A magyar népviselet. Baksay Sándortól | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

A magyar népviselet.
Baksay Sándortól

Vágó Páltól

Századokon keresztűl egyetlen út volt, melyen a magyar nép Nyugot-Európával érintkezett; de ez az út – a hadjáratok útja – nem volt alkalmas arra, hogy az európai ipar termékeit megismertesse vagy épen megszerettesse vele. Maga eszére, erejére, ízlésére levén utalva, öltözete legjellemzetesebb darabjainak anyagját házi ipar, asszonyainak rokkái és szövőszékei szolgáltatták; alakját, mely derékon alúli bő redőivel keleti hagyományokra vall, az asszonyok művészete egyéni izlés vagy helyi szokás szerint szabta meg. A vászonból kitellett majdnem minden. De bőven kellett telnie. Éghajlatunk szélsőségei ismeretesek. A forró nyár s ezzel együtt népünk fő foglalkozása, a földmívelés, sőt, kivált régebben, a pásztorélet és e két életmóddal együtt járó lovaglás hűvös, szellős, fehér, bőredőzetű, könnyű ruhát követelt. Ezt is kiadta a vászon bőven.

Foglalkozásának színhelyei: az erdők, mezők, folyók viszont azt követelték, hogy a ruhanemű a lábak szabad mozgását ne akadályozza; ezért a ruha alsó része lehetőleg rövid legyen. De e „rövidnek” más jelentősége is van. A láb az egész testnek mutató vége; ép lábak ép testre vallanak; azért nem tartják szükségesnek takargatni.

Ez magyarázza meg, hogy a magyar népviselet színben fehérre hajlik; szabásban a bő-redőzést kedveli, mely az alakot rejti is, emeli is; díszítésben a házi ipar művészetének ád elsőséget (hímzés, tűzés, szávonya [szálvonás], suprikálás, csipkézés, nyomott és gömbölyű hajtások, redőzés, rojtozás, bodorka, buja-vászon).

Fehér, bő-redőjű, rövid: e három szóban foglalható össze a magyar népi vagy paraszt- viselet. Ez utóbbi szóban semmi kisebbítést nem lát a magyar ember, mikor maga alkalmazza magára, sőt némi önérzettel nevezi magát s viseletét parasztnak. Ez a szó csak erkölcsre vonatkoztatva jelent durvaságot, míg öltözködésben azonos az egyszerű cziczomátlansággal. Így alkalmazza e szót Arany is Toldi fegyverzetének leirásánál:

Dolmányán a szabó „parasztot” nem hagyott.

Az eddig mondottak a legáltalánosabban viselt ruha-darabokra vonatkoznak. A különösebbekkel, – téli és felső ruhák, – önként érthetőleg sem a házi ipar nem bírt, sem a fentebb elszámlált tulajdonságokat nem lehetne összeegyeztetni. De ezek is oly anyagokból kerűltek, melyeknek kikészítése, ha nem is háznál, de mintegy szemünk előtt megy véghez, s az ezeket készítő mesteremberek a magyar lakta vidékeken mind magyarok (csizmadia, csapó, szűrszabó), sőt mesterségük előnevéűl használják is a megkülönböztető „magyar” nevet. (Magyar szabó, magyar varga, magyar szűcs.)

De az a fentebb meghatározott három jellemző tulajdonság hol található már ma együtt? Sehol; legfölebb egy-két félreeső zugában a magyarságnak. Épen a magyarság magva, a nagy alföldi városok magyarsága változott meg s alakította át viseletét színeiben és anyagjában a nyugoti minták után, a sötétet a világosnak, a posztót, selymet a szűcs-árúnak és vászonnak, a testhez állót a bőnek, a derekas ruhát az ingvállnak elébe helyezvén. De széjjelszórva kisebb-nagyobb vidékeken még mindig megvan a ruhának rövid és bő eredetisége; a fehér egész tisztaságában csak egy helyen uralkodván, egyebütt csak az ingvállban nyer kifejezést. A hol azonban ezt sem viselik, ott lehet még szó magyaros szabásról, de nem magyar népviseletről.

A magyar népviselet jellemzőbb fő darabjai:

I. Nőknél: Ingváll; fehér gyolcs vagy patyolat, néhol halványsárgára is mártva, vagy gyengén kikékítve; néhol, mint Körmend felé, karmazsin piros vagy világos kék. A nyaknál sűrű egyenletes redőkbe szalag közé szegve, mely redők mellen és derékon arányosan tágúlva folynak alá; csipke gallérral vagy a nélkűl, a nyakon 10–12 sor kaláris, aczél gyöngy vagy ezüst lánczocska a fiatalnál. Az ingújj bő, néhol egy csík hímzéssel, rendesen csipkével végződik, melyet könyökön felűl vagy csuklónál szalaggal bokorkötésre kötnek meg.

Az ingvállra szalagokkal kivarrt, néha gyöngyökkel, vagy arany-ezüst csipkével borított, vagy ugyanilyen fonállal kihímzett, ezüst csatokkal kapcsolt, mélyen kivágott, testhez álló mellényke (pruszlik, pruszka) jön; a nyakra kis könnyű selyem kendő, melyet a mellen átvéve, bokros kötéssel erősítenek a mellényhez. Néhol azonban kendőre kendő borúl hármasával, négyesével is.

Az ingvállat szoknya-öv szorítja derékhoz a csípő fölött, honnét bő redőkben foly le a rövidke szoknya (viganó, rokolya), melynek anyaga a vidékek ízlése s vagyonossága szerint egyszínű meggy-, égszín, tengerzöld selyem, atlasz, bársony, mint a Jászságban, vagy élénk virágú karton és szőrkelmék, mint Mátyus földén. A ránczok mesteri kézzel vannak összerakva, hogy a virágok egymásra essenek. Az ünnepi öltözet a hétköznapitól színben és szabásban mindenütt különbözik. Vasmegyében ünnepen fehér, egyébkor nagyvirágú tarka kelmék, Mátyus földén ünnepen színes selyem, hétköznapon saját szövésű vászonneműek járják.

A kőtény elmaradhatatlan kiegészítő része a női viseletnek. Színe ízléssel választva a szoknya színéhez; a Hajdúságban „ezer-ránczos”; Makó vidékén bő redős, fekete; különböző színű vagy virágos ritkaság; a fehér tisztességtelen; ellenben Mátyus-földén a viselő tisztához elengedhetetlen a csipkés szegélyű bő fehér kötő. Vasban, Baranyában a fehér viganóhoz színes egyszínű, tarkához fekete és kék selyem járúl.

Lábbeli. Semmi esetre sem a kényszerűség, inkább egy kis hiúság, vagy valami ősi hagyomány hozza azt magával, hogy a fiatal nő, mikor láttatni akar, mezitláb járjon, s házias öltözködésének – hogy úgy mondjuk – nemleges kiegészítő része legyen a tisztán tartott épalkotású láb. Bizonyos, hogy nagy vidékek női fiatalsága még maig is tetszik magának ekként, s az a szokása, mely állítólag valamikor divatozott, mely szerint a piros csizmát a templom küszöbén bemenetkor felhúzta, kijövetkor ismét levetette, nem szegénységre vagy fösvénységre, hanem arra mutat, hogy a fedetlen lábakat nemcsak tisztességtelennek nem, de magára nézve tetszősnek, sőt társadalmi kötelezettségnek tartotta. Erre mutat az is, hogy – kivált a leányfélét – csikorgó hidegben épen úgy láthatni mezitláb, mint a májusi pázsiton. Úgy szép a lyány, ha „firiss”. Ma már lassanként kihal a piros csizma, s helyét drága bőr-, atlasz- és bársony-fűzős, húzós, czifrán kivarrógépezett topánkák, Esztergom táján piros-, vagy aranynyal-ezüsttel hímzett papucsok és harisnyák foglalják el.

A kéz és alsó kar munkában s általában hétköznap mindig fedetlen, de annál gondosabban fedett ünnepen és templomban. Városokon általános a keztyű a hosszú derekú újjas ruhához. Falukon a keztyűt a karra gonddal és tisztesen borított színes vagy fehér kendő pótolja, mely alatt a keresztbe tett két kar mozdúlatlan nyugszik az övön. Nagyobb városokban a vagyonosabb osztály idősbjeinél általános a karkeztyű (muff); de hogy a Mátyus-földi nők népviseletének hogyan lett ez téli-nyári elmaradhatatlan kiegészítőjévé, azt nehéz volna kimagyarázni.

A haj leányoknál középen két felé választva, hátúl tövön csomóba kötve, s egy vagy két ágban bokrára kötött széles szalaggal ékítve foly le a derékra; városi és nagyobb helyeken két ágba fonják, sőt a főváros környékén kontyba is tűzik. Egy nagy vidéken gyöngygyel hímzett párta övezi a homlokot, s a pártáról színes szalagok árnyékolják a halántékot és homlokot is. Függőt a magyar nép leánya ritka helyt visel. Gyűrűvel a városi nők újja rakva; falukon is szabad azt viselni, de nem aranyból; az ezüst épen megvetés tárgya: cselédlánynak való.

A nők fejkötője a különböző vidékek szerint sokféle. Tornyos csipke fejkötő, régi magyar bodros; aranycsipkés konty; féltenyérnyi szalagcsokor csekély gyöngy-díszítéssel; kúp-alakú fekete konty; recze-, fátyol-, szőlőlevél-konty; czipó-konty; dióhéj-konty; perecz-konty, mely a széleibe fűzött szalag segélyével a hátúl csomóba tekert hajat összetartja. Nagy-Sarló környékén vörös szövettel, arany csipkékkel bevont magas süveg-szerű fejdísz, mi az asszonyoknak harczias tekintetet ád; a Jászságban a pánt; arany-ezüst csipke, melyet a fiatal nő csak első gyermeke születéséig visel, azontúl ifjabb lánytestvére vagy nő-rokona használatára teszik el, s helyette a nő drága mívű imádságos könyvet kap.

Hátha nincs lánytestvér, sem nőrokon; csak maga van az egyetlen lány, az aranyos meny, a drága kincs, a két öreg pár és a fiatal férj szemefénye, kiről azt szokás mondani: „Istennek, embernek egyaránt kellendő!” Az öregek, a meddig látják, kisérik szemükkel, mikor a szentegyházba indúl. Az ilyenen esik meg, hogy az arany csipke továbbra is ott felejtkezik a fekete hajon, holott az imádságos könyv, s még inkább a távolba elsugárzó szemek váltig hirdetik, hogy van már kiért napjában kétszer imádkozni, hogy ölben kell már az arany csipkét hordani, nem a fejen. Félvállra vetett mentéje, mint egy csapkodásra kész galamb-szárny, feleselni látszik a világgal. Ne csudálják őtet, mert ő már csak magának szép, meg azoknak, a kiknek karjáról az ő kis rózsája mosolyog felé.

Menyasszonyi láda.
Vágó Páltól

A fej-ékekre fehér, átlátszó, aranynyal áttört fátyol (födél, bú-födél), az idősebbeknél patyolat vagy színes kendő borúl. A fátyol, melynek ritka szövetén átragyog az ékítés, két oldalt lefolyik a derékon, melyhez színes öv szorítja gyengén; két vége az övön alúl arany-rojtban vagy csipkében végződik, melynek neve a Mátyus-földön fidél. Az idősebbek nagy barna kendővel borítják le fejöket, (hűsses, hátravető, árnyéktartó).

De egy egész széles, mély, kékre festett menyasszonyi láda minden titkait kellene annak ismernie, a ki a mi szép fehér-népünk minden ékességét el akarná sorolni. Egy egész tulipántos ládáét, a mely, hogy mekkora lehet, abból is gondolható, hogy az az eladónak egész örökségét magában foglalja, mert az ő öröksége az ő kelengyéje. Százszor sorba nézegeti, százszor fel is próbálja titokban valamennyit, a czipellőtől az ingvállig, csak egy van, a mihez nem mer nyúlni, a mi elveszi a szeme világát: a főkötő. Hogy merné ezt föltenni, míg a „hitet” el nem mondta! Örűl is neki, de fázik is tőle, mikor az öregek incselkedve eléje tartják. „Ne mutogassák kigyelmetek; úgyis tudom, hogy rám szakad a ház, ha én azt felteszem holnap éjfélkor.” „Rád hát!” bíztatja az öreg, „anyádra is rászakadt, annyit járta a menyasszony-tánczot.” Bizony nagy kő nehezűl arra a kis szívre, mikor ezt feltűzik. De bezzeg kényes ám harmadnapra, mikor már főkötősen megy fel az Isten házába.

A téli felső-ruhákban nagy a változatosság. A nagy alföldi városokban prémes felöltőkké változott a régi vidra-, róka-, nyusztprémes palást. Tiszán túl sötétbarna kis kerek bunda, a felső Tiszánál fehér guba járja. Másutt ismét nagy nehéz beszövött, vagy selyem- és kázsmér-kendőket öltenek elől keresztbe véve, s hátúl derékon megkötve. A piros szattyán-virágokkal díszített báránybőr ködmen, mely hajdan általános volt, ma már egyes vidékekre, s maholnap egyes falvakra és takarékosabb családokra szorúl. Helylyel-közzel testhez álló, katonás szabású aczélgombos kék posztó dolmányka dívik szép egyszerűségben, míg a Jászságban sokat érő prémezett kék mente borúl a kerek vállakra, aczél vagy ezüst csiga-gombokkal, arany-ezüst sujtással és mentekötővel; egészen hasonló ahhoz, a milyet a nádor-huszárok (jász-kún fiúk) viseltek. De még a legdélczegebb huszár mente-vetése is micsoda ahhoz képest, a mint azt a jászladányi menyecske hordja!

II. Férfi-viselet. Ez szintén fehér, bő-redős, rövid.

Ennek is egyik legjellemzőbb darabja az ing. Díszítésében, redőiben azonos a női ingvállal; rendszerint fehér gyolcs vagy patyolat, néha gyengén kékítve; galléron, mellen, kézelőn fehér, néha színes hímzéssel; paraszton hagyva ritkán. Újja vagy kézelős, vagy lobogós. A kézelőst a csuklónál gombbal vagy szalaggal foglalják össze, s ennek változatai nem igen vannak; legfölebb, hogy a kézelőre fodrozott csipkét vagy különféle hímzéseket varrnak. Ez utóbbiak között érdekes a palóczok családi himzése, az úgy nevezett kigyó, melyet a kézelőre szoktak hímezni. Minden egyes családnak megvan a maga mintája, melyet nem változtat soha, melylyel a magáét az összetévesztés ellen óvja, s melyet egymás között épen úgy ismernek, mint a nagy családok egymás czímereit. Büszkék is rá, s nem egyszer hallani ilyen csipős észrevételt a kérkedőre: „Beszél ám a kék koczka-kigyó”. A lobogós újj, mely tűre-szedett apró sűrű ránczczal van a vállon jóval alúl érő vállfolthoz varrva, háromféle: az egyszerű bornyúszájas, mely közép bőségű, végén egyszerűen beszegve, csuklóig ér, s éltesebbek és tisztesebbek is viselik; – a rövid újjú, mely teljes bőségű és egész kerek, azaz asztalra leterítve, kört képez s még akkor sem simán fekszi meg az asztalt; pásztorok viselik, s leeresztett karjuk az ingújj-pártával olyan, mint egy fuchsia-virág; – végre a hosszú újjú, melynek újjai az elébbihez hasonló bőségben, de térdig, s térden alúl érő hosszúságban nyúlnak le. Bő redői között néha kényelmesen rejtődzik a minden eshetőségekre készen tartott fütykös vagy kurta csákány, mely csak akkor villan ki, midőn a lobogós ingújj egy kéz emelintésre a vállig szalad föl. Sokszor ezzel a legény nem is a csákányát akarja mutatni, hanem az ingújj bőségét, melynek míg felső széle a vállon gyüremlik meg, alsó széle tovább is a térdet veri. Ezek a dísz-ingek. Munkában mértékletesebb a magyar. Fent Hevesben, s lent Somogyban lehetett látni ingeket gallér nélkűl s majdnem derék nélkűl; az egész ingnek jóformán csak a két rövid újja és vállfoltja volt, és a fűző, a mivel a nyakon összekötötték, hogy az egész törzset rézbőrűvé sütötte a nap.

Az ingre testhez álló rövid újjatlan mellény („derékra való” „kis mándli”) borúl, melynek szabása biztosan mutatja azt is, melyik faluból való a viselője, a szerint, a mint elől egy, két vagy négy sor apró érczgombokkal, vagy olykor a nyaka körűl is gombsorral van díszítve; ennek értéke és szépsége fokozatosan emelkedik, ha elején keskeny csipkézett vörös posztó szegély és kacskaringós zsinórzat díszeleg, vagy ha hátán részint a tulajdonos nevének belehímzésével, részint a közép- vagy az oldalvarrásokra alkalmazott tulipános virágokkal van ékítve.

A mellényt panyókán vetett prémes zsinóros dolmány födi, rendesen fekete vagy sötétkék posztóból, s a hány zseb a dolmányon és mellényen, annyi színes, vagy szépen kivarrt fehér kendő kihagyott sarkai; könnyű martalék vagy édes ajándék mindkét esetben diadalmi jel kedves kezekből.

A kihajtott inggallért könnyű fátyol- vagy selyemkendő tartja össze. Viselnek s kivált régebben viseltek itt-ott 8–10 rőf hosszú nyakravalókat is, melyek használat folytán fekete köteleknek látszottak. Valamint hogy volt egészen nyakravalótlan férfiviselet is, főként a jászoknál, melyet a kun példabeszéd meg is örökített. (Ezt tegye meg a jász ember – nyakravaló nélkűl!)

Az ing alsó részét körűl ránczos (ezer ránczos) gyolcs-gatya övedzi derékhoz, onnét bő redőkben aláfolyva térdig, vagy kevéssel térden alúl, s csipkében, rojtokban vagy egyszerű szegélyben végződve. E ruhadarab olykor minden mértéket felűlmúl szoknyabőségű száraival, s az albánokéra emlékeztető redőivel. A fiatal legény, ha lovon ül, bő gatyája mintegy kerek köpönyeg két szárnya borítja be lovát, s a szélben versenyt lebeg az ingújjal. A derékon néha keskeny fényes bőr, vagy színes selyem kendő, vagy karikás ostor tekerődzik öv gyanánt. Ezen övbe vagy az ezer-ránczú korczba van tűzve a selyemvirágokkal kivarrt nagy kerek-tányérú dohányzsacskó, melynek számos sallangjain az aczél, a kovát-taplót rejtő szenes (erszény), a rézlapátocska, a parázsfogó, és egyéb népies joujou-k és bijou-k csilingelnek, a mint ezt az alföldi csikóst feltűntető képünk mutatja.

Mennyire nemzeti jellegű ruhadarab ez, tanusága az 1861-ki divat, mikor az úri fiatalság is kezdette viselni, de csakhamar letett róla, s visszaadta a népnek a hosszú vékony furkósbottal együtt; mint átengedte néhány évi erős és tüntető használat után a kigyós zsinórzattal gazdagon kihányt, derékhoz szíjjal övedzett, csizmaszárba húzott, kuruczos, szűk magyarnadrágot is, melynek mind anyaga, mind színe azonos a dolmányéval. Ez a felsőbb osztályoktól öröklött darab a legnagyobb elterjedésben kiegészítőjévé lett a városias magyar dísz-öltözetnek, melyet a magyarországi s kivált a főváros-környéki németség is annyira megszeretett, hogy annak viselésében versenyez a magyarsággal.

Hogy a női viseletnél felvett sorrendet megtartsuk, meg kell említenünk a férfi népviselet darabjai között a kötényt is. No, nem díszelegni vele, hanem ruhakímélőnek munka közben nagy darab földeken elmaradhatatlan a fehér, s néhol a kék kötő.

A lábbeli. Nagy munka közben nyáron s kivált mezőn lehet látni a magyar embert mezitláb is, de nyilvános helyen ez ritkaság, s miként vélekedik népünk e tekintetben a tisztességről, érdekesen megvilágosítja egy kis adoma. Bemegy a paphoz az egyházfi pőrén és mezitláb, a hogy a szérüről jött s ott két vidéki előljárót talál. „Hát keetek!” – támad rá a vidéki, – „mezitláb szoktak megjelenni ilyen szent helyen?” „Nem tudja keed”, – vágott vissza a mezitlábos, – „hogy Mózesnek is úgy parancsolta az úr: Old le a te saruidat és úgy jőjj ide, mert szent a hely, a holott állasz?” De azért a mezítlábaskodás mindenütt kivétel. Népünk ízlése – ellenkezőleg, mint a nőnél – megköveteli, hogy a férfi eltakarja lábait. Régebben e czélra a csizmával vegyest szolgált a bocskor, a mi lábszárra ügyesen tekert szíjjaival nem is volt visszatetsző, ha megszokta a szem. A bocskort kiszorította a kordován csizma, melynek díszét a hegyes orr, a csikorgósság, és a patkó emelte. Ez utóbbira különösen kényes volt a legény, s panaszkodott is a dalban, hogy csizmájára nem talál rózsás patkót. A patkolást

Kilencz kovács nem birta elvállalni,
Mert nem tudott rózsás patkót csinálni.

Most már a rózsás patkónak is vége, s helyette ránczos torkú, magas sarkú, sarkantyús, zergebőr „rámás” csizmák csikorgóznak. A szárnak szívalakúlag metszett karimáján behajtott vékony bőrszegély, vagy nyalkábbaknál fekete zsinór fut körűl, ennek elől összeérő végeit pedig a szegélylyel egy anyagú rózsa rejti el. E rózsa helyén olykor selyemmel kivarrva a magyar czímer, vagy valami virág, vagy a tulajdonos monogrammja látható.

A főt általában kerek nemez vagy posztó kalap fedi ma már, darutollal, strucztollal, vagy virágbokrétával. A kopácsi széles karimájú, valamint a somogyi „sajttetejű” „vargánya” kalapok saját hazájokban is kimentek a divatból, ellenben a „túri süveg” tartja magát. Télen fekete bárány és asztrakán kucsma járja. Sokfelé sokfélét felpróbáltak már, de van egy, a mi soha sem megy a magyar ember fejébe: az ernyős sipka. Talán a czilinderrel is hamarább meg tudna barátkozni, mint ezzel. Virágot, árvalányhajat sűrűn visel kalapján a fiatalság, de csak nyáron. Télen a vőfélyek kiváltsága, hogy a vőlegénynyel együtt „bóti virág”-ot viseljenek, de csak az első hirdetéstől kezdve a lakodalom végeig. Nyári vasárnapon csak annak nincs a kalapja mellett bokréta, a kinek még vagy már nincs szeretője.

A hajviselet időről időre változáson megy át. A harminczas években sok helyen még középen kétfelé választott s a halántéknál hátra fésült hosszú hajat eresztettek, s a halántékra folyó fürtöket csimbókba fonták; néhol félre simítva hordták, elől hosszabbra hagyva, mint hátúl; másutt lesimúlt a haj egész a szemöldökig; a negyvenes, ötvenes években a körhaj lett majdnem általánossá. A varkocs sem volt ismeretlen; katonaviselt öreg embereken ma is láthatni. Csak egyetlen egy alak volt, a mivel a magyar megbarátkozni sohasem tudott: az elől katonásan rövidre nyírt hajviselettel. Egy ekként nyírekező parasztlegény azonos a szökött katonával, a mi ismét egy jelentőségű a „szegény legénynyel”. „Az erdőben nyírettek bújkálnak”, szokta mondani titokzatosan a magyar ember, a ki a rosszat nem szereti nevén nevezni, tisztességből. A fiatalság általában nagy gonddal ápolja haját, míg az örege tűntetőleg hanyagolja.

Jász menyecske.
Roskovics Ignácztól

Alföldi csikós.
Roskovics Ignácztól

De minek rajzolni tovább azt, a mit Arany János így ir le:

Tarkóig ér le síma körhajok. –
Bársony szegélyű kupeczes kalap
Szorítja össze a bársony hajat,
Míg termetökre kissé nőtető
Az a magasdad gömbölyű tető.
Fekete mellény, min bolyongva vékony
Zsinór szaladgál, duzzad a derékon;
A nyakra hímzett inggallér hajol,
Hó patyolatja illik oda jól;
Térdnél alább ér a bő ingnek újja,
Bősége puffad a szélben, ha fújja;
Vállránczait fínomra tűzdelék,
S nem meztelen, mint egykor, a derék,
Honnan redőit művészileg ontja
Le szárközépig a lábravaló,
Melyet redőzni lyány-testvéri gondja,
S fiatal ángyé, fél hétre való.

Most szálljunk magasabbra, s közeledjünk, de egész tisztelettel, a magyar demokráczia czímeréhez.

A suba a magyar szűcsmesterség remeke. Hat–tizenkét darab magyar (hosszú fürtű) juh- vagy báránybőrből alkotott öltözet-darab. Míg egyéb öltözet-darabok színe, hosszúsága, bősége a viselő korához képest változik: addig a suba ebben is, mint minden egyéb tekintetben, az állandóság kifejezője, mert legényen úgy, mint öreg emberen egyformán hosszúnak, bőnek s fehérnek kell lennie, ha szép akar lenni. Csak úgy szép a suba, ha bokáig ér; ha kerek, azaz földre terítve kevés híjján egész kört képez (a népdal is azt mondja: kerek az én subám alja, de drága), és ha fehér kivűl is, belűl is. Kivűl fehér; csak válla, dereka, eleje van selyemvirágokkal kivarrva és színes bőr ábrázolatokkal (irhás suba) ékítve; motivumok, minőkkel Arany az Etele sátrát díszíti fel:

Vérpiros a zöldje, arany a virága,
Sziszegő sárkánynyá fonódik az ága,
Zöld madarak közte hallgatva megűlnek.

Ujja nincs. Gallérja egyenesen álló tenyérnyi fekete prém, valamint vállgallérja is, – a mit külön néven subagallérnak neveznek, s a melyre egy egész báránybőr farkastúl és körmöstűl minden szabdalás nélkűl felmegy, – tartozik fekete lenni. De ez is aztán az összes engedmény, a mit a suba a fekete színnek tesz, mert egyébütt meg nem tűri magában. Sok helyen még cselédnek sem fogadják meg az olyan embert, a kinek a subájában macska (fekete fürtök) van, mert az ilyen embernek sok tarka macskája van, azaz hamis, furfangos, nem megbizható.

Egy szép suba nagyon munkás darab; ára 25–40 forint; sőt vannak 100–150 frtos subák is; egy egész kis vagyon; de az ilyenen két-három hónapig dolgozik a szűcs. Tetszetős redőkben folyik le a vállról, s viselve vagy épen kiterítve a hermelin palástokra emlékeztet, melyeket fejedelmi czímerekben látni.

Állandó hű társa a magyar embernek, s rangban, becsületben mindjárt a háza után következik. Télen meleget tart, nyáron (kifordítva) hűvöset; melege mérsékelhető, mint egy jó kályháé. Hétköznap viselő, vasárnap ünneplő; öregnek tisztesség, legénynek kényesség; úton ülés, otthon ágy; éjjel párna és paplan, nappal kanapé; a mezőn még asztal is, mikor a juhász kiterített subájáról falatozza a hideg pörkült-húst, és szélhárító, mikor főzés közben botra támasztva felfogja a szelet. Nem, mint a többi ruhadarabok, csak a test egyes részeit, hanem a fő kivételével az egész testet fedi; még a paripának is jut belőle bőven, mikor lovaglás közben az állat egész hátulsó részét betakarja. Mikor nyakába veszi az ember, mintha azt mondaná: az én subám az én váram. Igen; vára, mely békét jelent, ha nyitva az eleje. Jó kedvet, barátságot, szeretkezést, nagylelkűséget, feláldozást, készséget egész az inge odaadásáig, mindent jelent egy nyitott elejű suba. De, mikor össze van fogva erősen, vásári alkuban, városi tanácsban, képviselőválasztáskor: ez azt jelenti: dejszen engem ki nem forgatsz a – subámból. Mert az összefogott suba annyi, mint meggyőződés. Az ő subája a vár, melynek zárt kapuja meg nem nyilik sem szép szóra, sem ostromra.

Minden változhatik a világon és Magyarországon, de a suba nem. A legjellemzetesebb öltözetdarabokat átalakíthatja az ipar, számkivetheti az ízlés, széttépheti a szegénység, lehúzhatja az ellenség: a subán egyiknek sincs semmi hatalma. A suba megmarad, míg magyar ember lesz.

A subának, mint minden egyébnek is, a mi a maga nemében elérte a tökéletesség netovábbját, válfajai nincsenek, legfeljebb a kihalni készülő csöves bunda a Hajdúságban; továbbá a juhász suba, melyet a juhász tört bőrből házilag készít, s kifordítva, vagy kímélésből alját felaggatva hord.

Utolsó változata, mikor vénségére elveszti „suba” dísznevét s gúnya számban kezd járni, míg végre ebből is kikopván, vaczok lesz belőle.

Még annyit enged meg a suba, hogy néhol a tiszai megyékben, és a Dunántúl bundának nevezzék, mely utóbbi vidéken úgy a férfi bundák, mint általában országszerte a rövidecske asszony-subák, kivűl a sötét-sárga színt és kerek fekete gallért, s a fekete prém belsőt nemcsak eltűrik, de meg is követelik.

Az elsőség az elnevezésnél mindenesetre a subát illeti nemcsak általános elterjedéseért, hanem azért is, mert míg a bundákról alig egy-két példabeszéd emlékezik meg: addig a suba a dalok szárnyain járja be az országot, s még Petőfi gyönyörű románczaiban is.

„Legény a lyányt subájába takarja”.

A legszebb subákat Kecskeméten és Félegyházán készítik, s ugyancsak e két város nagy vidékén viselik oly nagy fényüzéssel, hogy majd minden háznál van belőle két-három darab. A sárga-bundák és asszony-subák főhelye ellenben Jászberény, hol feketével gyönyörűen selymezik.

Kérdésbe szokták tenni: hogyan melegebb a suba: kifordítva vagy befordítva? Felelet: „Kifordítva, mert a birge is úgy hordja”.

Az idegen sem hagyja szó nélkűl a subát, természetesen mint szokatlanságot. Nem rég egy tudós francziát igen meglepett, midőn a debreczeni nagy-templomban a Goudimel dallamait hallotta zengeni egypár száz öreg ember ajakáról, kik állatbőrökbe valának öltözködve.

Lehet, hogy ez az állatbőr nem is a suba volt, hanem a felső tiszai guba. Ez a raczka-gyapjúból szőtt, néhol fehér vagy szürke, de legszokottabb színében fekete kaczagány, vérpiros posztó díszítésével inkább emlékeztet a hunokra, midőn ördögi „huj-huj” kiáltással ütközetbe rohantak, mint a Goudimel dallamaira.

Általánosan viselt felső ruhája még népünknek a szűr, mely azonban a többi hazai népfajokkal is közös. Anyagja durva juhgyapjuból szőtt ú. n. szűrposztó. Fajtái: a derékig érő szűrdolmány minden díszítés nélkűl; gyermekeken s esős időben asszonyokon is látható a déli megyékben; csuklyás szűr; szűrgallér; szűrköpönyeg; kanász-szűr. Az öreg szűr térden alúl érő, zsákszabással, semmi díszítéssel, éltesebb embereknek; – zekeszűr alig térdig érő, s a mennyire a kelme engedi, derékhez hajló szabással; ezt javabeli férfiak panyókán hordva dísz-felsőnek is használják oly helyeken is, a hol a suba is dívik. Ennek magyarázatát a viselők tisztességtudásában kell keresnünk. A suba a nyugalom és ünnepély köntöse; ebben el lehet menni templomba, násznagyságba, leánykérőbe, tanácsba stb., de feljebbvalója elé nem megy az ember subában, mert azt úri szobába bevinni nem illik. Ingben, mellényben pedig szintén nem mehet; még rabnak gondolnák, vagy cselédnek. Ezért a szűr az ő dísz-zekéje. És a Duna-sárközségi ember szálas egyenes alakja, midőn a kordován csizmába húzott fekete nadrághoz, aczélgombos fekete mellényhez, panyókán veti a tiszta hófehér szűrt, s fejébe teszi kis kerek kalapját, nem is utolsó jelenség.

Még egy része az általános népviseletnek a – borotválkozás. „Bajusz kell a magyarnak”, mondja a népvers; de, a ki ezt idézi, erősen megnyomja az első szót, mintha azt akarná utána tenni: „nem is ám szakál”. Valóban az egész-szakál a magyar embernél urazás, vagy cinismus, vagy demagogia, – s néha épen vagyoni, vagy belső megrendűltség jele. A barkótól azonban nem idegenkedik; a körszakált pedig, mely az arcz tisztességét emeli, s melyet Kossuth-szakálnak nevez, épen szereti is.

Az itt leirt viseletet vagy elsorolt öltözékdarabokat változatlan alakban s együttesen csak ritka helyen lehet együtt s teljes harmoniában látni. A feldunai megyékben, a főváros körűl, meg a nagy alföldi városokban egész a keleti határokig a népviselet ú. n. városi, félúri viseletté változott. A subával erősen küzd a sötét vagy szürke kerek köpönyeg; a szűrrel a bunda, bekecs és kék dolmány; a bő lobogós lábravalóval a kordován csizmába húzott szűk magyar nadrág úgy, hogy csak szabásuk s viselési módjuk mutatja bennük a magyart. A kis kerek posztó kalap érintetlenűl maradt, valamint a mellény is, melynél sűrű czin vagy ezüst gombjain áldomásiváskor szépen csendül végig a kiürített pohár.

A női viselet még nagyobb változásokon ment keresztűl az említett helyeken. A termet épségét, a derék karcsuságát, a vállak teljességét és a mozgás könnyedségét kiemelő ingvállat kontár-kezekkel tákolt derekas ruhák fedik el.

Ne feledjük még ki az esernyőt sem, némely vidékeken elmaradhatatlan utitársát férfinak és nőnek, főként ha városba megy, de a melyet csak eső ellen használ; „árnyéktartónak” soha. Mindig középen fogva hordozza, vagy azért, hogy urazni ne láttassék, vagy azért, hogy erősebb dolgokhoz szokott kezei a vékony fogantyút nem bírják jól megmarkolni.

Csak a pásztoremberekben van állandóság; a gulyás és csikós öreg szűrében, karikás ostorával, szőrén járt lovával ma is az, a ki volt. A juhász is kerek csúcsos kalapjával, kifordított vagy felaggatott subájával, fehér komondoraival s köztük az ügyes pulival, hosszú vaskampós botjával, tilinkójával, gúnyás szamarával, vándor cserényével és utólérhetetlen furfangjaival ma is a régi még. És a kanász az ő veszprémi szűrével, fényes baltájával, vargánya-kalapjával, daczos, vad, kemény tekintetével, ez is mind ugyanaz, a ki hajdan volt.

Csakhogy egy kis különböztetést illő tenni. E két utóbbi pásztorfajt a Duna vize minden tekintetben kicseréli. Dunáninnen, az alföldön a juhász a legnyalkább, legnegédesebb, kihívóbb, furfangosabb, élelmesebb, szívósabb; a kanász a leggyarlóbb, együgyűbb, ártatlanabb, alázatosabb. Dunántúl ez megfordítva van.

—

A magyar népviseletnek van néhány olyan változata, mely eredetiségét tisztán megőrizte, s megérdemli a külön ismertetést; ilyenek a székelységi, a kalotaszegi, borsodi-, hevesi-palócz, jász, váczvidéki, mátyus-földi, vas-zalai, ormánsági, Duna-sárközségi stb. viseletek. Mindegyikről lesz szó a maga helyén; ezúttal csak a két utóbbit mutatjuk be. Egyik fehér, másik tarka, s noha ellentéteseknek látszanak, sok jel mutatja, hogy a két faj, mint nyelvben, alakban, hajlamban, kedvtelésben, úgy viseletben is rokon.

A Dráva mentén Csurgótól és Berzenczétől le majdnem Eszékig, onnét a Duna jobb, s egy ponton a balpartján is, fel Szegszárdig, mintegy kétszáz faluban lakik a magyar népnek az a külön faja, melyet főként a nők jellemzetes ingválláról fehér magyarságnak mondhatnánk, s melynek legeredetibb kifejezését az ormánsági népviseletben szemlélhetni. Hozzájok számítandó Szlavoniának négy ősmagyar községe is. Az ormánsági népviselet – a nőit értve, – sokban hasonlít a kalotaszegihez, de annál egyszerűbb.

A kétszáz falunak mindenik házában ott a szövőszék. Minden gazdaságban az asszony rendelkezése alatt 1/4–2/4 hold kenderföld. Ennek termése bodzahajtásra megfonva (virágzik a bodza, nyikorog a rokka), Szent-György napra megszőve. Szent-Györgykor kiteszik a szövőszéket, s a mely háznál még ezután is csattog a vetélő, az a szomszédság nyelvére jut. (De már tavasz lesz, mert Sári ángyiéknál megszólaltak a békák; t. i. még most is jár a vetélő.) Az asszony, mikor leszáll végre a szövőszékről, el van csigázva. A lyányféle csak tanúlni ül néha rá. Ez a nép rendkivűl kiméli a fiatalságot és semmi olyan munkát nem enged meg neki, a mi fejlődésében akadályozná. Ezért öltözhetnek fehérbe, állandóan tisztába, tisztára mosottba, a zsellérember „cselédje” épen úgy, néha még szebben, mint a telkes gazdáé. Attól függ, ki milyen dolgos.

Pedig ennek a fehérnek van egy nagy ellensége, kivált Somogyban, Szigetvár környékén: a füst. Kémény a talpgerendákra épűlt házakon nincs, mely miatt a konyhafüst átjárja az egész házat, s főként a bent foglalkozók ruháit. E miatt az ő fehérjük kétféle: egyik a tiszta (ünneplő-kimenő), másik a „füstös” (házi-pongyola, belső munkához), melyen egyáltalában nem szabad szennyest érteni. Füstösben járhat az ember, de szennyesben nem.

Mennél közelebb jut az ember Szigetvárhoz a Dráva folyásával, annál inkább fehéredik a viselet, de csak a Dráva mentén, mert a folyamtól két mérföldnyire már kezdődik a virágzás, s pirosban játszanak a mezők.

A férfiak félvállra vetett szűrén még virít a piros posztó, de már keskenyedik. A haj még helylyel-közzel középen kétfelé választva s egész hosszúságban meghagyva árnyékolja be a vállat és hátat; csak a halántékon lefolyó fürtök lógnak művészien kötött csimbókban, mely pogány viselet ellen Somogyvármegye e század első évtizedeiben irtó háborút indított, noha előkelő férfiak is, mint Horváth Ádám a költő, viselték a csimbókot.

A nők fehér ingvállat viselnek és magasan, jóval a csípő fölött övedző szoknyát (bikla) házi vászonból; előttök barna virágos kötény, fejökön fekete selyemmel borított kúp-alakú kontyocska. Van e viseletben valami, a mi a párisi szeptemberi napok ó-görög-utánzó divatjára emlékeztet. (Így volt ezelőtt harmincz-negyven évvel, ma már itt is tért foglalt a szegényítő fényűzés.)

Szigetvárt elhagyva, belép az ember az Ormánságba, s Baranyának Drávára dülő erdőségei között találja Szigetvártól Siklósig az Ormánság negyven-ötven faluját, a hol a nép fehérben jár.

A férfiak öltözete a már ismert magyaros fehérneműk, de nem azzal a pazarsággal a bőségben, nem is azzal a kurtasággal, mint egyebütt jelezve volt. Minden egyszerű. Felső ruhájuk fehér öreg szűr, egyenes zsákszabással, szerény díszítéssel. Nem is félvállra vetve hordják kényesen, mint a somogyiak; a balta helyett is a kézben legfeljebb hosszú vékony síma furkósbot, nem harczi czélokra, hanem tisztességből. A somogyiak sisakszámba menő nehéz kalapja helyett könnyű posztó-kalap, mely mellől, ha legény viseli, ritkán marad el a bokréta. Végre nyakukban az elmaradhatatlan tarisznya élelmi szereknek, mert az értékesebb dolgokat a szűrújj szokta rejteni. Mondani sem kell, hogy a legénység, szép szálas legénység, az atyák egyszerűségétől eltérőleg itt is kitesz magáért, versenyezve az ország minden legényeivel, s legfeljebb csak abban különbözve tőlük, hogy semmiféle ártó eszközt nem hordoz sem szívben, sem kézben. Mulatni is pázsitra jár és nem korcsmába.

Azonban a sokszor említett „fehér” kiválólag a női öltözködésben lett egyeduralkodóvá. Az ingváll, – egészen más szabású, mint egyéb vidékeken, – piros szalag közé művészileg redőzve fogja át a nyakat, honnét mértani arányokban tágulva folynak le redőzetei a csipőig, hol a könnyű habszerű patyolatot (fehér csipke tiláng, melynek fehér virágjait, valamint minden egyéb kelmében levő virágot is „mestörkének” hívják) a szoknya-öv szorítja derékhoz. A szoknyáé, melyet ők „kebeé”-nek (kebel) neveznek, s mely szintén patyolatból varrva gazdag redőkben ád a tartásnak tetsző alakot, s mely a fiatalságnál rövidecske, de nem szembeszökőleg kurta.

Fehér ingváll, melynek hajtásokba szedett gyöngy és csipke díszű tenyérnyi széles szalagban végződő rövid újját a könyök felett szalaggal kötik meg; „fehér kebeé”; ünnepen virágos selyem-, hétköznap közönséges kis piros kötényke; piros csizma régebben, ma már fekete topán; a nyakon néhány sor kláris: ennyiből áll az ormánsági leány görög szobrokról másolt viselete.

A férjhezmenetel e viseleten alig változtat valamit; legfeljebb hogy a hajnak, mely eddig szalagok között egy fonatban folyt le a derékra, egy részét levágják, a megmaradt részt feltűzik, s rá szőlőlevél-kontyot (szőlőlevél alakú, gyöngygyel díszített szalag-csokor) illesztenek, melyre fehér bő fátyol borúl. Ez a fátyol sok helyen négyszögű kéregpapirra tűzve – „hátravető” néven – árnyékolja a főt, mint az olasz népnél. Ilyennel védi arczát nyári munkában is.

De mennyi apró fokozatos változáson megy keresztűl ez az öltözet, míg a fiatal menyecskéből „szüle” lesz!

A „kebeé” síma vagy virágos, de mindig fehér virágú patyolatját, vagy néha igen kényes és illusion-szerű buja-vásznat, harmincz év felé fínom tiszta gyolcs váltja fel; de csak a kelme változott, szín és redőzet ugyanaz maradt; később a gyolcs halvány havannah színt nyer, egy pár újjnyival hosszabbodik, redőzete vasaló alatt lesímúl; negyven-ötven év felé a gyolcsot fínom lenvászon, ezt ismét ötvenen túl kendervászon, de mindig kifogástalan fehérségű követi.

A piros kötény ugyanilyen fokozatossággal veszti színét; elébb barnás, sötétes virágzatú, később egyszínű barna és sötétkék kartonkelmék váltogatják, selyem soha. A szőlőlevél is veszti és változtatja színét egyszerűbbre, barnára, végre feketére.

A főre boruló fátyol is, mely a fiatal asszonynak egész arczát takarva láttatja, hat–nyolcz év múlva nagy fehér patyolatkendőnek engedi át helyét, mely a nő homlokát s állát félig elfödi; ez a kendő meg is marad haláláig, azzal a különbséggel, hogy mikor élemedik az asszony, patyolatjával nemcsak homlokát takarja el egészen, hanem száját is, hogy csak orra és két szeme látszik a patyolat közűl. Ez történhetik egészségi tekintetekből, s történik is bizonynyal, mert nemcsak az idősebbek, hanem az ifjabbak is szokták tüdejüket portól, légtől ekként óvni munka-, vagy útközben. Mondják, török szokás hagyománya. De e vidéken nem sok dolga volt a töröknek, még kevesebb az asszonyainak, a kik a divatot e divattalan nép között meghonosíthatták volna. Inkább a katharusokra (patarénusokra) lehetne visszavinni e szokást, s még inkább a bibliára az egész fehér öltözködéssel s azokkal a virágokkal együtt, melyeket a nők kezükben templomba visznek, s melyek az Apocalypsis gyolcs ruháira és pálma-ágaira emlékeztetnek. Így az egész viselet, kivéve az egy piros köténykét, fehér és

fehér is marad. Megjegyzésre méltó még, hogy a templomi ruhát soha semmi más alkalomra (játszó, vásár, lakodalom) nem használják.

Még gyászuk is fehér, s az inneplőtől csak abban különbözik, hogy a patyolat helyett házi fehérítetlen vásznat (a bibliai „zsák-ruha”) öltenek; azaz „füstöst”, de tisztán hordva.

Ezt a gyászt nemcsak a szó szerénti esetekben viselik. Gyászt hord, a kinek férje vagy fia katonaságnál van, vagy börtönben űl. Gyászt hord gyermekségétől fogva mindvégig, a ki valamely szembetűnő testi fogyatkozásban szenved. Az ilyen, a templomon kivűl, semmi nyilvános helyre nem megy, a többiek játékába nem elegyedik, s midőn a harmincz évet hajadon fővel meghaladva, a férjhezmenetelről letett, elmegy a paphoz, hogy „adjon neki fejkötőt” és engedje meg, hogy a templomban az asszonyok sorába ülhessen.

A sok fehér között azonban az orczának pirosnak, a hajnak feketének, a szemöldöknek is feketének, még pedig „isztorhéjjosnak” (ív-alakú) illik lenni, máskülönben jó, ha otthon nem marad a lyány len-hajával és búzavirág-szemével. Ez nem is gyakori, de annál közönségesebb a bogár-szem és fekete haj mellett a tejfehér gyenge-piros orcza. Ez utóbbit, ha a természet nem adja önként, kizsarolják tőle egy kis pireétóval (pirosító). Említettük, hogy a magyar ember tisztességérzete nem szereti a rosszat nevén nevezni; az ő szótárában nincs haramia, csak szegény legény; nincs szökött katona, csak „nyírett”; nincs „ördög”, csak „rosszak”. De az ormánsági nép minden mást felyülhalad ezen tisztességtudásban. Az ő nyelvén nincs „festék”, csak „píreétó”; a nő nem festi magát, csak píreéti, a mi egészen más. Hisz az nem is szégyen az ő nézete szerint, mert a fehér-népnek kötelessége kifogástalan tisztán járni; de, ha egész héten sütteti magát a nappal, hogyan hozza hármóniába orczáját az ünneplő ruhájával? Erre való a píreétó, nem csábaságból, hanem ízlésből. És ha valaki ezt elhanyagolja, van neki mit hallani: „A czéda! annyira se bir menni, hogy egy kicsit kikészítse magát, ha ember elé megy!” De, a mi e tekintetben az ormánságban illő, ugyanaz egyébütt s főként az egész nagy alföldön tisztességtelen.

Említésre méltó darab még az a két méter hosszú és egy méter széles piros csíkos szegélyzetű, házi szövésű „abrosz”, (Vasmegyében „köczöle”), mely az ormánsági nőnek majdnem annyi, mint az alföldi embernek a suba, vagy utazóknak a plaid. Ez való esőben, hidegben, por ellen, szúnyog ellen; ez kisdede ágya, pólyája a mezőn; ebbe takarja a kézi terhet s ezzel fedi be vékás szapuját (nagy kerek kétfülű kosár), melyet fején emel és visz nagy messzeségre fáradság nélkűl, hegyen föl, völgyön le olyan biztossággal, hogy soha meg nem billen a fején, holott soha kézzel nem fogja. Soha el nem botlik vele, mert a kin ez megtörténik, örök csúfja marad. Talicskát kezébe, általvetőt, kettős „garabót” vállára, batyut-butyrot hátára ormánsági asszony s általában az egész drávai faj, melyhez tartozik, semmi körűlmények közt nem venne. Ez cselédnek való, és ő nem áll cselédnek. Vékás szapu! ez az ő glóriája; ez biztosítja egyenes járását és testállását, de e miatt vastagodnak meg nyakizmai is idő-előtt.

—

Pécstől le a Drávára déli irányban nyil-egyenességgel szalad le a pécs-szlavoniai országút. Ezen országútnak túrony-harkányi részlete a viseletválasztó vonal. Ezen útnál megállapodik az ormánsági nő és azt mondja: Mi fehérben járunk, azok ott tarkában; mi kebeét hordunk, azok ott szoknyát.

Tarkában! Valóban itt kezdődik a tarka világ; a selymes, a bársonyos, a posztós, a budás, a bekecses fényűzés; tart és terjed magát feledve, a Duna jobb partján Eszéktől fel Mohácsig. Mohácson felűl Szegszárdig és Kalocsáig a Duna-Sárköz nagy községeiben újra felelevenűl a fehér ingváll, – igazi mestermű, – melyet a mellen csokorral összetűzött selyemkendő és a derékhoz színes szoknya-öv szorít. Ős-telepűlők, kikről a múlt század végén Pater Ubaldus ezt az ismertetést küldötte egy bajor püspöknek: „Homines hunno-tataricae originis, apprime naturam hungaricam exprimunt. Mares pellibus, foeminae cannabinis, diversis jabolicis coloribus imbutis incedunt”. (Hun-tatárfaj, igazi kifejezői a magyar természetnek. A férfiak állatbőrökben, a nők különféle ördöngös színekkel tarkázott vászonban járnak.)

Igaza volt a viseletre nézve. A piros szattyán-virágokkal kihányt ködmön férfinak és nőnek egyaránt rendes téli öltözete volt; a díszöltözet férfinál szép szabású, panyókán hordott tiszta fehér zeke-szűr; a többi rész fekete posztó, fekete csizmával s kerek posztó kalappal. Még jellemzetesebb a régi, de még ma is általánosan dívó bő s fél szárig sem érő lábravaló a legénységnél. Hasonló rövidségű bokorugrós színes szoknyát visel a női fiatalság. A leányok fejét gyöngyös párta koszorúzza, melyről homlokra és halántékra kék és piros szalagok lengenek. Férjhez menetel után a párta helyét a fő előrészére fél dinnyehéj alakban borúló reczés fejkötő foglalja el, s most már a színes szalagok is, ellenkezőleg mint a lánykodás idejében, e fejkötő hátsó részéről lengenek a nyakra; a fejre bő széles fátyol borúl (fedél), melyet az új menyecskék színes üvegfejű öreg gombostűkkel korona alakra tüzködnek oda, hol korábban a párta díszlett.

A karcsú lábak fölött élethalálharczot vív a jövevény bársony-topán a bennszülött piros csizmával. De piros csizmának és bársony topánkának magas sarka vagyon, s a magas sarokban ügyesen elrejtve egy kis „pengő” (lánysarkantyú). A sok apró szerszám kedvesen csilingel, mikor a decsi vagy csanádi pázsiton koszorúban járva százával lejt a lány.

Ime egy pár vidék népviselete. De, mint tánczunk törvényeit, vagy népdalaink rhythmusait, úgy a magyar népviselet változatait is kimerítő rendszerbe fogni csaknem lehetetlen.

—

Ismertetésünk czélja nem az volt, hogy a magyar népdivatról szóljunk, mely változó, hanem a népviseletről, mely állandó motivumok alapján fejlődik. Kerestük a népviseletet nem a népes alföldi városokban, melyeknek lakossága vagyonosodás, mívelődés, más fajokkal és osztályokkal való folytonos érintkezés folytán öntudatlanúl is változtatja viseletét, hanem kerestük a falukban, az egykori jobbágyságnál, s kerestük azt, – hogy analogiával éljünk, – a Linné rendszere szerint; a virágban, a fiatalságban, s annak is virágdíszében, ünnepi öltözködésében.

Minő változatosság a színekben, a kelmékben, a díszítésben, a selyem szirmokba öltözködő jász rózsától a fehér patyolatos ormáni liliomig; – vagy a csallóközi legény ezüst-lánczos mentéjétől, a székely fiatalság vitézkötéses dolmányáig; – és minő egyformaság a szabásban és viselési módban! Mint egy nagy hadsereg különböző ezredei különböző hajtókáikkal s gombjaikkal, de egyforma fegyverzetben s egységre valló egyenruhában. Vagy mint egy nagy szőnyeg-kert, melynek változatossága az egyformák csoportosításából áll, s melyben a szegény csalán is szép a maga helyén.

Nekünk legalább szép.

Vágó Páltól

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem