A zene Stiriában. Bischoff Ferdinándtól
A zene Stiriában.
Bischoff Ferdinándtól
Bischoff Ferdinándtól
Schumann Adolftól
Stiria zeneéletének legrégibb jelei a hangszereknek azok az ábrái, melyeket az itt talált római kövek tűntetnek föl, csakhogy azokat a dallamokat, melyek e fuvolákról és lantokról, buccinákról és túbákról hangzottak, ép oly kevéssé ismerjük, mint a római uralom korabeli harczi és temetési dalokat, a tánczzenét és bacchanáliákat s mint Stiria német és szláv lakosságának a keresztény időszámítás első évezredében dívott dalait. Csak a Gergely-féle choral komoly, egyhangú dallamai, a mint azokat nyolcz száz évvel ez előtt énekelték, maradtak fönn a stiriai kolostorok karkönyveiben, a hol a zene a mindennapi gyakorlat s a tudományos foglalkozás tárgya volt. E kolostorok könyvtáraiban, nevezetesen az admontiban és reiniban még ma is megvannak a tudva levőleg leginkább a benczések által ápolt középkori zeneirodalom főbb műveinek ősrégi kéziratai. Nevezetes adalékkal járúlt ez irodalomhoz Engelbert, a tudós admonti apát, a ki a XIII. század fordúlója táján terjedelmes értekezését, mondhatni, kora zenei tudományának összegét írta meg egy oly munkában, mely a zenetörténet íróinak még ma is sok figyelemre méltót nyújthat.
Míg az egyház a maga liturgikus énekeiben az egyszólamú latin choralhoz ragaszkodott, egész a XVI. századig, a mikor nem zárkózhatott el többé a németalföldiek, olaszok és németek többszólamú művészi énekei elől: az időközben gazdag virágzásra fakadt német templomi népdal már rég bejutott az egyházba, nevezetesen a nagy ünnepeken s a drámailag alakúlt templomi szertartásoknál, melyekből a népszerű karácsonyi, vízkereszti, passio- és húsvéti játékok származtak. A még fönmaradt fölötte egyszerű, rövid karácsonyi, paradicsomi, és három-királyi játékdalok, melyeket ily alkalmakkor énekeltek s néhol még ma is énekelnek, alig régiebbek másfél száz évnél. Sokka1 régibb templomi népdalok találhatók azonban a Geroltshofeni Beuttner Miklós, st.-lorenzeni (mürz-völgyi) iskolamester által 1602-ben Gráczban nyomatott, katholikus énekeskönyvben. A nép szájáról vett ez énekek némelyike oly vidáman és világiasan hangzik, hogy alig lehet kétségbe vonni, miszerint a világi népdalból származott. Nem kis mértékben emeli tehát a legrégibb stájer énekeskönyv értékét az, hogy némileg kárpótlást nyújt a középkori világi népdalok hiányáért, melyekből Stiriában ép oly kevés maradt fenn, mint a hangszerre költött középkori zeneszerzeményekből. A hangszeres zene művelése főként a zenészek és vándorló tanúlók kezében volt, a kik, úgy látszik, már a XIII. század elején egy, Bajorországon, Ausztriában, Stiriában és Morvaországban elterjedt szövetséget alkottak, melynek elnöke 1209-ben tréfásan Surianusnak nevezé magát. E kedélyes népség, a scholastikus zenetudósok által rettegett e „componistái a jövőnek” mindenütt ott voltak, a hol vígság honolt, vidám lakomáknál, lakodalmakon, tánczvigalmakon, nyilvános ünnepeken, vásárokon és sokadalmakon. Így találkozunk velök Lichtenstein Ulrik nagy kiséretében, ennek kalandos Venus- és Artus-útjain. Trombitások, puzonosok, a kik „édes dallamokkal” jelenték a tornára gyülekezett lovagoknak, hogy Ulrik készen áll a harczra, úgy látszik, állandó kisérőiként álltak zsoldjában. Ez édes púzon-nótákon kivűl ez utazások alkalmával mindenütt fölhangzott a hegedű, bodzatilinkó, pásztorsíp, kürt és dob is, melyeknek hangját tornavívások alkalmával nem egyszer nyomta el a dárdák csattogása. Daloltak is ilyenkor sokat. Lichtenstein Ulrik tudva levőleg egész sereg táncznótát és egyéb dalt költött, maga gondolván ki hozzájok a dallamot is. Némelyikről azt mondja, hogy szívesen és gyakran énekelték táncz, vagy lándzsatörés alkalmával, a mikor „szikrát hányt a sisak”, hogy e nóták újak, hogy már jobbak nem is lehetnének, nem hosszúak, nem rövidek, nem túlságos mélyek, de nem is fölötte magasak. Különösen bizonyos Leich nevű énekről beszéli, hogy ő azt magas hangokon, sőt sebes hangokon énekelte, a miért nem egy hegedűs mondott köszönetet neki. Kár, hogy e legrégibbnek ismert s valószínűleg legnépszerűbb stájer zeneszerzőnek egy nótája sem maradt reánk. Midőn utóbb a nemesség elveszté kedvét a költés és éneklés iránt, a városok karolták föl, a hol aztán mesterdalnok-iskolák keletkeztek. De Stiriában ilyennek nyoma sincs, azonban nem valószínűtlen, hogy egyes mesterdalnokok itt is akadtak. A mesterdalnok-társaság állítólagos alapítói között egy „Cantzler Aufinger” nevű is említtetik Stiriából.
A mesterdalnokság Stiria zenei kifejlődésére nem is volt jelentékeny hatású. Az egyetlen zenére oktató intézetek a középkor folyamán és azontúl is a kolostori, apátsági és parokhiai iskolák voltak, s utazó tanulók és zenészek, ezeken kivűl az említett intézetekből kikerűlt kántorok, iskolamesterek és orgonisták voltak a zenetanítók. A XVI. században ezekhez csatlakoztak még a városi zenészek – Stadtturner –, Gráczban pedig a tartományi trombitás a sereg dobosával; a vándorzenészeket, főként a városokban, megtelepűlt zenészek váltották föl, a kik Gráczban 1650-ben czéh-szabadalmat is nyertek. A nemesi ifjúságnak a tánczban és zenében oktatására a tartományi rendek 1545-ben és utóbb egy olasz tánczmestert és egy lantverőt fogadtak. A protestantismus elterjedésével a protestans iskolák is buzgó ápolói lettek a zenének, kiváltképen a gráczi evangelikus apátsági iskola és az apátsági templom, melyekre a tartomány jelentékeny áldozatoktól sem riadt vissza.
A zeneélet alakúlására és a zenei izlés irányára nem volt hatás nélkűl, hogy Grácz 1564-ben a tartományi fejedelem székhelye lett s hogy 60 évnél tovább az is maradt. Károly főherczeg, nagy barátja a zenének, magával hozta udvari zenekarát, mely 1580 kőrül Lampertus de Sayve vezetése alatt nehány énekes fiúból (sopran), tíz-tizennégy énekesből, köztök altistákból is, az orgonistából, öt-hat zeneileg képzett udvari trombitásból, a sereg dobosából s még nehány más hangszer kezelőjéből állott. Tagjai között aránylag sok volt az olasz; még énekes fiúkat is, úgy szintén zeneműveket és hangszereket nagy költségen Olaszországból, nevezetesen Velenczéből hozattak. A karmesterek és orgonisták csaknem mind olaszok voltak.
A többhangú ének-zene mellett a hangszeres zene is diadalmasan vonúlt be mind a két felekezet templomaiba. Az apátsági iskola és templom vezetői, kevéssel e kettőnek bezáratása s a protestansoknak 1598-ban történt kiűzetése előtt csak a régi műértő jeles német mesterek keresztény énekeinek elolaszosítása s új olasz, többnyire világi énekek általi háttérbe szorítása ellen fejtettek ki sikeres ellenállást. Kevéssel az evangelikus apátsági iskola eltörlése után megállapíttatott a Ferdinandeum; az ebben lakó alumnistákat arra kötelezték, hogy a jezsuita templombeli isteni tiszteleteknél zeneileg közreműködjenek s e czélból oktatást is nyertek az intézetben. A nép a templomon kivűl alig hallhatott jó zenét egész a XVIII. századig. Csak a nagy nyilvános ünnepélyeknél nyílt erre alkalom, a melyek kivált a fejedelmi udvarnak Gráczban tartózkodása alatt gyakran fordúltak elő. Egy 1571-ben tartott ily ünnepen lantra, cziterára, fuvolára, hegedűre, sípra és púzonra szerzett előadásokon kivűl női karok madrigálokkal is szerepeltek.
A hallgatóság széles körei látogatták az 1574 óta rendesen az iskolai év kezdetén s más örvendetes alkalmakkor a jezsuiták által a színházban vagy az egyetem nagy udvarán több ezernyi közönség előtt játszatott iskolai drámákat, melyeknél ritkán hiányzott a zene. E színjátékok némelyikét határozottan melodrámáknak vagy „énekes színjátékok”-nak nevezték, különösen a XVII. század közepe óta. Azon fölűl a leobeni evangelikus apátsági iskolában és az itteni, továbbá a judenburgi és admonti jezsuita-collegiumokban, mely utóbbi mindig kiváló gonddal ápolta a zenét, szintén rendeztek ily előadásokat. Az ily színjátékokhoz szerzett zenéből ma már semmi sem ismeretes, egy megzenésített dráma azonban teljesen fönmaradt, melyből ama drámákról és zenéjükről meglehetősen helyes fogalmat szerezhetünk s melyet itt annál kevésbbé hagyhatunk említetlenűl, mert szerzője egy világtörténeti szereplésű stiriai, tudniillik III. Ferdinánd császár, a ki 1608-ban Gráczban született s itt tölté életének első tizennégy évét. Ez az olasz nyelven irt dráma az isteni szeretetnek a földi szeretet fölötti diadalát adja elő. Mint éneklő személyek föllépnek benne az isteni szeretet, a földi szeretet, az ifjú meg a kar, azon fölűl négy, sőt nyolcz szólamú karok; énekbeszédek, áriák és karénekek váltakoznak négy violán előadott szonátákkal. A zene egészen olasz szabású. A császárnak más zene-szerzeményei is, nevezetesen egy zsoltár, egy karácsonyi hymnus, egy madrigalszerű ének, világosan mutatják az olasz zene hatását, melynek a melodiának a mesterséges, sőt nagyon gyakran mesterkélt polyphonia bilincseiből való fölszabadulása köszönhető.
Az iskolai színműveken és műkedvelői előadásokon kivűl a XVII. században már másnemű színjátékokkal is gyakran találkozunk, melyeket vándor színésztársulatok belépti díj mellett nyilvánosan adtak elő. Fájdalom, az ilynemű előadások zenéjéről mit sem tudunk.
Úgy látszik, a velenczei Pietro Mingotti volt az első, a ki társúlatával minden évben tavaszszal, őszszel és farsang idején egy külön e czélra a gráczi Tummel-téren épűlt színházban húzamosb időszakokon át tartó olasz opera-előadásokra vállalkozott. Előadásait 1736 őszén az „Armida abandonata” operával kezdé meg. A következő többi évben is, – kivéve az 1741-iki évet, a mikor a társaság Pozsonyban működött, – öt-hét új, többnyire nagy olasz operával, közben intermezzókkal és víg operákkal is szerepelt. Mingotti azonban mindamellett, hogy Hasse, Galuppi, Giacomelli s más hírneves szerzőknek ily változatos műsorával állt elő s hogy az előadásokban Scalabrini vezetése alatt igen jeles művészi erők, mint Pirker Marianna, Costa Róza, Moro Erzsébet énekesnők, továbbá Canini, Giorgi és más kitűnő énekesek léptek föl, gráczi vállalkozásának mindjárt a kezdetén az udvari kamarához s a tartomány kormányához kényszerűlt fordúlni „kegyelmi segély-kivetés” végett s még ama tíz év lefolyása előtt, melyre operaelőadhatási engedélye volt, tudniillik már 1743-ban kénytelen volt 550 forintra becsült színházát főhitelezőjének engedni át s másutt kisérleni meg szerencséjét. ATummel-téri színházban ezután mindenféle színjátékokat adtak elő. Csak a tartományrendi színház megnyitásával (1746) állandósúlt meg Gráczban a színi élet némileg. E színház első évtizedében Anfossi, Galuppi, Gazzaniga, Parsiello, Salleri, Sarti és mások olasz, többnyire víg operái fordúltak elő a műsoron, melyek mellett lassankint német és franczia szerzők daljátékai és operái is gyakrabban kerűltek előadásra (Mozart „Szöktetése” és „Figaro lakodalma” 1788-ban).
A gráczi opera énekes és zenész erőiről nincs oly mondani valónk, a mi azokat más nagyobb vidéki városokéitól megkülönböztetné. Leobenben, Marburgban, Pettauban a múlt század vége felé az e tájban épűlt színházakban s később műkedvelő társaságok néha kisebb operákat, duodrámákat és hasonlókat adtak elő. Gráczban már sokkal előbb voltak műkedvelő színházak, melyeknek előadásaiban a nemesség is részt vőn. De hogy valamely stiriai nemesnek állandó zenekara lett volna, arról mit sem tudunk.
A dilettánsoknak és társúlataiknak sokkal nagyobb volt a hatása a hangversenyekre. E hangversenyekről, vagy, a mint akkor nevezték, akadémiákról azonban a XVIII. század utolsó évtizede előtti időkből alig vannak értesűléseink. Ezek közűl a legrégiebbek egyike azt jelenti, hogy 1787 január havában a nagy Haydn József tiszteletére a Reiner-udvarban zeneakadémia tartatott, melyet ő maga igazgatott s melyen csupán az ő szerzeményeit adták elő. Kalchberg János egy költeményben ünneplé Haydn megjelenését. Ily fölötte vegyes műsorú hangversenyt többnyire jótékony czélra, rendesen oly napokon tartottak, melyeken a színházban nem volt előadás. 1811–1813 között Beethoven is közreműködött ily jótékonysági concertekben az által, hogy előadás végett megküldte szerzeményeit. A műkedvelők a zene ápolására alakúlt első állandó szövetkezése: a stiriai zene-egyesület a gráczi akadémikusok által 1815-ben alapított zenetársaságból keletkezett s a bécsi zenebarátok társulatának mintájára szervezkedett. A stiriai zenész-egyesűlet keletkezése óta egész a jelenkorig a tartomány első hangversenyzője maradt, s hosszú időn át jó concert-zenét, még oratoriumokat is gondosan adott elő, most azonban inkább csak nagy hangszeres művek előadására s kitűnő művészek bemutatására szorítkozik, a férfikarok ápolását az időközben keletkezett férfi dalegyesűleteknek, nevezetesen a kitűntetéssel pályakoszorúzott gráczi férfi dalegyesűletnek s a fiatal német-akadémiai daltársaságnak engedi át, míg az oratoriumok s a vegyes szólamokra szerzett nagy kar-művek előadását az ének-egyletre bízza. A zene-egyesűlet keletkezése óta mint tanintézet is működik csaknem minden zenekari hangszerben és énekben s bátran dicsekedhetik azzal, hogy nem egy tekintélyes művésznek és művésznőnek ő mutatta meg először a dicsőséghez vezető útat. Számos zeneegylet van, s ezekhez legutóbb a Wagner Rikhárd-egyesűlet is csatlakozott, a tartomány fővárosán kívűl is szerte, melyek közűl csak a leobenit, marburgit, pettauit és a mürzthali dalszövetséget említjük.
Azok a stiriai zeneszerzők és előadó művészek, kiknek híre túlhatott a tartomány határain, kevés kivétellel künn folytatták s fejezték be tanúlmányaikat. Így a szerzők közűl Fuchs János és Róbert, Herzogenberg Henrik, Heuberger Richard, Kienzl Vilmos, Weingartner Bódog s a grácziak által a maga idejében Beethovennel és Schuberttel egy színvonalra helyezett fölötte sokoldalú zeneszerző, Hüttenbrunner Anselm (1787–1853); úgy szintén báró Lannoy Ede (1787–1853), báró Savenau C. M. és Mayer Vilmos (Remy), a kik Stiriában találták második hazájokat. Nemkülönben Joachim Amália, Materna Amália, Roland Hedvig énekesnők, Scaria Emil wagneri énekes, Soldat Mária és Wietrowetz Gabriela hegedűművésznők, Sahla Rikhárd és Wilczek Ferencz hegedűs, Halm Antal, Pirkhert Ede zongoraművészek, Eisl Sarolta, Baumaier Mária zongoraművésznők és mások. Ritka kivétel volt a maga idejében hazájában úgy, mint azon kivűl fölötte magasztalt Eller Lajos hegedűművész (1820–1863), a ki csupán a zeneegyesűlet iskolájában, a gráczi zeneügy körűl sok érdemet szerzett Hysel Ede karmestertől († 1841) nyert oktatást, úgy szintén Schmölzer Jakab Ede (1812–1886) és Gauby József, kiknek stájer nemzeti férfikar énekei és dalai messze földön váltak híresekké. „Az első osztrák hölgy-quartett” is külföldi segítség nélkűl emelkedett virágzásra. De ha az előadottak szerint a stájer zenészek rend szerint a külföldre mentek is, hogy művész-nevet szerezzenek, mégis volt egy idő, a melyben egy stiriai paraszt fia, az 1660 körűl Hirtenfelden született Fux János József kétségtelenűl egyik legkitűnőbb tanítója volt a zeneszerzésnek, s kinek könyve, a „Gradus ad Parnassum”, mely öt nyelven s számtalan példányban terjedt el, mint a tiszta vocal-compositióba való bevezetés a legnagyobb zeneszerzők elismerését vívta ki s még ma is a contrapunctról írt legnevezetesebb munkák alapvető művének tartják. Fux, a ki 1698-ban a skót templom orgonistájából császári udvari zeneszerzővé, aztán a Szent-István székesegyház karmesterévé, majd császári udvari alkarmesterré, 1715-ben pedig császári udvari karmesterré neveztetett, s mind ez állásokban mint tanító fölötte érdemesen és sikeresen működött s ezért zeneértő és zenekedvelő császári urának kegyét egészen 1741-ben bekövetkezett haláláig állandóan és teljes mértékben bírta és élvezte, – az egyház, a színház és a hangversenyterem számára is igen sokat szerzett s a maga idejének egyik legjelentékenyebb zeneköltője volt. Dr. Köchel Lajos zenetudós egy terjedelmes művében (Johann Josef Fux, Wien 1872) meg is írta e stiriai mester életét és művészi pályáját. A stiriai templomok és községek krónikái sok más zenészt is magasztalóan említenek, csakhogy külön méltatásukra nincs itt elég terünk.
Fux János József.
A gráczi „Joanneum”-ban levő festmény után, Frank Gusztávtól.
Stiria zene-élete fölötte hiányosan volna jellemezve, ha a népzenéről meg nem emlékeznénk. Fájdalom, ennek kútfői alig nyúlnak messzebbre a múlt század közepénél s csak gyéren szivárognak. A régibb időkből számos népdalszöveg maradt ugyan fönn, de annál kevesebb melodia.
Fuvolás és czimbalmos.
Hackl Gábortól
A stiriai német népdal a melodia, rhythmus és harmonia tekintetében szorosan egybefügg a felsőbajor-osztrák népdallal úgy, hogy a bajor, osztrák, salzburgi és stiriai nép-melodia között csak nehezen lehet lényegesebb különbségeket kimutatni. Körűlbelűl ezzel is úgy vagyunk, mint a stájer tánczczal, mely a bajor vagy tiroli „ländler”-től nem különbözik jelentékenyen, de egyes részeiben másként tánczolja a stiriai, valamint hogy az igazi stájer hegedűs sajátságos vonókezelésével, applicaturájával és hangsulyozásával másként játsza, mint a bajor vagy tiroli. Az előadás módja a különböző, nem pedig a melódia vagy a táncz. Ez lelkesítette Lenau Miklóst a stájer tánczról, „a tánczlyrikának ez elegiájáról” írt egy költeménye megírására, mely e tánczot arra a hírre segítette, melynek ma is örvend. E táncznak a legegyszerűbb alakja nyolcz, vagy csak négy ismétlődő háromtagú ütenyből áll egy, többnyire tört harmadok- és hatadokban az alaphang és ötöd hármasának harmoniájában a nyolczados hangjegyekben haladó melódiát kisérvén, melyet mint második részt öt hanggal följebb, záradékúl pedig ismét az eredeti hangfekvésben játszanak. E szoros formában ezer meg ezer tánczdallamot találtak föl kimeríthetetlen változatosságban, gyakran a pillanat sugallatából; de a „stájer” táncz mindig háromnegyed ütenyű s az a „Styrienne”, melyet Ambroise Thomas énekeltet Mignonjával, semmiben sem hasonlít a stájerhez, csak épen a hatod ugrásokban. Mi alatt Felső-Stiria mindig a stájer táncznak hódolt szívesebben, a stájer alföldön a kényelmesebb keringő vagy „deutsch” a nép legkedvesebb táncza. Nem oly régen a vidéki lakodalmakon a menuettet is tánczolták, úgy szintén a „Kehraus”-t, meg a vánkostánczot (Polstertanz, kétnegyedes üteny), míg a kardtáncz, az abroncstáncz, a pfannhauser-táncz már csak mint történelmi emlékezetességek mutattatnak be különös alkalmakkor ép úgy, mint példáúl a régi bodzafurulyákat (Holerflöten) és Schwegel-sípokat, a gyökérkürtöket (Wurzelhörner) és a „fa-gelachter”-t. A tánczzenekar két kis hegedűből, egy kis bőgőből és egy czimbalomból állt; ma már a czimbalom, fölötte ritka s fájdalom, az első hegedűt is gyakran valami sipító klarinét helyettesíti. Szükség esetében egy hegedű s a czitera is megteszi, de a mely utóbbi szintén ritkábbá kezd már válni, míg ellenben a sikító sípláda vagy az utálatos harmonika nagyon is használatos. Egyébiránt itt-ott a vidéken is kerűl olyan zenekar, a melyben az egyik vagy a másik fúvó rézhangszernek többé-kevésbbé zajos szerepe van; de a melyet azért a tánczosok tombolása, dobogása, ujjongása és kurjongatása mégis túlzajong. Mint egykor a czéheknek volt, úgy most sokszor a tűzoltó társúlatoknak van zenekaruk, melyet gyakran tánczmulatságokra is meghívnak ép úgy, mint nagyobb városokban a katonabandát.
Mint hajdan, úgy most is szokásban van a vidéken, hogy a tánczos elébe dalol valami nótát a muzsikusnak, a melyre aztán tánczolnak. Ily módon tömérdek tánczdal keletkezett, melyek melódiájokra nézve semmiben sem különböznek a stájer ländlertől vagy keringőtől. Az egyéb alkalmakból szerzett úgy nevezett négysoros – vierzeiliger – is rend szerint nyolcz háromnegyed ütenyből áll s többnyire a tánczdalhoz hasonlít. Van azonban két, három vagy hat soros „Schnadahüpfel” is, s ennek aztán hat, tíz tizenhárom ütenyű melódiája. Tánczdal, csakhogy szöveg nélkűl, a „Jodler” is, melyben kimondhatatlan epedés és búsongás, de a legtisztább életkedv és kéj érzete is a legközvetlenebbűl és nagy erővel hangzik föl. Különösen a felvidéknek, mely különben is dalosabb, mint Stiria közepe, vagy déli része, egész kincses háza a pompás jodlereknek, melyeket önmagukban is, de más dalok függelékeként is dalolnak. Ez igazi népdalokon, a tánczdalon, schnadahüpfel-en és jodleren kivűl a városokban úgy, mint a vidéken más népdalokat is énekelnek nagy változatosságban, de ezek zenei alakjáról nem sok mondani való van, mert lényegökben többé-kevésbbé egyeznek az eddig elmondottakkal, a minthogy a legtöbb, tájszólásban dalolt szerelmi, pásztor-, vadász-, favágó- és parasztdalok többé-kevésbbé közös tulajdonai a bajor-osztrák népfajnak.
E daloknak nem csekély száma páros méretű ütenynem, de a stájer népdaloknak túlnyomó nagy száma három menetű tánczrhythmusban mozog s még ritkábbak, mint páros ütenyneműek, a szomorú lágy hangnemben állók. A legtöbb népdalt egy vagy kétszólamúlag énekelik, csak a jodlert nem, ritkán három vagy négy szólammal is, midőn a külön szólamok gyakran egymásután vágnak be úgy, hogy a második szólam csak egy vagy két üteny után csatlakozik magasabb hangvonalon az elsőhöz, ezt túlhangozván, aztán a harmadik is, a két előbbi fölött uralkodó módon bele vág s végűl az egész dalnak ismétlésénél a negyedik szólam is megszólal, a harmonikus hangszövedéknek alaphangjait énekelvén. Ha a szabadban üde hangok jól dalolják, akkor az ily dalnak leírhatatlanúl villanyozó hatása van, a minthogy az igazi stájer dal ős eredetisége- és természetességével s minden egyszerűsége és szerénysége mellett is a találó kifejezésnek gyakran meglepő erejével gazdag forrása a mulatságnak és kedvnek, s azt semmi más nem képes pótolni, legkevésbbé az úgy nevezett népénekesek előadása; csakhogy fájdalom, mind inkább elapadni látszik, minél inkább behatol az országba a műzene. Álljon itt példaképen a Veitschban énekelt következő népdal:
A népdal ápolására azonban, fájdalom, semmi sem történik, noha János főherczeg erre fölötte hatékony eszközt ajánlt. Stiriának e nagy barátja és pártfogója nemcsak a stájer népdalok és tánczok összegyűjtéséről gondoskodott, hanem oly indítványt is tett, hogy a skót dalünnepek mintájára a stájer dalosok, énekesnők és zenészek is tartsanak évi összejöveteleket versenyekkel és díjazásokkal. A stiriai mezőgazdasági egyesűletnek 1840-ben tartott egy ünnepe alkalmával ez meg is történt; de a szép példa azóta utánzásra vár s talán már nem vár soká hiába. A stájer népdaloknak János főherczeg által eszközölt gyűjteményében s más gyűjteményekben a stájer szlovéneknek is van nehány népdala, számuk azonban igen kevés s történeti összefüggésök kétségtelenűl arra mutat, hogy a szomszéd szláv fajrokonok zenevilágához tartoznak. Bár csak megtartaná a kedvező sors a zöld Stiriának az ő zenei drágakövét, a népdalt, mindenkorra, s bár csak a csattogó jodlerek, meg az üde tánczdalok ezer év múlva is ott hangoznának a hegyek és völgyek fölött!
Schumann Adolftól
