A németek népdala és népszínműve. Schlossar Antaltól, fordította Lehr Albert | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

A németek népdala és népszínműve.
Schlossar Antaltól, fordította Lehr Albert

Mint valami friss, buzgó hegyi forrás, olyan a népdal, kedélyéből fakadva annak az együgyű emberi léleknek, mely érintetlen maradt minden mesterséges elfinomodástól, azért is zendül a nép dala egyszerű, eredeti hangokban, mindamellett tisztán, elmésen és szívrehatólag, mondja bár ki a lélek boldogságát életvidor újjongással, vagy szólaljon meg panaszszal és epedve. S valamint a forrás visszatükrözi azon vidéknek jellemét, melyet vize öntöz, úgy a nép énekében is annak lakta-földje fejeződik ki, s minthogy az a tartomány és föld, melyen az emberek járnak-kelnek, életeiket és munkálkodásukat s evvel együtt gondolkodásukat és dalolásukat irányozza, a dal váltakozó jellemet nyer és a nép lelkét hamisítatlanúl és tisztán mutatja.

Itt természetesen csak a dalok szavairól lehet szó s túlnyomólag csak azon dalokról, melyek mint egészek és bevégzettek maradtak fenn. E havasi tartomány jellemének kétségkivűl leginkább a kettős emelkedésű és esésű „Schnaderhüpfel” (nóta) rövid, praegnans formája felel meg, a mely a pásztor és vadász, a havasi gazda és a favágó léte-voltját oly véghetetlen változatosságban fejezi ki; mivel pedig e nagy számú dalocskákat kirekesztőleg tájszólással éneklik s a tájnyelv ismertetésének itt külön szakasz van szánva, tehát e helyt inkább csak érintjük őket. A különválasztás természetesen nem könnyű, mert néha több szak „Schnaderhüpfel”-t találunk egybe foglalva s csak a versmérték mutatja egykori külön voltukat.

A stájer népdal különböző fajai önként elválnak, ha tekintetbe veszszük azon területeket, melyeken előfordúlnak, más felől bizonyos, kivált ünnepi idők is módosító hatást tettek jellemére. Az ősrégi karácsonyi énekek az egész német területen el vannak terjedve. De, valamint ezen dalfajnál, úgy egyéb énekeknél is ép oly kevéssé lehetséges valami szigorú helyi határvonás, a mily kevéssé gondolható ily szoros megkülönböztetés a tájnyelv színezetére nézve oly vidékeken, melyek más szomszéd tartományok határán feküsznek. Az említett karácsonyi énekek általában a bajor törzs egész havasi tartományában föltalálhatók; évtizedekkel ez előtt még énekelték a templomban, még ma is hallani őket faluhelyeken, házról házra járó legényektől előadva. Semmiféle dalban sem nyilatkozik a naiv népkedély s a falusi humor oly kifejezőleg, mint e „jászol-” vagy „pásztorénekek”-ben, akár, midőn a karácsonyéjjeli rögtöni lármától és világosságtól megrettent paraszt először álmélkodik, majd így kiált föl:

Az áldóját! eltalálom, mi dolog,
Akár mindjárt egy pint borba fogadok,
Vagy ha tetszik, egy jó pénzt is felteszek,
Mi is lehetne más?
Mint hogy a Messiás
E világra született.

Nosza mind az istállóba induljunk,
Őt imádni lábaihoz borúljunk,
Vigyen diót a kisdednek valaki,
Adja ajándékba,
Mert zokon esnék, ha
Semmi sem jutna neki!

Vagy mikor a jászolhoz siető pásztor megtalálja a Jézuskát s ily szókkal üdvözli:

Mi dolog ez, uram Isten,
E rosz fedél alatt itten
Csoda dolgokat találok,
A kis Jézust itt látjátok.

Oh kincsem, kedvesem,
Szívem tiéd legyen,
Bár magammal vihetnélek,
Igazán szerethetnélek!

Valami rendkivűl szíves érzés rejlik e théma számos változataiban. Mily sürgő készséggel és megható bensőséggel ajánlják a pásztorok az újszülött gyermeknek szerény mezei ajándékaikat, a legjobbat, a mijök van:

Én vajas kenyeret
S kövér gidát viszek,
Kását s almát, nemeset,
Jó lépes mézet is,
Ha csak keveset is,
Vörös bort is, édeset!

Te tojást szütyőben
Zsírt is vele bőven,
S egész gyümölcsvakarót,
Hogy szűköt ne lásson
A kicsi, s találjon
Harapni s szopni valót!

Hasonló módon éneklik meg a „vízkereszt-dalok” a királyok látogatását a jászolnál és ajándékaikat. Ezen énekek közűl némelyek kevéssé tájnyelvi színezetűek; első feljegyzőjük valami egyházfi vagy iskolamester lehetett.

Ugyanazt az őseredetiséget és naivságot találni azon dalokban, melyek más ünnepi alkalmakkor szokásosak, a lakodalmi énekekben, sőt a halotti panaszokban is. Nem csekély valódi bölcseség rejlik a művészi tekintetben néha esetlen strófákban, de a melyek azért igazán szívrehatók. Nem egy régi dal évszázadok óta úgy nevezett röpke-lapokra nyomtatva van elterjedve a nép közt; senki sem tudja, ki csinálta, ki dalolta először.

A tartomány felső részében, a hegyeken és völgyekben, a havasokon és az erdőkben megzendülnek a hetyke, széles kedvű „havasi-”, „favágó-”, „vadász-” és „vadorzó-dalok”. Ha minden ember szereti hazáját: Stiria havasi lakója igazán szívvel-lélekkel csüng bérczein, a havasi életen, melyet oly gyönyörűen tud dicsőíteni.

Gyöngy élet van a havason,
Nincsen párja annak,
Ott a legszebb pásztorlányok
És szép borjúk vannak.

Menjen oda, a ki mehet,
Szíve örömére,
Még a ki holtfélen van is,
Fölfrissül a vére.

A „Schwoagerin”, a pásztornő is kunyhójában a természet szépségeiről énekel a szellős tetőn és egy-egy hangos „újjantást” küld a nap felé:

Kora reggel, ha kél a nap,
Beh öröm az élet,
Elbámulom, mit az Isten
Oly gyönyörűvé tett;

A havasok ormát éri
A nap első fénye,
Sűrű ködbe van borúlva
Lenn a völgyek mélye. Juhhé!

De alant a faluban is megzendülnek a dalok, még pedig már „szombat-éjjel”, mely oly benső vonatkozásban van a szerelmi élethez, azért is énekli a legény:

Örülök a szombatéjnek, akkor rózsámho’ mék,
Hogyha járjuk a stájerest, forog mint a kerék.

Felhangzik nem egy „utczai nóta” is, s gyakorta amolyan „utczai versengéssé” fajúl, melyben minden legény a maga babáját dicséri. Ez pedig ilyenkor csinosítja magát s ugyancsak kiöltözik, ha a kedvesét várja:

Virág a mellemen,
Virág kalapomon,
Hányszor mondta rózsám,
Hogy így tetszem nagyon.

Ma néz ám még nagyot,
Hogyha meglátogat,
Illik a többihez
A sötétzöld szalag.

Hogy a vadász, ha puskával és hegymászóbottal a hegyek közé megy, vagy végig barangolja az erdőt, szintén dalra gyújt és „ujjong”: magától értetődik, kivált a „zergevadász” (Gamsjager), ki a magas hegység vidékét ritkán hagyja el:

Ha zergére mégy vadászni,
Tiszta idő légyen,
Csapatosan láthatsz akkor
Zergéket a bérczen.

Halkan oda lopózkodol,
Mert hisz messze vannak,
Úgy aztán végire járhatsz
Könnyű mód a vadnak.

Minden vadász a maga vadját dicséri, egyik a zergét vagy a „nagy” és „kis kakast” (süketfajdot és nyírfajdot), a másik az őzet vagy a szarvast. A vadorzó (Wildpratschütz) szereti dalaiban emlegetni a vadászszal találkozását, melynek mindig az utóbbi adja meg árát, s magasztalja a mesterségét (wilde Jägerei):

Zergére van, pajtás, vágyod,
Otthon ne hagyd bátorságod,
A vadásztól ne félj,
Puskaport se kimélj.

Ha lövésre jön a zerge,
Ne tétovázz egy cseppet se,
Lőjj rá, de bátran ám,
Kedves pajtikám!

Így biztatja az „orvvadász” a fiatal kezdőt.

Ellenben a falusi paraszt, kivált a tartomány közép vidékein, hol a dús rozsföldek hullámzanak s mint élelmiszer az oly fontos hajdina díszlik, a paraszt életet, annak örömeit, de szenvedéseit is, énekli. A szegény favágó-legényeknek az erdőn roszabb sorsuk van, mint a jómódú földmívelőnek, de az ő daluk is nagy vígan csendűl:

A favágó legény kora reggel kél fel,
Mert az erdőre kell menni fejszéjével,
Ha csattog a fejsze és szépen süt a nap,
A favágó legény, jaj, beh örűl annak.

Csoda-e, ha még a mély aknában dolgozó bányász is megzendíti énekét, mely, igaz, sokszor szomorú hangokban emlegeti a balsorsot, mely ott a mélyben váratlan érheti a bányászt. Ez az oka, hogy mély kegyesség rezgi át e dalokat.

Hazájához és a császári házhoz benső ragaszkodást és a népnek még oly fris emlékezetében élő jó „János herczeg” iránt hű szeretetet tanúsított mindig a stájer. Sok dal ezen érzelmeknek ád kifejezést, s hadd emeljük itt ki a stájer „kilenczes-vadászok” („Neuner-Jäger”) pompás katonadalát, ha újabb időben keletkezett is. Mily ereje nyilatkozik a hazafi érzésnek, midőn az ifjú katona büszkélkedik abban, hogy a császár ruháját viselheti:

Szürke és zöld a kabátom,
”Kilenczes” van a gombjában,
Kalapomon toll imbolyog,
Úgy-e, helyre vadász vagyok.
Stájer földön születtem én,
Ott terem a derék legény,
Kilenczedik zászlóaljba’
Vadász vagyok, nyalka!

Édes hazám, Isten veled,
Messze olasz földre megyek.
Olyan nehéz volt a szivem,
De a bánat nem bir velem;
Hisz bennem ifju vér,
S hogyne volnék kevély?
Kilenczedik zászlóaljba
Vadász vagyok, nyalka!

Különösen érdekes a régi népies balladák előfordúlta, melyek a német terület más vidékein is népdalokúl ismeretesek s részint jellemző variansokkal, részint tájnyelvileg feldolgozva már évszázadok óta el vannak terjedve az országban; ily balladák még eredetiekűl is előfordúlnak és tanúsítják azt a mély költői érzéket, mely már régen él és fenmaradt a népben. E dalok tárgya vagy az erdőben lakozó remete vagy valamely vadorzó élménye; az „öreg pásztorról s a gyermekről”, a molnárleányról, a szegény szolgálóról szóló énekek sötét élet és gyász sors hirdetői. Azon balladák közé, melyek más területek népdalai közt is megvannak, a következők tartoznak: „Die Bromberbrockerin”, „Der Ritter und die Maid”, „Das Pfeiferlied”, s az ily kezdetű: „Es war ein Schloss in Üsterreich”. A régi népköltészet nevezetes tanúságai a „Doctor Faust”-ról és „Tannhäuser”-ról szóló énekek. Hadd hozzuk föl végre még ama számos tréfás és gúnydalokat, melyek gyakran igazi nyers humortól duzzadnak s a tartománynak egész német területén még ma is kelendők.

Ha ezzel a stájerföldi német népdal jelleme legalább körvonalaiban föl van tűntetve: utoljára még egy fajáról kell megemlékeznünk a népies költészetnek, melynek művei, bár kevéssé ismeretesek, szintén saját bélyeget hordanak.

Ezek a régi népszínművek és parasztkomédiák, melyek, a bajor, tiroli és más szomszéd tartományokbeli hasonló játékokra emlékeztetve, Stiria némely vidékein még időnként előadatnak. Itt hasonlókép csak a szövegük és tartalmuk jöhet tekintetbe, mert az ábrázolás módja, a jelenetezés egyszerűsége s az egész előadás rajza inkább a népélet eseményeire nézve tűnik föl jellemzetesnek. A mi azonban ezeket a sokszor ősrégi szövegeket illeti, nem csekély mértékű igazi költészet rejlik bennök. Van köztük néhány, részszerint nyelvjárásban szerkesztett vallási játék, melyek világosan mutatják a XV. és XVI. századbeli farsangi és egyházi alkalmi játékok hatását s avval egyszersmind nagy régiségüket bizonyítják. Így példáúl a „paradicsomi játék”-ban, melynek tárgya Ádámnak és Évának a paradicsomból való kiűzetése, erővel és eredetiséggel teljes verseket és pregnans személyjellemzéseket találunk; e személyek közé tartoznak Ádámon és Éván kivűl az Atyaisten, a Fiúisten, több személyesített allegóriai alak, Luczifer és a kígyó.

Daloló alpesi lakók.
Schmidhammer Árpádtól

Hasonló módon van írva a Krisztus születéséről való játék, az úgy nevezett „jászol-játék” és a „pásztor-játék”, mely „az elvesztett juhocskának a jó pásztor által való megmentését” adja elő, mindakettő csupa versekben.

Ugyanez áll a „passió”-ról, a „Krisztus kínszenvedései”-ről, mely még néhány évtizeddel ez előtt is előadatott a Palten-völgyben zöldcsütörtökön. Az ezen darabokban föllépő személyeket, hogy szemléletes képet használjuk, a Burgkmayr János, Wohlgemuth és Dürer Albert korabeli ódon fametszetekhez lehetne hasonlítani, a nyelvök, de még a vers és rím is, sokképen emlékeztet Hans Sachsra és kortársaira. Szintén e modorban van szerkesztve egy Szent-Miklós-játék is, melyet Liezenben éveken keresztűl előadtak, s mely a halál alakját lépteti föl, a mi nagy drámai hatást tesz. A közép-kor végén számos komédiában, földolgozva előfordúl Zsuzsánna története a bibliai legenda után. Megvan egy stájer népies darabban is, mely rímes és Eisenerz vidékén adatott elő. Nyelv és versforma ugyanazon említett sajátságokat mutatják, ennélfogva ebben is oly színművet birunk, melynek keletkezése bizonyára a XV. századba tehető.

Daloló újonczok.
Schmidhammer Árpádtól

Újabb keltűek, valószinűleg az előbbi század elején vagy későbbi folyamán termettek a népi múzsának azon drámai darabjai, melyek a „Hanswurst”-ot is mindenkor fölléptetik, mint víg személyt, noha a játék meséje, úgy látszik, szintén a bibliából vagy legendából való. Látni ebből, hogy a komikus „Hanswurst”-alak hamar meghonosodott a nép közt, sőt a komolyabb komédia ismeretlen szerzője is előszeretettel beleviszi némely jelenetbe a szívesen látott nevettető alakot.

Egy jelenet a „Paradicsomi játék”-ból.
Greil Alajostól

A „Hanswurst” a múlt századbeli ismeretes darabokban, melyek őt a székvárosban vagy egyéb városokban színre hozták, vagy valami szolga, katona vagy más valamely alsóbb rendű személy, ki mindig tájszólással beszél s goromba tréfákat követ el és sokszor hajmeresztő szójátékokat ereszt meg. A legelterjedtebb népies darabok, melyek nem Stiriában keletkeztek ugyan, de a helyi szükséghez képest átdolgoztattak, Juditot és Holofernest, Genovéva, Szent Borbála történetét s több más szent legendai alakokat tárgyalnak. A „Hirlanda” czímű népkönyv tartalma is ebben az egyszerű drámai földolgozásban jelenik meg. A „Borbála-játék”-ot, mely főkép a bányászok védőszentjét szerepelteti, legtöbbször Eisenerz és Vordernberg vidékein adták elő.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem