A renaissancetól az újkorig. Wastler Józseftől, fordította Pasteiner Gyula
A renaissancetól az újkorig.
Wastler Józseftől, fordította Pasteiner Gyula
Wastler Józseftől, fordította Pasteiner Gyula
A renaissance, a derűlt életszeretet művészete, későn jutott el Németországba, s még tovább tartott, míg az új művészet szelleme behatolt az építészeti formákba. Vannak itt a XVI. század elejéről való festmények, melyeken meglátszik a renaissance üde lehellete; ennek daczára az 1515-ben épűlt gössi apáczatemplom csúcsíves művészetű. Azonban a dél felől jövő áramlat nem sokára ezután leszorította e kimerűlt művészetet; hisz Stiria sokkal közelebb van Olaszországhoz, semhogy az éjszaki tartományoknál ne hamarébb fogadta volna be az új művészetet. Tudjuk, hogy a gráczi várnak I. Miksa császár alatt megkezdett újjáépítése 1523-ban fejeztetett be, s habár az épületből, legalább eredeti formájában, mi sem maradt meg: becses ereklyeként őrzik zárókövét, illetőleg azt a bronz emléktáblát, mely a zárókő ünnepélyes letételének alkalmával az épületbe beillesztetett. A táblán a fölíráson és gróf Dietrichstein Zsigmond, Stiria kapitányának domborművű képmásán kivűl fínoman kimunkált legtisztább renaissance művészetű díszítmény látható. Ha tehát az emléktábláról következtetést lehet vonni az épületre: akkor a Miksa-féle várat renaissance építménynek kell képzelnünk. A gráczi országház ama része, melynek homlokzata az úgy nevezett lovagteremmel a Schmiedgasse nevű útczára szolgál, 1531-ben fejeztetett be. Az utóbbit többször újjá építették, homlokzatából azonban megmaradt egy igen tanúlságos darab, melyen felismerhető nem egyszerűen a renaissance, hanem az, hogy egy német építőmester miként fögta föl e művészetet. Ezek az emlékek képviselik az új művészet kezdetét Stiriában.
A század közepe felé kezdték belátni, hogy a mind rohamosabban előnyomúló törököknek sikeresen csak úgy állhatnak ellen, ha Gráczot és Stiria délkeleti városait olasz rendszerű új bástyákkal erősítik meg. I. Ferdinánd császár 1544-ben elhatározta, hogy először is a várat és Grácz városát fogja ekként megerősíteni, és e czélból meghívta Domenico de Lalio olasz várépítőt. Számos olasz építőmester sereglett Stiriába De Lalio után és így kezdődött az olasz művészek és munkások bevándorlása, mi egész a XVII. század első negyedéig tartott és e művészek, hogy úgy mondjuk, személyesen hozták magukkal az olasz renaissance művészetet. Minthogy pedig ezek az olaszok nemcsak Grácz, Fürstenfeld, Radkersburg, Marburg, Pettau és Rann városok erődítményeit építették, hanem hivatalos állásuknál fogva azzal is megbízattak, hogy városházakat, kastélyokat, a patricziusok számára lakóházakat építsenek, s így az összes építési tevékenység Közép- és Alsó-Stiriában az ő kezökre jutott, és a mily mértékben újabb jövevények szaporították számukat, oly mértékben leszorították a hazai német mestereket, kik az új művészetben nem voltak oly járatosak, „ókoriasan építeni” nem tudtak oly jól, mint az olaszok. A gyér maradványok tanúsága szerint a német építőmesterek, kik a közel Salzburg és Felső-Ausztria hatása alatt állottak, csakis Felső-Stiria hegyes vidékein folytatták tevékenységöket, ott, a hova az olasz várépítők hivatalos tevékenysége nem terjedt el. E különben kevésbbé jelentékeny műveken és a már említett gráczi maradványokon kivűl tulajdonképeni német kora renaissance nincs Stiriában; a mi jelentékeny mű a XVI. századból és a XVII. század első harmadából fönmaradt, az, mivel olaszok készítették, olasz jellegű.
A gráczi vár bronz emléktáblája 1523-ból.
A gráczi múzeumban levő eredeti után, Siegl Károlytól.
Domenico de Lalio, ki mint „Ő római császári felsége ausztriai tartományainak fő építőmestere" vezette az előbb említett stájer városok erődítményeinek építését, többek között 1558-ban megkezdte a gráczi országházat újjá építeni és pedig azt a két szárnyat, melyek közűl az egyik a régi lovagteremig terjed, a másiknak pedig homlokzata a Herrengasse felé van. Az utóbbi homlokzaton könnyű fölismerni a mestert, ki Velenczében nyerte kiképeztetését. Míg a dór oszlopos kapu némileg számít a német elemmel: addig az első és a második emeletnek finom oszlopocskákkal elválasztott páros ablakai a velenczei kora renaissancera mutatnak. A velenczei jellemvonás még határozottabban mutatkozik az épület akkori közép részén, a mennyiben három-három pár ablak egybe foglalásából mind a két emeleten egy-egy loggia-féle támad, s különösen a második emeleti erkélyes loggia egyenesen a velenczei Canal grandéról kölcsönzött mintára mutat. A faragott koczka kövekből épített pompás udvari rész egymás fölött három nyílt folyosóból áll, mindegyik dór pillérekkel. E nagyszerű építmény a mestert 1563-ban bekövetkezett haláláig foglalkoztatta; tanítványai és egykori pallérjai, Tade Péter meg Dela Porta de Riva Benedek, 1564-ben fejezték be a művet.
A gráczi országház kapuja.
Wastler Józseftől
A gráczi országház udvari része.
Bernt Rudolftól
A gráczi országházon megtaláljuk mind ama lényeges vonásokat, melyek a Stiriában virágzott kora renaissance építést jellemzik; egészen megegyezők az épületek, melyeket a mester tanítványai és követői majdnem száz éven át építettek. Az építészet e stiriai helyi iskolájának eredeti és tipikus vonását ismerjük föl a két vagy három osztályú félköríves ablakokon, melyeknek oszlopocskáit egyharmad magasságban gyűrű-alakú tagozat övezi. Ez oly alakzat, mely német földön – tudtunkkal – sehol sem fordúl elő. Lalio iskolájának legkiválóbb műve az 1555-ben talán maga Lalio, de mindenesetre iskolája által épített, négy saroktornyú Ratmannsdorf kastély Weitzban. A kastély berendezéséből mesteri fa burkolatú és berakott díszű szobát bír egy gráczi magántulajdonos; fölirata szerint 1564-ben német mester készíté e német renaissance művészetű művet, a mi azt bizonyítja, hogy midőn az építészet olaszok kezében volt, akkor is németek voltak az asztalosok, az intarsia készítői és általán az úgy nevezett kis művészetek mesterei. Továbbá megemlítjük a gráczi cs. és kir. várpalota díszlépcsőjét, melyet valószínűleg 1568 és 1570 között de Lalio veje, Macco Dionisio Tade épített. A lépcső a várpalotának a hagyomány szerint III. Frigyes császár által emelt szárnyához volt építve, s 1854-ben ez utóbbival együtt lebontatott. Ide tartoznak még: Hollenegg kastélynak a 1577-ben épűlt udvari része és festői hatású lépcsője, mely egészen Lalio szellemében van kigondolva; az országháznak Rindscheit-féle szárnya, mely Antonio Marmoro műve és alig észrevehető változtatással déli irányban folytatását képezi a fő homlokzatnak és az udvar árkádjainak; végűl pedig az 1588-ban épűlt hatalmas harangláb a Schlossbergen. Hogy a kora renaissance e mesterei építményeiknek mily festői hatást tudtak adni, arra szolgáljon példáúl a vörös rákhoz czímzett gráczi ház udvara.
II. Károly főherczeg, ki 1564-ben vette át az ausztriai tartományok kormányzatát, nagy örömét lelte az építkezésben. Terveinek végrehajtásával eleinte a Lalio iskolájából kikerűlt mestereket bízta meg, s pedig ezek közűl első sorban Marco Dionisio Tade udvari pallért, a ki a várpalotának már említett lépcsőjét, az után 1568-tól 1570-ig Gjaidhof vadászkastélyt Toblban, s valószinűleg ugyanakkor építé Carlau nyári kastélyt Grácz mellett. Sajnos, a két kastély, melyek közűl az utóbbi most fegyház, oly sok átalakításon esett át, hogy eredeti építészetöknek alig maradt nyoma. Hasonló sors érte az Andrea Bertoletti által Braunsee mellett 1578 és 1588 között épített Weinburg nyári kastélyt. A főherczeg maga és családja mausoleumát a seckaui székesegyházban Alessandro de Verda által építteté, a ki e föladaton 1587-től 1592-ig dolgozott. A mester a templom éjszaki oldalhajójának két első jármát egybe foglalva akként alakított belőle kápolnát, hogy a templomba szolgáló oldalát márványból emelt gazdag korláttal zárta el.
A vörös rákhoz czímzett ház udvari tornácza Gráczban.
Wagner Adolftól
Itt már más szellem uralkodik. Úgy látszik, Verda a 1576-ban jött Olaszországból, a hol akkortájt már az úgy nevezett barokk építés dívott. Bizonyára úgy gondolkozott, hogy az idegen országban egészen szabadjára eresztheti képzelmét, mert a virágfűzéreket, maskarákat, cartouche-okat, mindenféle állatok alakjait, szárnyas és szárnyatlan nemtőket, médaillonokat a lehető legpazarabbúl alkalmazva, igazi dagályos barokk művet alkot alig hét évvel Palladio halála után, és ugyanakkor, midőn a gráczi Schlossbergen a haranglábot de Lalio a kora renaissance legtisztább formáiban építé. Verda finom festői érzékű mester volt. A formák gazdagságával drága anyagokat párosított: fehér, vörös és fekete márványt, más színes köveket berakva, aranyozott bronzot és stuccót, s a formák és a színek gazdagságát a boltozat falfestményei tetőzték be. A mausoleum a hegyek között annyira el van dugva, hogy, sajnos, kevésbbé ismeretes, de mint német földön a legragyogóbb barokk díszítményű alkotás említésre méltó. (Lásd a 135. lapot.)
Alessandro de Verda e művével honosította meg Stiriában az olasz barokk művészetet, a többi olasz építőmester azonban még sokáig ragaszkodott a szigorúbb renaissancehoz. Ezek építették a már említett épületeken kivűl 1540 körűl Windischgrätz herczeg számára az Übelbach melletti Waldstein kastélyt, melyet a később hozzá épített toldalékok tömegében úgy, mint Ratmannsdorfban is, a keresztbe állított saroktornyokon lehet fölismerni. Egyéb építmények: Spielfeld és Thannhausen kastélyok, az utóbbit a Lalio-féle páros ablakok jellemzik, a kastélykápolna homlokzatán pedig a csúcsíves és renaissance formák naiv keveréke vonja magára figyelmünket. Az 1596-tól 1603-ig Gráczban a Rosenbergen épűlt Rosegg nevű kis kastélynak szintén a sarkon keresztbe állított tornyai (most erkélyek) vannak. Hogy későbbi időkben mily barbár módon bántak a renaissance szép műveivel, bizonyítja e kis kastély is, melynek kőből faragott szép tagozatú ajtó- és ablakfeleit utóbb kiszedték és részben eldobálták, részben pedig a kertben alárendelt czélokra használták. Megemlítjük még Fürstenfeld és Rann kastélyokat, melyeket utóbb teljesen átalakítottak, az úgy nevezett „Gymnasialstöckl”-t, a gráczi egyetemnek 1619-ben épített toldalékát, a Rottenmann melletti Strechau kastélynak 1629-ben befejezett árkádos udvarát, végűl a gráczi országház kápolnáját és udvari lépcsőjét, melyet 1630-ban di Bosio épített. Mint ebből látszik, hogy Lalio iskolája az olasz kora renaissance művészetet egész a XVII. századig megőrizte.
Strechau kastélyon 1528-tól fogva, mikor Hans Hofmann birtokába kerűlt, csakis kiváló művészek dolgoztak. Az említett tulajdonos, majd családfabeli utódai, végűl az admonti apátok szünetlenűl építettek a kastélyon és szépítettek rajta úgy, hogy a büszke, jól megerősített várkastély valóságos remekévé vált a művészi díszítésnek. A szobrászatról és a képírásról szóló fejezetben lesz helyén a kastélykápolna pompás falfestményeit és a folyosók gyönyörű stucco-díszítményeit méltatni; itt megemlítjük a szobáknak fából készűlt szép mennyezetét, a nagy lovagtermet, melynek festményekkel díszített mennyezete egy darab salzburgi márványból faragott oszlopon nyugszik, a fából és márványból való pompás ajtókat, végűl az 1629-ben Orbán admonti apát alatt szép fehér mészkőből épített udvart. Ime itt, Seckautól alig néhány mérföld távolságra, 37 évvel a barokk mausoleum befejezése után, még egy tiszta renaissance művészetű építmény emelkedett.
1596-ban lépett föl Gráczban Giovanni Pietro de Pomis, ki mint udvari festő, építész és várépítő ritka sokoldalú tevékenységet fejtett ki. Lalionak még élő tanítványai mellett, kik mesterük hagyományaihoz szigorúan ragaszkodtak, De Pomis saját útján haladt és igazi mestere volt a barokk művészetnek. Építészeti fő műve, II. Ferdinánd mausoleuma Gráczban, melyen 1614-től 1633-ban bekövetkezett haláláig dolgozott. A mausoleum latin kereszt elrendezésű és épen a székesegyház mellett, a román művészetű egykori Katalin-templom helyén áll. A hosszúhajó és a kereszthajó dongaboltozatú, a négyzeten kupola emelkedik. A déli kereszthajó kerűlékalakú toldalékban végződik, melyet egy második és nagyobb kupola föd, és ez alatt van a tulajdonképeni sírbolt. A koczkakövekből épűlt homlokzatot, mely diadalívhez hasonlít, dór pillérek elé állított négy jón féloszlop tagozza, a rajtuk nyugvó gerenda fölött egyenes vonalú oromfal emelkedik, melynek nagy méretű köríves oromfal szolgál keretűl. Ez utóbbi, de még inkább egy másik, a székesegyházra szolgáló félköríves oromfal arra mutat, hogy a lodi-i születésű De Pomis Velenczében tanúlt. A szobrokkal és festményekkel díszített homlokzat, a magas lámpával koronázott két kupola, a köríves magas oromfalak, az apsis mögött emelkedő köralakú, magas tornyok együtt véve oly dúsgazdag, festői hatású csoportot képeznek, mely a maga nemében Németországban páratlan. Az egész tisztán festőileg van gondolva, fölismerhető rajta, hogy a művész első sorban festő volt. Az építészeti formák barokk ízlésűek, részben túlságosak, de az építészeti alapgondolat azért mindenütt érvényesűl. A föld alatti sírboltnak finom kivitelű stucco-díszítménye van, melyet az építőművész tervezett, a felső kápolnák díszítménye azonban csak a század végén készűlt.
Egy rövid pillantást óhajtunk vetni a német művészekre, mielőtt a XVII. század második felében működött olasz barokk mesterek műveivel foglalkoznánk, a kikre nézve De Pomis mausoleuma irányadó volt, és kiket Alessandro de Verda már a XVI. század utolsó negyedében megelőzött volt. Már följegyeztük, hogy az olasz építőművészek betódúlása előtt Stiriában némi nyomai mutatkoztak a német renaissance kezdetének, de azt csirájában elfojtották az olasz várépítők. Felső-Stiria völgyeiben, hová az olaszok nem jutottak el, nem egy német mű jött létre, milyen példáúl a Gröbming melletti Moosheim kis kastély, melynek udvarában érdekes sgraffito-díszítmények máig fönnmaradtak. Ugyanitt ritka szépségűek a káryai nők könnyedén rajzolt alakjai, szóval az igazi naiv és kedves német renaissance művészet, noha a mester nevét nem tudjuk. Felső- és Közép-Stiriában nem egy paraszt házon egész a XVIII. század közepeig voltak többnyire barna és fehér színű, szalagmustrás és hat ágú csillagos sgraffito-díszítmények.
Hans Walter az Eggenberger család ehrenhauseni mausoleumának építője, volt az első német építész, a ki nagyobb önálló művet alkotott, s nem szorítkozott csupán arra, hogy a XVI. század második felében dívó szokásként építő anyagot szállítson az olaszok építményeihez. Igaz, hogy Walter alkotásának elrendezésében és fölépítésében igen kevés a német elem, mivelhogy a német mester tulajdonképen De Verdát utánozta, s rajta volt, hogy előképén esetleg túl tegyen. Tulajdonképen csakis a hosszú oldal négy támpillére mondható németnek, mint olyan, mely a régi hagyományhoz ragaszkodik. Két férfi Herma, roppant nagy volutában és fenyőtobozban végződő oromfal, az erőt jelképező oroszlán, mely az angyalok által tartott czímerpaizst őrzi, ezek fölött Szent Rupert trónon ülő alakja képezik a kapu díszét, melyet még fölülmúl a belső díszítmény gazdagsága. Belűl szabadon álló négy korinthusi oszlop és nyolcz falpillér tartja a nyolczszöget, melyen a kupola nyugszik. A csatornázott oszlopokon csigavonalban szőlőindák kúsznak föl, az indák gazdag levelűek és tele vannak szőlőfürtökkel, mintha a két vitéz harczos, Eggenberg Rupprecht táborszernagy és unokaöcscse, Eggenberg Farkas horvát és tengermelléki főhadparancsnok emlékén Marson és Szent Ruprechten kivűl Bacchusnak is volna valami jelentősége. A művész, hogy az egésznek még harcziasabb jelleget adjon, a fő homlokzat két sarkán roppant koczkára egy-egy kő óriást, régi római viseletű harczost állított, melyek mindegyike 5.6 méter, tehát egyenlő magasságúak a római Piazza di Monte cavalli két régi Dioskurosával. Mire nem volt képes a barokk művészet! E két óriás, – melyek építészileg véve diadaloszlopok, úgy fogják közre maguk közé a mausoleumot, mint valami bábjátékot, – voltakép két kő Gullivers száz évvel korábban alkotva, mint a hogy Swiftnek e tárgyú irodalmi eszméje fölmerűlt.
A német renaissance tulajdonképeni építményei közűl 1623-ban épűlt a Murau kastély. Hatalmas épület négyszögű udvarral, oszlopos árkádjai, ablakbélései és igazi német oromfalai sárgás színű szép tuffkőből vannak.
A tartományi fegyvertár kapuja Gráczban.
Wastler Józseftől
1630-ban kezdték újjá építeni a Grácz melletti Eggenberg kastélyt, melynek fő homlokzata és a közepén emelkedő oromfal szintén német mester kezére vall. Negyven évnél tovább építették e hatalmas kastélyt, de 1653-ban ismét olasz mester, Antonio Pozzo vezeti az építést és az udvari árkádokat olasz renaissance ízlésben építi (137. lap). Gráczban az első német renaissance épület az 1644-ben Wundegger Ádám által épített tartományi fegyvertár, mely a Herrengasséban levő országházat dél felől befejezi. Egyszerű épület ez, a mennyiben a csekély magasságú emeleteken az építés eszközeivel nem igen lehetett nagy hatást előidézni, azonban a kapu, mely mellett két oldalt egy-egy fülkében Mars és Bellona jellemzetes alakja áll, szigorú és egyszerű volta mellett méltó hatású. Ekként kettős képet mutat a stiriai országház. Éjszaki oldalán a Lalio-féle velenczei kora renaissance azt az időt jelöli, mikor olasz mesterek az új művészetet Németországba átvitték, déli oldalán pedig Wundegger Ádám német mesternek a hazai állapotokból fejlődött önálló építészetét látjuk. Az épület e két oldala egyszersmind megjelöli a művészet két sarkpontját, melyek között Stiria építészeti alkotásai egy századon át mozogtak. Német fölfogás jellemzi továbbá Riegersburgban a „Galleria” épületet és egyik-másik kastélyát a tartománynak, sőt még az 1694-ben újjá épített Arnfels kastélyt is. A német irány azonban kezdett kihalni, midőn a század közepén nagyobb építési vállalatokhoz ismét Olaszországból hoztak mestereket.
Az olasz művészek második korszakában legjelentékenyebb mester Domenico Sciassia, kit a szintén olasz származású Pierin Benedek apát hívott meg és rábízta a St.-Lambrecht apátság épületének helyreállítását. Sciassia 1640-től 1644-ig építette e pompás épületet, mely a formák egyöntetűsége tekintetében túltesz Felső- és Alsó-Ausztria dúsgazdag apátsági épületein. Egyszerűség és nagy arányok volt az elv, mely a művészt vezette. A széles és magas folyosók dongaboltozatának stucco-díszítménye a milyen mértéket tartó, épen olyan kecses, a művész csakis a nyári ebédlő (császárterem) mennyezetén fejtett ki nagy pompát, melyet még fokoz a császároknak medaillonokba festett képmása. 1645-ben a mester az apátsági templom nyugati homlokzatán fehér márványból pompás kaput épített. Sciassia nyilván hatással volt a nyugati chorusnak és a sekrestyének 1643-ban készűlt pompás díszítésére is. A székek a chorusban, az oltárok és a szekrények a sekrestyében elragadóan szépek, s mondhatjuk, hogy a mester az Alpeseken innen oly sekrestyét alkotott, mely fa burkolat és faragványok tekintetében méltán sorakozik Felső-Olaszország híres sekrestyéihez.
Sciassia 1644-ben fogott Mária-Czell csúcsíves templomának átalakításához. A támpilléreket belevette a templom belsejébe, a mi által a hajók szélesebbekké váltak, a régi szentélyt pedig lebontá, s az így nyert tért arra használta, hogy a templomot kelet felé két járommal meghosszabbítsa, az utolsó járom fölé pedig kerűlékalakú kupolát emelt. A kupolát tartó pillérek fülkéi, melyekben a szenteknek életnagyságot meghaladó alakjai állanak, a falakban elrendezett páholyok, végül a hatalmas fő párkány nagyszerű összhatása bizonyítják, hogy a mester remekűl tudta az épület belsejét tagozni. Sajnos, hogy a fehér meszelés egyhangúsága árt a csarnok szépségének; csakis az 1856-ban színesre festett oldalkápolnát látva, bírjuk elképzelni a hatást, mely a művész szeme előtt lebegett. Sciassia St.-Lambrecht apátságban halt meg és a Mária-czelli templomban van eltemetve. A Stiriában dolgozott legjelentékenyebb olasz művészek egyike, a ki több, mint egy félszázaddal azután, hogy Alessandro de Verda a barokk művészetet meghonosítá, St.-Lambrechtben még egyszer elővarázsolta a változatlan renaissance művészetet.
A Jézus szívéről nevezett templom Gráczban.
Mikovics Róberttől
A XVII. század második felében Gráczban, valószínűleg olasz mesterek vezetése alatt, kiknek nevét azonban nem ismerjük, több stiriai nemesi család számára épűlt palota. Mindez épületek barokk ízlésűek és Lalio iskolájának XVI. századbeli épületeivel ellentétben különösen jellemzik a tágas lépcsőcsarnokok, mintha egy csepp genuai vér jutott volna szervezetükbe, de miként jutott oda, azt nem tudjuk. Csakis az Eggenberg-féle palotát (tartományi törvényszék), az egykori Dietrichstein-féle (Burggasse 9. sz.) és a Stubenberg-féle (Neugasse 7. sz.) palotát említjük meg. Ezeknek és velük más palotáknak is stucco- és fresko-díszítésű, többé vagy kevésbbé pompás tágas lépcsőcsarnokuk van. Szokás volt ez időben a homlokzatot is stuccóval díszíteni, a mire példa a Fő-téren a 11. számú ház (Haus am Luegg), mely mint a maga nemében páratlan, említésre méltó. Az emeleteket jelölő párkányok a házon teljesen eltűnnek és az egész homlokzatot pazar domború díszítmény foglalja el: virágedények, vaskos gyümölcs füzérek, cartouche-ok és kagylók.
A XVII. század folyamán Gráczban és általán Stiriában épített templomok, a már említettek és a voraui szép apátsági templom (1660–1662) kivételével, nem annyira jelentékenyek, hogy azokat itt szóba hozzuk. Azt azonban nem hallgathatjuk el, hogy az 1656-ban július 20-ikán Gráczban született erlachi Fischer Bernát 1688-ban olaszországi tanulmányútjáról visszaérkezve elkészíté II. Ferdinánd mausoleuma belsejének tervét s így szülővárosában avatta föl magát építészszé.
A század vége felé Gráczban épűlt három palotával fejeződik be az olasz mesterek vezérszerepe. 1690-ben herczeg Eggenberg Seyfried a mariahilfi minoritáknak nagyszerű elrendezésű ebédlőt építtetett. Minthogy ez időben Carlon Sebestyén volt a herczeg építőmestere, ki az Eggenberg kastélyon is épített, igen valószínű, hogy az említett ebédlő is az ő műve. Második az 1702-ben a Paulos-kapun belűl gróf Wildenstein János József számára épített palota (a család kihaltával most közkórház). E jellegzetes barokk építmény a földszínt fölött főemeletből és e fölött félemeletből áll. A Wildenstein-czímer szárnyas saskarmai igen ügyesen fölhasználva az ablakok alsó párkányait díszítik. Nem szenved kétséget, hogy az ismeretlen építész olasz volt. És hogy határozottan barokk ízlésű művészszel van dolgunk, azt bizonyítják a pillérek kerek fülkéibe állított oszlopok, melyeknek átmetszete nem is kör, hanem kerűlék-alakú, a mi olyan barokk szertelenség, a milyen még Olaszországban sem fordúlt elő.
Harmadik mű az 1700 és 1710 között gróf Attems által épített palota (Sackstrasse). Ez genuai jellegű és szép arányai, a kapuknak keretűl szolgáló hatalmas rustika, a két egyenlő emelet ablakainak élénk formái pompás hatássá egyesűlnek.
A XVIII. század első felében Stiriában még nehány jelentékeny épület keletkezett. Közűlök említendő az 1701-től 1725-ig Carlon Joachim által épített pöllaui apátsági templom, mint olyan, mely az egész tartományban a legkiválóbb renaissance művészetű egyházi építmény. A templom egyhajójú, két oldalt, az oldalhajók helyén mély kápolnák vannak, a kereszthajót és a szentélyt félkörű apsisok zárják; a kápolnák fölött karzatok, a négyzet fölött pedig kupola emelkedik, a falakat stucco-márványból való korinthusi pillérek osztják mezőkre. A salzburgi székesegyházéhoz hasonló világos, értelmes elrendezés igen jó hatást tesz, a mit még fokoz a czikornyák hiánya.
A XVIII. század elejére esik az admonti apátság kibővítése is. 1734-ben kezdették Hayberger Gotthard steyri polgárnak és építésznek ma is meglevő terve szerint az apátságot átalakítani. E nagyszabású terv szerint az apátsági épület 360 méter hosszú lett volna, tehát csak 80 méterrel rövidebb, mint a világ legnagyobb palotája, a Vatikán. Azonban a tervnek csak egy része valósúlt meg úgy, hogy a Hueber József gráczi építőmester által 1766-ban tovább épített éjszaki és keleti szárnynyal együtt a tervezett épületnek a fele sem készűlt el.
A hatvanas években hozzá fogtak a híres könyvtári terem díszítéséhez, a mi 1775 és 1776-ban Altomonte falfestményeivel be is fejeztetett. Az admonti épület St.-Lambrecht apátsággal összehasonlítva kétségtelenűl szegényesnek mondható; annál pompásabb benne a könyvtári terem, mely Németországban a legnagyobbak közé tartozik, Ausztriában pedig csak a bécsi udvari könyvtár múlja fölűl; különösen nagyszerű hatású úgy szerkesztés, mint díszítés tekintetében a közép-pavillon. Gráczban és környékén még megemlítjük Mária-Trost búcsújáró templomot (1714-től 1746-ig), mely leginkább drága márvány oltárainál fogva méltó a figyelemre, s melyen a Wildenstein-féle palota kerülékalakú oszlopai utánoztatnak; azután az 1742-ben Stengg János György gráczi építőmester által épített reini apátsági templomot, melynek belseje a korcs formák mellett is jó hatású, végűl pedig a gráczi országháznak ugyanekkor átalakított termét (Landstube), mely hatalmas alkotás ugyan, de aprólékos és czikornyás díszítményén észrevehető, hogy ez időben a franczia rokoko művészet már az egész világon uralkodott. Az utóbbi átalakítás vezetője Kräxner György volt és mind e nevek azt bizonyítják, hogy a XVIII. század két első tizede után a már honosított Carlon kivételével Gráczban csupa német építőmesterek működtek, kik az olaszok tanítványai levén, majdnem kivétel nélkűl az olasz barokk ízlésben építettek. Csakis a stucco-díszítést üzték olaszok egész a század végeig.
A XVIII. század második felében Obernburgban építette Persky Mátyás Stiria alsó vidékének legnagyobb templomát. Midőn 1782-ben számos kolostor föloszlatása következtében iskolák, kórházak és egyéb emberbaráti intézmények czéljaira tágas épületek fölött rendelkeztek, hosszú ideig nem volt arra szükség, hogy újabb épületeket emeljenek; ekként az építészet terén e század közepéig tartó szünet következett, a mit a franczia háborúk és egyéb körűlmények is okoztak. A jelen század hatvanas éveiben építé Bücher Vilmos az admonti csúcsíves monostortemplomot, báró Schmidt, a bécsi székesegyház építőmestere pedig Gráczban a bár kicsiny, de fölötte érdekes Mária-templomot. Azóta lerombolták a gráczi bástyákat és városkapukat is. A megszűntetett vár glacisjának puszta térségén pompás díszkert készűlt, új városrészek keletkeztek, a belső város tőszomszédságában szép nyaralók épülnek.
Az újabb épületek közűl nagyobbszerűek és említésre méltók: az egyetem intézeti épülete, báró Geszler-Herzinger és Apfaltrern palotája, gróf Meran bérháza, a Johannes-udvar (a felső emeleten arany alapon falfestményekkel), a stiriai takarékpénztár épülete, a Thonet-udvar (német renaissance), a polytechnikum, végűl pedig a legjelentékenyebb emlékszerű épület a Hauberisser György stiriai építész által XIII. századbeli franczia csúcsíves rendszerben épített, Jézus szívérül nevezett templom, mely egyaránt kiváló úgy festői elrendezés, mint szigorúan művészetszerű kivitel tekintetében. Van okunk reményleni, hogy a tartomány gyorsan fejlődő fővárosában még nem egy sikerűlt épület fog emelkedni, mely majd méltán versenyez a XVI. századból megmaradt tisztes előképekkel.
Bernt Rudolftól
