Német irodalom és színészet Stiriában. Schlossar Antaltól, fordította Király Pál
Német irodalom és színészet Stiriában.
Schlossar Antaltól, fordította Király Pál
Schlossar Antaltól, fordította Király Pál
Schumann Adolftól
A mai Stiria irodalmi életének első nyomai körűlbelűl a XII. századig érnek vissza; de, noha ama csekély számú, szerény költői értékű darabok, melyeket e nyomok fürkészése közben találunk, tisztán vallásos jelleműek, már mégis némi szellemi fölpezsdűlés kezdődésére mutatnak, sőt egyikben-másikban a képzelet némi lendűlete, költői képek s tiszta nyelv, vagyis olyan tulajdonságok vannak, melyeket mai napság minden, csak félig-meddig olvasásra méltó költői munkában önként értendőknek kell tekintenünk, melyek azonban, mivel a német műveltség és erkölcs csak nehány századdal előbb s csak lépésről lépésre haladva juthatott el Nagy Károly és utódjai révén arra a földre, melyet ma a stájer Márka határai kerítenek, már fontos jeleiűl tekintendők a kezdődő szellemi életnek. Ez a szellemi élet a traungaui Ottokárok alatt jutott további kifejlődésre. Hogy pedig erre a fejlődésre a hatalmas salzburgi érsekeknek is nagy hatásuk volt, könnyen kimagyarázható ez egyházi fejedelmeknek nagy tekintélyökön kívűl messze terjedő hatalmukból és műveltségökből. Különösen a nagy tehetségű salzburgi érsek, Konrád (ki 1147-ben halt meg), igen nagy barátságban volt a stájer márkai Ottokárokkal, s épen ez a nagy hatalmú egyházi fejedelem, ki különben egyházmegyéje papságán igen szigorúan uralkodott, teljességgel nem idegenkedett a költői törekvésektől, sőt egyik kortársa, Gerhoch reichersbergi prépost bizonyítja, hogy Konrád idejében Krisztus tiszteletét német énekekben zengették. Olyan időben történt ez, mikor a német ének az egyházi körökben valami hallatlan volt, miről ha egyéb értesítések nincsenek is, következtethető, hogy Konrád érsek a maga nagy kiterjedésű megyéjében bizonyos mértékig hatással volt a német költészet kifejlődésére. Már pedig ehhez a megyéhez tartozott nagy része annak a tartománynak is, melyet ma Stiriának nevezünk.
Hogy a kolostorok és apátságok alapítása kiválóan hatalmas előmozdítója volt úgy a latin, mint a német irodalom fejlődésének: csakhamar megmutatták a következmények a tartomány legkiválóbb híres apátságainak alapítása után. Egyik salzburgi érseknek, Szent Gebhardnak buzgó tevékenysége már 1074-ben, III. Ottokár alatt, megalapította Admont benczés apátságot; ezt követte 1096-ban St.-Lambrecht, 1129-ben Reun (Rein) kolostor és 1163-ban Vorau létesítése; ez utóbbi apátság nevét a jelen században ott fölfedezett ó-német költemények egyenesen híressé tették, s azóta ez apátság egyszer mindenkorra kapcsolatba lépett a régibb német irodalom történetével. Ugyanis Vorauban fedezték föl a XII. századból való ama híres rímes krónika kéziratát, melynek „Kaiserchronik” (Császárok krónikája) a neve, mely az ó-római világot a német császársággal összeköti s a kor szelleme szerinti legendákkal és szentek élete elbeszéléseivel kapcsolatban nemes nyelven szóló krónikás előadást tár elénk. De a német költészetnek még egyéb régi emlékeit is megőrizte a voraui tudós barátok ébersége, t. i. Mózes könyveinek és Jézus életének földolgozását, a teremtés elbeszélését, s a régibb egyházi költészet más különféle darabjai is ott maradtak fenn ősrégi kéziratokban. A St.-Lambrecht apátságban találtak rá azokra az imádságokra, melyeket az irodalomtörténet Henrik-féle litánia neve alatt ismer; zsoltárfordításokat és Mügeln Henrik nehány költeményének kéziratát Rein cistercita apátság szolgáltatta; Admont számos későbbi korú kézirata (különösen írott drámai dolgozatok, énekek és imádságok) azt bizonyítja, hogy e kolostorban szellemi iparkodás és munkásság honolt.
Az admonti apátok közűl Gottfried (meghalt 1166), Irembert (meghalt 1177) és Isenrik (meghalt 1189) nemcsak koruk legtudósabb emberei közé tartoztak, hanem előadásuk módja, noha csak latin theologiai műveket írtak, gyakran valóban költőinek mondható és a papi körökben mutatkozott költőies szellemi élet fejlesztésére nem csekély hatással volt. Nincs kiderítve, hogy Ausztriának vagy Stiriának melyik kolostorában élt (1115 és 1120 közt) Ava remete-nő, ki különféle vallási költeményeket (Jézus élete, Antikrisztus és több mást) szerzett. Ezt a nőt itt legalább meg kell említenünk, mert ő az első ismert költőnő, a ki németűl írt. Az is említendő továbbá, hogy abban a Hartmann nevű költőben, a ki az apostoli hitvallásról egy nagyobb terjedelmű verses értelmezést írt, szintén Stiria egyik költőjét, St.-Lambrecht apátság egyik praelatusát (1096) sejtik, noha némelyek közelebb bebizonyítottnak tekintik, hogy e műnek egy Rajna melléki költő volt volna a szerzője. Általában látható, hogy a legrégibb költemények mind vallási jelleműek, hogy legnevezetesebb tárgyaik a bibliából vagy a szentek legendáiból vannak véve, s hogy szerzőik mind papi állású férfiak voltak.
Hasonmás a „Kaiserchronik”-ból.
A voraui apátságban levő eredeti után.
Különösen vonzó tárgy volt e középkori költőkre nézve Szűz Mária élete. Ilyen tárgyú művet írt a XIII. századnak körűlbelűl a második felében egy karthausi barát, Fülöp, Alsó-Stiriának Seiz nevű kolostorában. A költemény, melyet ügyes verselés, az ábrázolások- és leirásokban való élénkség és szemléletesség tűntet ki, a korabeli költői művek legkedveltebbjei közé tartozik, miről legjobb bizonyíték az, hogy számos kéziratban maradt fenn, sőt különböző német nyelvjárásokba is átírták. A műnek nyilván valamely latin nyelvű régibb költemény szolgált alapjáúl. Azt, hogy szerzője stájer költő volt, maga a szerző jelenti ki költeményének nehány versében. Annak folytán, hogy a szerző a művében megnevezi magát, sőt szülőhelyét is megemlíti, egy másik stájer költő is ismeretessé lett a XIII. század második feléből. Ez a költő Judenburgi Gundacher, ki „Christi Hort” czímen írt egy nagy terjedelmű költeményt, mely az Üdvözítő életét, tanítását, halálát és föltámadását beszéli el, kezdve voltaképen már Ádám és Éva teremtésén s onnan térve át az ismert módon a Megváltó eljövetelére. Nyelve egyszerű és cziczomátlan, s a személyek rajza mégis világos és erős vonású. A szerző kilétéről semmi egyebet nem tudni, de bizonyára barát, talán judenburgi barát lehetett. A 7.000 sornál többre menő mű idáig még nincs teljesen közzé téve.
Nem látszik valószínűtlennek, hogy a Nibenlungenlied mellett leghíresebb ó-német épósz, a Gudrun, mely körűlbelűl a XIII. század első felében keletkezett s azt mutatja, hogy az éjszak-német hősmonda bizonyos kapcsolatban áll a felső Németországig elterjedt balladaszerű énekekkel, szintén stájer költő szerzeménye; legalább az az átdolgozása, mely a nagy ambrasi kéziratban van, sok tekintetben okot ad e gyanításra.
Eddig eljutva, meg kell emlékeznünk a szerelmi költészetről (Minnesang) s annak stiriai művelőiről, kivált mivel ezek egyike korának leghíresebb költői közé tartozik. A költészetet, mely állandóan a vallási titkok terén mozgott, nemcsak a tudós papi körök kedvelték, hanem a nép is érdeklődött a hősmondai kalandok és küzdelmek, úgy szintén ama nagy épószok alakjai iránt, melyek a német nemzeti irodalomnak mind maig legnevezetesebb alkotásai közé tartoznak s nagy részt a közeli Duna völgyében keletkeztek, vagy ott léptetik föl lovagi hőseiket. Hogy e hősök már régenten valóban népszerűekké lettek, tanúsítja a sok személynév, melyek régi okiratok révén Stiriában előfordúlnak s ezekből a hősi énekekből vétettek, tanúsítják több helyt úgy nevezett ház-, sőt falu- és helynevek is, melyek mind maig fennmaradtak. De még az udvari mondakörök későbbi híres költői műveiből is okiratilag igazolvák ilyen nevek; Tristan, Parzival; Gamuret, Wigalois több izben említtetnek a XIV. és XV. században; viselőik különféle, de főleg előkelő osztályokhoz tartozó személyek.
Lichtenstein Ulrik.
A párisi kézirat után.
A szerelmi lantosok közt egyik legérdekesebb, kinek családja még ma is az ő hangzatos nevét viseli, Lichtenstein Ulrik. Ez a XIII. század elején előkelő családból származván, mint költő, egészen sajátszerű helyzetet foglal el. Két nevezetes műve, t. i. az 1255-ben szerzett „Frauendienst” és az 1257-ben készített „Frauenbuch” nemcsak az udvari szerelmi költők, a kalandos lovagrend életét tükrözik vissza, hanem kivált a „Frauendienst” magáról a szerzőről is annyi részletet közöl, hogy életének nagy részét megismerhetjük belőle. Még ma is megvannak a romjai Felső-Stiriában Unzmarkt mellett annak a Frauenburgnak, melyben Lichtenstein Ulrik születhetett. Csak 1871-ben fedezték föl ebben a várban a síremlékét, melyen ez a fölirat van: „Hie leit Vlrich dises hovses rehtter erbe” (Itt nyugszik Ulrik, e háznak jogos örököse); ez egyike a legérdekesebb kő-emlékeknek, melyek a német irodalom történetére vonatkoznak. Az emlékkő hiteles voltát azonban némelyek kétségbe vonták. A „Frauendienst”-ben elmondja az énekes a meg nem nevezett úrnővel volt szerelmét. Az egész műnek művelődéstörténeti értéke van azért, hogy az udvari lovagéletet rajzolja; közbe-közbe igen szép szerelmi dalok (Minnelieder) vannak belé szőve. A beszélgető alakú „Frauenbuch” inkább oktató bélyegű.
Még egész sorát kell megemlítenünk a szerelmi költőknek, kik nagy részt Lichtenstein korában éltek. Mielőtt azonban ezekre térnénk, hadd hozzuk elő a Stiriában a XIII. század második felében élt Heinrich der Vogler nevű vándorénekest, ki ahhoz a mondakörhöz fordúlt, mely a berni Detrét tárgyazta és régibb költeményeket dolgozott át, melyekből a hegedősök ízlésében írt költeményeit különféle pótlásokkal állította össze. Valamint az említett mondaterület minden költeményét: úgy ezeket a költeményeket is, melyek Detrének a hunokhoz való futását és a ravennai csatát adják elő, erős épószi hang jellemzi.
Lovagi költő Wildon Herrand is, ki Lichtensteinhoz hasonló s vele baráti, sőt rokoni viszonyban volt. Ő is ellensége volt Ottokár cseh királynak, kinek több várat kénytelen volt átengedni, melyeket azonban később ismét visszafoglalt. Ismeretes nehány szerelmi költeménye, meg négy kisebb tréfás verses elbeszélése: „Die treue Gattin”, „Vom blossen Kaiser”, „Von der Katze”, „Der getäuschte Ehemann”. Ezekben a költő népies tréfákat dolgozott föl.
Liechtenstein Ulrik sírköve Frauenburg vár Jakab-templomában.
Petschnig Jánostól
Szintén érdemes a megemlítésre Stadeck Rudolf énekes is, ki hasonlag stájer nemes családból származott s 1260 táján élt. A Stadeck család ősi házának némi kőfalmaradványokból álló nyomai Grácztól éjszakra még ma is láthatók. Stadeck Rudolf költeményei közűl bizony csak három maradt fenn, melyekben a szerelmet a természeti élet vonatkozásai szerint rajzolja s itt-ott Walther von der Vogelweide hatását árúlja el. Hadd legyen itt még legalább említés arról is, hogy az 1260 után föllépett Pleiert, a „Garel vom blühenden Thal”, a „Tandarois” és a „Meleranz” epikai költemények szerzőjét a Plaien stájer grófi család sarjának vélték, ezt a föltevést azonban már többen kétségbe vonták. Noha már nem az udvari szerelmi költők közé számlálandó, mégis itt említendő Stiriai Ottokár rímelő krónikás, ki kor tekintetében nem nagyon messze áll az imént említett költőktől. Ez Ottónak, Lichtenstein Ulrik egyik fiának szolgálatában állt és egy jókora terjedelmű rímes krónikát szerzett, melyben rendkivűli pontossággal jegyezgeti föl Ausztriának 1250 és 1309 közötti történeteit. Noha Ottokár krónikájának inkább mint történeti műnek van nagy értéke: szerzőjét a fölfogás élénksége, az előadás világossága és a leírások kidomborodó volta miatt minden habozás nélkül a költők közé lehet számítani. Ottokár általában nagyon olvasott s nagy műveltségű férfiú volt, ki annak idején Rotenburgi Konrád vezetése alatt adta magát a költészetre és krónikájával maradandó művet alkotott.
Hasonmás Ottokár rímes krónikájából.
Eredetije a bécsi cs. kir. udvari könyvtárban.
Míg Lichtenstein Ulrik korában Stiriában a költészet, habár nem dús tenyészetű, de mégis több olyan szép virágot termett, melyek a német költészet koszorújának díszére válnak: fájdalom, a XIV. századdal kezdődő időt e tartományra nézve komor, költőietlen időszaknak kell nyilvánítanunk.
Mintha a törökök betöréseinek kezdete, a tartományban történt lázongások, különösen a fölkelt parasztok elleni küzdelmek minden nemesebb szellemi munka iránti érzéket elfojtottak volna; minden évtized újabb-újabb küzdelmeket mutat föl; a polgárság belső és külső ellenségek ellen kényszerűlt védekezni. Több szomorú esemény játszódott le Stiriának háború-dúlta földén, melyek későbbi századok költőinek tényleg becses költői művekhez szolgáltattak tárgyakat, mint példáúl az egykor oly hatalmas Cilli grófok balsorsa, Baumkircher András fölkelése és több más. Azonban a kortársak kardkivonva állnak és a költő tolla tétlen. A kolostorokban sem kegyelték többé a német költészetet úgy, mint korábban; le-leirogatták ugyan egyik, másik régibb költeményt, de új alkotás egy sem kerűl napfényre. S a hol valamely barát tollából egy-egy kisebb költemény ered, az is az uralkodó latin nyelven készűl, mely ettől kezdve kizárólagos eszköze mind a tudománynak, mind a költészetnek. Ilyesmi csak olyan időben történhetett, mikor költő és tudás általában nem vált még egymástól külön; s ez, fájdalom, több századon át tartott.
A reformáczió és ellenreformáczió küzdelmei a XVI. század végén szintén nem arra valók voltak, hogy a tartományban a költői életet gyámolítsák; de a protestáns papok működése folytán támadt egy vívmány, mely a későbbi korra nagyon üdvös lett. Gyarapodott és tisztázódott a német nyelv, melyet e papok műveik nyelveűl választottak, minek ismét ugyanezen nyelvű elleniratok lettek a következései. Ez által a német anyanyelv világosodott és honossá lett még azokban a tudós körökben is, melyek eladdig ugyancsak makacsúl ellene voltak. A protestáns papok a XVI. század végén mind csak németűl írták vallási fejtegetéseiket, postilláikat, sőt a biblia egyes részeinek földolgozásait is, követvén Luthernek nagy számú német műveiben adott példáját. Ez a gráczi jezsuitákat bizonyos mértékben kényszerítette, hogy ellenirataikat szintén e nyelven szerkeszszék, s noha az ekképen támadt theologiai vita sem üdvösnek, sem általában illedelmesnek nem mondható, legalább alkalmat szolgáltatott a nyelv folytonos használatára és egyszersmind kiművelésére. Sajnálni való, hogy akkor, mikor Ferdinánd főherczeg 1600-ban elrendelte, hogy Gráczban valamennyi protestáns könyv megégettessék, talán sok olyan mű is megsemmisűlt, mely a költői szellem életébe is beengedhetett volna pillantanunk.
A jezsuita egyetem Gráczban a XVII. század végén.
Hoffmann J. J. és Hermundt H. metszete után, Bernt Rudolftól.
Midőn 1586-ban Károly főherczeg a gráczi jezsuita-egyetemet megalapította, ez bizonyos tekintetekben mindenesetre nyereség volt a tudományra nézve; tartottak benne előadásokat a költészetből, rhetorikából, eszthetikából, a latin nyelv azonban megtartotta benne szilárd állását. Nehéz ez időből csak nehány német nyelvű költeményt is megneveznünk, vagy költő-neveket említenünk. Legfölebb, ha a teljesség végett egyet-mást mégis idéznünk kell, hazafias jellemű alkalmi költeményeket hozhatunk elő. Egy Banstingl (vagy Bainstingl) Zsigmond nevű költő Károly országló főherczeg halála után 1590-ben egy „Boldogúlt Károly tiszteletére és emlékezetére szerzett dicsőítés”-t adott ki, a következő évben egy, ugyanezen fejedelemnek „E világból való elköltözésé”-t sirató „Panaszló ének”-et, továbbá terjedelmes rímes leírását a Károly nagyszerű temetésénél rendezett gyászmenetnek, s más egyebeket. Különös költői becsök e költeményeknek nincsen, de művelődéstörténeti értékök igenis van. Nevezetesebbek Banstinglnek Eisenerz és Vordernberg bányákra irt s népies hangon tartott hosszú költeményei, melyek 1588-ban és 1589-ben Gráczban Schmidt Jánosnál nyomattak, s melyek közűl a másodikban Stiriának verses dicsőítése is olvasható. Vonzóan rajzolják ez énekek a bányász életét és foglalkozását. Úgy látszik, igen el voltak terjedve, mert Lilienbergi Abele 1684-ben megjelent ilyen czímű munkájában: „Metamorphosis telae judiciariae”, pótlásokkal megváltoztatott utánnyomatát közli az egyik költeménynek e czím alatt: „Der gemeine alte Eisenerztische Bergreimen”. Egyebek közűl, a kik a német verselést szintén próbálgatták s többnyire a jezsuiták növendékei voltak, fölemlíthetők még Kugelmann Ker. János, Merkas Péter, Purgstall Albin Kristóf gróf és Spadon Ignácz.
A költészet a XVIII. század elején is csak alkalmi és dicsőítési czélra való eszköz volt; de mindenesetre megemlítendő az ilyenek közűl az a versezet, melyet „Lipót osztrák főherczeg dicsőséges születése alkalmatosságával” 1716-ban Gráczban az országházban „elénekeltek”, de melynek a szerzője ismeretlen; vagy Hörner Ferencz Frigyesnek „Beflissener Ehrendienst in Bild und Ebenbild von zweiundvierzig Äbten des Stiftes St.-Lamberti” czímmel Gráczban 1728-ben kelt műve, mely számos versszakot foglal magában s az említett apátokat dicsőíti. A német alexandrinoknak, melyek szerzői jezsuiták voltak, első próbáiúl azokat a „költemények”-et tekinthetjük, melyek 1765-ben a felségeknek Innsbruckba Lipót főherczeg és Lujza spanyol herczegnő eljegyzésére való útazásuk alkalmából jelentek meg. Félreismerhetetlen ezekben Gottsched költői modorának hatása; a bőven alkalmazott allegoriák, a jelzők halmozása, a dagályos nyelv, szóval minden sajátság a „Kritikai költészettan” szerzőjének követelményeivel egyezik.
Különös szorgalommal művelték a jezsuita-egyetemen és a papi felügyelet alatt álló iskolákban a drámai művek azon fajtáját, mely iskolai dráma néven egyebütt is ismeretes. Ezeket rendszerint az intézet valamely tagja szerzette legtöbbnyire latin, olykor azonban német nyelven. A színházról szóltunkban majd még ezekre is visszatérünk.
Az a hatás, melyet a német szellem nagy hőseinek föllépte általában az osztrák irodalomra tett, a XVIII. század utolsó harmadában Stiriában is érezhetővé lett; Lessing dramaturgiája és Laokoonja művelni kezdte az izlést, Klopstock „Messias”-a lelkesűlt fogadtatásra talált. Mindamellett, hogy könyvvizsgálat és gyakran könyvbehozatali tilalom uralkodott, ez írók úttörő művei, valamint Herder és Wieland munkái s Goethe első dolgozatai Ausztriának legdélibb vidékein is ismeretesekké lettek. Stiriában is hamar megérezték, mily nagy jelentőségű az e művekben uralkodó erő az irodalomra és költészetre nézve, s csakhamar támadtak utánzók, kik az éjszaki Németországtól mutatott ösvényre léptek, melyen már a bécsi költők is járogatni kezdtek. 1775-ben egy gráczi hetilapban kigúnyolták Gottschedet, s jellemző, hogy ez egykor mindenható emberhez „Deutschlands Ikarus” czímű gúnyverset intéztek következő kezdő szakkal:
Es war vor Zeit ein Dichterlein,
Herr Gottsched war sein Name,
Sein Hirn und Witz war wohl sehr klein,
Sein Pegasus war lahme.
Herr Gottsched war sein Name,
Sein Hirn und Witz war wohl sehr klein,
Sein Pegasus war lahme.
Volt egyszer egy költő-féle,
Gottsched úr nevet használt,
Kicsi esze, elméssége,
Pegasusa sántikált.
Gottsched úr nevet használt,
Kicsi esze, elméssége,
Pegasusa sántikált.
Gellertnek köznapias, de gondosan szerkesztett s nem elmésség és kedvesség nélkűli meséit különösen sokan olvasták. Egyenesen ezek hatottak egy gráczi költőnőre, Pernetnére (családi nevén Kemmeter Hedvig Lujza), kitől 1780-ban Gráczban egy „Versuch in Fabeln und Erzählungen nebst einem komischen Trauerspiel in Versen” czímű munka jelent meg. E könyvben több elhasznált motivum fordúl ugyan elő, de azért költői törekvésre mutat. Úgy nevezett „komikus szomorújátéka”: „Selina”, egészen jelentéktelen kusza mű. Nem sokkal ezután azonban élénk irodalmi és költői élet kezd Stiriában fejlődni; több időszaki lap, mint az 1785-ben alapított „Grätzer Zeitung” általános és szépirodalmi tartalmú „Sonnabends-Anhang”-jával, a „Wochenblatt für die innerösterreichischen Staaten” 1775, a „Zeitung für Damen” 1792, a „Grazer literarisch-ökonomisches Wochenblatt” és más efféle folyóiratok hazai íróktól való szépirodalmi és költői dolgozatokat is foglalnak magukban. Hogy már számos költői tehetség lépett föl e tartományban, mutatta 1789-ben a Gráczban „Früchte vaterländischer Musen” czímen megjelent évkönyv (Musenalmanach), melyet 1790-ben egy második kötetke követett. S itt be kell mutatnunk az említett évkönyv kiadóját, Kalchberg János lovagot, Stiriának akkoriban legkiválóbb költőjét. Kalchberg (1765–1827) egy kötetnyi költeményt adott ki, melyek az akkori nagy költők hatásán kivűl azt a törekvést árúlják el, hogy ő az oly sokáig elhanyagolt költészetet megint igazi érvényre akarja az országban segíteni. Következő drámái: „Wülfing von Stubenberg”, „Andreas Baumkircher”, „Die Grafen von Cilli” a hazai történelemből vannak véve, ezek pedig: „Die Tempelherrn” és „Die deutschen Ritter in Accon” Lessing nyomain járnak, s főleg az utóbbi dráma, a mint megjelent, nagy figyelmet keltett mind bel-, mind külföldön. Kalchberg drámai műveit a való élet szerinti alakító képesség, biztos jellemzés és egyénítés tűnteti ki. Nem pusztán hazai érdeklődés hozza magával, hogy az 1792-ben megjelent „Andreas Baumkircher” a még ma is szívesen látott lovagi darab a stájer színpadokon. Említendő még az is, hogy Kalchberg kisebb prózai elbeszéléseinek az anyagát szintén a hazai történetből merítette, sőt nehány becses történelmi értekezést is írt, melyek még ma is értékesek. Kalchberg korának legelőkelőbb költőivel (pl. Schillerrel) levelezésben állott; évkönyve, melyről már emlékeztünk, egész sereg stiriai tehetséget tett ismeretessé. Ezek közt említendőbbek: az elmés epigramm-író König József Eustachius, a nehány költeményében Höltyhez hasonlító Unruhe Adolf Xavér, Leitner Alajos Vincze ódaköltő, az alak megalkotásában ügyes Schram Ferencz, kitől egy kötet költemény jelent meg, és Scheiger J. J., a meseköltő. Hann Venczel művei: a „Vermischte Versuche in der Dichtkunst” (1783), a „Xenokrat” czímű költemény (1787) és „Albert der Abenteurer” (1794). Wieland tehetséges utánzójának mutatkozik, ki az alakra különös figyelmet fordít. A „Xenokrat” czímű költeményt 24 éves korában írta; ez egyike a legjelesebb költői műveknek, melyeket e korból Stiria, sőt általában Ausztria fölmutathat.
A klasszikusok szorgalmas olvasásáról tanúskodnak Högen József gráczi költőnek 1793-ban megjelent költeményei. Óda-alakban írt különféle, figyelemre méltó költeményeket adott ki 1781-ben és a következő években Werneking József, a „szép tudományok” tanára Gráczban. Az a nagy érdeklődés, melyet a költészetnek Blumauer által az irodalomba bevitt fajtája keltett, s mely többnyire humoros hangú, de nem ritkán az illendőség határába ütközik, több itt említett és nem említett stájer költőt arra indított, hogy a „Travestált Aeneis” versszak-alakját és könnyed modorát utánozzák; ez utánzások közűl egynehány elég jól készűlt. Sőt 1792-ben Gráczban egy ismeretlen tanártól „Blumauer bei den Göttern im Olympus über die Investirung der Äneis angeklagt” czímmel egy kötetke jelent meg, mely az Aeneis ismert versalakjában tartva, fölszólítja a költőt, hogy még más költőket is „paródiázzon ki oly bohókásan, mint Márót”. A költemény tréfás és tanúsítja, mily nagy figyelmet keltett maga iránt a bécsi költő Stiriában is, sőt az Aeneis oly híressé tette itt Blumauert, hogy Giseke K. L. „Der travestirte Äneas” czímű bohózata 1799-ben nagy sikerrel jelent meg a gráczi színház deszkáin. A „Früchte vaterländischer Musen”-ből mint igen jeles költői tehetségeket említhetjük meg a következő (bár egyébiránt írói jegyek mögött lappangó) neveket: Auersperg Zsigmond Tivadar gróf, Wenkheim Nanette grófnő és Wurmbrand Johanna grófnő. Soknál élénk képzelőtehetség, könnyű folyású verselés, meg sok szép, nemes gondolat mutatkozik; nem hiányzik bennök az elmésség és szatíra; csaknem valamennyien gyakran használják a Klopstock és Denis (Sined bard) óta kedvelt óda-alakot, s többen a mesének is juttatnak helyet. A rímes költeményekben olykor-olykor azokkal a hibákkal találkozunk, melyeket a bécsi iskola költői sem tudtak elkerűlni, milyenek a gyarló rímek, a rím kedveért elkövetett erőltetett és lapos fordúlatok s más ilyes hibák, melyektől Kalchberg sem volt ment.
Kalchberg János lovag.
Unger Vilmos rézkarca után.
A XIX. században a nyomasztó könyvvizsgálat a költői művekre is sulyosan nehezedett; némely gyűjteményekben nehézkes ódákkal, enyelgő szerelmi dalokkal, vagy hosszadalmas balladákkal találkozunk, melyekben semmi különös erő, az előadásnak semmi szemléletessége nincs. Ilyen gyűjteményes „költemények”-et adott ki Lubi M. Gráczban 1804-ben. A honi tehetségekre nézve góczpontúl szolgált az 1802-ben „Der Aufmerksame” czímmel alapított folyóirat, melyet negyvenhat éven át (nehány évig „Stiria” változtatott czímmel) folytattak. Szerkesztője, Kollmann Ignácz, maga is drámai és lantos költő, Stiria történelméből és mondáiból számos tárgyat dolgozott föl, szerzett nehány inkább lirai drámát, meg „Erzherzog Karl” czímmel egy nézőjátékot, mely 1833-ban nagyszerű kiállítással adatott elő Gráczban is, Bécsben is.
Az „Aufmerksame”-ban közölte először a nagy tehetségű Schneller Gyula Ferencz is „Weiblichkeit” czímű szép szonett-sorozatát. Schneller hosszabb időn át tanár volt a gráczi egyetemen; szerepelt St.-Leu gróf, Bonaparte Lajos, az egykori holland király irodalmi szalonjában, ki Gráczban 1811-ben és 1812-ben sok szellemi előkelőséget gyűjtött maga köré s irodalmilag maga is működött. Ez időszak költeményei közt említendők Hammer-Purgstall József (báró) művei is, kinek 1845-ben megjelent „Die Gallerin auf der Riegersburg” czímű regénye a legnagyobbnak és legbecsesebbnek mondható azon történelmi költemények közt, melyeket Stiria fölmutathat. Nagyobb alkotásokra hivatott tehetség lett volna Fellinger János György, hatásos harczi dalok költője, kit Stiria „Körner”-ének is hallottunk nevezni; fájdalom, áldozatáúl esett katonai hivatásának már 35 éves korában, 1816-ban. A tehetségesebb lantosok közé tartozott Schulheim Jáczint (1815–1875), kinek nehány szlovén népdal csinos fordítása is köszönhető. Mandel Ágost több hazai tárgyat ügyesen dolgozott föl ballada-alakban, Hoffbauer József Stiria természeti szépségeit ünnepli dalaiban. Ebben a korban Seidl János Gábor is Stiriában időzött egy évtizeden át s ott termettek legszebb költeményei és a „Bifoliá”-kban megjelent balladái, valamint „belső-ausztriai népies dallamok”-at is gyűjtögetett. Említést érdemelnek még: Draxler A. F., Aschauer F., Fürstenwärther Klementina bárónő, Käfer Viktor, Vehovar M. és Dirnböck Jakab lantos költők; ez utolsó a szerzője a „Hoch vom Dachstein an” kezdetű, Stiriában népi és nemzeti dallá vált költeménynek. A rendkivűl szorgalmas Puff Rudolf Gusztáv (1808–1865) egyik legtermékenyebb földolgozója úgy költői, mint próza-alakban a belső-ausztriai tárgyaknak; sok népmondát gyűjtött, levél- és könyvtárakban búvárkodott, s kutatásainak eredményeit legtöbbnyire novellákba foglalta. Van tőle nehány dráma is, melyek részben színpadra is kerűltek. Ő mellette hasonló törekvésű írókat Suppantschitsch J. A. és Sonntag J. V. említendők; ezek sem kevésbbé iparkodtak minden irodalmi ágat művelni; főleg Sonntag a monda és népdal terén is buzgó gyűjtőűl serénykedett. Figyelemre méltó tehetség volt a természet lírai rajzolásában kitűnő Zusner Viktor, ki 1874-ben Gráczban halt meg, s kinek alak tekintetében is kifogástalan dalai a maguk nemében a legkedvesebbek közé tartoznak Ausztriában. Mint honi regényíró Lewohl Károly említendő, ki „Schloss Wildon” czímű történeti elbeszélésében (1844) szülőhelyét örökítette meg.
Az eddig említett írók és költők még a márczius előtti korszakba tartoznak, noha működésök részben az ötvenes évekbe is átterjed. A megváltozott politikai állapotok, az irodalom terén való fölvilágosodás és az új életnézetek, melyeket az 1848-dik zivataros év teremtett, új költői nemzedéket nevelt Stiriában. Az akkori időből csak egy jött át a mai korba, a közel kilenczven éves Leitner Károly Gottfried lovag; ő valódi példaképe a stájer költőknek; 1820 óta foglalkozik a költészettel; nem felette sokat alkotott, de műveiben kortársait mind alaki, mind tartalmi tekintetben fölűlmúlták. Nemes lírai költeményeken kivűl nagy számmal vannak tőle balladák és románczok, melyek igazi goethei szellemben irvák. Leitner dalai a természetről és szerelemről zengenek s egy sincs köztük, melyet jelentéktelennek lehetne mondani; dala mindig üde maradt, kedélye mindig mély; díszes helyet foglal ő el mind az osztrák, mind a német Parnasszuson. „Költeményei” első gyűjteménye 1825-ben jelent meg; panaszos hangú az az előszó, melyet 1880-ban kiadott novella- és költemény-gyűjteményéhez fűzött. Írt több operaszöveget, s mint tudós a hazai helyrajz, műveltségtörténet és életrajzírás terén is föllépett. „Erzherzog Johann Baptist” czímű életirata legjobb életrajza e Stiriára nézve felejthetetlen fejedelemnek.
Hamerling Róbert (szül. 1830 Kirchberg am Walde nevű helységben Alsó-Ausztriában), a leggeniálisabb költők egyike, ki egyiránt hatalmában tartja úgy a líra legédesebb hangjait, mint az epikai festés legdúsabb színeit. Egy osztrák költő sem mutathat föl oly hatalmas és magával ragadó lendületet, mint Hamerling a „Schwanenlied der Romantik”-ban, sem oly kidomborító előadást, mint ő „Ahasver in Rom” czímű költeményében; hév és erő ömlik el versein, mint Itália egén, honnan örömest kölcsönöz anyagot epikai költeményeihez. Hamerling hatalmas nyelve hangzatos és nemes, versalkotása egyszerű és szigorú. Soha legcsekélyebb túlkapást sem enged meg magának az alakban, soha le nem írna valami hétköznapi gondolatot. Épen ezért minden legkisebb költeménye egy-egy műremek, mert a dalban is mester, akár rövid rímes verset, akár az általa örömest ápolt hymnusok faját válaszsza; melyben gyakran a dithyrambusi szárnyalásig emelkedik. Még a „König von Sion” éjszakias jelenetezése is meleg színt kap Hamerling ecsetje alatt, s hősei és hősnői emelkedett életben és mozgásban tűnnek föl. Egyetlen regénye, az „Aspasia”, azt mutatja, hogy különösen kedveli a klasszikus anyagot és a délies színezést. Ebben a regényben is meleg élet lüktet, ebben is, mint oly sok költeményében, a szépség és művészet eszményét magasztalja, melynek ő lelkesűlt prófétája. Az ókori világ körébe tartozik Hamerlingnek „Amor és Psyche” czímű epikus költeménye; metsző szatíra van „mai kori épósz”-ában, a „Homunculus”-ban. Drámai művei közűl, melyek közt egy „Lord Lucifer” czímű vígjáték is van, főleg a „Danton és Robespierre” hatalmas alakító erőre mutat; e szomorújáték művészi nyelve nem ritkán vetekedik a német „lángész-korszak” drámáival. Hamerling igazi költő a szónak legnemesebb értelmében.
Hamerling mellett kell fölemlítenünk Stiriának az irodalomba ő általa bevezetett igaz fiát, Rosegger P. Károlyt (szül. 1843), azt a költőt, ki a honi hegyek- és erdőkben, ezek által pedig Németországban is nagy jelentőségre emelkedett. Soha költő ő előtte bele nem mélyedt úgy, mint ő, a nép életébe és kedélyébe; igaz, hogy a nép közt nőtt föl is. A ki azonban az egykori paraszt fiú élete könyvét ismeri s viszontagságait és törekvéseit nyomon kíséri: bámúlni kénytelen egy részről azt a kitartást, más részről azt a nagy s mind inkább-inkább fejlődött tehetséget, mely e lélekben napvilágra lépett. Rosegger eleintén őstermészetességgel és eredetiséggel teljes nyelvjárási költeményeivel keltett tehetsége iránt figyelmet. Nem tartozik e czikk körébe, hogy Roseggernek nyelvjárási költeményeit is méltassuk, meg kell azonban említenünk novellai dolgozatait, úgy szintén jellemképeit, melyeknek eredetiei oly természeti hűséggel vannak az élet után rajzolva, föl kell említenünk a népélet megfigyeléséhez való tehetségét, s az erdők- és hegyekről szóló leírásait. Majdnem mindig ugyanazon, és mégis mindig más-más jelenetezésben lépteti föl előttünk hőseit, kik rendesen valódi és igazi parasztok. Hogy mennyire hatalmában van a legfinomabb érzés, a legmélyebb bensőség, bizonyítja „Az erdei iskolamester iratai” czímű munkája, mely Brandstetter szobrásznak a gyönyörű „Waldlilie” (Erdő lilioma), Gráczban a városi közkertben álló szobormű készítésére adott ösztönt, és bizonyítják az alpesi történetekben levő egyes elbeszélések. Föltaláló tehetsége új, megkapó részleteket tud meríteni a paraszti életből, s előadása a legmelegebb érdeklődést tudja kelteni az erdő és hegyek ez egyszerű fiai és leányai iránt. A természetről szóló leírásai helylyel-közzel kedvelt költőjének, Stifter Adalbertnek, hatására vallanak, de vigyáz, hogy e leírások fárasztó hosszúságra ne terjedjenek, s mindig a rajzolt környezetben levő embernek a sorsa köti le a fő érdeklődést. Ez mondható „Der Gottsucher” czímű regényéről is, mely érdekes, gyakran borzalmat keltő pillantásokat enged vetnünk az emberi kedély mélységébe. Szintén Rosegger az egyetlen, kinek „Heimgarten” czímű folyóiratával szépirodalmi lapot sikerűlt alapítania Stiriában, mely már 12 év óta nagy pártolásnak örvend s gyülekező helye különösen a hazai tehetségeknek.
Brandstetter János „Waldlilie”-je Roseggernek „Az erdei iskolamester iratai” czímű műve után.
Siegl Károlytól
Itt kell megemlítenünk a fínom érzésű Marx Frigyes költőt is, kinek „Gemüth und Welt” czímű dalgyűjteménye mély érzésű lantos és szép alakú epikus költeményeket foglal magában; szintén ő ügyesen fordít olaszból és drámái nemes, de lirai vonásokkal vegyes nyelven szólnak. Azon költők közűl, kik a legközelebbi múlthoz és a jelenhez tartoznak, némelyek Stiria történetéből vett tárgyakat dolgoztak föl regény- vagy beszélyalakban. Ezekhez tartoznak: Mitterbacher Ferencz, ki 1878-ban, mint a gráczi Johanneum könyvtárnoka halt meg, s ki történeti elbeszéléseihez különösen a XVI. századot, meg a francziáknak Stiriába való beütését választotta háttérűl; továbbá Frank, ki a Cilli grófok történetét tette egy történeti regénye tárgyává; aztán Damisch Ede, kinek elbeszélései főleg Pettau történeteiből vannak véve; végre Zwiedineck János. Proschko Izidor szintén hazai tárgyakat dolgozott föl, s különösen Tattenbach András összeesküvését adja elő egy regényében. Említendő még mint regényíró Zistler Ferencz, kitől nehány dráma színre is kerűlt. Azon költők közűl, kik főleg epikai műveket írtak, különösen említendők: Pichler Frigyes, Fischer Vilmos és Schlegel Tamás; az első „Margaretha von Schweden” czímű verses novellájában s egy sereg balladájában erős tehetségnek bizonyúlt; Fischernek „Atlantis” czímű épósza nagy mélységű bölcseleti költemény; Schlegel régibb mondai tárgyakat kecses költőiséggel tud alakítani. Mind a három a lirában is föllépett; Fischer ezenkivűl novellákat is tett közzé, melyek tiszta világot vetnek tehetségére. Csaknem kizárólag a lira terén mutatnak föl szép sikereket: Dorn Philibert (Lazarini József Philibert báró), Frey Justus és Mayr Tüchler József. Legközelebb Hagen Adolf és Gawalowsky K. W. zengzetes hangokkal énekelték meg a német nép és német nemzeti eszme dicsőségét; az utóbbi szintén ilyen szellemben írta „Egerberg” és „Ramphold Gorenz” czímű költői elbeszéléseit, kiadván 1886-ban egy „Steiermärkisches Dichterbuch”-ot, mely szép válogatott mutatványokkal ismerteti Stiria jelenkori lantos költőit. Wechsler Ernő szép alakú költeményeket alkotott a lírai és epikai téren, melyeket gyakran vadság és komorság jellemez („der unsterbliche Mensch”), melyek azonban mindig mély költői érzésűek. Tüzes érzelmű dalai vannak Halm Margitnak, ki egy regénynyel is föllépett. Rendkívűl szeretetre méltó fiatal költőnő Khuenberg Zsófia; eredeti tehetség a próza-alakú mondaköltés terén Ertl Emil, ki egész gyűjteményre menő „szerelmi regét” szerzett. Legújabban Salburg Edit grófnő vont magára figyelmet „Der Hochmeister von Marienburg” és „Der Kronanwalt” czímű drámáival, meg szép alakú „költeményei” gyűjteményével, míg Schnitter János mint epikai költő és húmoros katonai történetek elbeszélője keltett érdeklődést. Drámaírót keveset lehet a legújabb időből fölemlíteni. A már előhozottakon kivűl Pichler Frigyes, Rullmann Vilmos, Galler Ede, Spork E. és Morré Károly írtak és vittek színpadra részint komoly, részint derűlt drámai műveket. Nevezetes tehetségnek mutatkozott a népszínmű terén különösen Morré, kinek igazi stájer népdrámája, „’s Nullerl”, remek jellemrajzolás és Gráczban oly sokszor színre kerűlt, mint hazai szerzőnek még egy darabja sem. A „Familie Schneck” és a „Regimentsarzt” szintén dicséretére válnak Morré tehetségének, drámaírói ügyességének és annak a gazdag húmornak, mely a csak közelebb fölszínre emelkedett szerzőben lakik.
Ezzel befejeztük Stiria irodalmi élete és műköltészete fejlődésének előadását. Sok legújabb időbeli szerzőtől várhatni olyan művet, mely még jelentékenyebb állásra fogja őket emelni. Egészben véve a költészet terén való sürgölődés ma ismét üdének és élénknek mondható s öröm nyomon kisérni e törekvést, mely szép jövőt igér.
A stájer színház kifejlődése a legutóbbi két évszázadban épen úgy összefüggésben van a bécsi színpad fejlődésével, mint a hogy az irodalom kiképződése is kapcsolatban áll a fővároséval. A föntebb vázolt irodalmi állapotok érthetővé teszik azt is, hogy a csekély számú stájer drámaköltők közűl egyik sem játszik valami különös szerepet a gráczi színpad életében.
Olyan régibb korbeli színdarabokról és karácsonyi játékokról, melyek Stiriában adattak volna elő, semmi tudomás nincs. Épen oly kevéssé lehet tudni, hogy vajjon voltak-e állandó színpadok az előbbi századokban. A mint a reformáczió miatti viszálkodások kitörtek az országban, senki sem gondolt mulatságra és színjátékra, s csak mikor e zavarok és a kedélyek elcsöndesedtek, akkor támadt némi érdeklődés a színpadi előadások iránt. De az is csak mesterségesen élesztetett. Miután 1586-ban az országló Károly főherczeg a gráczi jézsuita-egyetemet megalapította, szabálylyá lett, hogy az iskolai év bizonyos időszakainak ünnepein vagy farsangon elő-előadtak egyes darabokat, melyeknek szerzőit a jezsuiták közt kell keresnünk, s melyeknek előadása leginkább az egyetem épületében történt, hol még ma is megvan az egyetemi könyvtárnak az a nagy terme, melyben az ilyen iskolai drámákat előadták. E darabok nyelve eleintén kizárólag, később pedig gyakran a latin volt; mindazáltal a daraboknak szokásos nyomtatott rövid kivonatain csakhamar németűl volt a czím és a darab rövid tartalma is, s később a szereplők is németűl beszéltek egyes esetekben, hogy a nem tudós szélesebb körökre nézve is érthetők legyenek.
A mi ezen színjátékok jellemét illeti, a darabok leginkább a látványosság kedvelésére voltak számítva s nagyszerű gépezetekkel gondoskodtak arról, hogy a közönségben elegendő csodálkozást keltsenek. Példáúl 1589-ben a végitéletnek egy olyan előadását bámúlták itt, melyben a nap elhalványodott, a hold és csillagok az égről lehúllottak, a sírok megnyíltak s a halottak föltámadtak, a világ bírája királyilag jelent meg egy felhőn, a boldog lelkek seregei ég felé szálltak, a pokol lángjai fölcsapkodtak s a világ porrá égve elmúlt. Más alkalommal Szent Györgynek a sárkánynyal való viadala szolgáltatott tárgyat csodálatra méltó mutatványokra. Mikor II. Ferdinánd 1600-ban Anna Mária bajor herczegnővel való eljegyzését ünnepelte, az egyetem egy „Dávid és Saul” czímű nagyszerű színdarabot adott elő, mely két álló napon át tartott és szintén nevezetes látványosságot bámúltatott. Egy más ünnepies alkalommal 1660-ban az „Eustachius és Placidus” czímű darabban megjelent a színpadon az országló, kit Stiria nemtője levegői kocsijára vett föl és szállított Stiriába, hol Diána istennő számos állatokkal hódolt előtte. Eustachius nemtője a levegőben harczolt fúriákkal és démonokkal, melyek végre legyőzettek és a sárkányalakú isteni boszúállás mind elnyelte őket.
Ilyen és hasonló módon gondoskodtak a jezsuiták vezetése alatt előadott színdarabok nagyszerű kiállításáról. E darabok voltaképi szövegtartalma a lehető legegyszerűbb, a párbeszéd gyakran épen leczkeszerű; több ízben szőttek közbe hosszú magánbeszédeket, így pótolván a cselekmény hiányát. Természetes, hogy e darabok hőseiűl különösen gyakran a szentelő legendájából vagy a bibliából vett személyek jelentek meg; így 1603-ban egy Szent Czecziliáról való szomorújáték, l604-ben egy „Action von der heyligen Büsserin und Liebhaberin Christi, Maria Magdalena” czímű darab adatott elő; kedvelt tárgyak voltak még Esther”, „Jonathan”, „Elias”, „Job”, „Mardachäus”, de nem kevésbbé választottak személyeket és eseményeket a világi történelemből is; sőt 1649-ben egy „Constantinopel oder Constantinus der Achte, griechischer Kayser tragödienweisz von der academischen Jugend” czímű darabot adtak elő; továbbá szívesen nézett hősök voltak a jezsuiták színpadján „Cyrus”, „Thomas Morus”, „Scipio”, „Tomyris”, „Kodrus”, „Demetrius”. Azt, hogy a kor ízlése szerint készűlt mythologiai jelenetek és pásztori darabok sem hiányzottak, elég csak érintenünk.
A főiskolán kivűl még az alsóbb latin iskolákban is adtak elő ilyen és ezekhez hasonló szomorújátékokat úgy Gráczban, mint vidéki, példáúl a leobeni, judenburgi, stb. iskolákban is. Farsangban derűlt komédiákat és bohózatokat is adtak elő az egyetemi színpadon; így 1587-ben a Theophilus sáfárról való, 1602-ben a képmutató Philautus leálarczozásáról való bohózatot, 1609-ben az elveszett fiú történetéről szóló tragikomédiát adták elő. 1639-ban kerűlt színpadra a „Doller Bawrskönig das ist: Ein voller Bawr zu königl. Würde erhoben, dann widerumb in den Bawrn Stiffel gestossen” czímű ismert bohózat egy lerészegedett parasztról, ki mint herczeg ébred föl s aztán megint paraszttá változik.
Olyan drámai előadásokról, melyeken a jezsuita collegiumon kivűli erők szerepeltek volna, mint mondtuk, sok ideig majd semmi említés nincs, s noha van egy adat arról, hogy a stájer, karintiai és krajnai követek összejövetelekor 1577-ben az országházban egy szomorújáték adatott elő, ez egyszerű tudósítás mégis túlságosan fogyatékos. Csak a legutóbbi években derítették ki biztosan, hogy a XVII. század elején egy csapat „angliai komédiás” időzött Gráczban, kik nehányat azon darabok közűl is előadtak, melyeket az 1620-ban megjelent „Engelische Comedien vnd Tragedien, das ist sehr schöne, herrliche vnd auszerlesene, geist- vnd weltliche Comedi und Tragedi Spiel, sampt dem Pickelhering” czímű ritka gyűjtemény foglal magában. Az angol komédiások csak a XVI. század végén léptek föl mint rendes színészek Németországban, s az udvarnak a színházi előadások iránt való különös hajlandóságát mutatja az, hogy Ferdinánd főherczeg 1607-ben Gráczba hívta ezen angol komédiásokat, kik előadásaikat német nyelven valószínűleg a „vár”-ban, azaz magában a főherczegi palotában tartották. Rövid idei szünet után e színészek Ferdinánd főherczeg nőtestvérének, Mária Magdolnának, Medici Cosmossal való eljegyzése ünnepségei alkalmából ismét fölléptek 1608 februáriusában. A darabok, melyeket e színészek akkor a közönség elé vittek, nem csekély érdekességűek, mert ott találjuk közöttük: a „Doctor Faustus”-t, a Marlowe Kristóf Faust tragédiájának fordítását, továbbá ugyanezen szerzőtől a „Juden von Malta” fordítását, meg a „Von einem König von Cypern und von einem Herzog von Venedig” nevű színművet, mely czím alatt Shakespeare „Velenczei kalmár”-ja rejtőzik. Így Ausztria városai közt először Stiria fővárosában adtak elő színdarabokat a nagy brit drámaírótól és annak elődjétől, sőt a mi Shakespearet illeti, ennek még életében. A komédiás csapatnak az a John Green volt a vezetője, kivel később Majna melletti Frankfurtban és Drezdában találkozunk, hol e színészek 1627-ben már „szász választófejedelemségi állandó udvari színészek”-nek nevezik magukat. Hogy az említett és még több itt nem említett darabok előadása abban a korban igen jó vala, bizonyítják Magdolna főherczegnőnek az előadásokról szóló levelei, sőt maga Ferdinánd is, ki akkor Regensburgban tartózkodván, onnan írt Gráczba anyjának, Mária főherczegnőnek egy, a regensburgi jezsuita collegiumban előadott darabról, melyet az előadók „meglehetős jól adtak ugyan, de a mi szinészeinkkel össze sem hasonlíthatók”. Az angol komédiások, mellesleg említve, tíz előadásuk mindegyikeért negyven tallért kaptak, vagyis azon időhöz képest olyan díjat, melyről már szintén jobb művészi értékre lehet következtetést vonnunk.
Míg egy részről az udvar gyámolította az ilyen drámai előadásokat, más részről a stájer rendek is alkalmat nyújtottak a vándor színész-társaságoknak a föllépésre. Úgy látszik, hogy ez főleg farsangi időben történt. Említést találunk 1671-ben Elenson András és Riedel János Filep „komédiás igazgatók”-ról, kik felnémet nyelven adtak elő komédiákat, nehány évvel későbben, 1674-ben, két komédiást emlegetnek: Wohlgehaben Jánost és Schwarz Pétert. Ezek előadásairól azonban közelebbi adat nincs, csupán az előadás helye ismeretes, az országház, melyben 1688-ban és 1689-ben is történtek színi előadások.
A Gráczban ideiglenesen tartózkodott rendes színésztársaságok egyike volt a Brunius János Henriké, a ki 1722., 1727. és 1729. esztendőkben, s valószínűleg még többször is, hosszabb ideig mulatott a városban. Különösen a „Haupt- und Staats-Aktiók”, ama dagálylyal és szóáradozással telt drámai munkák, voltak azok, melyek e kor német színpadján, a mennyiben színpadnak mondható, uralkodtak. Brunius Németország legismeretesebb színigazgatói közé tartozott, Prágában és Bécsben is nagy tetszés mellett szerepeltette társúlatát. „Churfürstlich pfälzischer Hofcomödianten-Principal” volt a czíme, Prehauser Gottfried is ő alatta múlattatá bohózataival a közönséget Cseh- vagy Morvaországban. Gráczban különféle ily népies színjátékokat adatott elő, melyekből a Pickelhäringnek és a Hanswurstnak sohasem volt szabad hiányoznia. A színjátékok („Actionen”) nagy részt olyan darabok voltak, melyek a rögtönzött komédiák fajtájához tartoztak s a melyekben az előadóknak csak jeleneteik sora volt megszabva, de nem a beszédjök szövege. A darab komolyabb részét rendszerint valami „víg utó-komédia” és egy „ballet” követte, mely e szerint már 1722-ben megvolt a gráczi színpadon. A színjátékok közűl megemlítendő a „Staats und Haupt Action betittelt Käyser Nero” vagy „Die siegende Unschuld in der Persohn der asiatischen Banise”, e nevezetes átdolgozása Ziegler akkoriban híres „Die asiatische Banise” czímű regényének.
A tartomány-rendi színház 1776. évben.
Egy régi rajz után, Bernt Rudolftól.
Igaz ugyan, hogy a színész-társaságoknak Brunius idejében még nem volt saját, színházi czélokra való helyiségök, s így csak gyanítható, hogy előadásaikat rendesen az úgy nevezett bálházban (Ballhaus) tartották; a mint azonban a közönség mind több-több élvezetet talált a színházban, s különösen miután az olasz operák Bécsben meghonosodtak, Gráczban sem akartak ezek nélkűl maradni, s így külön színház építésére kerűlt a sor. Ezt a színházat valószínűleg a XVIII. század első harmadának végén a „Tummelplatz”-on „e színjátékok egyik vállalkozója, Pietro Mingotti” állította föl, de kicsiny s gyönge faépület volt, melybe nem sokkal több fért be 400 személynél. Mindazáltal ez az építkezés korszakalkotó volt a színház történetében Gráczban, hol ettől kezdve nem hiányzott többé a színház. Először csakugyan az olasz opera volt az, mely e színházban, mint már a Mingotti név is mutatja, valószínűleg olasz igazgatás alatt, ápoló helyre talált. Giovanelli, Zopi, Scalabrini, Galluppi, a híres Hasse János Adolf voltak a zenész szerzői azon operáknak, melyeket itt előadtak. Ezek közt természetesen az „udvari és állami aktiók”, a Paprikajancsi-féle darabok és kisebb balletek sem hiányoztak, mindazáltal a következő évtizedekben főleg csak vándor színész-társaságok fordúltak itt meg. Ezek közé tartozott Hadrich József „principalis” társasága, melyről 1745-ben történik említés, s mely előbb Lincz, Passau és más fővárosokban játszott; szintén ilyenek Wittmann (1757), Moser (1764) és Brunian József (1764-től 1768-ig) társaságai; ez utóbbi hosszabb időn át több ízben játszott Gráczban. Brunian utódai közűl hadd említsük csak Berner, Fuchs, Guth, Hellmann, Reuling és Wenzig nevét. 1770-ben fölszólította Mária Terézia nagy császárné Stiria rendeit, hogy állítsanak az új kor és a tisztúltabb ízlés követeléseit kielégítő színházat. A művészetet s annak törekvéseit gyámolítani mindig kész rendek csakhamar el is szánták erre magukat annyival inkább, mivel az udvar telket is adott e czélra. Így jött létre különösen Inzaghi Ferencz Antal gróf buzgó támogatásával az új tartomány-rendi színház, melyet 1776 szeptember 9-dikén Jakobelli színházigazgató egy német szomorújátékkal s ahhoz toldott ballettel nyitott meg. A sajátképi Paprikajancsi-féle bohózatokat ez ideig egy úgy nevezett „nyári színház”-ban (egy, az Eisenthor előtt állott deszkabódéban) játszogatták, melyet állítólag már a század elején emeltek, hova azonban a közönség művelt része nem igen járt. Az új színház fölépülte után ez a nyári színház is eltűnt.
Az új színház műsoráról nem sok megjegyezni valónk van; épen azok a víg- és szomorújátékok, szintúgy Salieri, Grétry, Sarti, Galluppi, Anfossi és Paisello dalművei járták itt is, mint a bécsi színpadokon. E dalművek némelyike, mint példáúl Paisello „La Frascataná”-ja, oly kedveltek valának, hogy éveken át nem tűntek le a műsorról. Ezek mellett balleteket és nagy látványosságokat is nyújtottak a közönség néző kedvének; példáúl a „Kaiser Karl V.” czímű darabban, melyet 1789-ben adtak először, elefántok, tevék, élő lovak, ágyúk s egyéb effélék jöttek elő. Aránylag hamar adták elő Schiller első drámáit. Már 1788-ban adták a „Räuber”-t, melyben „sok kutya és élő ló is jelent meg”; ugyancsak ebben az évben adták elő a „Fiesko”-t, 1789-ben a „Kabale und Liebe”-t, valamint a „Don Carlos”-t. Shakespeare szintén megjelenik a színpadon már a nyolczvanas évek vége óta, az után pedig nem sokkal későbben Goldoni és Calderon is. Lessing „Minna von Barnhelm”-jét 1791-ben adták elő először. Hensler, Steinberg, Stephanie, Schröder F. L., Babo, Bretzner, Beck H., Ziegler F. V., Brandes J. C., Spiess, Schneider H., Törring gróf, Iffland és Kotzebue és más, a kor ízlését irányozó szerzők víg- és nézőjátékai, mint Bécsben, úgy a gráczi színpadon is igen kedveltek voltak. Mozart halhatatlan zeneművei szintén csakhamar díszei lettek a műsornak; 1788-ban már a „Die Entführung aus dem Serail” és „Figaro lakodalma”, 1793-ban a „Varázsfuvola” 1795-ben a „Don Juan” és 1799-ben a „Güte des Titus” is színre kerűltek.
A XVIII. század végén élt színházigazgatók egyike volt rövid ideig Schikaneder is; 1791 óta Bellomo Károly vezeti a gráczi színpadot; ugyan ő 1790-ig a weimari udvari színház igazgatója volt, melynek főigazgatását ő utána Goethe vitte. Ideiglenesen már előbb, 1778-ban is igazgatta Bellomo a gráczi színpadot. 1797-ben Domaratius Károly vette át e színház igazgatását, s azt tizenhat éven át vitte. Kitűnő tehetségű színészei voltak; azon iparkodott, hogy a műsort a lehető legváltozatosabbá tegye; különös gondot fordított a klasszikus színjátékra. Ő alatta lépett föl 1798-ban nagy ünnepeltetések közt a gráczi születésű Brockmann színész, e század egyik legkiválóbb drámai művésze. Följegyezte a színház története, hogy ez időben Iffland is föllépett egyszer vendégűl a gráczi színpadon.
Brockmann János Ferencz Jeromos drámai művész emlékérme.
A gráczi érem- és régiséggyűjteményben levő eredeti után, Siegl Károlytól.
Ezzel a XIX. századba lép át Stiria fővárosa színházának története. Az 1805 és 1809 közti háborús évek és a francziák beütései természetesen a színpadi életre is akadályozólag hatottak. Derék igazgató volt az 1813-ban hivatalba lépett Hysel Ede, kivel különösen a klasszikus zene iránti érzék újra föléledt, s ki maga is zenei tehetség volt. Ő úgy az operát, mint a drámát egyenlő figyelemmel és szeretettel ápolta. 1823 deczember 25-dikén Stöger igazgató korában leégett a színház, melyben ez előtt még nehány hónappal az Anschütz házaspár vendégszereplése ragadta el a közönséget. Míg az előadásokat egy ideiglenes épületben folytatták, hozzá fogtak egy új színház építéséhez, mely ugyancsak Stöger igazgatósága alatt 1825-ben nyílt meg. A következő igazgatók: Pallet, Funk és Remmark a kor színvonalán tartották fönn a színművészetet. A legutóbbi évtizedekben Kreibig E. és Krüger M. igazgatók iparkodtak, hogy e műintézetnek elismerést szerezzenek. Olyan művészek, mint a Mitterwurzer házaspár, továbbá Lehmann, Schweighofer, Martinelli, Stelzer és mások, hosszasabban működtek e színházban. A kiváló énekes művészek közűl, kik e tartományi színházban szerepeltek, külünösen Materna Amália említendő meg. Krüger M. igazgató vezetése alatt különösen eleven volt a színház élete, s úgy a dráma, mint az opera terén derék műveket adtak elő. A következő igazgatók közűl Krüger utódját, Bertalant, s a gondos rendezése és jeles vezetése miatt elismerést érdemlő, hivatalát még most is (1889) folytató Schreiber E. igazgatót kell itt fölemlítenünk. Csak a hatvanas években kapott Grácz városa a sajátlag egy czirkusz-épületből átalakított „Thalia-színház”-ban, melyet később „Stadttheater”-nek és „Theater am Stadtpark”-nak neveztek el, egy második színpadot, mely különösen a vígjátéknak, operettnek és látványosságoknak van szánva, s melynek igazgatása rendszerint egy kézben van a tartományi színház, vagy legújabb hivatalos elnevezéssel, „Theater am Franzensplatz” igazgatásával. A meiningeni udvari színészeknek a legutóbbi évtizedben több ízbeli hosszabb vendégjátékai rá fordították a figyelmet a „városi színház”-ra is.
Schumann Adolftól
