Családélet. Jókai Mórtól
Családélet.
Jókai Mórtól
Jókai Mórtól
A családot a magyar nép is az állam alapzatának tekinti, s annak körében rendet és jó erkölcsöt tart fenn. A fiak, leányok a szülőket soha sem tegezik, még ha felnőttek is. Az ifjabb testvér az öregebbet „bátyám”-nak, ez pedig őt „öcsém”-nek, a leány-testvéreket pedig „néném” és „húgom” szóval nevezi, mely megkülönböztetés egyedűl a magyar nyelvben található fel, s ez az elnevezés oly jogokat hoz közszokásba, miszerint például még az országgyűlési képviselők is öregebb kollegájukat magázzák, ez pedig őket tegezi. Fokozása a tiszteletnek az „uram”, „asszonyom” melléklése a megszólításhoz: „atyámuram, bátyámuram” (úri rendnél „urambátyám”), „anyámasszony, nénémasszony” (előkelőknél „asszonynéném”), s viszonozva „öcsémuram, hugomasszony” (nő a nőt „öcsémasszony”-nak nevezi). „Fiamuram” csak a vőt illeti meg, „leányomasszony” csak gúnyszó. A házastársak egymást „anyjukom”-nak, „apjukom”-nak nevezik. Az asszony legtöbbször megbecsűli a férjét, kit más előtt rendesen így említ: „az én uram”, s kit többnyire ilyen megszólításokkal illet: „angyalom”, „galambom”, „kincsem”, „kedvesem”; fiataloknál: „cziczám”, „gyémántom”, „rózsám”,,szerelmem”, „lelkem”, „szívem”, „tubiskám”, később aztán „öregem”. S igen sokszor hívják egymást kölcsönösen „fiam”-nak, a mi a szokásokkal ismeretlen idegent zavarba is ejtheti. Ellenben azt is hallani, hogy a férj zsémbelő életpárját „dorombom”-nak szólítja, hanem akkor aztán szalad is. A nő czíme: feleség, a legmegtisztelőbb czím, mely nemcsak azt fejezi ki, hogy a férfi élettársa, hanem azt is, hogy azzal egyenlő jogú, mindenben fele-részes a családban. A nő a férje öcscsét „kisebbik uram”-nak nevezi, bátyját „öregbik uram”-nak, s néhol férje öcscsének feleségét „menyem”-nek, férje bátyjának feleségét „asszonyom”- nak; általában a testvér feleségét „ángyom”-nak.
A jó erkölcsre szigorúan ügyel a magyar. Hajdan törvényekkel is ellenőrizték; házasságtörőkre fejvétel, befalaztatás várt és sok regényes adat bizonyítja, hogy az végre is hajtatott. Szent Lászlónak egy törvénye épen felszabadítja a meggyalázott férjet, hogy házasságtörő nejét megölheti, helyette más nőt vehet s tettéről csak Istennek számol. A protestáns kanonok szerint fölbontható a házasság „engesztelhetetlen gyűlölség” alapján s a házastársak újra nősűlhetnek.
A nőt különben nagyrabecsűlik. Féltékenységgel nem kínozzák; rábízzák a gazdaságot, a háztartást, a konyhát, a gyermekek nevelését, a cselédek rakonczában tartását; ha valamit szereznek, abban a nő együttszerző társ. A nő ellenben, ha férjhez ment, soha sem viseli többé czímében a saját keresztnevét, hanem a férjeét; „Kiss Péterné” és soha sem „Kiss Mária”. A régi rendi alkotmányban még a szavazatjog is ki volt a nőkre terjesztve. A nemes özvegynő a tisztújításokon együtt szavazhatott a férfiakkal, s a leányok számára a törvény köteles részt biztosított az apai örökségből; a székelyeknél épen fiúvá is lehetett a leányt nyilvánítani, ha a szülőknek fiuk nem volt, s az ilyen hajadont „fiúleány”-nak nevezték. A ki egy tisztességes nőnek a lábát megfogta a kezével, nagy büntetés érte, s a ki nőt rabolt, tizenkét tinója bánta.
Ellenben a bukott hajadonnak nehéz penitencziát kellett kiállani, a minek ekklézsia-követés volt a neve, tollkoszorúval a fején a templomajtóban; botrányos életű nőnek levágták a haját s kiseprűzték. Ma már szelídebben bánnak velük; de az elnézés annyira még sem megy, hogy ez a fajtája a nőknek saját világot (vagy félvilágot) képezzen; azok a társadalmi életbe bele nem játszanak nyilvánosan, mint némely más országokban. A hajdani harczos világban a nők még a csatákban is részt vettek a férfiak oldalán, mint Eger diadalmas védelme alatt: a honnan „az egri nők” neve ma is megtisztelő czímzés. Mai nap a nők nyilvános hatáskörét a jótékonyság iránya határozza meg, összesítve a női buzgalmat hadjáratok idején a veres kereszt egylet magasztos feladataiban.
A gyermekek nevelésére sokat ád a magyar; fiait, leányait iskoláztatja, jól táplálja, tisztesen ruházza; a néptanítókat tiszteli, becsüli. Még a század első harmadában az a szokás állt fenn, hogy a tanítók számára sorban főztek minden háznál és a kész ebédet egy nagy szatyorban vitte a lakásukra két mendikás diák vállon átvetett rúdon; a szegényebb házakból többen tettek össze: egyik főzte a gombóczot, másik a töltött káposztát, harmadik a szilvás derelyét, kiosztott rendelés szerint. Ma már ezt kész fizetés pótolja.
A gyermekeket szokás cserébe is adni: magyar fiúkat német helyekre küldenek s onnan viszont németek jönnek a magyar házhoz. Mindkét helyen úgy tartják a cserefiút, mint a családhoz tartozót, s így támad gyakran benső szellemi rokonság kapcsa a német és magyar cseretestvérek közt, a melyet holtig megtartanak. És a mellett minden kényszer nélkűl sajátítja el mind a kettő a rá nézve szükséges idegen nyelvet. Ez a szokás most is mindenütt dívik.
A családi összetartozás néha egész városra és megyére kiterjed, a mit latin szóval nexus-nak neveznek. Egyes nagy kiterjedésű családok összetartozó ragaszkodását jelenti az, mely egymást előmozdítani törekszik, átfon egész vármegyéket, városokat, községeket, sőt még a pusztákra is kiterjed, s nem csupán a nemesi osztályok tulajdona. Így például van olyan vidék, hol a juhászok törzsökös nemzetsége oly összetartó kasztot tud alkotni, hogy abba más vidéki juhászt még bojtárnak sem fogadnak be; se az egész szövetségbe idegen be nem házasodhatik; ez az egész juhászosztály bizonyos saját családi fenhatóság alatt áll, mely bíráskodik, büntet, jutalmaz, állást oszt, árvákról, betegekről gondoskodik, s a keresményt érdem szerint felosztja. A családi fegyelem tiszteletben tartása különben a magyar nép minden osztályának ősi erénye.
A családélettel szoros összeköttetésben van a vendégszeretet is, mely a magyar népnek kiváló erénye. A magyar gazdának mindig nyitva a kapuja, hogy a vendég bejöhessen, s a kedves vendégnek kiszedik a szekeréből a kereket és eldugják, hogy tovább ott maradjon: sütnek, főznek a számára minden drágát és jót, agyonkinálják, s ha a sok evéstől „magyar betegséget” talált kapni, kikenik a hátából a csömört, tollas ágyba dugják, s ha tovább megy, tarisznyáját, csutoráját is megtöltik még útravalóval. S nincs rá eset, hogy valaha magyar gazda fizetést fogadott volna el a hozzá beszálló idegentől. „Egyél, ne koplalj, mint otthon!” – „Tessék, egyék, nem lesz egyéb.” – „Hadd legyen neki karácsonya!” népszerű rendes mondások; s a magyar háziasszony, miután agyonkínált, traktált, engedelmet kér a csekély ebédért.
A családi otthon képének fontos kiegészítő része a konyha.
Nem is olyan kicsinylendő dolog az.
A saját asztal egy takarékpénztár a városi emberre nézve is. Minden asszony alchymista: aranyat főzhet a tűzhelyen; a jó gazdasszony kezébe van letéve a ház boldogúlása; – az „otthon” és a „haza” egy eszme.
A jól készűlt izletes étel egyik oka annak, hogy a magyar faj legtöbb hadképességet s legkitartóbb munkaerőt fejt ki.
Mert legjobb házi orvos a feleség s legjobb gyógyszertár a tűzhely; ezek előlegesen gyógyítják a bajt.
Minden éghajlatnak, minden nemzetnek, sőt minden századnak megvan a maga étkezési szabálya. Így minden nemzetiségnek, sőt felekezetnek is. A kálvinista soha sem bőjtöl a pápista és görög „bőjtös”-t válogat ugyan, de abból is eleget juttat; komolyan bőjtöl és sokat az orosz; nagyon kevéssel beéri az oláh; koplal a zsidó (köznép).
A magyar konyha valóságos művészet: s ezt nagy részben a „dél-német” szakácskönyv is inarticulálta.
A Hunyadi Mátyás korabeli étkezés szokásainak érdekes leirását találjuk Galeottinál.
„A magyaroknál minden ételt lében adnak fel, húsnak, halnak és vadpecsenyének megannyi mártása van, a mi erősen fűszerezve van fahéjjal, gyömbérrel, borssal és sáfránynyal. Egy közös tálból étkezik mindenki és villát nem használ, hanem az újjai hegyével szedi ki a darabokat a tálból, s késével úgy metéli falatokra. Ilyen módon a kezét a sáfránynyal bemocskolja, s az öltözetét is elcsepegteti. De maga Mátyás király úgy tudott e szokás mellett a tálból enni, hogy a kezeit soha be nem piszkolta, ámbár élénk részt vett az asztal feletti társalgásban.”
Egy századdal később már a meghivott vendégek mind magukkal hozták a kést, villát, kanalat a lakomához, a csizmaszár mellé dugva. Az urak ezüst tokban rejtve.
Hogy milyen lehetett kétszáz évvel ez előtt a magyar konyha, arról egy akkoriban nyomtatott szakácskönyv nyújt izlelőt. Az előszava megjegyzi, hogy ez csak a becsűletes közrendűeknek szól.
A legtöbb ételnek a nevét sem ismeri mai nap senki. Leves, főzelék hiányzik: kezdődik az ebéd a marhahúson, balázslével, daruzsázsával, kárbonátával, kukrejttel, polyékával, vendéglével, azután jön a berbécshús, bosporral (ez az egy ismeretes ma is), kuskusával, mikólével; azután a sállyás pecsenyék (szárnyasok) czifra lével, despotlével, hidralével, keresdi lével, koldús lével, leánysarjával; majd a sertéshúsok botlével, pikádával; azután a halak églével, guttalével, kozáklével, lutherlével, zsákvászonnal, czuppanlével; utóbb tésztafélék, a bábafánk, bálmos, boros szerdék, borsajt, disilber, domika, édes ordas, főkötős fánk, jungáta, makaró (nem makaroni), paláta, pila, piroska; a bőjti eledelek: a kínzolt kása, lőnye, magyari, miskulánczia saláta; mind olyan szavak, a melyeknek kilencz tizedrészét semmi szótárban fel nem találni többé. Ellenben az elkészítésük módja annál jobban fellázít minden képzeletet és gyomrot.
Bors, kálmus, mák, gyömbér, sáfrány, szerecsendió, szegfűszeg, mandula, aszúszőlő, fahéj, torma, zöld fokhagyma és pour la bonne bouche: nehány csepp spiritus vitrioli rózsavizzel elegyítve; só semmi, de nádméz, czukor, annál bővebben. Zsálya, fodormenta, pujpunella, borágó, tárkony, turbolya azonfelűl, sőt egy ételnél még mulhatatlan járulék az indigó is. Ezzel mai nap csakugyan nem élünk.
A hires marczafánk (a mivel a sirásban telhetetlen gyereket engesztelik) készűlt megpirított mandulából draganttal keverve, keményítővel behintve, tojással megkeverve, krétába bemártva, skarláttal megfestve s aranyfüsttel beragasztva. Ez is „jó annak, a ki szereti.”
A későbbi századokban az izlés megváltozott.
A mult század végéről egy költeményben így találjuk a leirását egy magyar vendégségnek (Szirmay Antal „Hungaria in parabolis”):
A lakodalmat tartó gazda
Hivat hat falusi gazdasszonyokat,
Sütni főzni kik jól tudnak, olyanokat.
Azoknak ketteje a kalácssütéshez
Hozzá fogott, négye pedig a főzéshez.
Sütöttek az elsők szép fehér czipókat,
Fonott kalácsokat, lángost, vakarókat.
Száma sem volt a sok káposztás rétesnek,
És kapros turóval megtöltött bélesnek,
Tekenők töltek meg mákos kalácsokkal,
Rántott csőrögékkel és lelkes fánkokkal.
Tálakra levelen sültek halmoztattak,
Asztalokon renddel mind alkalmaztattak.
Udvar közepére egy nagy szín volt vonva,
A melyet kerített magassan négy ponyva,
Ezen volt főzéshez nagy tűz-pad építve,
A sok felvágott fa rakásra készítve.
A négy szakácsné itt kelt, járt, forgott, sürgött,
A sok vagdaló kés, főzőkanál csörgött,
Ki ludat, ki pulykát, ki kappant melleztett,
Ki malaczot szúrván, abból vért eresztett.
Két fülű fazékba káposzta rotyogott,
Püffögött a kása, fele kipotyogott.
Egyik a kappanhoz metélt tészta laskát,
Más is azt sikárlott, hogy majd csinál táskát.
Harmadik bosporba fokhagymát aprított,
Negyedik espéknek szalonnát hasított,
Mert paczalt, bárányhúst ezzel készítették,
A törött lébe is ugyan eztet tették.
Gyenge báránykákat készíték tárkonynyal,
Borjut uriassan, mint szokás, czitronynyal.
A disznólábakbul főztek kocsonyákat,
Tálaltak két lapos tálra tarhonyákat.
Egyike egy sódart vagdaló késével
Feldarabolt s főzte aztat kaszás lével.
Borjúfej tejfeles és zsemle koczkával
Készült s a disznófő eczetes tormával.
Ludas kása is volt, csirkék köszmétével,
Egy pár hízlalt récze főtt fekete lével.
Minden étel vala jól megsáfrányozva,
Némely megzsályázva, vagy rozmaringozva.
Hintettek azokba bőven borsot, gyömbért,
Mivel a fűszerszám tisztítja meg a vért.
Az ökörnek fejér s vese pecsenyéje
Nyárson sűlt és roston annak vetreczéje.
Disznó oldalasnak a zsírja lecsorgott,
Malacz, melyet nyársra vontak, frissen forgott.
Spékeltetett ürű húsa fokhagymával,
Ludakat töltöttek mind kormos almával,
Pulyka-kakasoknak lágy kenyér begyekbe
Tétetett; vad nem volt: azért is helyekbe
A többi sűlt állott borjú czimerekből
Csináltak katonabélest veséjekből
Hivat hat falusi gazdasszonyokat,
Sütni főzni kik jól tudnak, olyanokat.
Azoknak ketteje a kalácssütéshez
Hozzá fogott, négye pedig a főzéshez.
Sütöttek az elsők szép fehér czipókat,
Fonott kalácsokat, lángost, vakarókat.
Száma sem volt a sok káposztás rétesnek,
És kapros turóval megtöltött bélesnek,
Tekenők töltek meg mákos kalácsokkal,
Rántott csőrögékkel és lelkes fánkokkal.
Tálakra levelen sültek halmoztattak,
Asztalokon renddel mind alkalmaztattak.
Udvar közepére egy nagy szín volt vonva,
A melyet kerített magassan négy ponyva,
Ezen volt főzéshez nagy tűz-pad építve,
A sok felvágott fa rakásra készítve.
A négy szakácsné itt kelt, járt, forgott, sürgött,
A sok vagdaló kés, főzőkanál csörgött,
Ki ludat, ki pulykát, ki kappant melleztett,
Ki malaczot szúrván, abból vért eresztett.
Két fülű fazékba káposzta rotyogott,
Püffögött a kása, fele kipotyogott.
Egyik a kappanhoz metélt tészta laskát,
Más is azt sikárlott, hogy majd csinál táskát.
Harmadik bosporba fokhagymát aprított,
Negyedik espéknek szalonnát hasított,
Mert paczalt, bárányhúst ezzel készítették,
A törött lébe is ugyan eztet tették.
Gyenge báránykákat készíték tárkonynyal,
Borjut uriassan, mint szokás, czitronynyal.
A disznólábakbul főztek kocsonyákat,
Tálaltak két lapos tálra tarhonyákat.
Egyike egy sódart vagdaló késével
Feldarabolt s főzte aztat kaszás lével.
Borjúfej tejfeles és zsemle koczkával
Készült s a disznófő eczetes tormával.
Ludas kása is volt, csirkék köszmétével,
Egy pár hízlalt récze főtt fekete lével.
Minden étel vala jól megsáfrányozva,
Némely megzsályázva, vagy rozmaringozva.
Hintettek azokba bőven borsot, gyömbért,
Mivel a fűszerszám tisztítja meg a vért.
Az ökörnek fejér s vese pecsenyéje
Nyárson sűlt és roston annak vetreczéje.
Disznó oldalasnak a zsírja lecsorgott,
Malacz, melyet nyársra vontak, frissen forgott.
Spékeltetett ürű húsa fokhagymával,
Ludakat töltöttek mind kormos almával,
Pulyka-kakasoknak lágy kenyér begyekbe
Tétetett; vad nem volt: azért is helyekbe
A többi sűlt állott borjú czimerekből
Csináltak katonabélest veséjekből
És így tovább!
A jelen századbeli magyar konyhát így találjuk leirva:
„A konyha a legnagyobb helyiség a házban, nagy nyitott kéményű tűzhelylyel, melyen felűl is ég tűz, alúl is ég: felűl főznek, alúl kalácsot sütnek. A pattogó hasábok közűl emelkedik ki a sok horgú vaskutya, az tartja az egyik végét a nyársnak, a mire felhúzva forog a piruló kanpulyka, keresztűl ütve a nyílforma lúdlelkével. A forgató gépet egy béres gyerek helyettesíti. A tűz körűl rotyogó fazekak, félig letakarva mázos cserépfedőkkel.
„A lángtól félrevonva egy vas háromszög, lábakon, azon egy lapos cserépedény, az betakarva pléhfedővel; alatta is, fölötte is parázs. Ebben bizonyosan a társa sül annak a rétesnek, a mit ott a nagy kihúzott asztalon most nyújtanak vékonyra, olyanformán, hogy két leány kétfelűl egy ökölnyi gyúrt tésztát addig nyújtogat, míg az alátett abrosz szélét éri, hogy azt egy régi római Messalina, mint tunica vitreát vehetné magára. Azt pedig a magyar gazdasszonyok meghintik tojásos tejfellel, mandulával, mazsolaszőlővel, aztán összehengerítik, kigyó módra tepsibe tekerintik s lassú tűzön pirosra pirítják.”
„Más fehér nép e közben a tűzhely alatti kemencze agyag tévőjét rakja körűl a kihúzott parázszsal, a forró kemenczében magasra kelt kalácsok sülnek; más leánycseléd kétfogantyús félhold-forma bárddal apróz gömbölyű fatálon valami húsfélét, a mi rizskásával vegyest káposztalevélbe lesz befojtogatva. Egy suhanc borsot tör nagy ágyúnyi vasmozsárban, egy fürge szobaleány meg rézsodrony virgácscsal seprűz egy czinmedenczében hófehér tojáshabot, a mi a felfujt kásához kell. Maga a főszakácsné pedig mindenütt sürög-forog, vezérli a concertet: megöntözi zsirral a piruló pulykát, mi az alája tett cseréptálba csorog vissza; meghinti a rétes tésztát elébb a szárazzal, aztán a folyadékkal; belekóstol a forró ételekbe fa főzőkanállal, s megitéli, mi kell még beléjük, s parancsol bors- és sótartóval, paprikás döbözzel, szerecsendióval, megigazíttatja a kemenczét, megvizsgálja a piruló kalácsokat, hogy oda ne égjen a fenekük: a kugluff fenekét megkopogtatja; ellenőrzi a rétest, beleszurkál a lapátvégű villával a sistergő hurkafélébe, válogat a mindenféle czifra réz-, bádog-, fa-műszerek között; fánkmetsző, derelyesarkantyú, czifra paczalvágó, molnár-ostyasütő, kürtősfánk dorongja mind hivatást talál. De legnagyobb virtus, s ehhez gyakorlat kell, a levesbe való tésztát egy nagy öreg késsel olyan finomra metszeni, mint a czérnapászma.” Stb. stb.
Erdélyben ismét más volt a konyhaművészet, az étkezés módja, a melyet Apor monographiája nyomán Erdély leirásánál fogunk ismertetni, a hol valóságos tudománynyá fejlődött a főzés és tálalás mestersége s a lakomák berendezése.
Vannak nemzeti ételek és sütemények, melyek az egész országban híresek és keresettek, egyes vidékek készítési módja szerint. Ilyenek a debreczeni fonatos, debreczeni béles, mézes kalács, a kecskeméti béles, rétes, az erdélyi levelen sült, a kolozsvári czőkös czipó, a szegedi tarhonya, a szentesi túrós lepény, a miskolczi, debreczeni, komáromi fehér kenyér, a pozsonyi mákos kalács; a pogácsák és perecek vidékenkint változó nemei; azután a húsneműek, kalbászok, szalámik, füstölt húsok kitűnőségei, melyek után híres Debreczen, Kolozsvár és Kassa: s melyek mind a fogyasztó közönség egészséges constitutiójáról tanúskodnak.
A magyar köznép általában sok növényi tápszert fogyaszt, s annyi lisztből készűlt süteménye egy népfajnak sincs, mint a mennyivel a magyar bővölködik, a káposztát pedig egyenesen „Magyarország czímerének” nevezi a népajk s az róla a hagyomány, hogy annak a magát Káp nevű barát hozta Ázsiából, ezért Káp hozta = káposzta.
Ezt látszik megdicsőíteni a régi eredetű népvers:
„Óh áldott káposzta!
Paradicsom hozta!
Boldog, a ki kalbászszal foldozta.”
Paradicsom hozta!
Boldog, a ki kalbászszal foldozta.”
Ellenben a ,,kása nem étel”. Noha ennek a híres hajdúkása, a megénekelt fordított kása ellent mond; a lakodalmas kása pedig a menyegzői vendégségnek múlhatatlan kiegészítő része. Viszont a kitoló kása, egy jelentőségű a kosárral.
