A magyar palotás zene és a népdalok. Bartalus Istvántól
A magyar palotás zene és a népdalok.
Bartalus Istvántól
Bartalus Istvántól
Roskovics Ignácztól
A magyar zenének is megvan a maga történelem előtti mesés kora, melyet a régi krónikások igen gazdag virágzásúnak képzelnek. Jelenleg nem a ködös a múlt találgatása levén czélunk: e szemlénket a későbbi, már adatokat nyújtó időkön kezdjük néhány fennmaradt irói név és műemlék ismertetésével. Van okunk hinni, hogy Mátyás király alatt a tudományok mellett a zeneművészet is az akkori időkbeli legfelső fokára emelkedett. Mert a nagy király semmiben sem szerette a középszerűt; de adatok is ezt látszanak igazolni. Galeotti tudós udvari könyvtárnok szerint rendes szereplők voltak az udvarban a dalnokok, kik a századok óta dívó szokáshoz képest, a hősök tetteit kobozkisérettel énekelték. E szokás a múlt idők folytatása, kétségkivűl fejlettebb alakban, mit abból lehet következtetnünk, hogy a király nagyhirű zenészeket, jeles zenekart, énekeseket, sőt Fessler szerint énekesnőket is tartott. E zene- és énekkar kitűnőségéről eléggé tanúskodik Péter vulturani püspök egy IV. Sixtus pápához irott levelében, azt állítván, hogy jelesebbet nem hallott. Ivannes Tinctoris a világirodalomban legelső zeneelméleti nyomtatott művét („Terminorum musicae diffinitorium”) tanítványának, Beatrix szűznek, Magyarország leányának, tehát Mátyás jegyesének ajánlotta. Mivel az encyklopedisták e közérdekű nagy férfiú életének több évéről nem tudnak számot adni; s mivel nevezett műve, melynek napjainkban csak egy pár példánya van meg, hely és évszám nélkűl jelent meg: kérdhetjük, vajjon a mester nem követte-e tanítványát Magyarországra? S vajjon az érdekes mű nem épen Mátyás bőkezűségének köszöni-e létrejöttét? De bármint legyen is a dolog, az bizonyos, hogy egy pár évtizeddel később Tinctoris nyomdokait követi a körmöczi születésű Monetarius István bécsi gimnáziumi tanár egy Krakóban 1513-ban megjelent s Thurzó Györgynek ajánlott munkájával.
Ily előzmények után van okunk hinni, hogy a XVI. század zenei élete még nagyobb mérvű lesz vala, ha e század romboló eseményei a művészeteket egészen háttérbe nem szorítják. A fennmaradt műemlékek közűl, melyek egy pár unicumnak mondható példányban vannak, a tudományos akadémia megbízásából Mátrai Gábor – volt múzeumi könyvtárnok – állított össze egy kötetet (1859), a Hoffgreff-féle gyűjteményt és Tinódi Sebestyén énekeit. Ez énekgyűjteményben van Bajnai Gáspártól, Batizi Andrástól, Csükei Istvántól, Dési Andrástól, Farkas Andrástól, Kákonyi Pétertől, Székely Balázstól, Sztárai Mihálytól, Tarjai Mihálytól és egy névtelentől, összesen 19 dal. Ezeken kivűl egy töredék Farkas Andrástól, s egy tréfás dal Ormprust Kristóftól. Feltűnő, hogy a nevezettek költői érzelme a végpusztulással fenyegető viharos események árjában nem hazafi fájdalomban vagy buzdító dalokban nyilvánúlt, hanem – a legutolsó kivételével – egyhangúlag bibliai történeteket énekeltek. De tudnunk kell, hogy ez áramlat a protestantismusé, mely a róm. kath. egyházzal versenyezvén, ennek legendáit akarta a maga szellemében helyettesíteni.
Az énekek külalakja szakaszos, mint a népdaloké. Rhythmusaikban nem a mai choriambusok lüktetnek, hanem a spondaeusok és dactylusok vegyűlékei, melyek egyébiránt mai népdalainkban is érvényesek. Szolgáljon mutatványúl az alábbi két vázlat:
Farkas András. Batizi.
Ezek különféle képletein kivűl vannak még teljesen egyenlő méretűek, melyek az úgy nevezett cantus planus-nak, vagy egyenletes éneknek felelnek meg. Van egy tisztán páratlan ütenynemű is, mely a népdalokban párosokkal szokott elegyűlni. E rhythmusok tárgyuknál fogva egyházi hangúlatot fejeznek ki.
Míg a fent nevezettek nemzeti lantjukon kizárólag protestáns legendákkal foglalkoztak: addig Tinódi minden felekezetiség nélkűl egyedűl a magyar nemzetiségnek élt; énekeiben korának jó és rossz napjait, nyert és vesztett csatáit, örömét és fájdalmát zengette, szóval lantját végperczéig a magyar nemzet szolgálatára szentelte. Életét történelmi nyomozások alapján megírta Toldy Ferencz, s újabban Szilády Áron („Régi magyar költők tára”). Egy köznemes család ivadéka a XVI. század első feléből. Iskoláit Székes-Fejérvárott végezte. Kardot, lantot és írótollat kezelve, az események árjával ma itt, holnap amott volt, s pártfogói a csatákról, hősi tettekről és gyásznapokról híven éneklő dalnokot mindenütt vendégszeretettel fogadták. Halála valószinűleg 1555–59 közé esik. Verses krónikája személyes felügyelete alatt Kolozsvárt 1554-ben jelent meg Ferdinánd királynak ajánlva. Tinódi e könyvét Cronica-nak nevezi, s oly híven adja az eseményeket, hogy napjainkban némely dologban megbízható történelmi forrásúl szolgál. Dallamait illetőleg semmiben sem különbözik elődeitől. Mint azok s átalában minden akkori dal hangnemileg is az egyháziakat követi.
Miután e lantos költők alakilag a népdal körét nem lépik át, országszerte népszerűekké váltak, hatásuk nagy volt a népdalra, melynek fejlettségéről alább bővebben szólunk. Tinódi utolsója ugyan a vándor dalnokoknak, de a lantos költészet vele nem szállott sírba; sőt inkább versköltőink a lantot hagyományosan örökölték egymástól a legújabb időkig. Szerzett dallamaikról nem adhatunk számot, de kétségkivűl átmentek azok a nép ajkára s ma is megvannak a közéletben, ha nem is eredeti minőségökben, de újabbaknak adván anyagot.
