak amaz óriás erejű hősökről szóló mondák is, a kik egy megterhelt öszvért, vagy megrakott szekeret föl bírtak emelni s a maczkót is emberségre tudták tanítani. Ilyenek valának az osilniki Klepec Péter Alsó-Krajnában, a ki egy kutyafejű török Goliáthot is leterített; továbbá Štempihar, ki Felső-Krajnában vitézkedett; erre czéloz ezen egész Krajnában elterjedt közmondás: „erős, mint Štempihar”. Ilyen volt Krpŕn Márton is, ki második Lambergként győztesen vítt meg egy óriással. Már ezen mondákban is föl-fölcsillan, még inkább előtérbe lép azonban egyéb regék- és mesékben a nép élcze és humora, a melynek főképviselői gyanánt Pavliha, a szlovén Eulenspiegel (Csalóka Péter) és Trŕp a német „dummer Hans” (a magyar Bolond Istók) szlovén mása említendők.
A krajnai szlovéneknél sajátságos mesék gyanánt emelendők ki a tizedik fivérről (deseti brat) és a tizedik nővérről (desetnica) szólók. A nép azt tartja, hogy, ha valamely családban tiz fiú születik egymás után, akkor a tizediknek oda kell hagynia a házat s idegenbe kell vándorolnia; ugyanezt tartják a tizedik leányról is.
Már aligha a nép saját képzelmének szülöttei, hanem idegen hatások alatt keletkeztek a Pesoglavci-k (kutyafejek), Polkonji-k (lótestű kentaurok), óriások mondái, a kik közűl az utóbbiak hegyeket tornyosítanak egymás fölé, hogy az eget megostromolják. Ugyanilyen idegenszerű mondai elemekűl ismerszenek föl a vaskarmú és vascsőrű madarak és az amazonok is, a mely alakok elég csodálatos módon valamennyien egyetlenegy népdalba vannak összezsúfolva. Ezek közűl csak a Pesoglavci-k szereztek maguknak némi polgárjogot s csak ezek honosodtak mg a népirodalomban. Ezekről szóló mondák mindenfelé akadnak. Idegen eredetűek végűl a Šembilje néven szereplő Sibyllák is, kik sziklabarlangokban laknak, hol titkos könyveiket rejtegetik. Jóslataik többnyire háborúságot s ebből származó mindenféle nyomort jövendölnek. A Šembiljek alakjaival kapcsolatosak az Antikrisztusra vonatkozó elbeszélések is.
A szlovének, kik egyik közmondásuk szerint puhák, mint a hársfa, szenvedélyesen szeretik a dalt. Nem csoda tehát, hogy Krajna szlovénjei is meg vannak áldva az ének isteni ajándékával s hogy kiapadhatatlan bőséggel árad náluk a dal forrása. A népdal a nemzeti élet virága. A hol a nemzeti élet önállón és saját jelleme szerint fejlődhetik, ott a dal is szárnyra kél, s viszont a dalok gazdagon és üdén fakadó eréből bátran lehet következtetnünk a népélet nyilatkozatainak változatosságára. Valamint azonban a népélet magán és nyilvános jellegűre tagozódik, úgy a neki megfelelő dalok is egyfelől vallásos és történeti tárgyú, másfelől pedig a házi vagy családi élet lyrai termékeire oszlanak. A pogány korból nem maradt fönn egyetlen dal sem teljes épségben; a mi egyes töredékekben e korra vall, az is mind át meg át van szőve keresztény elemekkel. Ősi mythikus vonatkozásaik mindazonáltal még így is eléggé fölismerhetők. Ide tartoznak az Eldorádóról, a vízi emberről, a Trdoglavról, az elbűvölt s a Vidától visszavarázsolt herczegről szóló dalok, továbbá a szép Vida éneke, valamint az úgy nevezett szokásdal (Gebräuchelied) és a Kralj Matjáž énekei. A kereszténység behozatalával természetesen megváltozott az eredetileg pogány szokásdal. Elvesztette régi jelentését, vagy templomi énekké alakult át. Ez utóbbi, a mennyiben az isteni tisztelet alatt éneklik, tisztán lyrai természetű, epikus-mythosi tartalma pedig legendákká fejlődött.
A nép-ének nyomon kiséri a nép életébe mélyen benyúló történeti eseményeket. Ilyenek valának Krajnában a törökök betörései. Mióta az ország a Habsburg-ház koronájával egyesíttetett, azóta Krajna fiai részt vettek az egész monarchia összes háborúiban és harczaiban. Azonban, a mint a szlovéneknek általában, úgy különösen a krajnaiaknak legdicsőségeseb korszaka mégis a török hadjáratok ideje. Nemcsak egyes osztrák hadvezérek alatt, hanem saját tartományi parancsnokaik, egy Kazianer, Thurn, Lenkovič, Rauber, Auersperg András és Herbart grófok zászlói alatt önálló szerepük is volt a félhold ellen vívott küzdelmekben.
Nem csekély dicsőségükre a krajnaiak is segítették a dél felé kiterjeszkedett keleti határfejedelemséget (Ostmark) ama föladatának teljesítésében, mely századokon át a keresztény műveltséget veszélyeztető oszmán berohanások visszaverésében és föltartóztatásában állott. Országuk fekvésénél fogva mindenekelőtt a boszniai bégek betöréseinek volt kitéve. Ez ellen erősítették meg városaikat és várkastélyaikat, alakították erősségekké és táborokká templomaikat és temetőiket, tartották folytonos készenlétben őrtüzeiket. Mihelyt az ellen a Kulpán átkelt, az egyik hegyről a másikra villanva szakadatlan lánczolatban hirdették a föllobbanó jeltüzek a fenyegető veszedelmet. Ez az időszak a szlovének hőskora, Krajna történetének legfényesebb szakasza. Ebbe esik saját jellegű népéletük és lovagszokásaik kifejlődése s ezekkel kapcsolatban az epikus nép-ének virágzása. A török hadjáratok idejéből származnak a ballada- és románczszerű dalok, e kor eseményeiből merítették a népköltők tarka változatosságú motivumaikat. A személyek, kiknek tetteit e dalok megéneklik, részben honi hősök és lovagok, részben a délszláv testvérnépek kimagasló alakjai, kikkel a szlovének a Száva és Kulpa melletti harczaikban gyakori és benső érintkezésbe léptek. E harczokból hozták haza magukkal Králjevič Marko-nak, a szerb nép-énekek főhősének alakját, továbbá Janko vajdáét (Hunyadi János), a törökök dicsőséges legyőzőjeét. Még e két hősnél is jóval nagyobb népszerűségnek örvend azonban a dal- és mondában ünnepelt Kralj Matjáž, kinek nevéhez egész mondakör fűződik. Négy ének zeng róla, melyek elseje arról szól, hogyan szabadította ki a hős ifjú nejét, Alenčicát, a törökök kezéből. Még csak három napja volt, hogy szíve választottját feleségűl vette, mikor a harczi riadó a határra szólította hősünket. Távollétében szilaj török lovasok elrabolták a fiatal Alenčicát. Mikor ennek hírét veszi, kipróbált sebességű lován bevágtat Törökország legbelsejébe. Ott „három zöldelő hársfa alatt” mulatnak víg tánczban a törökök Alenčicával. Egy sárga Matjáž-tallért vág ki a hős és magának húzatja a tánczot, melyre Alenčicát fölszólítja. Táncz közben aztán megismerteti magát párjával, aztán:
Fehér kezén ragadva őt,
Sebtébe’ jó lovára kel
S gyorsan, miként szárnyas madár,
A Szávapartra vágtat el.
Kivont kard villog öklibe’,
A markolat kígyót visel,
Hegyén meg ég a harcz tüze;
Sebtébe’ jó lovára kel
S gyorsan, miként szárnyas madár,
A Szávapartra vágtat el.
Kivont kard villog öklibe’,
A markolat kígyót visel,
Hegyén meg ég a harcz tüze;
Mátyás a karddal emberűl
Elbánik s vág mindkétfele;
Ölén a hölgy remegve ül; –
S villám gyanánt suhint a kard,
Aratva, mint kalászt, a tart,
S mint széna dől sarló alatt:
Húll a török, hol elhalad.
Elbánik s vág mindkétfele;
Ölén a hölgy remegve ül; –
S villám gyanánt suhint a kard,
Aratva, mint kalászt, a tart,
S mint széna dől sarló alatt:
Húll a török, hol elhalad.
A második énekből megtudjuk, hogy Kralj Matjáž a negyedik török hadjáratban foglyúl esett; de Marjeticának a török császár legifjabb leányának segítségével ismét kiszabadúlt. A harmadik ének a hőst az alvilágba vezeti le, hol hegedűje hangjával a pokol fejedelmét annyira megindítja, hogy visszaadja neki meghalt feleségét. De, minthogy a nő útközben a szigorú parancs ellenére megszegi a hallgatást, ismét vissza kell térnie a holtak országába. A negyedik ének színtere a „fehér” Cilli, a mulató kedvű cillei grófok víg városkája. Kralj Matjáž itt egy polgár feleségére sóvárgó bűnös vágyaiért életével lakol. Az első három énekben kétségtelenűl mythosi elemek is vannak.
Hősünk nevében Corvin Mátyásnak, a nagy magyar királynak (1458–1490) nevére ismerünk, kire a szlovén nép az atyjának, Hunyadi Jánosnak dicsőséges hadjáratait, továbbá a hatalmas Cillei grófok (II. Frigyes és II. Ulrik) viselt dolgait is átruházta. Kralj Matjáž ifjú felesége, Alenčica, szintén mythikus lény. A mese szerint a hajnalpir bájos leánya, kit a Rojenicek ringattak arany bölcsőjében. Nem is halt meg, hanem csak visszaszállott az aranyos felhők közé, igazi hazájába. A nép-ének főalakjának mythikus képét teljesen kiegészítik a róla prózában fönmaradt mondák, melyekről e műnek Karinthiáról szóló részében volt említés.
A török háborúk korának egyes nevezetesebb eseményei közűl a dal az 1593 június 15-én Sziszek fölmentéseért vívott harczot énekli meg, a melyben Auersperg András és Weineki Rauber Ádám krajnai segédcsapataikkal kiváló érdemeket szereztek. A Rauber úrról szóló költemény egyike a legeredetibb s legépebb alakban föntartott históriás énekeknek. Bécs második ostromának szintén akadt megéneklője. Hőslelkű hajadonokról is szól az ének, mint példáúl amaz Alenkáról, ki György bátyja halálát megboszúlandó, férfi ruhába öltözik s madárgyorsasággal röpűl a török táborba, hol
Alá s föl vágtat a téren át,
Kardjával irtva a tar hadát,
S nyomába’ húll az ellenség,
Mint gabna dől kaszás nyomán
S a széna húll sarló után,
Ha jó esztendőt ád az ég.
Kardjával irtva a tar hadát,
S nyomába’ húll az ellenség,
Mint gabna dől kaszás nyomán
S a széna húll sarló után,
Ha jó esztendőt ád az ég.
A török zaklató támadásai az ország erejének legnagyobb megfeszítését követelték. A veszély elhárítása után, nem csoda, ha teljes kimerűltség következett. A népszellem teremtő ereje is apadni kezdett, majd lassankint teljesen megernyedt. Ehhez járúlt az is, hogy ezentúl a török elleni hadjáratokat már nem a népfölkelés, hanem a rendes hadsereg csapatai viselték. Ám a nép szellemi részvéte e harczokban végleg csak akkor szűnt meg, mikor az ősellenség ellen folytatott százados küzdelem Laudon dicsőséges vezérlete alatt véget ért. A „Laudon Belgrád előtt” czímű dal zárja be a históriás énekek sorát. A reformáczió és ellenreformáczió, a bajor forradalom, továbbá utóbb a franczia háborúk már csupán csekélyebb visszhangot keltettek a népdalban.
A tulajdonképeni történet-epikai éneken kivűl ama hőskor még a balladák és románczok egész sorát termette, melyek a kor házi és családi élete köréből merítik tárgyukat. Ezekben tükröződik a „fehéren csillogó” kastélyaikban lakó nemes urak és szép úri asszonyságok egész életmódja. Leggyakoribb motivumaik egyike a szerelem. Manap már a népdalok ezen csoportja is a múlté s csakis az ú. n. szokásdal tartja még mindig fenn magát. Újabb időben Felső-Krajnában a régi, erősen kidomborodó nemzeti jellegű népdal helyébe, némi átmeneti jelenségek után, Karinthia hatása következtében a négysoros dalok honosodtak meg, melyeket a nép nyelve itt Viže (Weisen) névvel jelöl.
A szlovén népdal szerkezetét s külalakját illetőleg megjegyezzük, hogy mérete a századokon át történt szóbeli hagyományozás útján meglazúlt s helyenkint egészen töredékessé is lett. A leggyakoribb a négy jambus, vagy trochaeus lábból álló sorok, ritkábban az öt, vagy három trochaeust számlálók. Jellemzetesek e dalokban a plasztikus ismétlések, melyek nemcsak egyes szavakra és kifejezésekre, de gyakran egész sorokra és versrészletekre is kiterjednek. Példáúl:
Ott van, ott van a szép sík határ,
A hosszú, a széles sík határ.
A hosszú, a széles sík határ.
Vagy:
Ott áll a fehér városka
Cilli, a vidám, szép városka.
Cilli, a vidám, szép városka.
Kedvesek a sokszor sűrűn egymásra halmozott kicsinyítések, példáúl:
Mit tett erre szép Alenčica,
Alenka, György hugocskája?
Megmutatja szépen haja két fekete fonatkáját,
Megmutatja szépen keble két fehérlő halmocskáját.
Alenka, György hugocskája?
Megmutatja szépen haja két fekete fonatkáját,
Megmutatja szépen keble két fehérlő halmocskáját.
Az epikai stilus festői kellékei közűl említendők a díszítő jelzők, minők a „fehér” kastély (Bécs, levél, nap, tallér, halál, kéz, út), a „fekete” éj (vér, föld), a „sárga” arany (nap, búza), „ragyogó” könyek, „széles” síkság, „keskeny” ösvény, stb. Továbbá bizonyos számoknak gyakori alkalmazása, melyeknek eredetileg mythologiai jelentésük volt. Példáúl:
Fekete rigónak kilencz országa van,
Mindenik országban három kastélya van,
Minden kastélyában van három babája,
Minden babájától három fiacskája,
Mindenik fiának van három kabátja,
Mindenik kabátnak három a zsebe,
S három arany vagyon mindenik zsebbe’.
Mindenik országban három kastélya van,
Minden kastélyában van három babája,
Minden babájától három fiacskája,
Mindenik fiának van három kabátja,
Mindenik kabátnak három a zsebe,
S három arany vagyon mindenik zsebbe’.
Vagy:
Vártam hosszú hét évig,
Gyászolok majd hét évig.
Gyászolok majd hét évig.
A szlovén népdalról szóló legrégibb tudósítás Nicoletti friauli történetírónál található, ki 1550 táján följegyzi, hogy a tolmeiniek Mátyás magyar királyról és saját népök hírneves hőseiről énekelnek. Valvasor említi a Lamberg Pegam dalát. Az első ismert gyűjtő Zakotnik Dismas (meghalt 1793) volt, kinek gyűjteményében megvannak a Lamberg és Pegam, Jurij Kobila, Kralj Matjáž, Lepa Vida és a régi vásár hársfájáról szóló dalok. Vodnik V., az első műköltő, egyúttal szorgalmas gyűjtő is volt s 1807-ben német fordítás kiséretében kiadta a „Lamberg és Pegam lovagok párviadaláról” szóló éneket. Példáját utánozták Smolč A., Rudež A., Ravnikar M., Kastelic könyvtárnok és Prešeren Fr. költő. Kézirataikat átengedték Koritko E.-nek, egy Laibachba internált lengyelnek, kinek buzdítására öt füzetben meg is jelent az első szlovén népdalgyűjtemény „Slovenske pesni krajnskega naroda V Ljublani 1839–1844.” czímen Laibachban. E gyűjtemény, melyet gazdag tartalma tett becsessé, minden kritikai megrostálás híjával való s az elavúlt Bohoričica-féle betűkkel lévén nyomtatva, a többi szlávság előtt ismeretlen maradt. Ugyanez időben jelent meg Stanko Vraz szerkesztésében egy szigorúan csakis a népiesre szorítkozó másik gyűjtemény: „Narodne pesni etc. V Zagrebu 1839” czímen. Költői fínom ízléssel válogatta egybe a szlovén népköltészet legillatosabb virágait Grün Anasztáz „Volkslieder aus Krain” czímű németre fordított gyűjteményében (Lipcse, 1850). Stanko Vraz nagy kézirati gyűjteménye a laibachi „Matica Slovenska” tulajdona. Gazdag kincshalmazt lehetne még egybegyűjteni az újságok- és folyóiratokban szétszórt szlovén népdalokból, melyeknek kritikai összes kiadása most van készűlőben.
