Mezőgazdaság és állattenyésztés
Mezőgazdaság és állattenyésztés
Salzburg területének csak egy hetedrésze áll szelíden halmos vagy rónavidékből, mely a földnek belterjesebb munkálását engedi meg; többi része mind hegység, melyben csak a nagyobb völgyek, – minő a 60 kilométernyi hosszú Salzach-völgy, továbbá a Fuscher, az Enns, meg a Mua völgye, a Wagrain és Radstatt közötti s a St. Johann és Werfen melletti síkságok, végre a saalfeldeni mező, – engednek meg szénatermesztéssel váltakozó földmívelést. Az összes lakosságnak mindazáltal a fele, közel 90.000 ember a földmíves osztályhoz tartozik, mely mintegy 15.000 háznépet foglal magában. Valamennyi gazdaságot azonban, kicsit vagy nagyot, az jellemez, hogy aránylag nagy benne a cselédtartás. Egy-egy gazdaságnál a sík földön átlag 3, a hegységben 8, sőt egyes udvarokon 20–25 cselédet is tartanak egész éven át, s ennek költségei annál jelentékenyebbek, mivelhogy a szokás szerinti ünnep- és vasárnapokon felűl még 36 nap van olyan, mely különböző alkalmakból és szokásból elvonatik a munkától.
A gazdaságilag mívelt talaj, mely 65.308 hektárral csak egy tizedrészét teszi a tartomány egész termő területének, mindenütt közepes agyagtalaj. Tiszta homok vagy tiszta agyag ritkán fordúl elő; a termények, különösen pedig a szemes termények megválasztása tehát főként attól függ, hogy a dűlőknek védett, napos fekvése van-e.
A talaj mivelésére a meglehetős zord, változékony és nedves éghajlatnak is nagy hatása van. A hideg, fölötte szigorú tél, mondhatni, csaknem mindig átmenet nélkűl csap át a nyárba, mely gyakori zivatarral, záporokkal, sokszor jégesővel jár. Az évi csapadék 500 párisi vonal, sőt több is, tehát meglehetős nagy. Azonfelűl gyakran jelentkeznek kései fagyok, melyek ellen a Pinzgauban és Lungauban az úgy nevezett dérfüstölés által igyekeznek védekezni, a mi abban áll, hogy fagygyal fenyegető éjszakákon halmokba gyűjtött rőzsét, gazt és más effélét gyújtanak meg. Az így támadó füst elterűl a völgyön s úgy marad egész napkeltéig, oltalmat nyújtva a növényzetnek.
Ezek az éghajlati állapotok csak a síkságon, Mattsee, Neumarkt, Oberndorf és Salzburg-Lend járásokban engedik meg a három nyomású gazdaság rendszeres űzését, több vagy kevesebb búza vagy rozs, s határozottan túlnyomó zabterméssel. Az ugar részben feltöretlen és bevetetlen marad, de egy részében mindenütt veres lóhere, burgonya, kender, sőt takarmányrépa is termesztetik. Azonban a gabnatermelésnek még itt is erősen kell küzdenie, mivelhogy a szigorú telek sűrű vetést követelnek, és pedig búzából 3, rozsból és árpából 4, zabból 5–6 hektolitert hektáronkint, úgy, hogy az aratás az elvetett magnak csak a háromszorosát vagy négyszeresét, zabnál legfölebb ötszörösét vagy hatszorosát adja meg. A tartomány hegyes vidékein az ekart-gazdaság dívik, mely hatalmas támaszúl szolgál az alpesi gazdaságnak és állattenyésztésnek s az alpesi tartományoknak gazdasági tekintetben sajátszerű jelleget ad. A mívelésnek ezen módja mellett, a szerint, a minő a talaj jósága és fekvése, két-három éves gabnatermelés ugyanannyi évi szénatermesztéssel váltakozik. Rosz talajnál előfordúl az is, hogy a több éven át tartó szénatermesztést csak egy évi gabnavetés szakítja meg. De a vetőmagban való nagy szükséglet mindig megérezteti nyomasztó hatását különösen a szántómívelés alá fogott földeken. A fűállományba sűrűn keveredik ugyan a gyom és leveles növény, de máskülönben minden külön vetés nélkűl sarjad a gabnatarlóból. Legjobban kifejlődik mindjárt a gabnaaratásra következő esztendőben, s jól fekvő helyen 30–35 métermázsa szénát és sarjút is ad hektáronkint. A talaj megmunkálásához a közönséges vas-ekét használják, melylyel 4–6 barázdából álló keskeny földszalagokat szántanak föl. A tartomány hegyes vidékein azonban a fordító és kettős eke a gyakoribb. Meredek helyeken gyakran 3–4 ember is szükséges, a ki a vonó állatot hajtsa, az ekét tartsa s a trágyát, melylyel nem szabad fukarkodni, elszórja. Hogy Salzburg gabnatermelése mennyire ki nem elégítő, mutatja az, hogy a tartomány évenkint mintegy 400.000 hektoliter búza, rozs és árpa bevitelére szorúl.
A többnyire trágyázatlan rétek termése igen különböző a szerint, a mint patakok vagy folyók által öntözött termékeny völgyekben fekszenek, mely esetben könnyen adnak 25–30 métermázsa szénát és sarjút, vagy pedig fönn a hegyekben alkotnak kisebb oázokat, melyeken rendkivűli erőfeszítéssel, sőt gyakran életveszélylyel megy végbe a kaszálás, s melyek alig minden második vagy harmadik évben szolgáltatnak 3–4 métermázsa – az igaz, hogy kitűnő minőségű – szénát, a melyet aztán télen szánkákon hordanak haza.
A tartománynak fában való korábbi nagy gazdagsága s az időjárás megbizhatatlansága azt a gyakorlatot fejlesztették ki, hogy a szénát a völgyi réteken is ott helyben számtalan apró fa-színekben – Holzstadeln – helyezik el s csak télen szállítják be a gazdaságba.
A posványos helyeken levő savanyú szénát termő rétek, valamint az 1.000 hektárt meghaladó nádas mocsarak részint lótakarmányt, részint almot szolgáltatnak, mely utóbbi e tartományban igen keresett, mivelhogy ritka. E hiány, párosúlva az istállók czélszerűtlen berendezésével, a marhatenyésztésre fölötte káros hatású. Ez úgy nevezett gödör-istállóknak, – s a hegyek közt mind ilyenek vannak – sem kövezett vagy kipadlózott földjük, sem a trágyalevet levezető csatornájok nincs, és a trágyától az alatt, míg a marha az istállóban van, csak egyszer tisztítják meg februárban s másodszor csak akkor, mikor a marha az Alpesekben legel. Így hát a jószág folyton trágyában áll és hever, a mi bizony nem valami épületes látvány.
Pedig épen a marhatenyésztés az, a mitől Salzburg köznépének gazdasági létele és boldogúlása leginkább függ, mint oly termelési ágtól, melynél nagy mértékben megvannak itt a siker föltételei. Az állatállomány kerekszámban 11.000 lovat, 150.000 szarvasmarhát, közel 60.000 birkát, 20.000 kecskét és 11.000 sertést számlál s ezek között a nép jóllétére különösen nagy fontosságú az itt honos ló- és marha-fajták tenyésztése.
A tiszta, keveretlen nori fajú salzburgi ló kitűnő nehéz igás lónak van elismerve. 16–17 markos (168–179 centiméter) magasságú, erős csontú, mérsékelten nehéz fejű, széles gömbölyű tarkójú, erős nyakú, hatalmas szügyű, kissé hajlott hátú s izmos, többnyire hasított farú állat. Homlokán az üstök, tarkóján a sörény, úgy szintén farkán és bokáin a szőr erős növésű; csülke kurta, s patája nagy, de kár, hogy többnyire lapos és törékeny. Az állam nehány év óta fedezés czéljából csak tiszta pinzgaui csődöröket ad ki a stadli méntelepből s a tenyésztésre különben is nagy a gond. Magában a belforgalomban a vásárokon 3–4.000 ló fordúl meg, de még nagyobb rész Bajorországba megy még mint egy éves csikó.
De talán még ennél is fontosabb a marhatenyésztés. Salzburgnak e részben is van egy minden tekintetben kitűnőnek elismert egységes fajtája, mely „pinzgaui” nevét a tartomány egyik legtekintélyesebb vidékétől vette, s mely a pongaui és raurisi fajtától csak nagysága s némely kevésbbé jelentékeny ismertető jele tekintetében különbözik. A kormány és a tartomány következetes kitartással folytatott fáradozásával az azelőtt stájer riskát tartó Lungaut is sikerűlt a pinzgaui fajtenyésztés számára megnyerni. A pinzgaui marha vörös-barna alapszínű; hátán és farkán s gyakran a térdén is vagy a mögött szabályos és élesen körvonalazott fehér foltok vannak. Az állatnak aránylag kis feje széles és kurta, barátságos, okos tekintetű szemekkel, rövid, fínom, kisé oldalt és fölfelé hajló sötét szarvakkal. Fartője lapos, lábszára izmos s a csuklóra függőleges vonalban irányúló. Teste alacsony, törzse tonnaszerű, szegye széles, lebernyege különösen lágy és mozgékony. A tiszta fajtenyészetre s arra, hogy a pinzgaui fajta megtartsa a maga jellegző formáit és jegyeit, a voltaképi tenyésztő vidékeken nagy gondot viselnek s kellő észszerűséggel is járnak el úgy, hogy ezek az állatok a nemzetközi piaczokon nemcsak a darabonkinti haszonértéket képviselik, hanem egyes és pedig nagy számú példányokban a sokkalta magasabb fajértéket is. A baromvásárokon igen jelentékeny a forgalom, úgy a síkföldi városok: Salzburg, Maxglau, Maria Plein, Siezenheim és Oberndorf vásárain, mint a hegyvidéken St. Johannban és Zell am See-ben. A többi városok: Saalfelden, Mittersill, Radstadt, Mauterndorf, St. Michael stb. vásárainak inkább csak a helyi forgalomra van jelentősége.
A vásári évi forgalom összege több mint 45.000 darab marhát mutat föl, de ennek egy része Tirolból, Stiriából és Karinthiából származik s átvitelkép megy a szomszéd tartományokba. Németországba azonban mintegy 15.000 darabot szállítanak ki, s a beltenyészetű birkából is ugyanezt az útat veszi 10–20.000 darab. A marhatenyésztés s a tehenészeti termékek képezik a tartomány legfőbb jövedelmi forrását.
A marhatenyésztésre az Alpesek és az azokon űzött alpesi gazdaság nyújtják a legszélesebb alapot. Több mint 20.000 hektár alpesi és több mint 4.300 hektár más legelő négy tizedrészét teszi az egész termő területnek. Ehhez járúl még az erdőállományokban gyakorolt csaknem hasonértékű legeltetési jog kerekszám 56.000 szarvasmarha részére. De hogy mily jelentősége van az Alpeseknek Salzburg marhatenyésztése tekintetében, kiderűl abból is, hogy a nélkülözhetetlen igavonó marha s nehány házi tehén kivételével, a tartomány marhatenyésztő részeinek összes szarvasmarhaállománya kora tavasztól késő őszig az alpesi fű zamatos tápláló erejének köszönheti a pinzgaui ló és szarvasmarha azokat a jó tulajdonait, melyekről világszerte ismeretes. A legjobb alpesi legelő a Pinzgauban s részben a Pongauban található, és pedig azokban a keskeny völgyekben, melyek a Tauern hegység fő lánczának éjszaki menedékein a hegynyúlványok között a Salzach-völgye felé képződtek. Kevésbbé jók az alpesi legelők a Lungauban s a hegyi vidékeken kivűl eső járásokban. Az inkább dél felé lejtő Alpesek általában kisebb értékűek.
Hogy az Alpesek egyes vidékei meddig s mily állatfajták számára használhatók legelőnek, az legfőképen a helyi körűlményektől függ. Megkülönböztetendők a kedvezőbb fekvésű, tartósabban használható, bujább növényzettel borított Elő-Alpesek és a magas Alpesek. Tavaszi legeltetésre május 25-étől június végeig az Elő-Alpesek, nyári legeltetésre július elejétől szeptember elejéig a magas Alpesek, őszi legeltetésre végűl szeptember végétől október 12-éig megint az Elő-Alpesek használtatnak. A növendékmarhát és a kisebb jószágot tavaszi legeltetésre többnyire nem hajtják ki a tehenekkel az Elő-Alpesekre, hanem ez idő alatt otthon szénán, aztán mezei legelőn és az erdőben tartják s csak nyári legelőre hajtják ki a magas Alpesekre. Az előalpesi őszi legelőt is részben csak a növendékmarha járja, de a kisebb jószág nem. A magas Alpesek legmagasabb tájait, melyeket a meredek lejtő s a sziklák és kövek között csak szórványosan jelentkező füves helyek miatt csupán birkával és kecskével lehet legeltetni; azokat is rödivebb ideig, mint magokat a magas Alpeseket, t. i. július közepétől augusztus második harmadáig, kisebb jószág alá használják. Az Alpeseknek e 19 héten át tartó rendes turnusú használása csak az oly Alpeseken szokásos, melyek nagyobb gazdaságok tulajdonai. Kisebb gazdák rendesen 4–10-en, sőt 14-en közösen használnak egy-egy Alpest, természetesen rövidebb ideig. Ezek az Alpesek vagy egyes parasztoknak, vagy egész községeknek, sőt néha egy egész völgynek a tulajdonai. Vannak azonfelűl úgy nevezett „meddő marháktól járt Alpesek”, a melyeken nem legelnek fejős tehenek, hanem lovak, ökrök, üsző és meddő tehenek, és pedig legelődíj fizetése mellett. Az ilyen helyek rendesen magasan feküsznek s csak rövid ideig használhatók.
A Pinzgauban és Pongauban, a hol különösen a lótenyésztést, és a Lungauban, a hol az ökörtenyésztést űzik, gyakori az Alpeseknek ilyetén hasznosítási módja. Alpesi karámokat, melyeket „Kaser”-eknek neveznek, főzésre alkalmas kunyhókkal, tejes és sajtos pinczékkel, és a tej nyerésére és földolgozására, valamint a marha őrzésére szükséges személyzetnek való helyiségekkel, úgy szintén a teheneknek és kecskéknek való istállókkal csak ott építenek, a hol fejős marha van. A meddő marhának szánt Alpeseken csak hajlékúl szolgáló kunyhók vannak s legföljebb apró istállók a netán megbetegedő marha számára. A le nem fölözött édes tejből néha kövér kemény sajtot is készítenek; de a részben lefölözött részben teljes édes tejből gyakrabban félkövér, legtöbbnyire pedig a lefölözött édes tejből sovány kemény, a lefölözött aludt tejből pedig savanyú, úgy nevezett „radstatti” sajt készűl. A tejszolgáltatás mennyisége s annak vajtartalma természetesen az Alpeseken talált tápláléktól függ; de van rá hatása a legelés alatti többé vagy kevésbbé kedvező időjárásnak is.
Az alpesi legelő takarmány termését egy kifejlett tehén takarmányszükségletéhez képest becsülik meg, s minden akkora területet, a milyenre a rajta termő fű s használhatási idő szerint egy kifejlett tehénnek szüksége van, itt „Kuhgras”-nak neveznek. Az Alpeseken előfordúló minden marhafajta eltartását ahhoz az arányhoz viszonyítják, melyben takarmányszükséglete egy kifejlett tehénéhez áll, s így ezen az alapon egy csikós kanczára négy, egy kifejlett lóra három, egy egyéves csikóra egy, két egyéves növendékmarhára és három tenyész-borjúra egy-egy, nyolcz birkára vagy nyolcz kecskére szintén egy-egy ilyen „Kuhgras”-t számítanak. Az Elő-Alpeseken a tavaszi és őszi legeltetésnél átlagban 1 3/4–2 1/4 holdat számítanak egy „Kuhgras”-ra, ellenben a nyári legeltetésre a magas Alpeseken 5–6 3/4 holdat. Az Alpesek egész területét tekintve egy „Kuhgras”-ra 3 3/4 holdat s 12 heti legeltetési időt vehetünk átlagosan. Ezek szerint az arányok szerint s a termelt fű minősége szerint állapodnak meg aztán a különböző marhafajták legeltetési díjai is az Alpeseken.
Az Alpesek mívelése azokban legfőképen „tisztogatásában” áll, a mikor is a hógörgetegek által a legelőkre sodort fa- és kőtörmeléket eltávolítják, a lehulló faleveleket elgereblyélik, s az Alpeseket a burjánzó növényektől, a borostyánoktól, fekete áfonyáktól s harasztféléktől megtisztogatják. Ide tartozik továbbá az Alpeseknek, különösen veszedelmes helyeken, elkerítése is, az útcsinálás, az alpesi kunyhók és istállók tatarozása, a favágás s a szénának az alpesi réten lekaszálása és felhordása. Az Alpesek jövedelme a tejhaszonból, a marhatenyésztés hasznából és a legeltetési bérből áll.
Az Alpesekről való hazatérés az egész vidéknek ünnepe. A menetet a koszorús tehén nyitja meg, mely a legszebb az egész csordában s szarva, homloka, nyaka virággal és aranyfüsttel van fölékesítve. Utána nagy kolompolással halad a többi marha hosszú sorban, a tejgazdaság termékeivel és eszközeivel. De az ily ünnepi vonúlás csak szerencsésen végződő alpesi nyaralás után van szokásban, vidám hazatérés alkalmával. Szomorú a hazatérés és dísz nélkűli, hogy ha, a mi pedig nem épen ritkaság, a nyájőrzőket fáradságos s egyáltalán nem veszélytelen foglalkozásukban szerencsétlenség érte, vagy ha a nyájban kár esett.
