Mezőgazdaság és állattenyésztés.
Mezőgazdaság és állattenyésztés.
A Seeberg éjszaki lejtőjén, 1.012 méternyire a tenger színe fölött, mindjárt ama zarándok-út mellett, mely az Aflenz-völgyből Mária-Czellbe, a híres búcsújáró helyre vezet, az aflenzi Staricze sziklás meredekségeinek zord és mégis bájos erdei magányában még e század második tizedében is ott állt egy egyszerű alpesi birtok, fából ácsolt házaival. Ma a „Brandhof” áll e helyen, melyet 1818-ban a feledhetetlen János főherczeg emeltetett az egyszerű parasztmajor helyére s azt az akkori időkhöz képest jól rendezett, mintaszerű havasi gazdasággá tette. E helyről valósítá meg a nemes habsburgi sarj a mezőgazdaságra vonatkozó újító terveit, innen adott határozott irányt a mezőgazdaság emelést czélzó törekvéseknek azzal, hogy megalapítá a tartomány minden kerületére kiterjedő stájer mezőgazdasági egyesűletet. A mezőgazdasági előhaladás Stiriában innen nyeré minden ösztönzését, innen vevé a példát évtizedeken át. S ha a javítások e hatalmas ösztönzés daczára mégis csak oly lassan tudtak magoknak útat törni a mezőgazdaságban, annak a tartomány sajátszerű körűlményeiben keresendő az oka.
A Brandhof.
Mühlbacher Ferdinándtól
A mezőgazdasági foglalkozás tiszta jövedelme Stiriában, nagyban és egészben véve, jelentéktelen, mivel a mivelési és termelési költségek aránytalanúl magasak, részben már a tartománynak hegyes volta miatt is, mivelhogy a gazdaságilag művelt 1,019.544 hektárnyi területnek csak 15 százaléka esik a sík földre. Ehhez járúl, hogy a megmívelt földek talaja a síkságon nagyobbára kő-törmelékes, míg a halmos és hegyoldali fekvésűek leginkább nehéz talajúak s igen gyakran víz-erek, vad-vizek posványítják el, kivált a réteket. Nem kevésbbé nehezítik és drágítják a mezei gazdálkodást a gyakori és nagy esők, a zordon szelek, a fagy, a jégeső. E kedvezőtlen időjárás az oka, hogy a lakosság a mezei munkára alkalmas rövid, néha csak egyes napokra szorítkozó időt oly mohón és teljesen használja föl, a mint csak teheti, sőt külön is kell gondoskodnia, hogy a rosz időjárással valamennyire megküzdhessen. Így a felvidéken minden réten ott áll egy külön szín – Heustadl, – hogy a póznákon és ágasokon szárított szénát alkalmas pillanatban fedél alá takaríthassák. Ugyanily póznákon és ágasokon szárítják a gabnakévéket is, melyek legföljebb 25–30 centiméter átmérőjűek, hogy a siker biztosabb legyen. Ilyen mesterséges szárító készüléket használnak a középtájú földeken is, csakhogy itt a szénakészletnek a szabadban megoltalmazására vándor színek vannak, melyek négy-hat földbe vert karóból s hordozható tetőből állanak.
Lényegesen különbözik ettől a rudas szárító, melyet a sík földön „Harpfe”-nak neveznek, s minden szlovén kerületben használnak. A „Harpfe” kőből épített, vagy fából faragott oszlopokon álló, elől félig nyitott szín, melynek léczekből vannak a falai s arra való, hogy a megrakott gabonás szekérnek rosz időben oltalmat nyújtson éjente s hogy benne a mezei terményt száradás végett a léczállványokra aggathassák. E szárítóház, mely sajátságos építésmódjánál fogva is érdekes, Stirián kivűl is föltalálható, a hol vendek laktak valamikor.
Nagy kárára van a gazdaságnak az is, hogy az évszakok között alig van átmenet. Alig olvadt el a hótakaró, a növényzet a korán jelentkező hőség hatása alatt azonnal fejlődésnek indúl s ki van téve kivált május havában a hideg esős időnek, hózivatarnak, fagynak, mely gyakran érzékenyen sújtja. Ehhez járúl a munkás kezek nagy hiánya, mivel a munkát inkább bíró lakosságnak úgy a férfi, mint a női része szívesebben vállalkozik ipari munkára, mely jobban fizet s a szabad órákban nincs is korlátozó házi rendhez kötve. A mezei munka ellátására leginkább csak gyermekek, erőtelenebbek és öregek maradnak. A földbirtokosnak tehát, nehogy a legsürgősebb munkaidőben segítség nélkűl maradjon, birtokához arányítva túlságos nagy számú állandó cselédséget kell tartania házában gyermekeikkel együtt. Aztán e cselédek táplálkozási követeléseikben még nem is szerények, úgy, hogy az egész felvidéken alig mer a gazda tejet, vajat, sajtot vagy zsírt eladni, mert különben zsugori nevét költik s elkerűli minden valamire való cseléd. De a napszámos is drága s pénzbeli fizetése és ellátása semmi arányban nem áll azzal a rövid munkaidővel, a mely itt szokásos.
„Harpfe” nevű szárítóház Alsó-Stiriában.
Wüst Ferdinándtól
Ezek az elemi és társadalmi állapotok, mely utóbbiakkal szemben egyes ember mit sem tehet, fölötte aránytalanúl fölcsigázzák a termelési költségeket s ugyanabban a mértékben apasztják a gazdaság tiszta jövedelmét. Ha még hozzáveszszük, hogy a földbirtokos rendszerint már jelzálogkölcsönnel túlterhelve veszi át birtokát s hogy a föld jövedelmét gyakran csonkítják a fagy- és jégkárok s más elemi csapások, világos lesz előttünk, hogy általánosságban véve mért oly nehéz a stájer földbirtokos helyzete.
A szántóföld mívelése többnyire négy vagy öt nyomású, mely azonban hat évi fordúlóra is kiterjeszkedik néha. A négyéves fordúló takarmányrépával kezdődik, bab és tök elegyesenvetésével, erre árpával lóhere, ez után pedig őszi és utóterményűl pohánka, répa vagy csalamádé következik. Az ötévi fordúlónál az utóveteményt zabkeverék, vagy kalászos – növény rozs, vagy zab – követi; a hatéves fordúlót végre még egy őszi vetése fejezi be. Ha az egész tartomány mezőgazdaságát tekintjük, a rozstermelés benne a túlnyomó, az összes szántóföld területnek több mint egy hatoda ezzel van bevetve. Csaknem ugyanannyi a zab, míg a búza egy hetedrészét, a pohánka – itt Haiden, hajdina névvel – meg az ekart- vagy fűvelő gazdaság egy nyolczadát foglalja el az egész szántóterületnek. Csak azután következik a kukoricza, a lóhere, a tarlórépa, melyet úgy, mint a pohánkát leginkább utóveteménynek alkalmaznak, és a burgonya. Kisebb arányokban termesztik az árpát, kölest, kendert, káposztát, lóhere-magot, tököt, kevert takarmányt vagy csalamádét, hüvelyes veteményt, komlót, lent, konyhai zöldséget, repczét és takács-mácsonyát.
A gazdasági módszer a tartomány egyes részeiben lényegesen különböző. A felvidéken a fűvelő gazdaság a gyakoribb, a termőföldnek több mint egy negyedét foglalja el. A tenger színtája fölötti 650 méter magasságon fölűl egész az erdős övig helyén is van a fűvelő gazdaság s azért nagy arányokban is űzik. A föld megmunkálása ily jelentékeny magasságban, különösen ha a tenyészidő rövid voltát tekintjük, fölötte drága, a mívelési költségeket tehát azzal igyekeznek apasztani, hogy csak három vagy négy éven át használják a szántóföldet, aztán ugyanannyi ideig hagyják kaszálónak. Leginkább a hatnyomású fűvelő gazdaságot űzik úgy, hogy a földet három éven át rozszsal és zabbal, kis mértékben azon fölűl borsóval vetik be, aztán három éven át fűtermésre szánják. A búza itt roszúl sikerűl, azért az értelmes gazdák ezt nem is veszik be a forgóba. Ép úgy a gyep is, mivelhogy a magvetést a természetre bízzák, ritkán tart három évnél tovább e földeken. A középfekvésű tájakon is még úgy egy tizedét foglalja el a szántóföldeknek a fűvelő gazdaság, az alsó vidéken pedig egy huszadát. A fűvelő gazdaság után e felvidéken a zab foglal el legtöbb területet; erre következik a rozs, a búza, a lóhere és a burgonya. A tartományban előfordúló termények közűl a felső tájakon a kölest, komlót, tököt, repczét, takács-mácsonyát és szőlőt épen nem termesztik. A középtájak leggyakoribb terménye a rozs meg a zab, kevésbbé a búza, a tatárka, kukoricza, lóhere, takarmányrépa és burgonya. Az alföldön a tatárka a legelterjedtebb; erre következik a búza, a rozs, a zab, a takarmányrépa, burgonya és a lóhere. Megemlítendő még a középtájakon a takács-mácsonya, a közép és az alsó vidéken pedig a komló.
A lisztes terményeket többnyire a tartományban dolgozzák föl és fogyasztják el. Kiviteli czikk a komló, melynek a nürnbergi piaczon stájer korai komló név alatt nagy becse van; továbbá a lóheremag, mely mint különlegesség uralkodik a piaczon, végre a bab, melyet trieszti és dél-francziaországi kereskedők a hajók élelemmel ellátása czéljából vásárolnak.
A szőlő-mívelés jellemzi az alvidék gazdaságát, sőt már a középfekvésű vidékek gazdaságára is oly hatást gyakorol, hogy a bortermesztő vidékeken a mezőgazdaságot szinte elhanyagolják mellette. A szőlőmívelés dédelgetése annyira megy, hogy gyakran az olyan telkeket is a szőlőhöz csatolják, melyek alanti fekvésük miatt szőlőmívelésre épen nem alkalmasak s gyakran szenvednek a fagyoktól. A szőlőtermesztő, vagy egyéb foglalkozású szőlőbirtokos semmi áldozatot nem sajnál a szőlejétől; amaz azért, mivel azt belenevelt hajlamánál fogva egyedűli jövedelemforrásának tekinti; ez utóbbi pedig gyakran azért is, hogy legyen neki valami földbirtoka, a hol családját és barátjait összegyűjthesse, ha valami örvendetes alkalmat kell megünnepelnie. A mintegy 34.000 hektárra menő szőlőterületnek 75 százaléka az alvidékre, a többi 25 százalék a középtájakra esik. A legismertebb stájer borok a luttenbergi: allerheiliger, eisenthürmi, gomilla, grünaui, hochstermetzi, jeruzsálemi, kummersbergi, littenbergi, nachtigalli, oberluttenbergi és töttenhengsti; a pettaui: ankensteini, kolossi, sauritschi, stadtbergi és türkenbergi; a marburg- pacheri: brandni, frauheimi, pickeri, radiselli, rittersbergi, schmitzbergi és vinarii; a windischbüchleri: griechenbergi, klappenbergi, koroschaki, rostbachi és schlossbergi; a groszsonntagi: rundschachi, steinlugi és witschenbergi; a sausali és wiselli. Különlegesség a Marburg melletti gamsi muskatály, a ligisti stainzi és a deutschlandsbergi „schilcher”. E borok többnyire igen czukrosak vagy bő alkoholtartalmúak s azért nehezen is állják ki a versenyt a piaczon, mely jó közepes bort keres. Leginkább is otthon fogyasztják el meg a szomszéd tartományokban. Az édes borok különösen Bécsben keresett árúk, a hol nagyobbára édes új bor – Heuriger, „karczos” – gyanánt iszszák.
A szőlőmívelést általában már nemzedékek óta ugyanazokon a területeken űzik. Kevés kivétellel vegyes fajtákat ültetnek, tekintet nélkűl érési idejökre és minőségökre. A termés az utolsó tíz év alatt 6–24 hektolitert tett hektáronkint. A legkisebb termés az 1880-ik évre esik, a legnagyobb 1878-ra. A tíz éves átlag csak 14.3 hektoliterre megy hektáronkint. E csekély termést a fagy, a jégverés s más elemi csapás okozza, a phylloxera pedig, mely Rann és Pettau vidékén egyre jobban terjed, még inkább fogja csökkenteni.
A 269.000 hektárra menő rétség több mint egy negyedét teszi a mívelés alatt álló összes földnek s fontos tényezője a mezőgazdaságnak. A tartomány egyes részeit tekintve, a rét a felső, közép és alsó vidéken 22.5, 29, illetőleg 27 százaléka a gazdaságilag használt földterületnek. A felvidéken még a fűvelő gazdaság alá vett földeknek mintegy fele is a rétekhez számítandó, az tudniillik, mely kaszálás alá kerűl. A rétek nagy része többé-kevésbbé vizenyős, a minek a következése az, hogy a rajta termett széna silány. Habár már sok felé megkezdték az efféle rétek lecsapolását, habár a belvízek levezetésére már is több társúlat alakúlt és alakúl, az alagcsövezés hasznos voltáról pedig mind általánosabban győződik meg a lakosság: azért a víztől már mentesített rétek mégis fölötte kedvezőtlen arányban állanak a vizesekhez, mivel a kisbirtokos nincs abban a helyzetben, hogy a víz levezetést maga, vagy szövetkezés útján kizárólag a saját költségén teljesítse, az a segély pedig, melyet a kormány nyújt, jelentékeny ugyan, de meg sem közelíti a tényleg szükségeset. Pedig a vízlevezetés egyike azoknak a kevés számú talajjavításoknak, melyeknek hatása itt azonnal megérezhető. A jelzett körűlmények között megérthető, ha a rétek jövedelme nem valami kedvező, s ha az utolsó tíz év termési átlaga, az egész tartományt véve, csak 37–38 métermázsát tett hektáronkint. De már ez is oly eredmény, melyben a rétmívelés haladásának és javulásának jelét üdvözölhetjük.
Fontos jövedelmi forrás a gyümölcstermesztés, mely egyre nő kiterjedésében és jelentőségében s úgy látszik, hogy különösen azokban a kerületekben, a melyekben a szőlőt a phylloxera fenyegeti, kárpótlást lesz hivatva nyújtani. Alig harmincz évvel ez előtt 350.000 forintra becsűlték az egész tartomány gyümölcstermését; már az utolsó tíz év átlaga 1,150.000 métermázsát tesz s ha ezt csak hét forintnyi csekély piaczi áron számítjuk is, kerek 8,000.000 forint jön ki. A gyümölcsöt ma már nem törik mind musttá s nem szállítják csupán Bécsbe: kiviteli czikk lett az Bécs, Krajna, Görcz és Trieszt, Tirol, Magyar- és Horvátország, Svájcz, Dél- és Éjszak-Németország s különösen Berlin felé, a honnan aztán nagyobb részét a szentpétervári piaczra szállítják. A stájer gyümölcsöt kiváló minősége tette olyan kereskedelmi czikké, mely a nagy piaczokon előkelő helyet bírt magának állandósítani. Az évi termésből 55 százalék a középfekvésű tájakra, 40 az alvidékre, 5 a felvidékre esik. A gyümölcs nemét tekintve 75 százalék lágymagú, 25 pedig csontár. A középtájak föntebb fekvő része és az egész felső vidék leginkább gazdasági gyümölcs termelésével foglalkozik, míg a középvidék többi része s az egész alvidék nemes csemege gyümölcsöt is termel. A legfontosabb gyümölcs az alma, melynek itt sok nemes faja van. Különlegesség a lichtenwaldi viaszalma – Lucas szerint Lichtenwalder Guldling – melyet ép úgy, mint a tiroli almát, Liehtenwald környékén kivűl eddig még nem sikerűlt hasonló kitűnő minőségben előállítani, az eredeti fajtól a leggondosabb ápolás mellett is teljesen elütő gyümölcsöt termett mindenütt. Kitűnő új fajtának az 1873-ki bécsi világkiállításon a Gleisdorf vidékén termett s „Rudolf trónörökös” nevét viselő almát ismerték el.
Az egész termésnek úgy egy harmadát bel- és külföldi megbízottak egyenest a termelőnél veszik meg s szállítják ki az országból. A többit a tartományban fogyasztják el, vagy gyümölcsbor készítésére használják, mely utóbbi mint a cselédség és munkások itala bir itt fontossággal. A gyümölcsaszalás csak kis mértékben divatos. Azonban a szilvát, kivált az alvidéken, gyakran használják a Görczön át kereskedésbe kerűlt „amoli” készítésére.
A gyümölcstermesztést államilag segélyezett számos kerületi és községi faiskola mozdítja elő, melyek tanítási és kísérletezési czéloknak is szolgálnak, a földbirtokosoknak pedig szépen fölnevelt csemetéket szolgáltatnak olcsó pénzen. Ugyane czélra alakúlt a déli vaspálya melletti St.-Georgenben működő s „Rudolf trónörökös” nevét viselő, valamint a marburgi kerületi gyümölcsészeti egyesűlet, míg a wildoni első stiriai gyümölcsészeti szövetkezet a gyümölcs értékesítését s a gyümölcskereskedés előmozdítását tette föladatává.
Szokatlanúl nagy lendűletet nyert a kertészkedés, különösen a virágkertészet a Stefania főherczegasszony, a trónörökös fenséges özvegye védnöksége alatt álló stiriai cs. kir. kertészeti egyesűlet ernyedetlen és sikeres működése folytán, mely egyesűlet oktatás útján s egy kertésziskola fölállítása által behatóbb működésre tudta serkenteni a tanúlt kertészeket s föl tudta ébreszteni a közönség érdeklődését a virágtenyésztés s általában a kertészet iránt. A virágkötés terén különösen a gráczi kertészek diadalmasan kiszorították a nehány évvel ez előtt itt még kizárólag uralkodó behozatalt.
Az állattenyésztés, kivált pedig a szarvasmarha-tenyésztés a stájer közgazdaságnak egyik legfontosabb jövedelmi ága. Különösen a felvidék van erre utalva. Ismert tájfajták e tartományban a mürzthali, a murbodeni, a mariahofi, a pinzgauinak lungaui jellege, végre a tarka hegyi marha. A mürzthali fajta voltaképi tenyésző területe a Mürz völgye mellékvölgyeivet és Birkfeldtől fölfelé a Feistritz völgye, míg Mária-Czell, Leoben és Trofaiach vidéken a mürzthali mellett a murbodeni tájfajta is előfordúl, tisztán, valamint vegyes jelleggel. A mürzthali fajta a szerint, a mint völgyekben vagy hegyeken tenyésztik, nagyobb vagy kisebb, világosabb vagy sötétebb borzszőrű. A nagyobbik jelleg egy éven át 2.200 liter tejet ad átlag, a kisebbik mintegy 1.000 liter kiválóan kövér tejet. Igás ereje is kiváló. A murbodeni tájfajta, valószínűleg a mürzthali és mariahofi marha keresztezéséből származott, testalkotását tekintve inkább az előbbihez hasonlít. Ez Unzmarktól kezdve Judenburg, Knittelfeld és St.-Michael felé van elterjedve, elágazással egyik irányban Ober-Zeiring és Obdach; másik irányban Leoben és Lising völgye felé egész Eisenerzig. A mürzthalitól homályos bőre és fakós szőre által különbözik. Annyiból jobb a mürzthalinál, hogy korábban kezd tejelni s csaknem épen annyi tejet ad. Kitűnően hízik. Az 1881-ki bécsi hízómarhakiállításon a legnehezebb ökör, mely a „kövérek közt a legkövérebb”-re, valamint „a három éven fölűli legjobban hizlalt ökör”-re kitűzött kettős díjat elnyerte, egy 1.350 kilogramm élősulyú murbodeni ökör volt. A mariahofi tájfajta tiszta tenyésztési vidéke St.-Lambrecht, Mariahof és Neumarkt, Unzmarkttól fölfelé s a mellékvölgyekben e tájfajta mellett hegyi tarkák és pinzgauiak is találhatók. A mariahofi voltaképi tenyészvidéke szomszédjában, de már túl a határon, Karintia éjszaki részeiben a vele rokon fakó lavantthali marhát tenyésztik s a mariahofival keresztezik. A mariahofi marha, melynek átlagos évi teje 2–3.000 literre rúg s melynek igáserejét és hízó képességét általánosan elismerik, a st.-lambrechti benczés kolostorban 1728-ban az ott akkor igen elcsenevészett helyi fajtának a bernivel való keveréséből állt elő s azóta tisztán tenyésztik. A hegyi tarkák és a pinzgaui marha és ezek ivadékainak tenyésztési vidéke a már említett kerületeken kivűl az Enns és Palten völgye mellékvölgyeikkel és Aussee vidéke. A hegyi tarkák tejelését mindenfelé dicsérik, hízó képességök és vonó erejük azonban jelentéktelen, a miért is mindinkább kiszorítja a kevéssel beérő pinzgaui, melynek tejelő, igavonó és hízó képessége kivált újabban nagy elismerésnek örvend a középvidék sok kerületében. Az említett tenyészvidékeken kivűl a tartomány többi részeiben, névszerint a közép- és alvidéken, egyes törzstenyészetet kivéve, nem tenyésztik a marhát tisztán. E vidékek kevert fajú marháját, mely más-más vidéken más-más származású, összegezve helyi tájfajtának nevezik. Ezen elnevezés nem is találó, meglehet, hogy azzá fog lenni, mert határozott jelleg létesítésére és följavítására a többi tiszta fajokból szereznek bikákat az állam és tartomány részbeli segélyével. A czélszerű marhatenyésztés legnagyobb akadályán, a hágóbikák hiányán a marhatenyésztés emelésére hozott tartományi törvény már segített s annak jótékony hatása már is fölismerhető a marha testalkatának gyors javúlásán, habár a paraszt lakosság nem mindenütt tartja meg a törvényt szigorúan. Az 1870-ki és a 1880-ki számbavétel szerint a marhadarab-szám 67.000-rel emelkedett s ebből 31.000 a középvidékre, valamivel több mint 19.300 az alvidékre s valamivel több mint 16.000 a felvidékre esik úgy, hogy a marhaállomány a fentebbi sorrend szerint 14, 10 és 9 százalékkal emelkedett. Az alvidéken 1.7, a felvidéken 1.6, a középvidéken pedig 1.3 hektár mixelés alá vett föld esik egy-egy darab marhára.
A mely kerületekben tiszta fajtenyésztést űznek, ott a tenyészmarhával való kereskedés a fő bevételi forrása a marhatenyésztésnek, csakhogy a marhának csak kis része kerűl a piaczon eladásra, inkább az istállóban meg az Alpeseken veszik meg, a hol a vevő és eladó legszívesebben találkoznak egymással. A tenyészteni való marhát valamennyi tartományba, de a külföldre is kiviszik. Boszniába és Herczegovinába sem jelentéktelen a kivitel. A paraszt marhatenyésztőknél fölötte nehezen s csak lassan-lassan irtható ki az a marhatenyésztésre nagyon kártékony szokás, hogy épen a legszebb bika-borjúkat herélik ki, mert azokból kerűl az erős ökör. Arról a nagyon elterjedt s részben puszta hiúságból származó hibájáról is nehéz leszoktatni a parasztot, hogy mennél több állatot tart az istállóban, nem gondolva meg, van-e kiteleltetésökre elegendő takarmánya.
Az Alpesekben az állat szabadon legel s rendszerint még rosz időben, éj idején sem jut védő tető alá. Az Alpesekről haza kerűlve istállóba hajtják, mely a legtöbbször nagyon is hiányos, noha most már a parasztoknál is tapasztalhatni, hogy marhájuk számára alkalmasabb istállókat igyekeznek építeni. Sajátságos neme az istállóknak nálok az úgy nevezett „Umedum” vagy ketreczes istálló, mely bizonyos számú kisebb osztályokból áll, melyekben a marha szabadon járhat. Minden ily osztály közepén áll egy jászol, mely minden oldalról hozzáférhető. E fajta istállókat, melyek ellen tisztaság tekintetében sok kifogás tehető, ma már csak a Mura völgyében fordúlnak elő, egyebütt ezeket kiszorították a czélszerűbb berendezésűek. Mióta a földmívelő belátta, hogy mezei terményeivel ki nem bírja a világpiacz versenyét, már a középfekvésű és az alvidékeken is nagyobb mértékben fordúlt a marhatenyésztés felé s el kell ismerni, hogy aránylag rövid idő alatt igen figyelemre méltó eredményhez is jutott. Haszonvételi czélból, a törzstenyésztéseket kivéve, többnyire tejelő marhát tenyésztenek s a tejet főleg egyenest a fogyasztóknak adják el. A hízlalást is úgy itt, mint a fölvidéken, kicsiben sokfelé űzik, pontos számítással azonban nem valami nagy hasznot látnak belőle. E részben leginkább a közvetítő kereskedésnek az a sajnálatos állapota okolandó, hogy azt egyes pontosan körűlhatárolt vidékeken nehány kereskedő csaknem monopolizálja. Ezen az állapoton a Grácz-városi vágóhídon 1876 óta fönnálló marhavásár kívánt segíteni. Alapításával az volt a czél, hogy a marhának élősuly szerinti eladásával s más czélszerű intézkedésekkel, a mennyire lehet, függetlenné tegye a tenyésztőt a kereskedőktől. Ezt el is érték annyiban, hogy az eladott és elhajtott állomány, mely a marhavásár fönnállásának első esztendejében 22.093 darab vágómarhára ment, s a rá következő első és második esztendőben a Németország által fölállított vámok következtében 20.284 darabra csökkent, már az ezekre következő évben 26.412 darabra, 1886-ban pedig 33.873 darabra emelkedett. Az elhajtás emelkedése tehát e marhavásár fönnállásának első tíz esztendejében több mint 53 százalék. A vágómarha kivitele, e tíz évet tekintve, volt az első évben 4.814 darab, a német határvám idejében leszállt 3.372 darabra, de attól kezdve emelkedett s 1886-ban elérte a 12.246 darabszámot, a mi több, mint 154 százaléknyi emelkedés.
A tejtermelés évi átlaga kerekszámban 3,616.800 hektoliter. Ennek 46 százaléka mint tej kerűl eladásra, a többiből vajat és sajtot készítenek. Az előállított vajnak 72 százalékát olvasztott állapotban bocsátják eladásra. Az évi átlagos vajmennyiség kerekszámban 80.000 métermázsát tesz, a különböző nemű sajt 12.000, az olvasztott vaj pedig több mint 48.000 métermázsára rúg. A tejkereskedés rendkivűl élénk, kivált a tartomány fővárosának környékén, a hová a tehenészek több óra járásnyiról is beküldik tejöket, ha csak nehány liter van is. Ez a megrögzött szokás tömérdek munkaerőt emészt el haszontalanúl, holott könnyű lenne minden községnek együtt küldenie be a tejét. Nagyobb arányokban s egészen észszerű módon űzik a tejgazdaságot az egyes tejárúló szövetkezetek, melyek közűl legjelentékenyebb a Grácz környékebeli, mely már Bécsben és Marburgban is állított föl fiók-szövetkezeteket.
A lótenyésztés is nevezetes ága a tartomány közgazdaságának úgy, hogy nem csupán a saját tetemes szükségletét fedezi, hanem kivitelre is jelentékeny mennyiséget szállít. A tartomány lótenyésztését illető ügyeket a cs. kir. földmívelési miniszteriumnál megállapított egyezség alapján a stiriai cs. kir. lótenyésztő társaság meg a cs. kir. állami méntelep gondozza. Ezek útján sikerűlt különösen az utóbbi években a tartomány lótenyésztésének hatalmas lendűletet adni. A tartomány valamennyi tenyésztő vidékein évenkint tartott lószemlék s a legjobb anyakanczák díjazása által, mely alkalommal a magán gondozás alatt álló segélyezett állami vagy a magánosoknál engedélyezett fedező csődöröket is szemle alá veszik, föntartatik a tartomány legjobb tenyészőanyaga. Az 1880-ban számbavett 61.338 lóból 17 százalék a felső, 36 az alsó, 47 a középvidékre esett. Az apaállatokat a kormány féléves csikók vásárlásával szerzi be, melyeket az ossiachi cs. kir. csődörcsikó-ménesben neveltet föl, s ha arra valók, három éves korukban az állami ménestelepbe helyeztetnek és onnét osztatnak ki az egyes állomásokra. A többi szükségletet, úgy szintén a nemes vérbelit is jó nevű tenyésztőknek a terményben levő tenyészeteik ivadékából, vagy a bel- és külföld megállapított hitelű méneseiből fedezik.
„Umedum” istálló Felső-Stiriában.
Wüst Ferdinándtól
Az igás lovak tenyésztése körűl kiemelendő a piberi cs. kir. csikólótelep, a hol a különböző vidékekről bevásárolt, többnyire három éves állatokat észszerű bánással, nevezetesen kellő abrakolással s különböző talajon jártatással kitartó igáslovakká nevelik. A csikó-telep a tartományi lóállomány nevelésében annyiban is fontos szerepet játszik, a mennyiben gyakorlatilag mutatja be, micsoda használati értékű lóvá fejlődhetik a csikó, ha elegendő és tápláló takarmányozás mellett, egészséges istállóban tartva és szabad mozgást engedve neki, úgy nevelik, hogy tökéletes kifejlődése, vagyis rendszerint öt éves kora előtt nem használják erőltető munkára.
A stiriai cs. kir. tartományi lótenyésztő társaság is azon volt, hogy a tenyésztőket meggyőzze a szabad mozgásnak s különösen az alpesi legeltetésnek a csikók fölnevelésére gyakorolt jó hatásáról, s az ő fáradozásainak köszönhető, hogy 1882-ben a tenger színtája fölött 1.630 méter magasságban fekvő Travnik-Alpesen, az oberburgi kerületben 50 csikó számára nyilvános legelőhely állíttatott a szükséges istállókkal.
A lótenyésztés tekintetében a tartomány egyes kerületei három, egészen elkülönzött csoportba sorakoznak. Vannak olyanok, a melyekben lovat épen nem tenyésztenek. Ilyenek az eibiswaldi kerület, a gráczinak éjszaki fele, aztán Frohleiten, Mürzzuschlag, Mária-Czell és Aflenz, a leobeni kerület éjszak-nyugati része, Mautern, Eisenerz, St.-Gallen és Aussee. A másik csoporthoz tartoznak Friedberg, Vorau, Pöllau, Weiz, Birkfeld, Kindberg és Bruck kerületei, végűl a voltaképi fölnevelő kerületek csoportja, mely a leobeni kerület többi részeiből, aztán Knittelfeld, Judenburg és Obdach kerületekből áll. E négy utóbbi kerületben a csikó-, nevezetesen a méncsikófölnevelést olyanképen űzik, hogy a tartomány lótenyésztő kerületeiben az anyjoktól elválasztott fél éves méncsikókat megvásárolják s aztán fölnevelik. Nyáron át ott vannak e vidék terjedelmes alpesi legelőin; augusztus végén, szeptember elején aztán egy, két vagy három éves korukban a csikóvásárokon karintiai, felső-ausztriai, bajor, stb. vevőknek eladják.
Csikólegelő a Stubalpon.
Blaas Gyulától
A többi kerületek képezik a tartomány tulajdonképi lótenyésztő vidékét, mely az anyakanczáknak 1875-ki összeírása szerint öt különböző tenyésző vidékre oszlik. Az első a nehéz nori igás ló tenyésző vidéke, melybe az Enns meg a Mura felső és alsó völgye tartozik, a következő járásokkal: Liezen, Rottenmann, Irdning, Gröbming, Schladming, Murau, Ober-Wölz, Neumarkt, Voitsberg; Deutschlandsberg, Stainz, úgy szintén a gráczi és wildoni járás nyugati részeivel. A második a nagy hámos tenyésző vidéke, a Feistritz, Rába és felső folyásában a Mura völgyeivel, Hartberg, Fürstenfeld és Gleisdorf járásokkal, a gráczi és wildoni járás keleti részével, továbbá Kirchbach, Feldbach és Fehring járásokkal, a radkersburginak éjszaki részével, a Mura-zuggal, kivéve ennek egy kis részét délen, Leibnitz, Arnsfeld járásokkal; a marburginak éjszaki s a st.-leonhardtinak keteti részével. Harmadik a nagy luttenburgi hintós és hátas ló tenyésző vidéke Luttenburg, Ober-Radkersburg járásokkal s a radkersburginak dél-keleti részeivel. A negyedik a könnyű hámos és hátas ló tenyésző vidéke a Dráva völgyén Friedau, Pettau, Rohitsch, Windischfeistritz járásaival, a marburginak déli részével. És végűl az ötödik a nagy hámos ló tenyésző vidéke a Sann és felső folyásában a Dráva völgyén Mahrenberg, Gonobitz, Windischgraz, Schönstein, Franz, Cilli, Marein, Oberburg, Tüffer és Drachenburg, Lichtenwald és Rann járásaival.
A stájer lovak között főként a Cilli, Franz és Oberburg járásaiban tenyésztett sannthali lónak van kiváló becse, mint munkára való lónak, mely Ausztriában, Olasz- és Dél-Németországban nagy keresletnek örvend, s fölötte alkalmasnak bizonyúlt gazdasági, tűzér- és czirkusi lónak. Fajtája burgundi ménektől ered s a könnyebb fajta percheron-lóhoz hasonlít, többnyire világos-szürke, néha azonban, a wallonokkal való későbbi keresztezés folytán vasderes, értelmes szemű, eleven, de jó indúlatú véralkattal, s meglepő gyors és kitartó járású.
A kisebb állatok tenyésztése terén a sertéstenyésztés a legjelentékenyebb, míg a birka- és kecsketenyésztés aránylag csak kis mértékben van képviselve. A sertésfajták följavítására a Suffolk- és Berkshire-kanokat alkalmazzák, melyeket a mezőgazdasági társaság útján fele vételáron többnyire parasztgazdák közt osztanak ki. Birkát és kecskét majdnem kizárólag csupán a parasztgazdák tartanak, többnyire csak néhány darabot. A nagyobb birkanyájakkal, a minőket Pettau vidékén tartottak, már fölhagytak. Az évi gyapjútermelés kerek számban 2.000 métermázsára rúg, melyből 45 százalék a fel-, 35 a közép-, 20 pedig az alvidékre esik. Legnagyobb része házi ipar útján darócz-készítésre fordíttatik.
A baromfitenyésztés az utóbbi években a gráczi és marburgi baromfitenyésztő egyesűlet buzgó fáradozása folytán jelentékeny lendűletet vett, a miben nagy része van a nemesítő tiszta fajtájú kakasok kiosztásának. A stiriai kappanok nagy híre ép oly régi, mint valóban megérdemelt.
Ugyan ez áll a haltenyésztésre nézve is, mely a stiriai halászegyesűlet sikeres működése folytán jelenleg még fokozottabb gondozásban részesűl. A vizek újra benépesítése nagy mennyiségű ivadék elhelyezése s a halászat fölvirágzásának útjában álló akadályok elhárítása útján történik.
A méhészetet leginkább a közép- és az alvidéken űzik. A tartományban található 82 ezer köpű közűl 47 százalék a középvidékre, 36 az alvidékre, 17 pedig a felvidékre esik. Az átlagos évi termés kerekszám 10.000 métermázsa mézre és 2.000 métermázsa viaszra rúg. A termést rendszerint a környék sonkolyosainak adják el. A méhtenyésztés gondozását a stiriai méhész-egyesűlet tette föladatává s abban elismerésre méltó módon fáradozik.
