A szlovén nép élete, szokásai, mondái. Hubad Ferencztől
A szlovén nép élete, szokásai, mondái.
Hubad Ferencztől
Hubad Ferencztől
Stiriának déli részében szlovének laknak. A hegyi lakók inkább zömök termetűek, míg a halmos vidék és a síkság lakói nyúlánkabbak. De mindannyiokat becsületes gondolkozás, vendégszeretet s az idegenek iránti előzékenység jellemzi. A legszebb színben azok a vidékek tűnnek föl, a melyek a nagy forgalomtól távol esnek, mivel azoknak a vidékeknek lakói, melyek közelebb érintkezésben állanak a nagy világgal, sokkal tartózkodóbbak, gyanakvók, hosszan és aggodalmasan fontolgatók, mivelhogy ők a világot már jobban s nem épen a legszebb oldaláról ismerik. Ha bizalmatlanságra találsz, bizonyos lehetsz róla, hogy arra az illetőnél keserű tapasztalások, csalódások szolgáltattak okot. A nagy tömeg az okulásra nem fogékonytalan, sőt nagyon is köszönettel veszi, ha azt megfelelő módon s könnyen megérthető formában kínálják neki s ha a tanító nem helyezkedik nagyon is magasra tanítványainak értelmi színvonala fölé. Ama vonások közűl, melyek a népet jellemzik, a becsületesség és mértékletesség a legszembetűnőbb; a szorgalmat sem lehet tőle megtagadni, a míg megvan a reménye, hogy munkája eléri óhajtott czélját. Nemzetiségi jellege fölötte kifejlett, de nem fajúl más népek vagy vallásfelekezetek iránti türelmetlenséggé, sőt nagyon is meg tudja fogni, mennyit köszönhet az idegen nyelvek, idegen népek ismeretének.
Bármennyire békeszerető is a szlovén, az urallkodó házért vívott háborúban nagy vitézséggel harczol, kivált akkor, ha vezetői jó példát mutatnak neki s bánni tudnak vele; mert fölebbvalója szájából egy jó szó többet ér nála, mint minden intés és büntetés.
A lakosság szívében mély gyökeret vert a vallásosság. Ennek egyik következése az a rendűletlen bizalom, melylyel papjuk iránt viseltetnek, a ki osztozik velök örömben, búban, legtöbbször ugyanabból a néposztályból származik, ismeri bajaikat s ismeri lelkük titkos vágyát, gondolatait. Ezért van a papnak igen nagy tekintélye, különösen ha nem csak a szájával, de a szívével is tanít.
Hasonló tisztelettel viseltetnek a hatóságok iránt is s híven allkalmazkodnak azokhoz a követelményekhez, melyeket az összesség az egyesre ró. Azonfelül ennek még emlékezetükben a régi demokratikus szláv alkotmány nyomai, úgy, hogy a fölmerűlő vitás kérdéseket ma is gyakran tekintélyes községbeli tagok itélő szavával döntetik el. A hatóság rendeletei ritkán ütköznek makacsságba és ellenállásba, kivált azokon a vidékeken, melyek a természettől dúsabban megáldva, jobb módot biztosítanak a földmívesnek s biztosítják tulajdonát. Ott ellenben, hol a kedvezőtlen körűlmények megfosztják a parasztot birtokától s a korábbi földbirtokos lassan-lassan napszámossá válik, minden esetre előtűnnek a hanyatlás okozatai a nép testi és szellemi állapotában is. Ily helyeken elenyészik az önérzet s helyére gyakran nagyon is alázatoskodó magatartás lép, melylyel aztán a munkától való irtózás s az a törekvés is párosúl, hogy mindenből a lehető legnagyobb hasznot kivánják húzni. E jelenség különösen az oly bortermesztő vidékeken mutatkozik, melyek kedvezőtlen évek alatt elszegényedtek s a hol nem egy szőlősgazda vinczellérré lett, mivel jó években kissé elbizakodó volt szerencséjében s nem gondolt a következendő sovány esztendőkre. Épen amaz áldott vidékeken találkozunk gyakran a földbirtok gyors gazdacserélésével, mivel a szerencsés birtokos nagyon is jószívű volt maga és mások iránt s a kellő határon túl akarta mutogatni vendégszeretetét. De nem volnánk igazságosak, ha azért az egész népet pazarlónak akarnók állítani. Hanem megvan benne még a régi család- és ház-közösségre vonatkozó visszaemlékezés, melyben a család minden tagja egyenjogú volt a többivel, s a vendégszeretet parancsa oly szigorúan értelmeztetett, hogy a szűkölködőt az egész község segítette, csakhogy e parancsnak eleget tegyen. S még most is úgy van, hogy a kit szerencsétlenség ér, szomszédjai nemcsak az által segítik meg, hogy anyagot szállítanak neki, hanem még ingyen munkájokkal is gyámolítják. Ez a létért való küzdelmet annál könnyebbé teszi, mivel a világ-mozgató társadalmi kérdéseket máskülönben szeretjük amaz egyszerű, de alkalmazásában fölötte keserves elv szerint kurtán-furcsán intézni el: segíts magadon s Isten is megsegít (Pomagaj si sam i Bog ti bo pomagal).
A kéz munkája megvéd a szükség ellen s egyenrangúvá teszi az asszonyt a férfival, a miért is az ifjúságot már gyermekkorától munkához szoktatják. Ebben a szlovén népet nemcsak a találékony fej, hanem úgy a testi ügyességekre, mint a szellemi munkára való nem csekély tehetség is támogatja. Ebből magyarázható meg, hogy a föld népének ifjúsága aránylag oly nagy mértékben özönlik a közép- és főiskolákra s adja magát mindenféle iparágakra. E mellett gyakran találkozunk a nép között olyanokkal, a kik önmaguktól lettek valamely iparágban, sőt még a művészetekben is mesterekké s kiknek ügyességét látva, szinte sajnálkozunk, hogy nem nyílt módjuk rendszeresen kiképezni magukat. Ilyenek még a szellemi téren is akadnak. Csaknem minden helységnek megvan a maga született poétája, a ki az eseményeket költői alakba öltözteti s kinek énekei, – mert nóta nélkül a szlovén paraszt nem képzel költeményt, – szájról szájra szállnak s nem engedik a népdalt kihalni. A dal szeretete kiváló jellege a szlovén népnek; a pásztor a legelőn, az arató leány a mezőn dallal teszi magának a napi munka terhét könnyebbé, dallal, melynek fájdalmas alaphangja azonnal feltűnik a hallgatónak. A hangszerek közül különösen a nád-síp (žveglja), a hegyek között a citera s azon fölül a harmonika a divatos. Az ezeken játszó virtuózok természetesen egytől-egyig autodidakták, kik művészetüket nem mesterektől tanúlták el, s kikhez hasonlók a rajz és festés terén is találkoznak.
A régi viselethez leginkább a félrébb eső vidékek lakói ragaszkodnak; máskülönben az élénk csereforgalom itt is az egyöntetű öltözködést segíti elő, mely a korábbi változatosságot mindinkább elenyészteti. Még nem oly régen a hajadon leányok abban különböztek a férjhez ment asszonyoktól, hogy amazok hosszan lelógó hajfonadékot viseltek, míg ezek azt a fejök köré csavarták, mint a hogy még ma is látjuk a szomszéd Muraköz nő lakóinál. A népdalban a még férjhez nem ment leány arról panaszkodik, hogy „még varkocsot kell viselnie”. Hogy mily régi ez a szokás, leginkább bizonyítja az, hogy már Lichtenstein Ulrik is leírja a „vend wip”-et, a ki Kindbergben vele bajvívásra szembe szállt: hogy két hosszú, egész a nyeregig lelógó hajfonadéka volt, testén „godehse”-t viselt (egy szoknya-félének ma is godeži neve), a minőt a vend asszonyok hordanak s hogy gazdag és értékes „schepel”-je volt. Ez a különbség ma már nincsen meg. E század első felében a sannvölgyi nők ünneplőre hátrafelé szélesedő nagy főkötőt (avbe) viseltek, aranynyal és ezüsttel kihímezve, hétköznap kisebbeket. Némely házban még ma is őrzik az efféléket, mint családi emlékeket. Hajukat úgy, mint még most is, bársonyszalaggal (parta) hátra kötötték, övük aranynyal és ezüsttel volt díszítve s gyakran a családi örökségnek volt előkelő darabja. A férfiak ellenben bő nadrágot viseltek, mely csak térdig ért és hosszú szárú csizmát. A rövid kabát alól fekete bársony mellény látszott ki, melyet nyáron fehérrel cseréltek föl. Ezt sűrűn egymás mellé varrott egy sor ezüst gombbal gombolták be s a mellény alól meglehetős széles, kivágott bíborvörös posztódarab kandikált elő. Fejökön finom selyem sipkát viseltek, melyről bojt lógott le s széles karimájú kalapot, mely egyúttal esernyő gyanánt is szolgált. Némelyik a nyír háncsából font magának az eső ellen kalapot, míg az asszonynépség azzal védekezett ellene, hogy lepedőt borított a fejére és vállaira. Az ingnek széles gallérja volt, melyet úgy hajtottak ki a selyem nyakkendő fölé, hogy ez csak elől látszott ki.
Szlovén parasztház és kamra.
Wüst Ferdinándtól
Lábbelinek hétköznap, mint még sok helyen ma is, általában faczipőt viseltek a hegyes vidékeken, s a népdalban a megcsalt szerető azt panaszolja, hogy hány mázsa szöget vesztett ő el s hány faczipőt koptatott el a kedvese ablaka alatt jártában-keltében. A ruha otthon szőtt vászonból készűlt, a szegély rajta zöld szalagokkal, az ing gallérja pedig vörös fonalakkal volt szépen kivarrva. Télen a hosszú kabát, melynek alsó szárnyait hátra hajtották, vagy pedig a ködmön volt a divat. A Karintiával határos vidékeken az asszonyok a fejre való kendő fölött hétköznap is, ünnepnap is egyaránt még kalapot is viselnek.
A Vend Bühelek vidékén még ma is ragaszkodnak a vászonruhához. A Pössnitz-völgy lakói az előtt zöld bársonysipkát viseltek, hátúl fésűvel, télen pedig zöld vagy kék posztósipkát prémmel, melyet le lehetett húzni a fülre. Öreg emberek még ma is viselik. A nem igen bő vászonnadrág – bize – csak a térden felűlig ér. A nadrágra szintén térdig érő, házi vászonból készült ing borúl, melyet a Stainz-völgyben kissé kurtábbra szabnak. Vörös öv szorítja a derékhoz. Vasárnap és télen a derekat övig érő vörös mellény takarja. Az öltözetet a Pössnitz völgyében kék köpeny, a Stainz völgyében fekete bunda egészíti ki, sokan azonban a rövidebb ködmönnel is beérik. A nők széles vörös szegélyű kék posztó zubbonyt s magas fasarkú és magas szárú csizmát viseltek; fejöket még ma is fehér kendővel kötik be, melynek széle színesre van kivarrva. Polstrau (Središče) mellett szintén többnyire a vászonöltözet a divat; az asszonyok fejér kendőt kötöttek a fejökre, s derekukra a csípő középtájáig érő zubbonyt öltöttek. A térdig érő és sárga zsinórral kivarrott szoknyát „deczember”-nek nevezték; a férfiak a vászonnadrág alját a csizmaszárba dugták.
Míg az esernyő divatba nem jött, a férfiaknál a széles karimájú kalap, az asszonyoknál a lepedő volt az eső ellen az egyedüli védelem; a pásztorok ellenben sásból, vagy a hársfa háncsából készítettek maguknak esőköpenyt (šeprun) úgy, hogy a sás-, vagy rostfonatot gallér bőségű korczhoz erősítették s aztán vállukra kerekítették olyan formán, a mint a széna- és szalmaboglyát védik az eső ellen, hogy a fölűl beléje tűzött karóra szalmazsúpot kötnek s azt szétterítik a boglya karimáján. Rohics vidékén már korábban fölkapták a nők a nagy virágú szoknyákat s a gazdasszonyok az övükre erősített lánczon kis kést viseltek.
A lakóházat egy előtér – pitvar – jellemzi, mely egyúttal konyháúl is szolgál s melyből egy felől a lakószobába jutunk. Külön konyha ritka parasztházban található, mivel a pitvarból fűthető nagy kemencze egyúttal tűzhely is. Csak a Bacher-hegységben találni még itt-ott a tűzhelyet a lakószoba közepén; fölötte cseréptető fogja föl és vezeti el a füstöt. Általában meglátszik azonban az igyekezet, hogy a házat minél kényelmesebben rendezzék be s hogy a gazdasági épületekben is javításokat alkalmazzanak úgy, hogy módosabb vidékeken nem egy parasztház akad, melynek előkelőbb látogatás esetén sem kell szégyenkeznie.
A hol a marhatenyésztés magasabb fokra emelkedett, az istállókon is meglátszik a törekvés, hogy mennél czélszerűbben legyenek egybeállítva. Építő anyagúl kivált a fát kedvelik, mert jobban tartja a meleget s könynyebben is megy vele az építkezés; új épületeknél azonban elsőséget adnak a kőnek és téglának, vagy legalább vakolattal tapasztják be a fafalakat. Fában és kőben szegény vidékeken az oldalfalakat szalmával levert és gyúrott földből emelik. A hajazatot a szalma szolgáltatja, ámbátor a cseréptető a gazda büszkesége; a fazsindelyt, mert könnyen fog tüzet, örömest kerűlik. A hegyes vidékeken, a hol nehéz a lakóház és a melléképületek számára elegendő tágas tért találni, a csűrt, meg a széna- és szalmatartót az első emeleten rendezik be, hová hídszerű följáró vezet. Ha a felső helyiség is lakható, kifelé nyitott folyosót állítnak elébe, mely a mezei termények, valamint a mosóruha szárítására is használtatik, vagy pedig az előbbi czélra úgy nevezett „harpfen”-eket (hombárokat) állítanak. Ez különösen oly helyeken történik, a hol a gyakori esőzés nem engedi a gabonát künn a mezőn száradni meg. A ház külsejére különös gondot fordítanak. A ház nő lakói első kötelességüknek tartják a tisztaságot és csinosságot, – mert a rendben tartott ház legjobb ajánló levele az eladó leánynak. Azért is tavaszonkint a házat újra kell meszelnie, alsó részét, a padkát sötét festékkel befestenie s nem egy leány van olyan, a ki a háznak színes vonalakkal és arabeskekkel való kidíszítésében nem csekély ügyességre viszi. Egy-két, gondosan ápolt szegfűves vagy rosmarinos virágcserép egészíti ki a kellemes hatást, melyet az ily kicsinosított otthon a vándorra gyakorol. Néhol, de már ritka helyen, megvan az a szokás, hogy a lakóház mellé galambdúcz módjára külön álló gerendákra hústartó kamarát állítanak, hová lajtorján járnak föl.
A ház berendezése igen egyszerű: egy asztal, ládák, ágyszékek és néhány szekrény, ennyiből áll a bútorzat. A fal, meg a kemencze mellett széles padok vannak, melyek télszakán gyakran ágyakúl is szolgálnak. Abban a sarokban, a hol az asztal áll, van a feszület s attól jobbra, balra szent képek a falon. A módosabbak természetesen kényelmükről jobban gondoskodnak, egynémelyiknek még vendégszobája is van, mely jól el van látva minden szükségessel.
A paraszt csaknem egészen abból a termésből él, melyet a saját földje ad neki. Némelyek maguk őrlik meg a gabonájokat a saját kézi malmukon (žrmlja) s kásájukat is a maguk zúzóján készítik el, melyet lábokkal hajtanak. Minden gondos háziasszony gondol arra is, hogy a ládája tele legyen elegendő saját szövésű vászonnal.
Lakodalmi jelenet.
Šubić Györgytől
Táplálék tekintetében a szlovén nagyon mértékletes. A hegyvidéki erősen zsírozott eledelt szeret s többször eszik napjában; a bortermő vidékeken ellenben a vinczellér, engedve a kényszerűségnek, valóságos mintaképe a mértékletességnek, mert napjában gyakran csak egyszer főzet s ennek a főzetnek a maradékával éri be aztán másszor is. Hús csak ünnepnapokon, meg farsang idején kerűl az asztalra, a mikor is mindenki, a ki csak teheti, leöl egy vagy több sertést, hogy ellássa magát hússal és zsiradékkal az egész esztendőre. Némelyik természetesen megfeledkezik a bekövetkezhető szükségről és kedvteléssel fogyasztja Isten áldásait, míg az éléskamra időnek előtte ki nem ürűl. A tésztás ételek között legjobban szeretik a „gibanicé”-t, mely több egymásra rakott réteg, finomra nyújtott tésztából áll, melyet sajttal, tejföllel, aztán meg dióval s effélével töltenek meg, továbbá a „kvasenice” és „krapci” nevű, tojással, sajttal s egyéb effélével kent sült tésztát.
A szlovének népies hite az ember életét különféle elmés régi szokásokkal tarkítja, melyeknek értelmét és czélját a mai fölfogás természetesen már nem fejti meg, s melyeket már ők maguk sem vesznek épen nagyon komolyan, de melyekben, ha kételkedő mosolygással is, de mégis kedvöket lelik. Így még most is örömest regélnek a „rojenice” és „sojenice” nevű, születést és sorsot intéző tündérek csodálatos dolgairól, melyek a föld vándorának mindjárt születésekor megszabják élete pályáját. E tündéreknek a hegyes vidékeken „fehér asszony” (bele žene) a nevök s ott laknak a legmagasabb hegyek tetején; karcsú termetük van és hosszú hajok, fehér ruhában járnak s repülni tudnak a levegőben.
A várandós parasztasszony magához hívatja a koma- meg a bábaasszonyt, a kik minden élő lelket kiparancsolnak a lakószobából, hogy megőrizzék a gyermeket a hívatlan szemek tekintetétől. Ha egy-két pénzdarabot vetnek a fürdő vízébe, arról azt tartják, hogy az újszülöttnek gazdagságot fog hozni. A keresztelést oly hamar megejtik, a mint csak lehet, a komaasszony viszi a gyermeket, a bábaasszony pedig visz egy palaczkot, egy gyertyát és egy fehér kendőt. A palaczkban erősítő bort kell a betegágyas számára vinnie; a gyertyát, meggyújtják abból a czélból, hogy ha valaki szembe találkoznék velök, ne babonázhassa meg a gyermeket, mivelhogy az szokott leginkább beteljesedni, a mit a szembejövő a még kereszteletlen gyermekről gondol; végre a fehér kendőnek az a rendeltetése, hogy messziről jelentse, hogy most egy ártatlant visznek keresztelni. Az anya csak a keresztelés után szoptatja meg a gyermekét, mert telhetetlenné válnék, ha ez már előbb történnék. Egy hétre rá a komaasszony két nagy fehér kenyeret (pogača) s két rőf finom vásznat küld az anyának, az újszülüttnek pedig nehány rőf vásznat ajándékúl. A betegágyast egész fölavatásáig borral vendégelik s addig nem szabad átlépnie a ház küszöbét, nehogy ugyanakkor a balszerencse lépjen be azon. A gyermeket, ha fiú, örömest öltöztetik mindjárt fiúruhába, nehogy később sokat kacsingasson a szép nem felé; hasonló módon őrzik a leánykát is az ily szerencsétlenségtől. Az első hat hét alatt nem szabad a gyermeket magára hagyni, nehogy elrabolja vagy épen megfojtsa a vad asszony (divja žena). A koma a néphit szerint szoros atyafiságba lép a keresztgyermekével úgy, hogy a közvélekedés szerint Szűz Mária könyörgésére minden lélek kiszabadúl a pokolból, kivéve azokat, a kik megölték a férjüket, bűnbe estek keresztszüléjökkel, vagy pedig megszűntek Istenben bízni.
Ha a fiú megéri azt az időt, a mikor előhívja a császár, hogy reá bízza a haza védelmét, akkor már a többi ifjúság közé szabad keverednie, s vele szombatonként este a falu játszó helyén dalolgatnia. De itt is ki kell mutatnia, hogy arra való. Így példáúl Oberburgban ott feküdt, vagy fekszik még ma is egy ház előtt egy 150 fontos kő, melyen a suhancznak előbb ki kell próbálnia az erejét, csak azután ismerik el magukkal egyenrangúnak idősebb társai. Most már a kedvese ablaka alá is el szabad járogatnia, de a világért sem más faluba, mert ha rajta kapják, irgalmatlanúl megfürösztik a legközelebbi kútvödör alatt, sőt még sokkal kevésbbé kellemes rendreútasításra is készen lehet, mivel ezek a ficzkók mind harcziasok s nem tűrik a betolakodókat. Nehéz szívvel megy aztán a sorozásra; a katonának való sem találhatja kedve szerint valónak, hogy nehány évre Isten-hozzádot kell mondania övéinek; de még kevésbbé örömest bukik meg akármelyik is a sorozáson. Végre a hibátlan fiú ki is tölti a katonai szolgálat idejét, tágabb látókörrel, sok tapasztalattal tér vissza, már mint érett férfi, hozzá tartozói körébe s örömmel fog hozzá megszokott teendőihez, mert most már biztos reménye van, hogy a maga urává lehet, ha szülei átadják neki örökét s nem találják okosabbnak, hogy maguk folytassák a ház kormányzatát. Az élettárs megválasztásánál gyakran nem nagy szerepe van a szerelemnek, mivel a háznak nemcsak derék gazdasszonyra van szüksége, hanem kielégítő hozományra is. Ezért rend szerint a szülők, vagy a gyám irányozzák a házasúlandó figyelmét a neki való lányra. A legény aztán szerdán, vagy szombaton megindúl egy tapasztalt, tekintélyes és jóbeszédű férfi társaságában lánynézőbe (na ogledi). Az ilyen szószóló aztán mindenféle kerülgető beszédek után szóba hozza a dolgot s megnyeri az igenlő szót, melyről rendesen már jó eleve biztosította magát. A hatóságoknál szükéges lépések megtétele után következnek az előkészűletek. A vőlegény két vőfélyt (družba) választ, a menyasszony két nyoszolyóleányt (svatevca) s mindketten közösen két lakodalomra hivogatót (pozavčin). Ez a kettő különösen kicsípi magát a hivatalához. Kalapjaikat természetes, vagy mesterséges virágokkal díszítik föl, vállaikra hosszú selyemszalagokat, kabátjokra tarka kendőt tűznek. Friedau körűl botot is visznek, melyre bokrétát és csengetyűt kötnek. A Mura vidékén ellenben dobot és trombitát kapnak s kezökben teli palaczkot tartva, dobolva, trombitát fújva és kurjongatva járnak házról házra, úgy hívják lakziba a vendégeket. Hosszadalmas tréfás beszédekkel üdvözlik a ház népét s végre előkerűlnek vele, hogy mi járatban vannak s aztán, bőséges lakoma után mennek odább. Ezzel azonban még nincsen vége a hivataluknak, mert az ő kötelességök az is, hogy beszerezzék a szükséges húst, bort, asztalt, széket s minden evőeszközt és asztalneműt. A lakodalom előtti estén vidám lakmározás közben megállapítják a vőlegény házánál az ünnepi menet rendét s másnap reggel a község zászlójának elől lengése mellett megindúl a menet nagy pisztolydurrogatással és zeneszóval. Friedau környékén itt-ott még négy-ökrös fogattal mennek a vendégekért.
De a menyasszony házának ajtaja zárva van s csak hosszas enyelgő alkudozás után nyílik meg, mire a tartomány nyugati részeiben végre nagy sokára megjelen a menyasszony az ajtóban, egyik kezében boros poharat, a másikban egy szál rozmaringot víve s átadja a poharat a vőlegénynek, ez pedig a násznagynak (starešina), a ki ezt az ifjú pár és a vendégek egészségére üríti ki. Mialatt a menyasszony búcsút vesz a családjától, eldalolnak nehány nótát s aztán megindúl a menet a templom felé, s ez alatt ama falvak legényei, melyeken keresztűl kell menni, sok mindenféle pajkosságot űznek. Pettau környékén a zászlótartó az alatt, míg az esketés tart, a templom előtt tánczol a zászlajával. Néhol meg a zászlóvívő lóháton jelenik meg. Sajátságos, hogy a Mura mentén úgy igyekeznek rendezni a nászmenetet, hogy szembe haladjanak a kelő nappal s e végből még nagyobb kerülőtől sem ijednek vissza. A templomban kiürített nász-áldomás után leendő otthonába kisérik a menyasszonyt. Annak a küszöbén egy egész kenyérrel fogadják, melyet ketté kell szelnie annak a jeléűl, hogy most ő veszi át a gazdaságot. Némely vidéken előbb a konyhába kell mennie s megízlelnie a besavanyított káposztát, hogy ezentúl a káposzta jobban teremjen; e közben ajándékokat osztogat ki a szolgálók között; vagy pedig pénzdarabot vet a tűzbe a régi tűzáldozatok emlékeűl. A lakzi néha több napig tart, szegény pár számára azért sok helyen gyűjtést rendeznek a szomszédjaik. Másnap reggel némely kópé mindenféle tárgyat csen el a legközelebbi vendégek házából, hogy azokat aztán általános vihánczolás közben elárverezzék. Természetes, hogy minden károsúlt visszavásárolja a magáét, sőt az árával még adósnak is szabad maradnia. De a tolvajok sem menekülnek el büntetlenül; irgalom nélkűl megbotozásra ítélik őket, csakhogy a bűnösöket egy rájok alkalmazott párna óvja meg a büntetés fájdalmaitól, hacsak valamely gazficzkó villámgyorsan el nem rántja rólok az utolsó ütés előtt, a mikor az ütés aztán természetesen elevenre talál. Így telik el az ünnep mindenféle mulatozás, dana, táncz, lövöldözés között, míg a vendégek szélylyel nem oszlanak. A menyegzőre következő első vasárnap az új pár megvendégeli a cselédséget és a násznagyot. – A lakodalmi lepényt, melyet otthon készült mesterséges virágokkal és házi állatok alakjaival díszítenek, „bosman”-nak nevezik. A násznagy ezt a menyasszonynak lefekvés előtt az ölébe teszi, mialatt a nővendégek valami régi dalt énekelnek hozzá. A menyasszony átadja a lepényt a vőlegénynek s most már a férfiak énekelnek egy nótát, melyben a férj számára áldásért és szerencséért esdekelnek. Ez végül az asztalra helyezi a lepényt. A többi énekek között, melyek ily alkalommal elhangzanak, nem egy van olyan, mely már réges-régen elfeledett szokásokra emlékeztet, mint példáúl a vendégek megajándékozására, stb., mely a déli szlávoknál még ma is dívik.
Szántók útczai menete.
Šubić Györgytől
A halált (smrt) egy rendkivűli gyorsaságú fehér asszonynak képzelik. Kereszt-útakon szokott megjelenni, a hol az elköltözöttek lelkei is találkoznak. Esténkint a halottas háznál összegyülekeznek a szomszédok, imádkoznak a halott nyugalmáért és énekelnek. A temetés reggelén koporsóba teszik az elköltözöttet s kiteszik a ház ajtaja elé, a hol egy jó szónok a halott jó tulajdonságait magasztalja s elbúcsúzik tőle. A holttetem elvitelét be szokás jelenteni a házi állatoknak. A temetés rendesen délelőtt történik, mivelhogy 12 órakor a holtak már üdvözölhetik az új jövevényt s erre nézve sokkal kényelmesebb nappal fogadni az ilyen tisztelgést, mint éjszaka. Gonobitz vidékén az a hit él, hogy a legutóbb elhalálozottnak addig kell a temető kapujában őrt állania, míg egy újabb halott nem váltja föl. A temetés után halotti torra („sedmina”, a Mura vidékén „karmine”) gyülekeznek a rokonok, a mi szintén a régi pogány temetkezési szertartásokra vonatkozó emlékezés.
A kereszteletlenűl elhalt gyermekek lelkei esténkint sziszegve, sipítva repülnek a levegőn keresztül. A nép ezeket „movje”-nak vagy „žive”-nak nevezi. A ki hallja s tiszta patakból vizet föcscsent utánok, hozzá mondva a keresztelő formulát, megválthatja őket. De semmi szín alatt ne fütyüljön, mikor hallja, se ne csufondároskodjék velök, mert pórúl járhat.
A nép nagyon szereti a dalt s az egész természetet költői szemmel nézi. A madarak nyelvét megérti. A sárgarigó megmondja a csikósnak, hová lett az elveszett kancza, a pacsirta vetni és dolgozni hívja a földmívest s a fürj kicsúfolja a tunya munkást. Legeredetibb, a mivel a pacsirtát vádolják, azzal t. i., hogy midőn fölrepül, azt énekli, hogy agyonüti a jó Istent; de csakhamar megbánja e gonosz szándékát, mivelhogy lefelé röptében már azt panaszolja, hogy elfeledte magával vinni az ahhoz való furkót.
„Zöld-György”-napi körmenet.
Šubić Györgytől
Az ünnepek naptárában is fölismerhetők még a régi pogány világnézet nyomai, melyek a kereszténység által megdicsőülve jelentkeznek. A karácsony (božič, kicsinyítője a Bog, Isten, szónak) olyan szent ünnep, hogy a ki e napon végzi be életét, egyenest a mennyországba jut. A jövendő kifürkészésére is fölötte alkalmas. Ha a misére menetel előtt ketté hasítasz hat bükkfahasábot, aztán kelet-nyugati irányban egymás mellé rakod mind a tizenkét darabot, melyeknek mindenike sorrend szerint a jövő év egy-egy hónapját jelezi: elég minden darabra egy csipetke sót szórnod, hogy megtudd, a jövő évnek melyik hónapja lesz esős, nedves, mert azokon a só megereszkedik. Ugyanezt érhetni el a ketté vágott hagymagumókkal is. Ünnepi kenyérnek néhol a „kuc-kruh”-ot sütik, csakhogy kevés gazdasszony tudja, mi a hozzá való. A házat fölczifrázzák, a szoba sarkába fölállítják a szent jászolt s az asztal fölé galambot függesztenek, a szentlélek jelképét. Este fölterítik az asztalt s három kenyeret tesznek rá: egy rozs-, egy hajdina- és egy búzalisztből valót. Ez utóbbit karácsonyi kenyérnek (božičnik) vagy erős kenyérnek (mocni kruh) nevezik s azt megszegni csak vízkeresztkor szabad, holott a másik kettőből már újévkor is szeldegélnek. A karácsony és vízkereszt közötti tizenkét éjszakát a farkasok éjeinek (volčje noci) nevezik, mert ilyenkor van a gonosznak – čert – hatalma a rosz lelkek fölött. Oda sompolyog a házhoz s magával viszi a neki szántakat, behajtja valami nagy vízbe s ott farkasokká változtatja őket. Ilyenkor járnak az újévet köszöntő gyermekek (koledniki) házról házra, eléneklik jó kivánságaikat, a miért aztán ajándékot kapnak. Számuk rendesen páratlan s vezetőjük neve némely vidéken „volčko” (farkaskölyök). Ugyanígy járnak házról házra a három királyok napján és gyertyaszentelőkor a svečar-ok. Ez utóbbi napon azzal biztosít magának az ember áldást és szerencsét, hogy egy szentelt vékony viaszgyertyát háromszor csavar a melle, háromszor a keze és háromszor a lába köré (čučkanje).
A farsang az általános vigadozás ideje. A legények hosszú ostorokkal pattogtatnak s farsang keddjére mindenféle maskarát öltenek. Hátukon keresztbe kötött tarka kendőkben, pántlikás kalapokkal vonúlnak a szántók (orači) egy ekével a falun keresztűl. Egy vén asszonynak öltözött suhancz ajándékokat gyűjt a háti kosarába; a csoportot egy „kurent” követi, a kinek a vállán kifordított bunda, a képén álorcza, fején hatalmas két szarv, övéhez csatolva pedig tehénkolomp van; kezében bot s annak a végére sündisznó bőre van szegezve. Olykor még egy csomó, asszonynak öltözött lovas legény is követi a csapatot. Az udvarban barázdákat húznak a hóba, répamagot (igazabban homokot) vetnek bele, hogy jól sikerűljön a répavetés. Alig vonúltak el a szántók: tevék (gambela) és hasonló szörnyetegek jönnek sorra, a kik aztán a gyermekeket ijesztik. Az estét lakomával fejezik be, a hol aztán ugyan neki esnek az étel-italnak, mivelhogy a bőjtre húsételnek maradni nem szabad. Bőjtben „ketté fürészelik a vén boszorkányt” (babo žagati). Egy hídra fölvisznek egy vén asszonynak öltöztetett szalmabábot, ketté vágják és a vízbe vetik. Virágvasárnap nem szabad megfeledkezni, hogy fűzfabarkát kell szenteltetni, mert a szentelt faág tűz és villám ellen megvédi a házat.
Húsvétkor kerék alakú lepényt (kolač) sütnek, tojást pirosítanak s mindezt a húsételekkel együtt szentelni viszik. Kora hajnalban fölgyúladnak a hegyeken a húsvéti tüzek s pisztolyok durrogása üdvözli a pirkadó ünnepet, melyet szlovén nyelven az Úr föltámadásának emlékére „nagy éjszakának” – veliká noc – neveznek.
A voltaképi tavaszi védszent a Szent György. Az ő napján a legelő barmot fris koszorúkkal czifrázzák föl s körűljár a „zöld Gyuri” (zeleni Juri). Egy suhanczot ugyanis zöld bükklombokba és virágokba burkolnak s az nehány muzsikus kiséretében bejárja a falut. Minden ház előtt eljárja a tánczot, hadonáz pántlikás és bokrétás botjával, mialatt kisérői dalolnak s tojást és zsírt kérnek. E nap előtt nincs mérge a kígyónak.
Kézi malom.
Šubić Györgytől
Szent Florián reggelén nem szabad az asszonyoknak tüzet gerjeszteni. Ezt ilyenkor a legények végzik el helyettök, a miért aztán tojáslepénynyel vendéglik meg őket. Pünkösd ünnepét a pásztorok is különös módon ülik meg. A legelő egy részét e napra föntartják, s a ki elébb hajtja ki a jószágot, csak annak szabad ott legeltetnie. De ha véletlenűl leány hajtja ki legelőbb, azt megkoszorúzzák s énekszóval, kurjongatással kisérik haza. Az ilyet „lepa Leksa”-nak (szép Lekszának) nevezik s ő a pásztorok királynője egész a következő pünkösdnapig.
A nyári ünnepek közepét a napfordulati tüzek (kres) képezik. Nehány évvel ez előtt e napon még leányok vonúltak ki a ligetbe, ott tüzet raktak s dalolva körűltánczolták, mire aztán lakoma következett. Ez az idő a nép szemében a legszentebb az egész évben s a tüzek a Kresnik vagy Krstnik tiszteletére égnek, a ki nagy idők előtt, mikor még a föld erdőkkel és mocsarakkal volt tele, tömérdek szörnyeteget és mérges kígyót pusztított el. Az asszonyok vasfüvet vetnek a tüzekbe, az megvédi őket a gonosztól; a legények pedig vízzel igyekeznek leönteni a leányokat s átugrálnak a tüzeken, sőt az előtt a barmot is áthajtották rajta.
A nyári nehéz munkát a cséplés bevégzésének (domlatki) ünnepe fejezi be, őszszel pedig a bortermő vidékeken a sok vígsággal járó szüret, míg a hegyek között a takarmány behordásával ünneplik meg a munkaidő végét. Így vonúl be a tél, de a mely Márton és Miklós napkor szintén meghozza a maga örömadó nyugvópontját s karácsonykor újra megindúl az évi ünnepek sora.
A nép főként földmiveléssel foglalkozik; ipara jelentéktelen, s a bányászat csak kőszenet szolgáltat. Még nem oly régen az aranymosást is üzték a Drávának Pettauon túl nyúló szakaszán. Néha-néha még ma is fölkerűlnek Horvátországból az aranymosók, de a bennszülöttek nem találták e keresetágat eléggé jutalmazónak s fölhagytak vele úgy, hogy most már csak a Pettau melletti Zlatoličje falvának (Golldorf, Golddorf) a neve emlékeztet rája. Csónakokkal, szerszámokkal szekerekre rakodva jönnek az aranykeresők, hazaküldik fogataikat, szekerüket s munkához látnak. Hármasával összeállva eltakarítják a durva kavicsot s halmokat raknak a finom homokból. Felső lapfokon rovátkokkal ellátott, 70–80 centiméter szélességű s 1.2 méter hosszúságú deszkákat használnak lejtőnek, melyre egyik munkás a homokot szórja, a másik vizet önt rá s azzal aláiszapolja. A bevágásokban visszamaradt aranyszemcséket higanyba itatják s aztán eladják a csáktornyai pénzváltóban. A napi keresetet egy munkásra 80 krajczárra becsűlik, de ha különösen kedvez a szerencse, 2 forint is bejön. A nép szájában számos rege és monda él. A szlovének nemzeti hőse „Kralj Matjaž” (Mátyás király), kinek ős alakja még a sötét pogány korba nyúlik vissza, a mit más szláv és nem-szláv mondákban található hasonló vonások is bizonyítanak. De az alak kidomborodása különösen Corvin Mátyás és a Cilli grófok tetteinek tulajdonítható. Legközelebb rokon vele a Marko királyfiról (Marko Kraljevič) szóló délszláv monda, mely a szlovének előtt sem ismeretlen. Mátyás király a nép szeretetét igazságosságával s a török elleni harczokban tanúsított vitézségével vívta ki. Mint Barbarossa és Marko, ép úgy ő sem halt meg, hanem ott alszik hadseregével a szent hegyben (sveta gora) s egyszer majd megjelenik, minden ellenséget legyőz s meghozza a világnak az örök békét. A többi monda között az üveghegyről szóló mindenütt el van terjedve. Ez a hegy messze van valahol délszakon. Ott áll rajta Krsnik arany vára s előtte egy almafa arany gyümölcsökkel. A ki odajut s egy almát leszakít, sohase hal meg. A Bacher-hegységben ott székel még a „vehtra-baba”, a ki nem szenvedheti az ebugatást s megáldja a pásztorok nyáját, ha kendert visznek neki, melyet fonni szeret. Esőért is ő hozzá folyamodnak: gyékényköntösbe bújtatva egy lánykát, megöntözik s dalt énekelnek hozzá, melyben esőt kérnek a vehtra babától s kendert igérnek neki. Ha villámlik és mennydörög, akkor Kombal és Krsnik szellemei harczolnak egymással. Egy másik babona szerint Isten a sátánt űzi villámával, azért is nem tartják sokan tanácsosnak keresztet vetni magokra a villámlás alatt, mivelhogy a gonosz az ilyen ember mögé szeret bújni, hogy ne találja a villám. Az erdőívben ott garázdálkodik a čatež is, a ki félig ember, félig kecskebak. Ott laknak a vad némberek is, a Dimek, továbbá egy fekete szörnyeteg, a Laber, egy barátságos fehér törpe, a vad ember (divjí mož), a polkonji-k, félig lovak, félig emberek, a pesoglavci-k (kutyafejűek); déltájt nyáron megjelen a preglavica, egy fejetlen asszony, este pedig a puga ijeszti az embereket; a házakban kopogó szellemek – šetek, dedek – garázdálkodnak, a torklja üldözi az oly asszonyokat, a kik szombat este sokáig dolgoznak, a škrat pedig pénzt visz azoknak, a kik eladják neki a lelköket. A vízben a vízi ember – povodnij mož vagy Gestrin – lakik, a kinek ajándékot dobjon a vízbe a halász, különben nem lesz jó fogása. Így az egész természet tele van jó és rosz szellemekkel, de már csak az emlékezetben élnek, a bennök való hit elenyészett.
