Mária Terézia.
Mária Terézia.
Mária Teréziára a trónon sulyos helyzet várakozott. A garantiák, melyekkel atyja az ő örökösödési jogát biztosítani törekedett, erőtleneknek bizonyúltak. A bajor választófejedelem, mint I. Ferdinánd leányának ivadéka s mint I. József leányának férje, igényt támasztott örökségének nagy részére. A porosz király hirtelen Siléziára tört és elfoglalta e tartomány nagy részét. A magyar koronázó országgyűlés 1741 május 14-én kezdődött Pozsonyban. Majdnem két század óta először történt ismét, hogy a ki magyar királylyá lett, nem volt római császár, vagy a világ ez első koronájának várományosa. Az új viszonyra nézve a rendek új követelésekkel léptek föl. Az elsőbbséget, melyet, legalább hallgatag, a római császár főméltóságainak engedtek, nem voltak többé hajlandók megadni az osztrák örökös tartományok főtisztjeinek. Magyarország, mondák, a dynastiának legnagyobb országa. Illik, hogy beleszólása legyen a közös ügyekre, a magyar ügyeket pedig kizárólag magyar tanácscsal intézze a királynő. Mária Terézia június 20-án érkezett Pozsonyba magyar ruhában; másnap, szólott először a trónról az ország rendeihez latinúl, miután a kanczellár a királyi propositiókat magyarúl előadta. Négy nappal később megvolt a koronázás. A királyné magyar szabású ruhában, zöld selyemmel bevont, hat lovas hintón érkezett Szent Márton templomába. Előtte a melléktartományok lobogóit egy Batthyány, Ghillányi, Esterházy, Erdődy, Balassa, Kollonics, Patachich, Csáky, Magyarország fehér zászlóját, a legnagyobbat valamennyi között, gróf Keglevich József vitte. Fejére a koronát Esterházy Imre, a „frater Emericus”, ekkor már esztergomi érsek, testileg ugyan megtört, de lelkileg még ép aggastyán tette. Azután a királyné, koronásan, fényes kisérettel, gyalog, majd kocsin a hagyományos körútra indúlt. A barátok templomában avatta fel a „szentelt” – aranysarkantyús – vitézeket. Az irgalmas barátok temploma előtt esküdött meg, szabad ég alatt, az ország alkotmányára. A Duna-parton, a királydomb alatt, leszállt kocsijából, felült gazdagon, magyarosan felszerszámozott fekete paripájára, és felugratott a dombra, a honnan a hagyományos négy kardvágást a világ négy része felé, a királyi karddal megtevé. Riadó lelkesedés, vivat, „vivat domina rex noster” – „éljen királyasszonyunk!” – kisérte mindenfelé, de azért, mikor az ünnep elmúlt, a kellő megegyezés még sem tudott létre jönni a királynő s az országgyűlés közt. A rendek az ország belkormányzati, pénz- és hadügyi törvényes önállóságának biztosítására, kivívására, olyan magyar miniszterium-félét terveztek, de Mária Terézia vonakodott mindent úgy teljesíteni, mint kivánták. „Megtartom eskümet, melyet a nemzet jogaira tettem!” mondá a királynő az ellenzék egyik legfőbb emberének, a bán, tábornok és ekkor országbíró Esterházy Józsefnek, kinek testvére, Antal, mint Rákóczy rendűletlen híve, Rodostóban aludta örök álmát. „Tudom, hogy német minisztereim, általában véve, nem szeretik a magyarokat. A magyar ügyekben tehát nem hallgatok rájuk; magam intézkedem; de a mit tőlem az ország követel, az a bizalmatlanság kifolyása!” – „Nem”, – felelt Esterházy – „ellenkezőleg, a legfőbb bizalomnak jele az, hogy a mit az ország kétszáz év óta kér, mit pecsétes hitlevelek ígértek, de mi foganatba nem mehetett, azt most Felséged kegyelmességétől reményli!”
Mária Terézia koronázási menete Pozsonyban 1741. június 25-én.
Részlet egy egykorú rézmetszetből, mely a Pozsony-városi múzeum tulajdona.
Ez alatt a külső veszély nőttön nőtt. A bajor választó, kinek Francziaország is segélyére sietett, már-már betört Ausztriába. Az osztrák sereg, mely Mária Teréziát védhette volna, csekély volt, szét volt szórva Olaszországban, Belgiumban, vagy szerencsétlenűl harczolt Siléziában a poroszokkal. A bajor határ és Bécs közt nem volt számba vehető sereg, mely a betörő ellenségnek útját állhatta volna. A közel, közvetlen veszélylyel szemben még csak egy eszköz maradt: a magyarokhoz fordúlni, fölfedezni előttük a helyzet válságos mivoltát és Magyarország egész erejét vetni a hadi eldöntés serpenyőjébe. Mária Terézia kész volt erre; de a német tanácsosok nem javallák, mert attól tartottak, hogy a magyarok, fölismervén a helyzetet, csak annál követelőbbekké lesznek. A királynő azonban ellenük határozott. Szeptember 11-én reggeli 11 órára fölhívatta az országgyűlést a királyi várba, mint szokás volt, ha királyi propositiókat terjesztettek elő. A királynő a trónon ült. Mellette a kanczellár állott, gróf Batthyány Lajos, a mai herczegi ágnak őse, és elmondta a királynő propositióját: Ellenség támadta meg igazságtalanúl a Felség örökös tartományait. Bécset közvetlen veszély fenyegeti. Veszély fenyegeti az örökös tartományokat mind, veszély magát Magyarországot, melyre a bajor választó szintén kinyújtja kezét. Gondoskodjék az ország kellő védelemről! A kanczellár után maga Mária Terézia szólott, szemmel láthatólag megindúlva. „Szomorúan, mindenkitől elhagyatva fordúlunk a tekintetes Statusokhoz, örökös tartományunknak, Ausztriának megvédése tárgyában. Magyarországnak, Magunknak, gyermekeinknek sorsa” – e szavaknál köny tolúlt szemébe, kendőhöz nyúlt – „ettől függ! Elhagyatva az egész világ által, az ország hűségéhez, fegyveréhez, a régi magyar vitézséghez folyamodunk, és nagyon kérjük a tekintetes Statusokat, hogy e nagy veszedelemben minél gyorsabban tanácskozzanak és cselekedjenek!” Még mialatt beszélt, mély megindúlás fogta el a rendeket. Köny tolúlt a férfiak szemébe és felriadt a kiáltás: „Éltünket és vérünket!” Esterházy primás beszélt az országgyűlés nevében, röviden, de nyomósan. Kijelenté, hogy: „Szomorúan hallók a szomorú hírt. A királynő joga tiszta, szent, világos ország-világ előtt. Védelmére kész Magyarország minden erejét, minden tehetségét, vérét, életét feláldozni!” A gyűlés nagy izgatottságban oszlott szét, s az áldozatra kész lelkesedésbe harag is vegyűlt a német tanácsosok ellen, kik bizalmatlanságból Magyarország iránt, oly soká takargatták a valóságot. Főrendek és rendek rögtön vegyes ülést tartottak. Bizottságot küldtek ki, és délután már új gyűlésben tárgyalták a javaslatot: keljen föl az ország egész erejével! Ez indítványt egyhangúlag elfogadták. E nap nem volt oppositio a magyar országgyűlésen.
Mária Terézia arczképe és névaláirása.
Budapest főváros polgármesteri hivataltermében levő egykorú olajfestmény után.
Az 1769 márczius 20-án Bécsben kelt leiratából. Eredetije az Országos Levéltárban.
Kihirdették az általános nemesi fölkelést. Harminczezer embert ajánlottak a rendes hadseregre. Felállítottak hat gyalogezredet, melyek (a 2., 31., 32., 33., 37., 52. számúak) még maig is megvannak, mint élő emlékei a lelkesedés e napjainak. A fölkelés élére a törvény a 77 éves nádort, gr. Pálffy Jánost hívta meg, ki a szatmári békét megkötötte, és Savoyai Jenőnek sok csatatéren bajtársa volt. A kerületi kapitányok közt a Dunán túl gr. Esterházy Józsefet, az ellenzéki vezérférfiút, a Tiszán túl Károlyi Sándort találjuk. Többen, mint gróf Batthyány Károly, a kanczellár öcscse, saját költségükön állítottak ki csapatokat. Erdély s a katonai végvidék is megmozdúlt, s a horvát és szerb granicsárok marczona alakjai oly nagy számmal jelentek meg a nyugati csatatéreken, mint még eddig soha sem. Nyolczvanezer, sőt százezer emberre is becsülték az erőt, mely Magyarországból királya védelmére síkra szállt, mikor Felső-Ausztria és Csehország meghódoltak a bajor választónak és az uralkodóház örökös tartományai, Tirolt kivéve, Montesquieuvel szólva, mintegy elaléltan roskadoztak.
A magyarok föllépése megfordítá a hadi szerencse kerekét. Az év végén Mária Terézia már visszatérhetett székvárosába. Két hónap múlva (1742 február 13) hadai Münchenben voltak. A porosz király, Siléziát megtartva, kibékűlt (1742). A harcz a bajorokkal, francziákkal tovább folyt, s e harczokban majdnem mindenütt a magyarok jártak elől. Gróf Nádasdy Ferencz, unokája annak az országbírónak, kit 1671-ben mint pártütőt Bécsben lefejeztek, genialis ügyességgel útat nyitott a Rajnán a „II. Mária magyar király” hadainak (1744 július 1), be messze Francziaországba; gróf Batthyány Károly horvát bán pedig, családjában később az első herczeg, csekély számú magyar csapataival annyira kifárasztá II. Frigyest, ki újra Csehországba tört (1744 aug.), hogy a mikor a magyar-osztrák fősereg a Rajna mellől a csatatérre érkezett, a nagy király kénytelen volt eredmény nélkűl Siléziába visszavonúlni. Ugyanekkor országgyűlés, országos tanácskozás nélkűl, másodszor is újra felkelt a magyar nemesség. A királynő ismét Pozsonyba jött (aug. 10). Szólt, és a magyar urak – a kik épen ott voltak, – Pálffy, Batthyány, Erdődy, Esterházy, Nádasdy, felbuzdúltak. A nádor a megyéknek írt: „Fegyvert kiáltok nagy dicsőségű édes Hazámnak és Nemzetemnek!” És rövid időn sereg állott a morva és siléziai határszélen. Hiába kisérté meg II. Frigyes elvonni a magyarokat királyuk ügyétől. Az insurrectio, föllelkesítve gr. Esterházy József vezére által, bár köteles nem volt vele, még az ország határán túlra is kivonúlt Morvába, Siléziába, hogy megverekedjék a poroszokkal. Mindössze nyolcz évig folyt a háború Németország nagy részében, Belgiumban, Olaszországban, le Genuáig és a Provence-ig, s Mária Terézia elvégre is szerencsésen megküzdött a veszélyekkel, melyek trónját fenyegették, és megtarthatá, Siléziát és némely olasz részeket kivéve, atyjának többi örökét.
E győzelmének legnagyobb részét a magyar nemzetnek köszönhette a királynő. A magyar nemzet nem fukarkodott vérével a hét éves háborúban sem, melyben a királynő azt, mit az örökösödési háborúban a poroszok ellen elvesztett, vissza akarta szerezni. A háború második évében Hadik András altábornagy, kőszegi születésű, katona fia, 3000 emberrel, jobbára huszárokkal, szluini és gradiskai határőrökkel Berlin előtt termett (1757 okt. 16), a város egyik kapuját belövette, az eléje vonúlt őrséget szétszórta. A porosz királyi család s a katonaság Spandauba menekűlt. Hadik a város alá nyomúlt; és kétszázharminczötezer tallér hadisarczot vett meg Nagy Frigyes fővárosán. Három évvel később (1760 okt. 3–12) Tottleben orosz hada mellett ismét megfordúltak a magyarok Berlinben. Charlottenburg porosz királyi várkastélyt ekkor a szász csapatok vandal módra feldúlták; Potsdamot azonban Sans-soucival, a porosz király kedves lakóhelyével, gróf, később herczeg Esterházy Miklós, Haydn-nak, a nagy zeneszerzőnek patronusa, a magyarokkal sértetlenűl megtartotta. Mikor eltávozott, bizonyítványt vett, hogy semmiféle kárt nem tettek, és csak egy kicsiny, csekély értékű képet hozott el magával emlékűl. Nem a magyarokon múlt, hogy Silézia, hét éves küzdelem után is a porosz király birtokában maradt.
II. József mint gyermek.
Houbracken metszete után.
Mária Terézia nagyon jól tudta, mit köszönhet a magyar nemzetnek, és egész életében arra törekedett, hogy iránta háláját és szeretetét kifejezze. Nagylelkű és nemes törekvése nem is maradt siker nélkűl. Mária Terézia férfinak, királynak született. Csak a gyöngédség és szív volt benne női. Tudott és akart is uralkodni. A mit Esterházy Józsefnek Pozsonyban ígért, megtartotta. Maga vette kezébe a nemzet sorsát. Tekintettel volt többi tartományainak érdekére is, de Magyarország ügyeiben mindig annak mutatta magát, minek maga magát nevezte bizalmas levelezésében: „jó magyar nőnek, kinek szíve teljes teli volt hálával a nemzet iránt!”
A gödöllői kastély.
Benczúr Béla rajza.
Az ország integritása volt mindig az, melyet a magyar nemzet leginkább féltett, melynek helyreállítását mindig sürgette. Idő folytán sok rész elszakadt a magyar koronától, s idegen kormányzat alá kerűltek kivált oly vidékek, melyeket aránylag nem rég foglaltak vissza a törököktől. E területeken új viszonyok keletkeztek, melyeket egyszerűen figyelmen kivűl hagyni nem lehetett. Különösen a XVII. század végén bevándorlott szerbek, önállóságra törekvő végbeli katona-nép, képezett statust a statusban, és csak nehezen tudott a magyar állam keretébe beilleszkedni. Mária Teréziának hosszú uralkodása e tekintetben a sérelmeket úgy szólván mind megszűntette. Csak az erdélyi részek visszakapcsolása maradt végrehajtatlan; de a királynő elismerte, hogy Erdélyt mint magyar király, a magyar korona jogán birja. A Maros és alsó Tisza mentében katonai végek voltak még abból az időből, mikor e folyamokon túl a Bánság Törökországhoz tartozott. Szerbek laktak itt egyes falvakban, a megyék kebelében, de nem a megyei hatóságok alatt. Az 1741: XVIII. törvényczikk értelmében hét év alatt (1743–1750) megszűnt e végvidék s Csanád Arad, Bács megyék polgári kormányzata alá kerűlt. Szuboticza, Zombor és a péterváradi sánczból, a bácsmegyei szerbek főhelyeiből, Szabadka, Zombor, Újvidék szab. kir. városok lettek, és csak Tétel vidéke maradt meg néhány községgel katonai – csajkás – területnek, mint utolsó maradványa a régi naszádos hadnak, mely a XV. és XVI. század hadi történetében oly jelentékeny szerepet játszott. Ugyan e tájt megszűnt a kamarai administratio a Száva-Dráva közt, és a mai Slavoniában megalakúltak Pozsega, Szerém, Verőcze vármegyék (1745). A horvát megyéket is rendezte a királynő magyar mintára. Jobb közigazgatás végett 1767-ben a bán közvetetlen kormányzása helyett, bár a horvátok nem akarták, horvát kir. kormánytanácsot állított fel Varasdon; de már 1779 július 30-án, mint feleslegest, megszűntette, és teendőit a magyar kir. helytartótanácsra bízta. Szintúgy megszűntette a szerbek ügyeit kezelő udvari bizottságot a Deputatio Illyricát, s a Declaratorium Illyricumban (1779) biztosítá egyházi autonomiájukat, de az állami kormányzatot a magyar kanczellárra ruházta. Hogy útat nyisson a magyar kereskedelemnek, délnyugaton visszacsatolta a Zrinyiek és Frangepánok bukása óta Belső-Ausztriához tartozott adriai tengermelléket. Hozzá adta (1776) Krajnából Fiumét, 1779 óta a magyar szent koronának külön területét; éjszakon pedig Lengyelország első felosztásakor, melyet különben, mint jogtalant, kárhoztatott, visszaszerezte a szepesi városokat, melyeket még 1412-ben Zsigmond zálogosított el, s melyeknek visszaszerzése századokon át hő, de sikertelen óhajtása volt a hazafiaknak. Alatta nyerte meg végleges szervezetét a katonai végvidék, melyet lényegileg a legújabb időig megtartott. Az Adriától Orsováig vonúlt az erős öv, mely – kivált akkor – megvédte az országot a pestis s a rabló, vad szomszéd becsapásai ellen, és e végek nyers, elvadúlt népét, nem minden nehézség, nem minden küzdelem nélkűl katonai vas fegyelemmel a civilisatióra szoktatta. 1762 óta a határőrvidék kiterjedt Erdélyre is, Oláhország és Moldva határaira. A mindig katona székelyekből Csíkban és Háromszéken, és az oláhoknak szabad, katonáskodásra alkalmas elemeiből, négy gyalog és két lovas ezred alakúlt. 1778-ban végbe ment az, mit az ország már 1723 óta sürgetett: visszakapcsolták, magyar kormányzat alá helyezték a „Bánság”-ot, melyet eddig katonai, majd osztrák kamarai kormány igazgatott. Hatvankét év alatt a puszta, mocsáros tartomány ez idegen, de gondos kezek alatt csodálatosan felvirágzott. Leginkább gr. Mercy Florimund, e vitéz, de szerencsétlen tábornok alatt, ki – kevés megszakasztással – 16 évig volt kormányzója e tartománynak (1718–1734), és onnan ment Olaszországba, hogy Pármánál csatát és életet veszítsen a francziák és szárdok ellen. A visszakapcsolt részekből három vármegye alakúlt: Temes, Krassó és Torontál. És ezzel az ország integritása helyre volt állítva. „Consummatum est!” kiálta fel a királynő; „most már nyugodtan szállhatok pihenésre”.
Az egyetem ünnepélyes beiktatása a budai várpalotában 1780. június 25-én.
Az egyetem régi dísztermében levő falfestmény tervrajza után, a mely tervrajz az egyetemi könyvtár-igazgató hivataltermében van.
De belsőleg is sok megváltozott Mária Terézia uralkodása alatt. A külföldiek is bámultak ama roppant anyagi haladáson, mely 40 évi uralkodása alatt végbe ment. Nagy gondot fordított útakra, csatornákra, vízszabályozásra s a nemzeti életnek egy ága sem kerűlte el figyelmét. Öt püspökséggel: a beszterczebányaival, rozsnyóival, szepesivel, fehérvárival és a szombathelyivel gyarapítá az ország régi, latin szertartású hierarchiáját. Felállítá a munkácsi görög katholikus püspökséget (1773), és ezzel véget vetett a hosszú, keserű torzsalkodásnak, mely az egri püspök és egyesűlt görög hívei között oly soká fennállott. Javított az igazságszolgáltatáson. A Planum Tabulare (1769) összegyűjté a kir. kuriának majdnem félszázados döntvényeit, és ezzel sok bizonytalanságnak vetvén véget, biztos alapot nyujtott a további fejlődésre. S mert munkásságra ösztön kell és jutalmazni az érdemet igazságos dolog: a vitézség jutalmára a Mária Terézia rendet, a polgári tevékenység babérjáúl pedig a magyar jellegű Szent István-rendet alapítá (1764) emlékére az első nagy királynak, ki „ez országot erős kézzel és bölcseséggel megalkotta”. Gondoskodása a nemzet legnépesebb osztályát, a parasztot, a jobbágyot sem felejté el. Miután az országgyűlésen nem sikerűlt, királyi teljhatalommal rendezte viszonyait és behozta az urbariumot először a mai Slavoniában (1756), majd Magyarországon (1766–1769), végre a horvátországi megyékben. Megállapította, mi jár a jobbágynak és mit köteles ennek fejében szolgálni; mert úgy akarta, hogy az úri önkény agyon ne csigázhassa; és ha már kötelezettségeit teljesíti, legyen annyija, a mennyiből, a viszonyokhoz képest, maga és családja megélhessenek. Legfőbb gondját azonban a közművelődés terjesztése, a tanintézetek képezték. Akarta, hogy „a derék, értelmes magyar nemzet” e téren is, melyen mostoha körűlményeinél fogva annyira elmaradt, megkapja a módot, hogy versenyezhessen a többi nemzetekkel; „és nekem – írá – még sötét siromban is örömömre fog szolgálni a gondolat, hogy én adtam arra az első lendűletet”. Parancsára tanulmányi rendszer készűlt, mely felölelé az összes közoktatást, és figyelmét kiterjeszté az elemi iskoláktól az egyetemig. Ennek alapján öt akadémiát állított fel: Győrött, Nagy-Szombatban, mely később Pozsonyba kerűlt, Kassán, Nagy-Váradon és Zágrábban. Pázmány alapítványát pedig, a nagyszombati egyetemet 1769-ben orvosi karral gyarapítván, mint a tanulmányi rendszer betetőzését, az ország középpontjára, Budára tette át (1777).
Buda már akkor romjaiból lassanként kiemelkedett. A régi magyar királyok elpusztúlt palotája helyére új királyi palota épűlt. 1741-ben pendűlt meg ismét az eszme, hogy a magyar király Magyarországon lakjék, még pedig ott, hol a régi királyok laktak. Palota kellett tehát oda, a hol Mátyás király palotája állott. De pénz nem volt. A közkincstárt kimeríté az örökösödési háború. Pálffy János nádor tehát a nemzet áldozatkészségéhez fordúlt és rövid időn együtt volt főpapok, főurak, megyék és városok lelkes adakozásából a szükséges összeg. A gyűjtés élén gyoroki gróf Grassalkovich Antal állott, sokban mintegy typusa ama törekvő, már az újabb kor szellemében nem a csatatéren, hanem a béke szolgálatában kitűnő aristokratiának, mely Mária Terézia korában keletkezett vagy legalább akkor nőtt nagyra. Gyermek korában szegény, majdnem koldús, mint 25 éves ifjú már királyi ügyigazgató, egymásután királyi személynökké, báróvá, kamarai elnökké, gróffá s e mellett roppant uradalmak tulajdonosává lőn. Ezek közt volt Gödöllő is, hol Mária Terézia egyszer meglátogatta (1750 augusztus 10), a mikor (följegyezték) 70.000 lámpa világított a szép kastélyon.
1749 május 13-án ünnepélyes menet vonúlt a budavári karmelita templomból, a mai várszínházból, a várhegy déli részére, hol romok és némi újabb épűletek foglalák el a helyet, a melyen régente a magyar királyok palotája állott. A váczi püspök, Althan Mihály Károly végzé az egyházi szertartást. Grassalkovich Antal tevé le az alapkövet és mostoha fia, Bajtay Antal piarista, később József trónörökösnek a magyar történetben tanítója, mondá az ünnepi szónoklatot. A palota Hillebrant mérnök vezetése alatt húsz év múlva készűlt el (1769). De a viszonyok nem engedték meg, hogy a királynő e palotában lakjék Budán, melyről még sokan azt tartották, hogy a törökség torkában van. Angolkisasszony-apáczák és nőnevelő, majd finevelő intézet, a magyar Thereziánum, szállott bele; végre a királynő a tudománynak, az egyetemnek ajándékozta. Az ő határozott kivánsága szerint koronázásának 40-ik évnapján (1780 június 25) történt a beiktatás. Képviselőjéűl ez ünnepélyes cselekményre gr. Esterházy Ferencz magyar kanczellárt, Thökölyi Imre nővérének unokáját, a cseklészi Esterházy-ág alapítóját, sok és fontos dologban jobb kezét, szemelte ki; mikor pedig Esterházy gyengélkedő egészsége miatt nem mehetett, gr. Pálffy Károly alkanczellárt, János nádor unokaöcscsét, később az első herczeg Pálffyt küldötte Budára. Báró Patachich Ádám kalocsai érsek, egyik szigetvári hősnek ős unokája, az egyetemi tanács elnöke, mondott az egyetem dísztermében, a királyi várpalotában éles szavakban hálát a királyné nagy kegyéért; és Brunszvik Antal, kanczelláriai referendárius, olvasta fel főbb pontjait az ünnepélyes okleveleknek, melyekben a királynő, visszapillantván egész pályájára, mind azokat az adományokat, melyeket az egyetem és a tanúlmányi rendszerben tervezett tanintézetek fenntartására rendelt tanulmányi alapra tett, összefoglalta. Az egyetemnek akkor gazdag javadalma többféle megszűnt egyházak javaiból kerűlt ki; a tanúlmányi alapot a pápa által 1773-ban eltörűlt jezsuita-rendnek három millió forintra becsűlt vagyona alkotá.
A Mária Terézia korabeli fejlődésnek egy nagy hiánya van a mai kor szemében, és méltán. Sokkal kevésbbé volt az magyar, mint a mult századoknak, vagy még inkább az újabb kornak fejlődése. A magyar nyelv, mint a gyengébb magyar civilisatió nyelve, fejletlenebb volt a nyugoti népek nyelvénél. A XVI. század, mint láttuk, itt is meghozta a változást. A reformatióval kapcsolatos pezsgőbb szellemi élet és irodalmi mozgalom a magyar nyelvre is jótékonyan hatott. Erdélyben, bár egyedűl ott tudott a magyar korona területén egy idegen nemzetiség, (a szász) mint ilyen, közjogi tényezővé lenni, diplomatiai nyelvvé lőn. A megfogyott anyaországban ez nem sikerűlt teljesen. A külfölddel, az ausztriai örökös tartományokkal való folytonos összeköttetés nélkülözhetetlenné tette a latin nyelvet. A XVIII. század nem volt alkalmas arra, hogy ez irányban valami javúlást idézzen elő; sőt a korábbihoz még újabb akadályok járultak. Új eszmék, az élet és állam új követelményei léptek föl, a melyeknek kifejezésére az akkor még fejletlen magyar nyelv épen nem, és még a latin is alig volt képes. Kosmopolitikus áramlat vonúlt végig a világon. Törni magát nyelvért, még pedig a magyar nyelvért, csak azért, mert magyar, alig látszott valaki előtt érdemesnek. Nagyobb nemzeteken is, mint a magyaron, megtörtént ez időben, hogy elhanyagolták nyelvüket, s a legnagyobb emberek egyike, kiket a német nemzet e század folyamában szűlt, II. Frigyes porosz király, csak gúnyolni tudta „darabos” anyanyelvét. Külföldön, a magasabb körökben, a franczia nyelv lőn uralkodóvá; nálunk, a késői renaissance hatásakép, melynek karikaturája, a túlzott latinizmus, csak most jutott el hozzánk és nagyobb mértékben uralkodott mint másutt, a hol már erősebb nemzeti nyelvek voltak, a latin foglalt el minden tért. Az iskola és közélet magasabb fokain már uralkodott; most lehatolt az alsóbb rétegekbe, de még sok helytt a családi életbe is. Ott, hol vegyes nyelvű országunkban a nép nem volt magyar ajkú, Horvátországban vagy a felvidéken, úgy szólván kiszorítá a magyar nyelvet; magyar vidékeken azonban, a mívelt osztályoknál, mintegy védő paizsot képezett az idegen élő nyelveknek, mint a francziának és főkép a németnek beszármazása ellen, melyek rá nézve sokkal veszedelmesebbek lehettek volna. E védő paizs alatt nem is szűnt meg a magyar nyelv, lassan bár, és úgy szólván észrevétlenűl fejlődni, s e régibb kornak utolsó nagyobb írója: Faludi Ferencz még megérte az „újjászületés”-nek, mint mondani szokták, hajnalát. Ez újjászületést Mária Terézia egyik intézményéhez köti az irodalomtörténet. 1760 szeptember 11-én, 19 évvel a pozsonyi nap után, megalapítá a magyar testőrséget, hogy „hajlandóságának a magyar nemzet iránt újabb jelét adja” . Százhusz magyar ifjút gyűjtött maga köré Bécsbe, hogy őt és családját őrizzék, világot lássanak; s ez iskola, melyet a magyar nemes ifjúságnak nyitott, meg is termé gyümölcseit. Ifjaink látták a világot, mívelődtek és kezdték mívelni az anyanyelvet is, magasabb szempontból, több ízléssel, mint eddig a nyelvnek többi szerény munkásai. Bessenyey György volt az első közöttük, ki a világ elé lépett. Műve: „Agis” tragédia, mely új korszakot jelöl a magyar irodalomban, Mária Teréziának van ajánlva, kinek trónörökös fia, József, a mit akkor nem minden magyar főúri családról lehetett elmondani, magyarúl tanult; s kinek másik fia, az akkor még csak 6 éves, korán elhúnyt Károly, 1751-ben az országgyülés tisztelgő küldöttségével magyarúl beszélgetett.
Magyar testőr.
Bikkessy Heinbucher alezredes rajza és Schindler Jakab rézmetszete után.
