Német irodalom és színház. Smolle Leótól, fordította Katona Lajos
Német irodalom és színház.
Smolle Leótól, fordította Katona Lajos
Smolle Leótól, fordította Katona Lajos
A német irodalom művelésének első nyomai Morvaországban csak meglehetős késői időben mutatkoznak. Nem a fejedelmek és lovagok váraiban s nem is az udvari szerelmi költészet hangjaiban, hanem az egyszerű polgárok czéheiben ápolt esetlen, de jószándékú mesterdalban jelentkeznek ez első nyomok.
Igen érdekes tanúlságtételei vannak a morvaországi mesterdal művelésének. Négy mesterdal-iskola is, volt ez országban, úgy mint a trebitschi, mely már 1516-ban fönnállott, a gross-meseritschi valami Pernstein János vezérlete alatt, ki a „bölcs” melléknevet viselte, továbbá az 1611-ben keletkezett pirnitzi és a valamennyinél híresebb iglaui.
1571-ben két iglaui polgár, névszer int Pukane Jakab és Zeidler Jónás, mindakettő posztóványoló, azzal a kérelemmel járúlt a város érdemes tanácsa elé, hogy engedje meg Iglau városában egy rendes énekiskola szervezését. Ez az okírat, a melyben körűlményesen szóba kerűl a mesterdalnak a monda szerint Nagy Ottó császár által történt megalapítása is; 1571 április 2-án kelt. Kétségtelen azonban, hogy Iglauban a mesterdal már régebben is virágzott, mert a két nevezett polgár folyamodványa egy helyütt a mesterdal művelésében támadt rendetlenségekről is szól, a minők pl., hogy „gyakran afféle jött-ment énekesek is kerűltek a városba, kik még csak jóravaló tanítványok sem voltak, s mégis iskolát állítottak.” Minthogy 1571-ben nagy pestis dúlt Iglauban, alighanem csak szóbelileg intézte el e kérelmet a tanács, legalább semmiféle írásbeli nyoma ez elintézésnek fönn nem maradt.
Még ma is megvan az iglaui mesterdalnokok iskolájának a czímere, melyet a törekvő polgári munka régi jó idejének drága ereklyéjeként kegyelettel őriznek az iglaui városházán. E kiakasztó czímernek és hirdetőtáblának a középső mezeje hét kapus bekerített kertet ábrázol; a hét bejárat fölött a hét szabad művészet allegoriai alakjai láthatók. A mező közepén egy mester az énekelőadó széken ül, fölötte koszorú, erről pedig egy érdempénz függ. Fönt balra egy szökőkút körűl ül a tizenkét ősmester, kik a monda szerint a mesterdal intézményét megalapították; a felső jobboldali szögletben egy asztal körűl, a melyen a czéhláda mellett még egy biblia és lánczon függő érem van, ül az a kilenez iglaui mester, kiknek költségén e czímer táblát készítették. E két csoport alatt hallgató népség tömege látható. A középső mezőben a mondottakon kívűl még a galamb képében ábrázolt Szentlélek, aztán egy diadalmi zászlót tartó húsvéti bárány tűnik szemünkbe, melyet egy, a fal résén áttörni készűlő farkas üldöz; a négy sarokban végre a négy égtáj szélei vannak ábrázolva. A kép felső és alsó szélén lévő kilencz kis mezőben részint a zsoltárokból és egyéb bibliai helyékről vett idézetek, részint szentírási tárgyú jelenetek vannak rajzolva, így fönn Krisztus születése és föltámadása, a Szentlélek eljövétele, alúl a hárfázó Szent Dávid és Jeruzsálemnek Titus alatti ostroma. A kép egészben az iskola azon irányát jelzi, melynek czélja a költészet művelése mellett a tiszta vallásos szellem ápolása volt. A czímert 1612-ben festette a néma Weidhofer János festő, s az egész 14-szer 60 garasba kerűlt.
Az iglaui mesterdalnokok czímertáblája.
Az iglaui városházán őrzött „Postenbrief” nyomán, Siegl Károlytól.
Az 1571-ből való énekiskolai szabályzat, a „Tabulatur und Ordnung, wie es soll in der Bruderschaft gehalten werden”, igen rövid és szűkszavú s csupán 32 pontot foglal magában a mesterdalok előadásáról és a legfontosabb hibákról, minden részletesebb magyarázat nélkűl. Csak az 1615-ki, 20 pontot tartalmazó szabályzat nyújt vonzó betekintést abba a szép rendbe és fegyelembe, melyet a tisztes iglaui mesterdalnokok iskolájukban föntartani törekedtek, valamint fogalmat ad arról, hogyan és mily szellemben ünnepeltek. Megtudjuk ugyanis belőle, hogy Iglauban évenként négy fő, vagyis ünnepélyes iskolai összejövetelt tartottak, úgymint karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor és Szent Háromság vasárnapja utáni tizedik vasárnapon. A tanúlóünnepet Szent Mihály napján tartották.
A harminczéves háború iszonyatosságai rövid virágkora után idő előtt véget vetettek az iglaui mesterdalnokok énekiskolájának is. Már 1620-ban be kellett zárni az iskolát, s a derék jó polgárok éneke ezzel elnémúlt.
Morvaország dicsősége, hogy a nagy Mária Terézia áldásos uralkodása alatt itt jött létre Ausztria első újabbkori tudományos társúlata, melynek Petrasch József báró volt a megalapítója. Petrasch ugyan nem morvaországi eredetű, mert a szlavóniai Brodban született 1714 október 19-én, de szüleivel már igen korán Morvaországba kerűlt, a melynek irodalmát és ízlését nemesíteni volt élte fő törekvése. Kezdetben a katonai pályán próbált szerencsét; de gyönge testalkotása e pálya elhagyására kényszeríté, s miután messze földön tett útazások és fáradhatatlan tanúlás által ismereteit tetemesen gyarapította, Olmützben telepedett meg állandóan s ott alapította meg az 1746. év vége felé, Olaszország tudós társaságai mintájára, az „Ismeretlenek társasága”-t azzal a határozott czéllal, hogy ez úton a tudományosságot ápolja és növelje. Az ő érdeme az is, hogy Ausztriában Morvaország dicsekedhetik az első tudományos folyóírattal. Az említett társaság ugyanis 1747 január 1-én folyóíratot indított meg: „Monatliche Auszüge alter und neuer gelehrter Sachen”. (Régi és új tudományos dolgok havi kivonatai) czímmel. E folyóírat Petrasch rendelkezése szerint német nyelven, még pedig a tökéletesebb szászországi nyelvjárás szerint volt szerkesztendő. Petrasch három éven át volt e társúlatnak elnöke, de az ő buzgalmában csak rövid ideig osztoztak a tagok, így az egyesűlet nem sokára föloszlott; Petrasch visszavonúlt Ungarisch-Hradisch melletti neuschlossi jószágára, hol kora kiváló íróival és tudósaival élénk összeköttetésben maradt egész 1772 május 15-én bekövetkezett haláláig. A két kötetre terjedő „Monatliche Auszüge” legtöbb közleménye ő tőle magától származik; de ezeken kivűl is számos értekezést írt Petrus Cinereus (Petei Asch) álnéven.
Mária Terézia és nagy fia korának nemes szelleme üdítő lehelletként hatott Morvaország irodalmi életére úgy, hogy ez időből a német irodalom ez országban néhány jelesebb termékkel dicsekedhetik. Mindenek előtt egy férfiúnak a neve fűződik szorosan a Mária Terézia és II. József korának dicsőségéhez, kinek ugyan tulajdonképi működése a császár városba esik, de a kit azért mégis büszkén nevez Morvaország a saját fiának. Ez Sonnenfels József kritikai író, tanár és államférfiú. Nikolsburgban született 1733-ban zsidó családból s eleinte bölcseleti tanúlmányokat folytatott Bécsben; majd a katonaság kötelékébe lépett, nem sokkal utóbb azonban ismét Bécsbe ment s ott előbb mint a Paprika Jancsi-bohózatok által elrontott ízlés megtisztítója s az alásűlyedt színpad reformátora fejtett ki üdvös tevékenységet. Elfogúltság nélküli, tiszta elmére vallanak jogtudományi iratai és egyetemi tanári működése is, a mióta 1763-ban a jogi kar tanáráúl hívták meg. Kitűntetésekkel elhalmozva s nagy tiszteletben halt meg mint udvari tanácsos és a képzőművészeti akadémia elnöke 1817. évi április hó 25-én.
Petrasch József báró.
Balzer metzsete után, Hecht Vilmostól
A fölvilágosodás szelleme, mely Sonnenfels irataiban nyilvánúl, uralkodik az egész korszakon át. Ez időben Morvaországban is hatalmasan föllendűlt a hírlapi és folyóírati irodalom. A bécsi születésű Laaber József, mint az új brünni tanítóképző-intézet hittanára, kiadja a „Wochentliche Erinnerungen eines Freundes von Brün” a czímű hetilapot; a württembergi Hopf H. Fr. pedig, a Köffiller-féle brünni gyár egyik hivatalnoka, a „Poetische und prosaische Beiträge zum Nutzen und Vergnügen” (Hasznos és mulattató költői és prózai adalékok) czímű folyóíratot indítja meg. 1794-ben jelent meg Brünnben az „Allgemeines europäisches Journal”. Sok tetszéssel találkozott a „Mährisches Magazin”, melynek Traubenburg Em. tartományi tanácsos volt a kiadója; de ennél jóval nevezetesebbé lett a „Patriotisches Tagblatt”, mely (1800–1805) Brünnben jelent meg Andree Keresztély Károly kiadásában. E németországi eredetű író a brünni evangelikus iskola tanítójáúl kerűlt a morva fővárosba, a hol igen sikeres írói és népnevelői munkásságot folytatott.
A napoleoni hadjáratok s az utánok következő békeévek alatt főkép Jurende, Károly József (szül. 1780 Sziléziában, 1813-ban költözött Brünnbe) fejtett ki élénk szellemi tevékenységet. Legtöbb tetszést naptára kiadásával aratott, melynek „Mährischer Wanderer” volt az eredeti és „Vaterländischer Pilger in dem Kaiserstaate Österreich” lett a későbbi czíme, a mely alatt megszakításokkal egész 1848-ig megjelent Brünnben Gastl, Trassler és Rohrernál. Jótékony vallásosság és egyszerű népiesség hatja át e naptár legtöbb szépirodalmi és ismeretterjesztő közleményét. Érdemet szerzett magának Jurende továbbá a „Redlicher Verkündiger” (Becsületes hírmondó) és a „Zeichen der Zeit” (Az idők jelei) czímű folyóiratok kiadásával is, melyekben Hormayr hallatta Napoleon kényuralma ellen tiltakozó szavát. Jurende neve azonban még egy irodalmi vállalattal kapcsolatos, melyet ugyan nem koronázott rögtöni siker, de mely az ország becsületére több ízbeli átalakúlás és megszakítás után mégis évek hosszabb során át fönn tudott mar adni. Ez az 1815-ben az akkori tartományi kormányzó, Mittrovsky Antal gróf fölszólítására Jurende által alapított „Moravia” czímű havi folyóirat, mely eleinte ugyan csak a nyolczadik füzetig tudott eljutni, 1836-ban azonban ismét föltámadt s aztán tovább élt egy évtizednél. Az 1848-diki viharos esztendő e békés szellemű irodalmi terméknek is véget vetett. A régibb évfolyamaiban számos, Morvaországot érdeklő jeles és vonzó közleményt tartalmazó „Moravia”-t utóbb ismételten megkísérlették föléleszteni (1863–64 és 1881–82), de ez igyekezet mind a kétszer hajótörést szenvedett a napilapok és képes folyóíratok rohamosan növekvő áradata miatt.
Az 1848-ig terjedő időben Morvaország területén élt és működött költők sorából megemlítjük a brünni lelkes színházigazgatót (1815–25 és 1831–37), a weimari születésű Schmidt Henriket; továbbá a grulichi Knoll János Lénárdot (1775–1841), Klopstock ízléses és kitűnő formaérzékű utánzóját (legjelesb költeménye „Thuiscon oder des Lied der Weihe”); a morvaországi Langendorfból való Schön Jánost (1802–1839), kit valamikor Ausztria legelső balladaköltőjeűl emlegettek s kinek „A hit diadala” czímű szomorújátékát megjelenésekor Grillparzernek tulajdonították. Balladáival megérdemlett hírt szerzett magának még a szintén morva Canaval Mihály Ferencz (meghalt 1868-ban Bécsben, őrűlten). Nem morvaországi születésű ugyan (mert a csehországi Josephstadtból való), de évek hosszú során át Morvaországban élt, és működött Warnemündei Lamatsch Pál, ki „Warbeck” és a „Habsburgok” czímű drámáival tette nevét ismertté.
Charles Sealsfield (Postl Károly).
Fametzset után, Hecht Vilmostól
E korszaknak legjelesb morvaországi német költője azonban a „nagy ismeretlen”, a mint régebben nevezték, t. i. Charles Sealsfield. A sűrű fátyolt, mely életét egész haláláig födte, maga a haldokló lebbenté föl azzal, hogy végrendeletében a Znaim melletti Popitz falu bírájának, Postl Károly földmívesnek a fiait tette vagyona örököseivé s ez úton titokzatos életének földerítésére nyomot mutatott. Ma tudjuk, hogy Charles Sealsfield, az éjszak amerikai Egyesült Államok polgára, ki a svájczi Solothun a mellett „Unter den Tannen” nevű kis birtokot vásárolt magának s ott 1864. márcz. 26-án meghalt, ugyanaz a Postl Károly volt, a ki ifjú korában a prágai keresztesbarátok rendjébe lépett. 1823-ban hirtelen elhagyta a rendet, a melynek meglepő gyors előmenetellel a titkárává emelkedett, s azóta a nyoma veszett. Eltűnése óta csak Charles Sealsfieldről volt a világnak tudomása, ki Amerikában nem csekély vagyont gyűjtött s regényeivel („Der Legitime und der Republikaner”, „Der Virey und die Aristokraten oder Mexiko im Jahre 1812 „Lebensbilder aus der westlichen Hemisphäre”, „Kajütenbuch”, „Süden und Norden”) fokról-fokra emelkedő hírnevet szerzett. Sealsfield fölűlmúlhatatlan leírásainak természethűségében és ragyogó színezetében, a melyekkel a nyugati félgömbnek sajátszerű varázsából ma mind többet vesztő idegen világát olvasója szemei elé tudja bűvölni, nemkülönben azon elragadó erő tekintetében, a melylyel egy csehet és egész népeket jellemez. A néprajzi regény terén páratlan dicsőségének méltán áldozott hálás szülőfaluja kegyelettel, mikor márvány emléktáblával jelölte meg az egyszerű parasztházat, a hol Postl Károly 1773 márcz. 3-án született. Znaim városa pedig a költő jól sikerűlt bronz mellszobrával díszítette egyik szép terét.
Sealsfield mellett elhalványúlnak az 1848 előtti idők többi német írói. Epikai téren Srraube Emánuel (szül. Nikolsburgban, 1801 decz. 14., meghalt Salzburgban 1872 márcz. 5.) és Weiner János Pál (szül. Iglauban 1815 s mint adószedő élt Gödingben és Trebitschben; megh. 1859 Bécsben) novellaírókat említjük. Inkább a lyrai költészetet művelte Eder János András (meghalt 1858-ban, mint Gross-Seelovitz előljárója), ki a hazai történetírás terén is érdemeket szerzett. Nevezetesebb az 1883-ban elhalt brünni városi tanácsos, Donneh Ferencz, kinek „Sehwertlilien” czímű verskötete nem egy tökéletes szerkezetű költeményt tartalmaz. Hirsch Rudolf (szül. 1816 Napagedlben) alak és gondolatok tekintetében egyaránt gazdag lantos költő, úgy szintén finom érzésű zenész és zeneszerző, kinek a „Wiener Zeitung” számára írt zenebírálatai nagy elismeréssel találkoztak. Ifjú korában költői babérokat is aratott Berger J. N., a későbbi miniszter (szül. Prossnitzban, 1816 szept. 16.), kinek csípős elméssége kíméletlen szatíráiban nyilvánúlt.
Morvaország német írói ez idő tájt a drámát sem hagyták parlagon. Kiemelendők az e téren működők közűl először is Fraportai Jordan Ferencz Antal lovag (szül. 1781 Schönbergben, megh. mint nyugalmazott fő rendőrtanácsos Brünnben), ki úgy szomorújátékaiban, mint bohózataiban a nyers eszközök és erős hatások kedvelője volt. Igen termékeny színműíró s a negyvenes években a brünni színház valóságos oszlopa volt Mandelzweig Szerafin Ferencz (szül. Prossnitzban, 1792 s megh. 1864. Brünnben, hol előbb mint kereskedő, majd mint nyelvtanító és író élt). Jeitleles Alajos (szül. Brünnben, hol mint gyakorló orvos működött s 1858-ban halt meg) jeles vígjátékokat írt, melyek közűl egy-kettő a bécsi Burg-színházban is előadásra kerűlt, és tetszést aratott. Castellivel közösen írt egy, az akkoriban divatos sorstragédiákat kigúnyoló paródiát, a „Sehicksalstrumpf”-ot (A végzetes harisnya), melyen a maga idejében sokat kaczagtak. A mostoha sors nem engedte teljes érettségeig jutni Weber P. Vincze kiváló tehetségét (szül. 1809 Trautenauban s megh. mint városi tiszti orvos Mährisch-Trübauban 1859), kinek első műve, a „Spartacus” czímű történelmi szomorújáték, figyelmet keltett s a bécsi Burg-színházból kiindúlva, egész Németországot bejárta. Második tragédiája, „A wahabita nő”, szintén nagy tetszést aratott; ellenben a későbbiek már kedvezőtlenebb fogadtatásban részesültek, a mi a költőt nagyon elszomorította. A tragikai múzsa e hívei mellé két bohózatíró sorakozik, kiknek egyike, Grammerstötter Károly Ede ugyan nem morvaországi születésű, de sokáig élt Brünnben; másika pedig, Hopp Frigyes, Brünn város fia. Emennek kaczagtató bohózatai („Faust doktor házisapkája”, „Kalapos és harisnyaszövő”, stb.) sokáig műsoron voltak.
Az 1848-ik év Morvaországban is élénk irodalmi mozgalmat keltett. Az ezen évben keletkezett hírlapok és folyóíratok itt is egész áradattá szaporodnak, a mely azonban csakhamar ismét megapad. A „Mährischer Bote”, „Brünner Tagescourier”, „Die Opposition”, „Vaterland”, „Mährische Volkszeitung” czímű újságok mind rövid életűek valának. Szerény, de egyszerű honi köntösében igen kedves irodalmi jelenség volt több éven át az Enders Nep. János alapította „Biene” (A méh), mely 1851-ben indúlt meg. Kiadója, ki szülőföldje iránt sok érdemet szerzett, 1815 május 3-án született Ungarisch-Hradischban s 1848 óta könyvnyomtató és könyvkereskedő volt Neutitscheinben, hol Johann von Hradisch álnéven számos költeményt írt újságaiba. Lyrai és epikai téren is számbavehető költeményekkel lépett föl. „Császárdalai”-ban az uralkodóházat dicsőítette, a szerencsétlen sorsú Miksa császárt pedig „Nachklänge” czimű versfüzetének megható dalaiban siratta el. „Epheuranken” (Borostyánindák) czímű gyűjteménye csínos elbeszéléseket, honi mondákat és meséket tartalmaz.
A forradalom viharos mozgalmai közepett forgott Holisch Zsigmond, ki 1816-ban született Koritschauban s a bécsi márcziusi eseményekben való részvétele miatt kénytelen volt elhagyni Ausztriát, a hová csak 1868-ban térhetett vissza; ezentúl Bécsben, majd Gödingben élt s ott is halt meg. 1886-ban „Kossuth Lajos és Metternich Kelemen” czímű regénye iránymű. Drámákat is írt, melyek közűl említendő „Don Juan első kísérlete.”
Az említettek fölött magasan kiemelkedik két író: Lorm Jeromos és David J. J., valamint Ebner-Eschenbach Mária írónő, kinek női gyöngédsége férfias erejű gondolkozással és a lelki élet minden hullámzását elleső finom fogékonysággal párosúl. Lorm a pesszimizmus költője, de sötét világnézete koránsem visszataszító, mert a szép és mindaz iránti élénk érzékkel társúl, a mit ő az élet „oktalan napfényé”-nek nevez. Még a saját sulyos szenvedése sem törte meg a költő szellemi erejét. Lorm Jeromos csak az írói álneve Landesmann Henriknek, ki 1821 augusztus 9-én született Nikolsburgban. Már tizenhárom éves korában majdnem teljesen elvesztette a látását és hallását. Első nagyobb munkája: „Wiens poetische Schwingen und Federn” (Bécs költői szárnyai és tollai) szigorú és kiméletlen kritikájával annyi ellenséget szerzett neki, hogy ezek üldözésétől tartva Drezdába költözött, a honnan csak hosszabb tartózkodás után telepedett át később Brünnbe, hogy ott lakó fiának, Landesmann Hermann orvosnak közelében lehessen. Lorm számos regénye és elbeszélése nem tartozik a könnyebb szórakoztató olvasmányok közé, hanem csak a mélyebben gondolkodni szerető olvasónak való. Legszebb elbeszélései a „Geflügelte Stunden” (Szárnyas órák) és „Märchen der Gegenwart” (Jelenkori mesék) czímű gyűjteményekben vannak. Regényei közűl megemlítjük a „Gabriel Solmar”, „Todte Schuld”, „Der ehrliche Name” és „Ausserhalb der Gesellschaft” czíműeket. „Die Alten und die Jungen” és „Der Herzensschlüssel” czímű kedves vígjátékairól se feledkezzünk meg. Bölcseleti nézeteit a legjellemzőbben „Der Naturgenuss” és „Natur und Geist in dem Verhältniss zu den Cultur epochen” („A természeti szép élvezete” és „Természet és szellem a művelődéstörténelmi korszakokhoz való viszonyában”) czímű munkái, valamint „Der grundlose Optimismus” (Az ok nélkűli optimismus) tartalmazzák.
Költészetének bölcselkedő irányában nem egy rokon vonást mutat Lormmal egy ifjabb író, ki még a legszebb reményekre jogosít. Ez David J. J., ki 1859-ben született Mährisch-Weisskirchenben. „Das Höferecht” és „Das Blut” czímű regényei s „Die Wiedergeborenen” czímű, a renaissance-korban játszó novelláinak gyűjteménye méltán keltettek figyelmet sajátszerűen mély tartalmukkal és jellemzetesen domborító leírásaikkal. Lyrai költetményei is hozzájárúltak neve ismertté tételéhez.
Gyöngéden érző költői lélek és tisztán gondolkodó filozófiai elme nyilatkozik Morvaország legjelesebb írónőjének, Ebner-Eschenbach Mária bárónőnek műveiben. Számos elbeszélése, mint pl. „Božena” és a „Gemeinde-kind” (A község gyermeke) czímű megható regény szülőföldjének talajában gyökeredzik. Írásait üdítő humorral váltakozó mély komolyság jellemzi, melyek mindketteje gazdag gondolatvilágából buzog föl. Kitűnik főkép azzal az éleslátásával, melylyel híven rajzolt alakjainak lelki életébe oly mélyen be tud hatolni. E tulajdonsága nyilvánúl „Elbeszélései”-ben is, melyek közűl kivált „Ein Spätgeborener”, valamint „Unsühnbar” czímű regénye tűnik ki megragadó igazságával. Az elmélkedő költészet valódi gyöngyei foglaltatnak „Parabeln, Märchen und Gedichte” czímű könyvében. Ebner-Eschenbach Mária a Dubsky grófok családjából született Zdislavitz kastélyban, 1830 szeptember 13-án; 1848-ban ment férjhez az akkor kapitányi, most nyugalmazott altábornagyi rangú Ebner-Eschenbach Móritz báróhoz, s nyaranta a Dubsky grófok zdislavitzi kastélyában, télen át pedig Bécsben él csöndes visszavonúltságban, egészen a költői munkásságnak szentelve idejét.
A brünni színház.
Bernt Rudolftól
Ezen elsőrangú neveken kivűl megemlítjük még Barach Róza, Bruch-Sinn Karolina, Grünwald Zerkowitz Szidónia és Orny Tony írónőket, mely utóbbi álnév alatt a brünni előkelő társaságnak egy hölgy tagja rejtőzik. Az inkább lyrai költés felé hajló tehetségek sorából megnevezhetjük Ettel Konrádot, ki a Sternberg melletti Neuhofban született és Bécsben él, az 1861-ben Zubřiban született s Gráczban megtelepedett, igen termékeny írói tehetségű Gawalowsky K. V.-t és Hülgerth Herbertet. A znaimi születésű Korschann Rudolf, Károly és Ferencz testvérek sokoldalú költeményei sajátszerű osztrák és honi színezetükkel tűnnek ki; Neubauer Ernő Rudolfnak (szül. Iglauban, jelenleg radautzi gymnasiumi igazgató) „Schilf und Weide”, „Österreichische Lieder” és „Lieder aus der Bukowina” czímű gyűjteményei nem közönséges tehetséget és művészies nyelvet mutatnak, a mely jelességek kivált „Die Ideonen” czímű bölcselmi költeményében tűnnek ki. Szeretetreméltó írói egyéniség a morvaországi születésű és honában működő Sirzemcha Pál, ki Paul Kirsch álnéven szólaltatta meg lantjának gyöngéden zengő húrjait, melyekből azonban erősebb hazafias hangokat is tud kicsalni. Brecher Adolf Olmützben lakó, de prossnitzi születésű orvos több, tetszéssel fogadott költeményfüzért adott ki. Mély hazafiúi érzés és a szülőföld forró szeretete jellemzik a znaimi születésű Meister Oszkár iratait, kinek az 1866. évi háborúra való visszaemlékezései és Thaya-vidéki képei elismerést arattak.
Tarkán ragyogó szárnyú vándor madár az irodalmi világban az 1840 november 16-án Schönbergben született s csak nem rég Karlsruhéban elhúnyt Vacano Emil Mario, kinek erős írói egyénisége laza szerkezetű és nem mindig elég gondos nyelvű, hatásvadászó számos regényéből is kitűnik. Vacanóhoz hasonlóan korán elhagyta szülőföldét a Svájczban élő Widmann József Viktor is, ki a Brünn melletti Nenovitzben születet 1842-ben s drámákat, elbeszélő költeményeket és regényeket írt. A drámaírók közűl még megemlítjük Lauffer Ferdinándot, Herzog Jakabot (a „Die Rose” czímű verses színmű szerzőjét), Kulke Edét s mindenekfölött Radler Frigyest (született 1847 Olmützben), kinek „Josef Lanner” és „Alvis Blumauer” czímű népszínműveit igen szép siker koszorúzta.
A német-morva költők veteránja volt sokáig, kinek versei mindenekelőtt szűkebb hazáját dicsőítik („Welehrad” czímű románczfüzérében), az 1813-ban Brünnben született s 1883-ban tartományi tanácsosi rangban elhúnyt Wieser József, a „Zawisch der Rosenberger” czímű dráma szerzője.
A nem épen morvaországi származású, de több-kevesebb joggal mégis e földet honuknak nevező s annak szellemi életével szorosabb kapcsolatban álló írók közűl először is az 1848 óta Brünnben élt s 1893-ban ugyanott elhalt Goldhann J. Lajost (szül. 1823 Bécsben) kell említenünk, kinek szomorú- és vígjátékai megérdemlett tetszésben részesűltek és ismételt előadásokat értek; továbbá a szintén bécsi születésű Saar Ferdinándot (szül. 1833), ki csendesen visszavonúlva élt a Salm herczegek Brünn melletti Blansko jószágán s fínom műízlésről tanúskodó novelláival („Innocens”) és igaz osztrák hazafias érzűlettől áthatott ünnepi színjátékaival méltó elismerésre és kitűntetésre érdemesítette magát.
Benső kapcsolatban van a morvaországi német irodalom életével a német színügy fejlődése e tartományban. Az úgy nevezett „angol komédiások” Morvaországban 1617-ből említvék először, a mikor Károly főherczeg boroszlói püspök Dietrichstein bibornok olmützi püspöknek figyelmébe ajánlja őket. Fejedelmi udvartartás híján a fényes ünnepélyek, kivált színielőadások rendezése a főurak s ezek közt legkivált a Liechtenstein, Dietrichstein, Rothal, Althan, Questenberg, Podstatzky családok, nemkülönben az olmützi és boroszlói püspökök kastélyaira szorítkozott. Különösen a Liechtenstein herczegek feldsbergi nyári kastélya és az eisgrubi park házi színpadja, a holeschaui, wischaui, fraini, vöttaui, jarmeritzi és teltschi kastélyok pompás termei valának fényes operaelőadások, álarczos menetele s egyéb látványosságok, de legkivált az akkoriban igen kedvelt paraszt-lakodalmak nézőterei.
József császár ideje óta Brünn, Olmütz, Znaim és Iglau városainak már állandó színházuk is van, de még nincsenek állandó színtársúlataik, hanem csak vándorszínészek csapatai váltják föl egymást színpadjukon. 1723-ból veszszük az első hírt, hogy ilyen színtársúlat volt Olmützben; a „komédiás-kompánia” igazgatója Steinmetz Lajos Ágost volt. 1770-ben épűlt e város első állandó színháza a Niederringen, „a mészárszékek alatt” 10.000 forint költségen. E színház 1830-ig állt fönn, a mely évben Kornhäusel udvari építész ezer személy befogadására alkalmas újat épített. Egy 1844-ből való útleírás a Burghauser igazgatása alatt álló olmützi színházat „az összes ausztriai kisebb színpadok legjobbjai egyikének, ha nem a legjobbnak” mondja. Znaimban a feloszlatott clarissa-kolostor kápolnáját alakították át 1784-ben színházzá, melyet 1829-ben az akkori időkhöz képest igazán díszesen és jó ízléssel újítottak meg. Iglau 1849-ben kapott Okonsky gyáros áldozó készsége folytán saját színházat, melybe 1.200 személy fér.
A morvaországi német színügy története első sorban természetesen az ország fővárosának színpadjától függ. Brünnben 1732 óta van állandó színház, melyet a város közönsége saját költségén építtetett a Krautmarkton lévő ú. n. „Tavernhaus”-ban. 178 január 14-én a színház először s egy évvel utóbb másodszor is leégett. E tűzvész után újra fölépűlt s 1844-ben teljes átalakításon ment keresztűl, a melyből egész takarosan, sőt díszesen kerűlt ki. Az 1870. évi harmadik tűzvész teljesen elpusztította e színházat. Helyette előbb egy csínos ideiglenes színház épűlt, mely 1871 január 1-én Mozart „Don Juan”-jával és az akkori igazgatónak, Frankel Adolfnak prológjával nyílt meg. A Helmer és Felmer tervei szerint igen szépen épűlt új városi színház munkálataihoz 1881 július 18-án történt az első kapavágás. Az ausztriai színházak közt itt alkalmazták először a teljes villamos világítást, s 1882 november 14-én Beethoven „Die Weihe des Hauses” (Házavatás) és Frankel „Bei Frau Bruna” czímű ünnepi darabjával, melyet Goethe „Egmont”-ja követett, nyitották meg az új műintézetet. A város közönsége saját igazgatása alá vette a színházat s annak vezetését művészi igazgatóra bízta, ezzel visszatérvén ahhoz az elvhez, a melyet Cavriani grófhoz 1786 szept. 9-én írt leíratában II. József császár szabott meg, a mely azonban akkor csak rövid ideig maradt érvényben. Nem sokkal utóbb ugyanis megint csak bérbe adták állandó igazgatóknak a színházat, a minők már 1771 óta az addigi vándortársúlati igazgatók helyébe léptek volt. Ez igazgatók sorából kiváló említést érdemelnek Schikaneder Emánuel (1807–1809) és Fueger Ferencz gróf (1811–1813), kinek éveiben Krones Teréz először gyermekszerepekben a színpadra lépett. Nagyon szép virágzásra jutott a brünni színpad a weimari Schmidt Henrik vezetése alatt. Az ő igazgatósága idején vendégszerepelt Schröder Zsófia mint Lady Macbeth, Sappho és Medea, továbbá Anschütz mint Lear, Catalani, La Roche, az ismert Esslair s az akkoriban 13 éves Vieuxtemps. Balvansky Antal igazgatósága alatt lépett először a világot jelentő deszkákra az akkor 16 esztendős Gallmeyer Jozefin, ki 1856-ig a brünni színpad kötelékébe tartozott, s pár évvel halála előtt, 1880 okt. 13-án ugyanitt búcsúzott el mint ünnepelt vendég a színművészettől. A brünni születésű Frankel Adolf eleinte a régi rendszer szerinti igazgató volt, majd művészi vezetőűl áll az intézet élén, a melyet irodalmi téren is érdemeket szerezve, kitűnően kormányoz.
