II. József és II. Lipót. Ujabb kor 1825-ig.
II. József és II. Lipót. Ujabb kor 1825-ig.
Mária Terézia nem sokáig élte túl az egyetem beiktatását, a tanulmányi ügy befejezését. Negyven évig uralkodott, mint Nagy Lajos, s meghalt 1780 november 29-én. Egy nappal halála előtt, miután már gyermekeitől elbúcsúzott, magához hívatta Esterházy Ferenczet, a magyar kanczellárt. „Esterházy, – mondá neki, – én meghalok! Mondja meg nemzetének, hogy hálával emlékeztem meg róla utolsó perczemig!”
Mária Terézia kormányzatában modernebb irányt követett, mint atyja. Fia, II. József, a XVIII. század fejlődésének még előbbre haladott eszméit képviselte. Míg a nagy királynő úgy szólván reális alapon állott s az államszerkezetben csak eszközt látott bizonyos közczélok, közérdekek előmozdítására: II. József szemében, a XVIII. század szelleme szerint, az állam önczél, a leghatalmasabb, a legjótékonyabb intézmény volt, melytől függött minden, melynek tehát fel kellett áldozni mindent. Ő magát is csak az állam első szolgájának tekinté; valójában pedig papja, apostola volt annak, lelkesűlt, rajongó, türelmetlen, mint minden ügynek apostolai lenni szoktak. Minél inkább meg volt győződve, hogy az állam jó fejedelemmel, jó törvényekkel segíteni tud minden bajon, csak akarnia kell: annál nagyobb hévvel törekedett elhárítani mindazt, mi felfogása szerint a mult babonájának, tudatlanságának volt maradványa és az új, szerencsésebb fejlődésnek útját állta. Sok akadálylyal, mely elől Mária Terézia meghátrált vagy melyet megkerült, ő egyenesen szembe szállt és le törekedett azt rontani. De nemcsak a modorra nézve volt különbség az anya és fiú közt. Nagy elvi ellentétek is voltak köztük, kivált a mi az egyházi, vallási kérdéseket illette. Mária Terézia egész életében buzgó katholikus volt, habár az egyházzal szemben sokszor úgy tett, mint XIV. Lajos ifjabb éveiben, ki a nantesi edictumot megszűntette, de a gallican egyház tantételeit felállította; sok kérdésben az állam fennhatóságát vitatta és fenn is tartotta. József szintén nem volt vallástalan, mint nagy kortársa: II. Frigyes, de positiv katholicismusában lehetetlen föl nem ismernünk bizonyos theisticus vonást, és el volt telve a franczia philosophia eszméivel, melyekben a vallások egyenjogúsága és szabadsága, valamint az államnak fennhatósága a vallások felett, úgy szólván sarkalatos elvek voltak. Azonnal belenyúlt merész kézzel a katholikus egyház szervezetébe, hogy azt, a mi neki károsnak, visszásnak tetszett, s a mit az akkori európai akatholikus irány a legrikítóbb színekben tűntetett fel, megszűntesse. Kezébe vette a papság nevelését. Intézkedéseket tőn, melyek az isteni tisztelet és vallásgyakorlat belső részleteire vonatkoztak. Eltörűlte a legtöbb férfi- és nőkolostort, hazánkban összesen 140-et; de az elkobzott vagyonból semmit sem tartott meg az államnak, hanem a vallásalaphoz csatolta, melynek alapja már III. Ferdinánd alatt keletkezett, szegény papok és egyházak fölsegélésére, számos új plébániának fölállítására. Más részt kibocsátá 1781 október 25-én a türelmi rendeletet, mely az ország protestáns lakosainak mindenütt szabad, habár nem is egészen nyilvános vallásgyakorlatot biztosított. Mert a mit a Bocskayak, Bethlenek, Rákóczyak a XVII. század folyamában kivívtak, már jobbára rég feledésbe ment, vagy a változott viszonyoknak többé meg nem felelt. A XVII. század második fele óta a katholicismus politikai és társadalmi téren határozott túlsúlyra emelkedett és azt ellenfelével éreztette is. III. Károly korában a királynak kellett oltalmazni a protestánsokat. De mikor a kormány legalább a törvény betűjét megvédelmezte a türelmetlen hazafiak ellen: annak magyarázatában, mint maga is katholikus, épen nem kedvezett az akatholikus felfogásnak. Nyilvános isteni tiszteletet nem-nemeseknek csak azokon a helyeken engedett, a melyeket a törvény 1681-ben, tehát akkor, mikor az országnak majdnem fele része a törököt uralta, világosan megjelölt; a házi isteni tisztelet alatt csak a család körén belűl való imádkozást érté; a külső viszonyokra nézve pedig a törvényben nem foglalt, nem articularis helyeken a protestánsokat a katholikus egyház tagjainak tekinté, kik a katholikus ünnepeket megülni, keresztelésnél, esketésnél, temetésnél a katholikus pap szolgálatával élni, vagy ha azt nem tették is, legalább a stolákat megfizetni kötelesek voltak. Mária Terézia alatt e helyzet még rosszabbra fordúlt. A királynő és vele a döntő társadalom lelkiismereti kötelességnek tartá mindent megtenni, mi a katholicismus terjesztésére szolgált a protestantismus rovására. A királynő és nő itt egyaránt dolgozott, erősebb és szelidebb eszközökkel, rendeletekkel és házasságok fűzésével, melyeknek czélja volt protestáns családokat a katholikus egyház kebelébe visszavezetni. II. József egészen más szempontból tekinté a dolgot. Elvben elismerte a nem-katholikus felekezetek létjogát és őszintén törekedett is ez elvnek következményeit életbe léptetni. A konkret viszonyokkal azonban még neki is számolni kellett és a sok részletben sok nehézséggel találkozott. Debreczen hálával fogadta a türelmi rendeletet; a közel Nagy-Váradon azonban, a püspöki városban, csak három év múlva tudták a református isteni tiszteletet megkezdeni a Tisza urak udvarában.
Az egyenlőség és szabadság elvének még egy nagy engedményt tőn II. József. Kimondotta (1785 augusztus 22), hogy a jobbágy nincs többé a röghöz kötve, hanem szabadon távozhatik, ha akar, és ingó jószágáról intézkedhetik, mert ezt kivánja „a közjó és a természeti jog”, melyet az állam köteles elismerni.
József abstract felfogásában egész birodalmát egy államnak szerette képzelni, egy állammá akarta tenni. Terveinek kivitelében azonban minden lépten-nyomon a magyar alkotmány korlátaiba ütközött, mely, századok fejlődése és hagyománya lévén, nagyon kevéssé felelt meg a franczia philosophia eszményeinek. Olybá vette tehát, mintha nem is volna és tette azt, a mi felfogása szerint a népek és az állam érdekében jónak, czélszerűnek, szükségesnek látszott, akár törvényes volt, akár nem. Már 1782-ben egyesíté a magyar és erdélyi udvari kanczelláriákat és hozzájuk csatolta a bécsi császári királyi udvari kamarának magyar osztályát, mely ha jogilag nem is, tényleg az ország legfőbb kamarai hatósága volt. Szintúgy egyesíté a Helytartó-tanácsot és magyar kamarát és mindkettőt áttette Pozsonyból Budára, a honnan meg az egyetemet vitte át Pestre. Megszűntette a törvényhatóságok autonomiáját. Erdélyt három, Magyarországot és kapcsolt részeit tíz kerületre osztotta, melyekben a megyék és szabad kerületek kikerekítve, a kisebbek a nagyobbakkal összeolvasztva, csak közigazgatási alosztályokat képeztek, kinevezett, nem választott tisztviselők kormányzása alatt. Ez új megyék alá tartoztak közigazgatásilag a szabad királyi városok is, de törvénykezési jogukat, kivévén a bűntetőt, és némi belső ügyeik kezelését, választott tisztviselőik alatt megtartották. A megyék azonban elveszték az igazságszolgáltatást, melyet királyi törvényszékek vettek át. A királyi Táblának, mint első folyamodású biróságnak régi szerepe a kerületi táblákra szállott; maga a királyi Tábla, egész új szervezettel, csak másodfokú, a Pestről Budára áttett Hétszemélyes Tábla pedig harmadfokú birósággá lett. Az eljárást az osztrák perrendtartás, a bűntető jogot az örökös tartományok bűntető codexe szabályozá, melyből II. József a halálbűntetést, mint inhumanust, kitörölte. Mind a közigazgatás, mind a törvénykezés nyelvévé (legalább úgy rendelte József) a holt latin helyett a német lőn.
Józsefnek egyik főczélja volt, hogy Magyarországot közvetlenűl is bele vonja a monarchia terheinek viselésébe, melyekhez a magyar nemesség eddig csak közvetve ki- és beviteli vámok s az osztrák iparnak mesterségesen teremtett monopolium révén, úgy szólván észrevétlenűl járult; bele vonja pedig a magyar földet, mint adóalapot, ép ellenkezőleg a magyar nemesi fölfogással, mely mindig azt vitatta, hogy nem a földön, mely az adómentes nemesé, hanem a jobbágy személyén, a ki adózásra köteles, fekszik a közteher. Népszámlálást és földfelmérést rendelt tehát el; keresztűl is vitte minden tiltakozás daczára, a hol kellett erőszakkal s gyorsan ugyan, de rosszúl is, hogy megtudja, kire és mire lehet majd az adót, és mennyit, annak idején kivetni.
Magyarországon ez idétt a közvéleményt a megyegyűlések fejezték ki. Föl is szólaltak minden alkalommal, minden rendeletnél, a mely fölfogásuk szerint törvénybe ütközött, hol gyengébb, hol erősebb hangon. A közigazgatás újjászervezésekor azonban a rendes megyegyűlések megszűntek. E hang is elnémúlt, de csak rövid időre, hogy azután annál szenvedélyesebben szólaljon meg ismét. A háború, melyet II. József mint Oroszország szövetségese (1788 február 9) Törökországgal kezdett, eleinte nem volt szerencsés. Szeptember és október havában a törökök Magyarországba is becsaptak és a Bánság déli részét, különösen Mehádia és Karansebes vidékét fel Verseczig irtózatos módon elpusztították. A következő évben (1789) jobbra fordúlt a hadiszerencse, de a hadseregnek újoncz és pénz kellett; vagyis a pénztelen Magyarországon élelem, gabona fél piaczi áron. Már 1788-ban összehívták a megyegyűléseket, a hol sok keserű kifakadás mellett sem mutatkozott határozott ellenszegülés a császár kivánsága ellen. Csak a kivitelnél merült fel nehézség, némi passiv ellenállás, melyet József hatalomkarral, törik-szakad módra igyekezett megtörni. Most azonban élesebb lett az ellenzék. Bátorságot meritett a külbonyodalmakból. Belgium fellázadt a császár ellen újításai miatt. Francziaországban összeült a nemzetgyűlés és készült a forradalom. Poroszország pedig fenyegető állást kezdett elfoglalni Törökország mellett Ausztria ellen. Az 1789 októberre összehívott megyegyűlések mind országgyűlést sürgettek és panaszkodtak a törvénytelen rendeletek miatt. Pozsony, Nyitra, Nógrád, Pest, Békés, Csanád, Csongrád, Bihar, Szabolcs, Ung, Borsod, Abauj, Torna, Zemplén, Szepes, Heves és Fehér határozottan megtagadták az országgyűlésen kivűl való segélyt, sőt némelyek közűlök, első helyen Bihar, felhívták nádorispán nemlétében az országbírót, gróf Zichy Károlyt, hogy törvényadta jogánál fogva hívjon össze országgyűlést a Felség beleegyezése nélkűl is, és a magyar kanczellária tanácsosai beismerték II. József előtt, hogy a megyéknek törvény és jog szerint igazuk van. Kanczellária és Helytartó-tanács is az országgyűlésben látta az egyedűli eszközt a kibontakozásra. József végtére engedett. Az 1788-iki hadjárat, melyben személyesen részt vett, megtörte egészségét. Lelke is kifáradt már. Érezte, hogy úgy sincs többé jövője és hajlandóbb volt eltérni terveitől, melyeket már maga ki nem vihetett, s melyeket azokra, kiknek javára voltak szánva, de a kik azokról hallani sem akartak, többé rá nem erőszakolhatott. Rendeletet bocsátott tehát ki magyar és német nyelven (1789 deczember 18), melyben országgyűlést igért, ha a háborúnak vége lesz; de e rendelet nem tette meg a kellő hatást. A megyékben pártkülönbség nélkűl kitört a keserűség. Országgyűlést, a törvényes állapotnak azonnal való visszaállítását követelték; a törvényes állapotot sok helytt azonnal, önhatalmúlag vissza is állították, a kinevezett tisztviselőket letették, az összeírásokat megsemmisítették. Ekkor József, már a halál révén, teljesen engedett. Visszavonta minden intézkedését, kivévén azt, a melyet a vallási türelem érdekében, a jobbágyok viszonyaira és a plébániák rendezésére nézve mint egyházi főkegyúr tett. Kimondta, hogy 1790 május 1-én minden abba az állapotba tér vissza, melyben Mária Terézia halálakor volt, és megigérte, hogy az 1791-iki év folyamán országgyűlést hív össze, magát megkoronáztatja és királyi hitlevelet ád (1790 január 28). Néhány nappal később a szent koronát is haza küldé, melyet akkor, midőn a magyar közigazgatás átalakításához fogott (1784 ápril 13), magyar tanácsosainak aggódó és ismételt fölszólalásai daczára, a törvény ellenére, az országból ki, Bécsbe vitetett a császári kincstárba, más országainak hasonló clenodiumai közé. A nemzet riadó lelkesedéssel fogadta vissza önállóságának e symbolumát, melyet külön hat lovas hintón gr. Keglevich József és gr. Nádasdy Mihály s néhány magyar testőr hoztak haza. Banderiumok, harangzúgás, ágyúdörgés, kivilágítás, eget verő „Éljen a magyar szabadság!” kiáltások kisérték, fogadták városról városra Köpcsényen, Győrön, Esztergomon át fel a budai várpalotába. Mire a korona ide ért (1790 február 21), József Bécsben már a ravatalon feküdt. Visszavonó rendelete nem csillapítá le azonnal a kedélyeket. Külföldi befolyás is szította az elégűletlenséget. Az egész ország fel volt háborodva. A XVIII. század csendes magyarja most egyszerre kitört. A germanizáló, centralizáló törekvésekkel szemben feltámadt nemcsak a magyar politika, hanem a magyar mult, a magyar érzés is. Divatba jött ismét a magyar ruha, a közéletben a magyar szó, és mintha Károly és Mária Terézia uralkodása nem is lett volna, megharsantak ismét a tárogatók, felhangzott a Rákóczy-nóta, melyből az újabb kor később a híres indulót csinálta, és feltűnt ismét, némi XVIII. századbeli franczia cziczomával a kurucz szellem, mely, úgy látszott, hogy a szatmári békével sírba szállt. Hallani lehetett, hogy megszakadt az örökösödés fonala; hogy II. József törvénytelen uralkodása miatt az uralkodó ház elveszté jogát a magyar koronára és királyválasztó országgyűlést kell hirdetni a Rákos mezejére. Még a katonaság is politizálni kezdett és a török ellen táborozó magyar csapatoknál, a Nádasdy, Splényi, Károlyi, Pálffy (most 39., 51., 52., 53.) gyalog- és több lovasezrednél, köztük a Greven (most 4-ik számu) huszároknál, kérvények készűltek, melyek a magyar ezredek számára magyar tiszteket, magyar vezényletet követeltek.
II. József visszavonó rendelete.
Kelt Bécsben 1790 január 28-án. Eredetije az Országos Levéltárban.
De József öcscsét és utódját, II. Lipót-ot mindez meg nem zavarta. Ő is bátyjának szabadelvű eszméit vallá; Toskánában ő is új elveket valósított. De tudta, hogy azt, a mi csak hosszas fejlődésnek gyümölcse, nem lehet erőszakolni, és teljesen anyjának álláspontjára helyezkedett. Nyiltan és őszintén elfogadta a magyar alkotmányt. Ismerve a magyar nemzetet, nem ijedt meg a túlzás némely kitöréseitől és azonnal országgyűlést hirdetett, még pedig Budára, mely János király ideje óta nem látta falai közt az ország rendeit.
A magyar szent korona haza hozatala Bécsből Budára 1970. febr. 21-én.
Kimnach László rajza.
Az országgyűlés 1790 június 10-ikén nyilt meg a budai várban, az országházában nagy érdeklődés és lelkesedés mellett. Buda és Pest tele volt fegyveres nemességgel, banderiumokkal, melyek megyéik követeit kisérték fel, vagy a korona elé mentek volt. Az ifjúság, nők, kiknek ekkor engedték meg először, kérvényükre, hogy a törvényhozás termeiben jelen lehessenek, tolongtak a gyűlésekre. A tanácskozás magyarúl indult meg. A személynök – Ürményi József – az alsó, a prímás – Batthyány cardinális – a felső táblán magyarúl beszéltek. S az egész alsó tábla, s a főrendeknek több mint fele, köztük gr. Zichy Károly országbíró, Végh Péter tárnokmester, gr. Károlyi Antal testőrkapitány, több más zászlós úr, Keglevich és Nádasdy koronaőrök, egy Apponyi, Esterházyak, gr. Széchényi Ferencz, Batthyányak, Erdődyek, Csákyak, gróf Andrássy, báró Sennyei, Forgáchok, Szápáryak, Festetichek nyilvános ülésen megesküdtek, hogy csak oly törvényeket fognak hozni, melyek megfelelnek a szabad és független Magyarország jogainak és méltóságának; s az országgyűlés tudta nélkűl semmiféle hivatalt, méltóságot, ajándékot, jutalmat, vagy erre vonatkozó igéretet senkitől, semmi szín alatt el nem fogadnak. A viták élénkek, a kifakadások hevesek voltak. Elvégre is győzött a mérséklet, melyet nagyon támogatott II. Lipót bölcsesége, ki új engedményeket a koronázó hitlevélben ugyan nem tett, de a fennálló magyar alkotmányt teljesen, fenntartás nélkűl elismerte. A koronázás – nov. 15-ikén Pozsonyban – megpecsételte a frigyet Magyarország és királya közt. A törvények, melyeket ez országgyűlésen a nemzet és királya hozott, sok tekintetben korszakot alkottak. Lipót az 1791. évi X. törvényczikkben elismerte, hogy Magyarország szabad és független ország, mely semmi más országnak nincs alávetve és csak koronás királya által szentesített törvényekkel kormányozható; a nemzet pedig elfogadta és a maga törvényes módján szentesíté mindazt, mit Mária Terézia és még inkább II. József, formailag nem kifogástalanúl, de az ország javára, a kor kivánalmai szerint, megalkottak. Törvénybe iktatták – nem heves, sőt szenvedélyes viták nélkűl, melyekben a kormány a katholikus túlbuzgók ellen a szabadelvű álláspontot védelmezte – a protestánsok teljes vallás-szabadságát. Elismerték ideiglenesen, mint tényt, és megjavíták a Mária Terézia-féle urbariumot és szentesíték, régibb törvényeket megújítva, a jobbágyoknak szabad költözködési jogát. A nem egyesűlt görögöknek – főleg szerbeknek – ügye szintén törvényhozási megoldást nyert. A szerbek az 1790-iki év folyamában Temesvárott nemzeti congressust tartottak, és a temesi Bánságot maguknak külön területűl követelték. II. Lipót jónak látta ügyeikre nézve egy külön illyr kanczelláriát állítani fel (1791 február 21), mely mintegy folytatását képezte a Mária Terézia által eltörűlt Deputatio Illyricának. A magyar törvényhozás az 1791: XXVII. törvényczikkel határozottan kimondotta a nem-egyesűlt görögöknek egyenjogúságát a birtokszerzés és hivatalviselésre nézve. II. Lipót kora halála után (1792 márczius 1) Ferencz király koronázó országgyűlése még ezen felűl helyet adott püspökeiknek az országgyűlésen; az illyr kanczelláriát azonban megszűntette. (1792: X. t.-cz.)
X. Törvényczikk
Magyarországnak és kapcsolt részeinek függetlenségéről.
Eredetije az Országos Levéltárban.
Az ország karainak és rendeinek alázatos előterjesztésére Ő Felsége kegyelmesen elismerni méltóztatott, hogy ámbár a felséges ausztriai ház nőágának Magyarországra és társországaira nézve az 1723: 1. és 2. törvényczikkel megállapított öröklési joga ugyanazt a fejedelmet illeti, kit a fennálló öröklési sorrend szerint a Németországon és azon kivűl fekvő elválasztathatatlanúl és oszthatatlanúl birtoklandó többi örökös tartományokban és birtokokban: mindazonáltal Magyarország társországaival együtt szabad ország, egész törvényes kormány-alkatára nézve (ideértve bármiféle kormányszékeit) független, vagyis semmi más országnak avagy népnek nincs alávetve, hanem saját önállássalés alkotmánynyal bíró, s ennélfogva saját, törvényesen megkoronázott örökös királya, tehát Ő Felsége s utódai mint magyar királyok által, az 1715: 3. és 1741: 8. és 11. törvényczikkek rendeletének megfelelőeg, saját törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára kell kormányoztatnia és igazgattatnia.
II. Lipót királynak az 1791. évi törvényczikkeket szentesítő aláirása.
Eredetije az Országos Levéltárban.
Voltak az országban sokan, mint az 1790/91-iki országgyűlésen is kitűnt, kik még a Mária Terézia újításait is sokalták, és a szigorú törvényesség örve alatt legjobban szerették volna a régi állapotokat mindenben visszaállítani, vagy legalább a további változásoknak útját szegni. A nagy többség azonban nem tért el az iránytól, melyet az egész század fejlődése követett. Az ország reformokat kivánt, és az 1790/91-iki országgyűlés számos bizottságot küldött ki, melyek azokat minden irányban megindítsák. Sok, mi csak a legújabb időben valósúlt: bűntető, kereskedelmi törvénykönyv, katonai, tudományos, szépművészeti akadémiák, gyárak, közlekedési eszközök voltak a többi közt a programmon. A hazai nyelv műveléséről sem feledkeztek meg a honatyák, mely Bessenyey föllépése óta szépen haladt az irodalom minden ágában. Az 1791-iki törvény elrendelte, hogy a magyar nyelv az egyetemen, akadémiákon, gymnasiumokban taníttassék. Az 1792: VII. törvényczikk mindenütt rendes tantárgygyá tette azt, a kapcsolt részeken kivűl. Az újabb irodalomnak úgy szólván megteremtője, a nyelvnek nagy reformátora, Kazinczy Ferencz már élt és működött, s a következő évtized a verselő és nem-verselő írók sokaságából két nagy költői tehetséget látott kiemelkedni, milyent Zrinyi óta nem mutatott föl a magyar irodalom: a debreczeni Csokonai Vitéz Mihályt és a zalavármegyei nemest, katonatisztet, gárdistát, a „Himfy szerelmei” költőjét, Kisfaludy Sándort.
II. Lipót koronázása Pozsonyban 1790. nov. 15-én.
Egykorú metszet után.
I. Ferencz koronázása Budán 1792. június 6-án: az eskütétel.
Egykorú metszet után.
Volt az országban még egy kis párt, mely az 1790/91-iki országgyűlés többségét messze elhagyva, teljes szívvel és lélekkel hódolt a XVIII. század kosmopolita, és már-már forradalmi eszméinek. Tagjai jobbára – ha nem is mindenben – helyeselték II. József eszméit, sőt azokon túl is mentek. A meglepő fejlődés és siker, melyet ez eszmék Francziaországban kivívtak, a könnyűség, melylyel a keresztény világnak legrégibb monarchiáját, legrégibb államszervezetét ez idétt fenekestül felforgatták, bátorságot és reményt öntött híveikbe, hogy az Magyarországon is szintúgy fog sikerűlni. E párthoz tartozott a pesti születésű, még nem egészen 40 éves Martinovich Ignácz, kezdetben barát, majd világi pap, II. József korában lembergi tanár, azután II. Lipótnak udvari chemicusa és publicistája a szabadelvűbb, újabb eszmék érdekében az 1790-iki reactio némely ósdi irányai ellen. A császár halála után azonban nem találta többé azt az előmenetelt, melyre igényt vélt tarthatni. Elkeseredésében még inkább hajlandóvá lőn a forradalmi eszmékre, melyekhez érzelmei, meggyőződése amúgy is vonzották. Összeköttetésbe tudott lépni 1793 végén a franczia köztársasággal, mely ellen a magyar király és a magyar hadak már 1792 óta terhes háborút viseltek. Terve volt forradalmat idézni elő Magyarországon, s ennek előkészítésére, a franczia eszmék terjesztésére két titkos társúlatot alakított s azok elveit egy-egy kátéban terjeszté. A „reformátorok társasága” a korlátoltabb magyar nemesi felfogás számára volt szánva s egy aristokratiai szervezetű köztársaságot tervezett. A „Szabadság és egyenlőség társasága”, melyhez Martinovich maga és legmeghittebb emberei tartoztak, már a tiszta franczia jacobinus köztársaság eszméinek valósítását tűzte ki czélúl, és akkor lépett volna fel, ha már a reformátorok, tudtukon kivűl, útját megegyengették. Bécsben, a hol Martinovich ekkor lakott, némileg hasonló irányú terveket kovácsoltak. Erre külföldről figyelmeztették a kormányt, mely a gyanúsokat, köztük Martinovichot is (1794 június 23) elfogatta. Az ő vallomása nyomán elfogták gr. Sigray Jakabot, egy tehetséges, de ingatag jellemű embert, kit a reformátor társaság igazgatójának szánt, és a másik társaság három direktorát: Hajnóczy József magyar kamarai titkárt, ki József korában Szerémmegyének kinevezett alispánja volt; Laczkovics János, quietált huszárkapitányt, ki 1790-ben a Greven huszárok kérvényét gr. Festetich György alezredessel az országgyűlésre vitte, és a fiatal Szentmarjai Ferenczet, b. Orczy László kamarai alelnök magántitkárát. Az elfogottak vallomásai újabb szálakat adtak a vizsgálat kezébe. Az év vége felé már negyvenhat ember ellen emelt a kir. ügyigazgató vádat a Kir. Tábla előtt felségsértés és pártütés miatt. A vádlottak közt volt az akkori irodalomnak és közéletnek nem egy kiváló alakja, mint Kazinczy Ferencz, Verseghy Ferencz ex-paulinus, költő, író, a „Marseillaise” magyar fordítója, Szentjóbi Szabó László fiatal költő, Bacsányi János költő és író, s több mások. A Hétszemélyes Tábla tizennyolczra halálos itéletet mondott. Martinovichot négy direktorával 1795 május 20-án végezték ki Budán, a vár alatt, a mai vérmezőn. Követte őket június 3-ikán Őz Pál fiatal pesti ügyvéd és Szolarcsik Sándor 20 éves juratus, kik forradalmi elveiket még a perben és az itélet után is vallották. A többi tizenegy kegyelmet nyert, és fogságra itélt társaikkal – összesen huszonheten – különféle várakban szenvedték ki hosszabb-rövidebb idő alatt büntetésüket. Kazinczy Ferencz majdnem hét évi raboskodás után 1801-ben szabadúlt meg és tért vissza szülőföldjére, hogy folytassa működését a magyar irodalom újjáalkotására.
József nádor.
Einsle Antal egykorú festménye után rajzolta Vastagh György.
E példák épen nem voltak alkalmasak a franczia eszméknek híveket szerezni az országban. A forradalom túlzásai amúgy is megdöbbentettek minden embert, ki csak némileg is ragaszkodott a fennálló társadalmi és államrendhez. A magyar nemzet híven támogatta királyát ama változatos és sulyos harczban, melyet a franczia köztársasággal, majd császársággal viselni kénytelen volt. Bonapartét olaszországi diadalútjában egy magyar tábornok – Alvinczy – támadta meg legerősebben, s a nagy vezérnek egész lángeszére és szerencséjére volt szüksége, hogy a győzelem a franczia lobogóktól el ne pártoljon. Nem egészen tíz év alatt háromszor kelt föl a magyar nemesség – 1797, 1800, 1805-ben – s e kor hadi lelkesedésének szép emléke a Ludovika hadi akadémiának megalapítása önkéntes adakozások útján, hogy, mint az 1808-iki törvény mondja, „a magyar ifjak ne csak nyers erővel, hanem tudománynyal is harczolhassanak a hazáért, az ősi alkotmányért és a felséges uralkodó Házért!” Nagy érdeme volt mindebben József főherczeg nádorispánnak, ki II. Lipótnak fia, Ferencz királynak testvéröcscse, Mária Teréziának méltó unokája volt. Alig volt még húsz éves, mikor Pozsonyban (1796 november 12) nádorrá választották. Méltóságát tovább viselte ötven évnél, s ez idő alatt nem volt a nemzet életében jelentékenyebb mozzanat, melyet a legmelegebb érdeklődéssel ne kísért, elő ne mozdított volna. Magyarnak érzé magát és magyar akart lenni külsőleg úgy, mint lelkileg volt. Magyar nyelvtanára a kufsteini és spielbergi rab, Martinovich társa, Verseghy volt; de ha a magyar nyelvet nem bírta is már teljesen elsajátítani, egyet tudott: ismerte és megértette a magyart. S egész életének fő és folytonos s nem sikertelen törekvése volt, hogy a nemzet és a monarchia másik részének hatalmi tényezői szintén megértsék egymást. Erre pedig Mária Teréziának legválságosabb napjai óta nem volt annyira szükség, mint 1809-ben, mikor újra kitört a franczia háború.
Magyar insurgensek a franczia háborúban.
Bikkessy egykorú rajzai után, Kimnach Lászlótól.
Ausztria, 1804 óta önálló császárság, és Magyarország, közel eső szövetséges nélkűl, egyedűl állottak szemben a nagy imperatorral, kit német, olasz, lengyel, orosz segédhadak támogattak. Nem telt bele egy hónap és Napoleon diadalmas seregével Bécsben állott s magyar kiáltványban felszólítá a magyar nemzetet: válaszsza külön ügyét királyáétól. „Csak az ausztriai császár, – irá, – nem a magyar király izent nekem háborút.” „Semmit sem kivánok én ti tőletek, egyedűl csak azt akarom látni, hogy szabad és független nemzetté legyetek. Vagynak még ti nektek tulajdon nemzeti erkölcseitek, vagyon nemzeti nyelvetek és dicső eredeteteknek régiségével méltán dicsekedhettek. Szerezzétek most vissza lételeteket; legyetek újra, a kik valaha voltatok. Gyülekezzetek össze Rákos mezejére őseitek szokása szerint; tartsatok ott nemzeti gyűlést és adjátok tudtomra végzéseiteket.” Napoleon e felhívása azonban, melyet Bacsányi János, Martinovich egykori fogolytársa fordított magyarra, nyom nélkűl hangzott el. Ferencz királyi családjával magyar földön, Budán, Egerben, Komáromban, Tatában talált biztos helyet, s a magyar nemesség, a nádorispán vezérlete alatt, ismét fölkelt a fenyegetett trón védelmére. „Magyarok vagyunk! – mondá a nádor – kik, mennél nagyobb bennünk a bizalom, annál többet teszünk!” A fölkelő nemesség egy része ott küzdött Karakónál a Marczal vizénél (1809 június 10) és védte János főherczeg visszavonulását, ki Olaszországból jövet Pápa felé hátrált, és ott harczolt a győri csatában (június 14) szerencsétlenűl, de nem vitézség nélkűl.
Másutt sem tudott a magyar és osztrák vitézség Napoleon katonai lángeszén diadalmaskodni. Aspernnél (május 21–22), melyre a magyar Gyulai (60-ik számú, sokáig Wasa nevet viselő) ezred intézte az első támadást, s mely helység házai közt az erdélyi Benyovszky (31. számú) ezred küzdött diadalmasan a franczia gárda tirailleurjeivel, a magyar gránátos, bakancsos és huszár vetélkedett ugyan Ferencz császár és király többi csapataival, és Napoleon minden támadása megtört Károly főherczeg seregén, de már hat hét mulva a wagrami nagy csatavesztés (július 5–6) megsemmisíté e taktikai győzedelem minden eredményét.
A schönbrunni béke nagy áldozatokat rótt a monarchiára (1809 okt. 14), s a magyar korona birtokából is elszakította Horvátország Száván túli részeit és Fiumét.
A szerencsétlen békét, mint a hosszas háborúk következménye, az állam pénzügyi bukása követte. A papirpénz értékét 1/5 részére kellett leszállítani (1811 febr. 20), s a pénzügyi bajok még akkor sem szűntek meg mindjárt teljesen, mikor hosszú, nehéz háború után végre Napoleon hatalma is megtört, Ferencz király szövetségeseivel Párisba bevonúlt. Magyar huszárok – a 4. számú hessenhomburgok, a kilenczvenes évek Greven huszárjai – a Rhônet és a Felső-Loiret (1814 márczius 20, ápril 7) átúszták, és Simonyi József obester, a nyers szabolcsi fi, miután Fontainebleauban Napoleon császári trónjába ülve, pipája hamvát annak karfáján kiveregette, Mária Lujza szobájában huszáraival lovagiasan csákót emelt, s e szavakkal: „magyarok voltak itt!” nem engedé, hogy a kastélyból bármit is elvigyenek.
A háború után a monarchia visszakapta némi kivétellel mindazt, mit 18 év alatt elvesztett, sőt még nagyobbodott is; de a sebek, melyeket a háború ejtett, még sokáig sajogtak. A nemzeti fejlődés azonban e csapások alatt sem szünetelt, mint a törölt időkben, a zsitvatoroki béke után, lappangva erősödött, keresve alkalmat, módot, a mikor nyiltan is mutatkozzék. Már az 1807-iki országgyűlésen Sopronmegye lánglelkű követe, Nagy Pál, az „őr Cato”, ki „villámokat szórt” a „népek milliói állapotáról”, a „misera contribuens plebs” érdekeiről beszélt, s bár akkor még hallania kellett ily közbekiáltásokat: „Ne stultiset!” „Ne bolondozzon az úr!” – az eszme, a gondolat, mely az ország szabadsága, jólléte alatt már nemcsak a nemesség szabadságát és jóllétét értette, lassan bár, de mindinkább terjedt és erősödött. Még inkább terjedett és erősödött az a gondolat, melyet a nagy szónok egész életén keresztűl lelkesűlten hirdetett hogy: „elvesztett alkotmányt vissza lehet szerezni, de nemzetiségével együtt elvesz a nemzet is”. A mit a mult századbeli magyar testőrök kezdettek, a mi kilenczvenben – úgy látszott – mint múló tűz, fellobbant, nem aludt ki, s mind általánosabbá lőn a meggyőződés, a vágy, hogy Magyarországnak ismét oly magyarrá kell lennie, a milyen volt az Árpádoktól kezdve a szatmári békéig. A nemzet egy új fejlődési stadiuma küszöbén visszatekintett multjára, melynek alakjait „az éji homályból” a költők: Kisfaludy Károly, Sándor öcscse, 1809. évben katona, Kazinczy után az újabb irodalom „második statora”, a magyar élet jeleneteivel színműveiben, az ifjú Vörösmarty Mihály pedig „Zalán futásá”-ban a honfoglalás eposzában lelki szemei elé varázsolták: míg egy fiatal huszárkapitány, ki Napoleon és Murat ellen harczolt, a nagy tudománybarátnak, gróf Széchenyi Ferencznek, a harmadik nagy Széchenyinek fia, István, a negyedik, a legnagyobb Széchenyi, már a gyakorlati eszközökről gondolkodott, melyekkel a honfiúi epedés tárgyát, a „jobb kort”, „a régi dicsőséget” megvalósítani, sőt még dicsőbb jövőt is előkészíteni lehessen.
Magyar gránátosok a francia háborúban.
Gerasch F. rajza után.
Ekkor nyílt ismét alkalom, hogy a nemzet saját maga vehesse kezébe sorsát. 1812 óta, mikor a devalvatio ellen felszólaltak és a pénzügyi zavarok orvoslására minden segélyt megtagadtak, nem hívták többé össze az ország rendeit. A mi a háborús időkben hadi segélyre élelemben, katonában kellett: országgyűlés nélkűl lőn kivetve, beszedve. Mikor azonban a béke helyreálltával 1821-ben újból országgyűlésen kivűl történt az újonczok kivetése, s 1822-től kezdve a hadi adó az eddigi váltó érték helyett pengő pénzben követeltetett: a megyék tiltakoztak, országgyűlést sürgettek s a királyi biztosokkal szemben, kik a királyi rendeletek érvényesítésére kiküldettek, kivált Sopron, Zala, Vas, Komárom, Borsod, Gömör, Zemplén, Nógrád, Nyitra s mindenek fölött Barsmegye, a biztosok föllépése szerint hol erősebb, hol gyengébb, hol erőszakosabb, hol passivabb ellenállást fejtettek ki. E forrongás akkor támadt, mikor a szent szövetség hatalma tetőpontján állott és Spanyolországban, Olaszországban minden ellenzést elnyomott. Nem jó idők jártak tehát Európaszerte az alkotmányosságra; de Ferencz király nem akart erőszakot a magyar törvény ellen és összehívta nyolczadik országgyűlését az „éltünket és vérünket” évfordúló napjára (1825 szept. 11) Pozsonyba, mely új korszakot jelöl a magyar nemzet életében.
Benczúr Gyulától
Benczúr Gyulától
