A népvándorlástól 1564-ig. Mayer Ferencz Mártontól, fordította Acsády Ignácz
A népvándorlástól 1564-ig.
Mayer Ferencz Mártontól, fordította Acsády Ignácz
Mayer Ferencz Mártontól, fordította Acsády Ignácz
Már a IV. században mindenféle inség és szenvedés özönlött Noricumra. A virágzást, melyet a rómaiak hatalma keltett, a népvándorlás zavarai teljesen elseperték. A városok romba dőltek, a határok elpusztúltak, a lakosok elbátortalanodva és ellenálló erő nélkűl a legkínosabb sorsra jutottak; számuk szertelenűl le is apadt. Azon különböző germán néptörzsek, melyek akkor Stiria mai területén átvonúltak, alkotást nem hagytak hátra az országban: sokat elpusztítottak, de újat semmit sem hoztak létre.
A népvándorlás a hunoknak Európába való betörésével kezdődött. Akkor (400) nyomúlt Illyricumból Pannonián át Alarik király gótjaival Italiába, de vissza kellett térnie; 408-ban másodszor benyomúlt ez országba; hol aztán meg is halt. Mind ezen küzdelmek érintették Stiria alsó vidékét is, de Noricumban a római uralom fentarthatta magát.
Noricum akkor is, mikor a hunok Pannoniában birodalmat alapítottak, s mikor ez állam megsemmisűlésével a keleti gótok telepedtek meg Felső-Pannoniában, nyugatrómai uralom alatt maradt; de mindenfelől szorongatták: nyugatról az alemannok, éjszakról a rugiak, keletről és délről a keleti gótok. A lakosság érezte, hogy Róma nem törődik többé védelmével; bátorsága hanyatlott és a lelket még csak Szent Severin biztatásai tartották benne, ki a partvidéki Noricumban élt s ott fáradhatatlanúl dolgozott a románok érdekében, s kit Belső-Noricumban is egyházfőnek tekintettek. Noricumon át vonúlt Odovakar seregeivel Italiába, hol az utolsó nyugatrómai császárt trónjától megfosztotta (476) s mint a keletrómai helytartója uralkodott. Noricumon át vezette hadait ugyanez az Odovakar a Duna mellékén lakó rugiak ellen, kiknek országát megsemmisíté, mire a partvidéki Noricum román lakosságát Italiába költöztette. Belső-Noricum még tovább is az ő uralma alatt maradt; de, mikor megbuktatták (493) a tartomány is azé a birodalomé lett, melyet a mondák hőse, Nagy Teodorik, keleti gót király alkotott. A keleti gótok helyét Pannoniában később a longobardok foglalták el, kik 568-ban szintén Itáliába hatoltak, mire az avarok lovas népe alapított országot a Kárpátok és az Alpesek keleti kiágazásai között fekvő néptelen területen.
Mint az avarok alattvalói a VI. század vége felé a szlovének vagy vindek, – egy szláv néptörzs, – nyomúltak Belső-Noricumba, tehát Krajnába, Stiriába és Karintiába. Itt megtelepedtek, sőt Tirol keleti völgyeibe is elhatoltak, az Enns mentén pedig egész Steyr vidékeig és az általok elnevezett Semeringen (fenyveshegy) át Schwartzauig jutottak. A mi a római korból még esetleg megmaradt, az ekkor ment tönkre. A szlovének nyugati szomszédai a bajuvárok vagy bajorok voltak, kikkel mindúntalan harczba keveredtek. Az egykori Belső-Noricumot immár Karantániának (hegyvidéknek) nevezték. A szlovéneknek 623-ban sikerűlt az avarok nehéz igáját lerázni s a Dunától éjszakra lakozó szláv törzsekkel egy nagy birodalommá egyesűlni, melynek uralkodója a frank Samo volt. De halálával ez az állam szétbomlott; a karantánok azonban megoltalmazták önállóságukat az avarok ellen. Mikor ezek a VIII. század derekán kisérletet tettek, hogy a karantán szlávokat újra meghódoltassák, az utóbbiak kénytelenek voltak szomszédaik, a bajorok felsőbbségét elismerni; magok a bajorok viszont a frank törzs felsőbbsége alatt állottak. Tasziló bajor herczeg azonban függetleníteni akarta magát a frankoktól s e végből az avarokkal lépett frigyre; de Nagy Károly frank király 788-ban letette s herczegségét a karantán szlávok területével együtt a frank birodalomba kebelezte. Kevéssel ezután Nagy Károly az avarokat szintén legyőzte s ezzel Karantániában is megszilárdította a frank uralmat.
Azon időben, midőn Karantánia a nagy frank államszervezet kötelékébe lépett, Stiria szláv ország volt, ámbár a szláv népesség nem mindenütt volt egyenlően sűrű; Felső-Stiriában néhol nagyon csekély volt telepei száma. Helylyel-közzel lakott a római lakosság maradványa, melynek emlékét némely név máig is őrzi. De számos hegyorom, folyó és helység a szlávoktól új nevet kapott, mely nevek a jelenkorig fenmaradtak.
A szlovének, mikor a keleti Alpesek országaiba bevándoroltak, még pogányok voltak s megtérítésök kiválóan a bajorok által történt. A bajorok egyházuk szervezetét Szent Bonifácziusnak köszönik, ki az országban négy püspökséget állított, azok közt a salzburgit. Virgilius salzburgi püspök (745-től 784-ig), ki születésére nézve irlandi volt, térítőket küldött Karantániába s megnyerte a népet a kereszténységnek. Buzgalma a „karantánok apostola” melléknevet szerzé meg neki. Az aquilejai patriarkhák szintén részt vettek a térítés művében. Nagy Károly császár 811-ben az aquilejai és salzburgi egyházmegyék határáúl a Dráva vizét tűzte ki.
Ettől kezdve a frank birodalomba kebelezett Karantánia sokáig harczias családok vállalkozó kedvének szolgált térűl, hol bőven lehetett dicsőséget és birtokokat szerezni. Nagy számmal költöztek be németek, leginkább bajorok, de frankok és szászok is; a frank és utóbb a német királyok puszta, uratlan vidékeket, melyeket államjószágnak tekintettek, tulajdonúl vagy hűbérűl főpapoknak, klastromoknak és érdemes világiaknak adományoztak, kik azután jobbágyaikkal és rabszolgáikkal a földet mívelés alá vették, falvakat alapítottak és templomokat építettek. Különösen Salzburg nyert Stiria mai területén dúsgazdag javakat: Leibnitz és Pettau termékeny síkságán, az Enns és a Sulm völgyében, a Rába és Sottla mentén voltak a salzburgi érseknek birtokai. Számosak az olyan helynevek, melyek régi alakjokban világosan mutatják német alapítójuk vagy birtokosuk nevét. Viszont azon nevek, melyek hart-tal („hart” erdőt jelent), reit-tal, schlag-gal vagy moos-zal végződnek, az erdős vagy mocsáros vidékeken történt telepítéseket jelzik. Azon helyek, melyekből a szlávok a németek elől hátráltak vagy melyekben ez utóbbiak magukba olvaszták amazokat, megtartották szláv nevöket, vagy pedig a változásoknak megfelelően valami jelzőt kaptak. Így példáúl az ország mostani fővárosát egy ideig „Bajor-Grácz”-nak nevezték, mely névben a „grácz” szláv szó és várat jelent.
Stiria ekképen egészen új népességet nyert, szlovént és németet, melyek ma is lakják az országot.
Nagy Károly utódai alatt a frank birodalom rohamos hanyatlásnak indúlt s 843-ban három részre osztatott, melyből a keleti, a keletfrank, később német birodalom, Német Lajosnak jutott. Ez Bajorország és Karantánia kormányát fiának, Karlmannak engedte át; ki azt utóbb természetes fiára, Arnolfra ruházta. Arnolf 888-ban a keletfrank birodalom királya lett, s Karantániát rokonának, Luitpoldnak adta át. Akkor jelentek meg a keletfrank birodalom délkeleti határszélén a magyarok, kik rabolva bejárták Karintiát és Bajorországot is. E küzdelmes időkben visszaállíttattak a herczegségek, melyeket Nagy Károly eltörölt, s Luitpoldnak a fia, Arnolf, lett Bajorország herczege. A X. század folyamán erélyes német királyok gátat emeltek a magyarok betöréseinek s ellenök való védelmül a határon őrgrófságokat szerveztek; ilyen keletkezett a mai Felső- és Közép-Stiriában is Karantán őrgrófság névvel. Karintiát és Bajorországot ez időben hol együttesen, hol külön választva kormányozták; de amaz körűlbelűl az ezredik évtől kezdve önálló herczegséggé lett.
A karantán őrgrófság feje a XI. század kezdetén Adalbero volt az Eppensteinok gazdag családjából; 1012-ben ő lett Karantánia herczege is, de 1035-ben, állítólag felségárúlás miatt, mindkét méltóságát elvesztette. Az őrgrófságot ekkor újra külön választották a herczegségtől s Arnoldnak adományozták, ki a Traun vidékén Wels és Lambach körül nagy birtokú nemzetség ivadéka volt. Adalbero korában a gazdag Adala grófné fiával, Aribo salzburgi diakonnal, ki később Mainz érseke lett; Leoben mellett Gössben Szent Benedek rendű apácza-zárdát alapított, mely csakhamar nagy tekintélynek örvendett. Ez a klastrom, melynek alápítását II. Henrik császár 1020-ban erősítette meg, az első volt az országban.
Wels-Lambachi Arnolddal egy időben fia, Gottfrid, volt a karantán végvidék őrgrófja; vitéz ember volt, ki a területére törő magyarokat visszaverte s a Semeringtől éjszakra és a Bécsi-erdőtől keletre fekvő vidéket, melyet aztán Pütten grófságnak neveztek el, betelepítette. Gottfrid azonban már 1050-ben, még atyja előtt elhúnyt s Pütten grófságban levő magán birtokai leányával, Matilddal, ennek férjére, Ekbert formbachi grófra, szállottak. Midőn nehány év múlva az öreg Arnold is meghalt, a Lambach család birtoka szétoszlott; nagy részét a Traunon innen és túl s az őrgrófságban Arnold rokona, Ottokár steieri gróf kapta, kit III. Henrik császár a karantán végvidéken őrgróffá is kinevezett.
Göss zárda pecsétje a XIII. századból.
A gráczi tartományi levéltárban levő eredeti után, Siegl Károlytól.
De Ottokár nem sokáig viselte e tisztet. A császár kibékült az Eppenstein családdal, Adalbero fia, Markward Karintiában, – akkor a mai Stiriát is magába foglalta – levő összes családi jószágait visszakapta, mire Ottokár eltűnt az őrgrófságból; de a Traun és az Enns menti öröklött területen megtartotta az őrgróf czímet s Steier várától és városától, mely az övé volt, Steier őrgrófjának nevezte magát.
A császárral való ezen kibékülés következtében Markward és fiai, kik közűl Liutold 1077-ben Karintia herczege lett, az investitura miatti viszályban hűségesen pártját fogták IV. Henriknek. A császár leghatalmasabb ellensége Gebhard salzburgi érsek volt, a ki 1074-ben Admontban, az Enns völgyében azt a benczés monostort alapította, mely csakhamar nagy hírnévre tett szert.
Liutold karantán herczeg 1090-ben halt meg s fivére, Henrik, lett utóda, ki 1103-ban St.-Lambrecht klastromot alapította s gazdagon ellátta jószággal Felső- s részben Alsó-Stiriában. Henrik volt az utolsó herczeg az Eppenstein nemzetségből. Magánbirtokainak örökösévé sógorát, az említett Ottokár hasonnevű fiát tette. De örökhagyó és örökös csaknem ugyanazon időben, 1122 vége felé, – Ottokár nehány nappal a herczeg előtt meghaltak. Ennek folytán Ottokár fia, Lipót, lépett az örökségbe. Ezzel a Lipóttal kezdődik Stiriának, első külön uralkodó családja, melyet Traungauinak szokás nevezni. Az Eppensteinok családi birtokai a Mürz és a Mura mentén Katschtól egész Grácz közeléig, melyeket Steier grófjai örököltek, szokatlanúl nagy területet foglaltak el; az egykori karantán őrgrófság egész területe volt ez, s ezt nevezték ez óta, minthogy az új birtokos Steier vára és városának ura volt, a steieri Marknak, őrgrófságnak, vagyis németűl Steiermarknak.
Lipót, ki később az Erős melléknevet kapta, 1122-től 1129-ig uralkodott. Neje Zsófia, Fekete Henrik bajor herczeg leánya volt; a bajor herczegtől a Glein-Alpesektől délre nagy darab földet kapott hűbérűl. Waldo reuni gróf jószágain, melyek szintén az ő családjára szálltak, kezdte meg Reun cziszterczi zárda alapítását, mi azonban csak halála után fejeztetett be.
Admont zárda káptalanpecsétje a XIV. századból.
A zárdában őrzött eredeti után, Siegl Károlytól.
Lipót fia és utóda, I. Ottokár (1129–1164), országának számos nemes urától környezve vett részt a második keresztes háborúban. Öröklött jószágait új szerzeményekkel gyarapította. Midőn ugyanis 1148-ban rokona, a Sponheimok nemzetségéből való Bernát trixeni gróf egy keresztes hadjáratban meghalt, a kormányzata alatt volt drávamenti őrgrófság Marburggal együtt Ottokárra szállott, ki tíz évvel később a pütteni grófok magva szakadtával, a Semering két oldalán levő területet is megszerzé.
E fontos hegyi átjárón az őrgróf 1160-ban kórházat épített beteg zarándokok befogadására és ápolására, 1163-ban pedig Vorauban augusztinus kanonokzárdát; ugyanő alapította 1165-ben, a nagy országúttól félre eső, csöndes erdő szélén, Gonobitz közelében Seiz karthausi klastromot. Ez volt az első Németországban s lakói Francziaországból hivattak ide. I. Ottokár korában mások is alapítottak zárdákat, példáúl Chager Diepold nemes úr 1140-ben Krajna határán Oberburg benczés zárdát, mely utóbb, a XV. században a laibachi püspökség alapítására fordíttatott. Ugyancsak 1140-ben Waldeck Adelram St.-Mareinben Knittelfeld mellett alapított augusztinus kanonokzárdát, mely két évvel később a közeli Seckauba helyeztetett át.
Ekképen a XII. század derekán Stiria mint politikai egyed ki volt fejlődve, de még nem volt egészen önálló; a karantán őrgrófság Karintiához tartozott, a steier őrgrófság még Bajorországtól függött. Területi kifejlődése, mint láttuk, magánjogi alapon történt: az őrgrófok, mint birodalmi tisztség viselői, öröklés útján a mostani ország minden részében kiterjedt magánjószágokat szereztek s ámbár ezek nem alkottak összefüggő zárt területet, mert közepettük feküdtek az idegen püspökségek és zárdák jószágai, de az őrgrófoknak, mint az egyházi birtok védnökeinek, ezekre is nagy hatásuk volt. Mindezek következtében a fejedelmi hatalomnak is gyorsan ki kellett fejlődnie.
Szent Lambrecht klastrom pecsétje 1253-ból.
A klastromban őrzött eredeti után, Siegl Károlytól.
Ez időben képződött ki a tisztviselők vagy miniszterialisok rendje is. Ezek az őrgróf szolgái, hivatalnokai voltak, kik a nemszabadok rendjéből származtak, az őrgróf udvarában szolgálatot tettek, jószágait kezelték, várait őrizték, háborúiban követték s ezért hűbéres jószágot kaptak. Lassan-lassan beleszólást nyertek urok elhatározásaiba, sőt csakhamar testületképen jelentkeztek, a melynek hozzájárúlása fontosabb kormányzati ügyekben megkivántatott. Mivel azonban személyileg nem voltak szabadok, a magánjószágok nemes tulajdonosai nem tekintették őket magukkal egyenrangúaknak. Mennél inkább nőtt azonban birtokuk és tekintélyök, annál inkább fogyott közöttük s a nemesek között a különbség, mely idővel teljesen el is tűnt. Stiria leghatalmasabb nemesi családai közűl többen, így a Stubenbergek, Liechtensteinok, Wildonok, kik már a XIII. században kiváló szerepet játszottak, a miniszteriálisok rendjéből kerűltek ki.
Mikor I. Ottokár meghalt, fia, II. Ottokár (1164–1192) még csak két éves volt; anyja, Kunigunda, vitte tehát nevében az uralmat. 1180-ban az ifjú megjelent Regensburgban a birodalmi gyűlésen; ott felövezték a karddal s nagykorúvá nyilvánították. Ugyanekkor I. vagy Rőtszakálú Frigyes őt herczeggé, Stiriát pedig herczegséggé emelte.
De a Traungaui család első herczege egyszersmind utolsó is volt. Minthogy gyermekei nem voltak és bélpoklosságban sínylett: bizonyára a császár engedélyével 1186 augusztus havában a Szent-György hegyen Ennsnél történt összejövetelen jó barátját és rokonát, V. Lipót ausztriai herczeget s ennek fiát, Frigyest, rendelte örökösévé, mert jobb, ha Ausztriában és Stiriában, mint szomszédos tartományokban, egy és ugyanazon fejedelem uralkodik; ne is választassék el a két ország soha többé egymástól. Egyúttal megállapították a stiriai miniszteriálisok jogait: ha a herczeg zsarnokilag bánik velök, szabadságukban áll a császár udvarához fordúlniok s ott a birodalom fejedelmei előtt jogukat érvényesiteniök. – 1192 május havában II. Ottokár alig harmincz éves korában meghalt. Holttestét Seiz karthausi kolostorban temették el, hol szülei is nyugodtak. 1827-ben azonban a Traungaui ház utolsó tagjának csontjait Reunba vitték át.
Vorau klastrom 1452-ben.
Egykorú festmény után, Dickel Jánostól.
Ottokár halálával tehát Stiria Ausztriával egyesíttetett s ezzel kezdődött a tömörűlésnek ama folyamata, melyből utóbb a nagy ausztriai birodalom fejlődött. De Stiriának akkor még nem volt meg egész mostani területe; egy részt túl terjedt mai határain, mert a Semeringtől s a Traungautól éjszakra eső vidékek is hozzá tartoztak, más részt pedig egyes területrészek, példáúl St.-Lambrecht, még Karintiával álltak kapcsolatban, míg Friedau vidéke Magyarországhoz tartozott. Az ország jól míveltetett, a hegyek kincsei: a vas, ezüst és só kiaknáztattak, a városok, főleg Enns, Steier, Leoben és Judenburg kereskedésökkel virágzásnak indúltak, a sok kolostor mintaszerű középpontja volt a mezőgazdaságnak, valamint a művészetnek és tudománynak.
Seckau klastrom pecsétje a XIII. századból.
A gráczi tartományi levéltárban levő eredeti után, Siegl Károlytól.
VI. Henrik császár Wormsban a Babenbergek családjából származó V. Lipót ausztriai herczegnek még 1192-ben hűbérűl adományozta Stiriát, mire a herczeg Gráczba ment, hogy a városban összegyűlt miniszteriálisok jogait megerősítse s hódolatukat fogadja. Ez az összejövetel az első tulajdonképeni országgyűlés. Az első Babenberg uralma rövid ideig tartott Stiriában. 1191-ben részt vett a keresztes háborúban, hol Akkon városának bevétele alkalmával Oroszlánszívű Richárd angol király halálosan megsértette. Midőn később a király keletről visszatérve Friaulon, Karintián és Felső-Stirián át Bécsnek vette útját, a herczeg elfogta és Dürrenstein várába vitette; e tette miatt azonban a pápa egyházi átokkal sújtotta. Csakhamar felébredt Lipótban az egyházzal való kibékűlés vágya; Gráczba sietett, valószinűleg, hogy a Leibnitz mezővárosban időző Adalbert salzburgi érsekkel találkozzék s rávegye, hogy eszközölje ki az egyházzal való kiengesztelődését. De 1194 decz. 26-án, mikor ebéd után a szabadban sétalovaglást tett, lovával elesett, még pedig oly szerencsétlenül, hogy lábát törte, melyet le kellett vágni. Nyomban oda hívták az érseket s a herczeg felfogadta, hogy ha életben marad, az angol király dolgában teljesen a pápa parancsához alkalmazkodik. Erre fel is oldatott az egyházi átok alól, de már deczember 31-én meghalt.
V. Lipót előde azon intézkedésének ellenére, hogy Stiria mindig Ausztriával maradjon egyesítve, elrendelte, hogy idősebb fia, Frigyes, Ausztriát, az ifjabbik, Lipót, Stiriát kapja. Minthogy azonban amaz már 1198-ban egy keresztes háborúban Palesztinában elhalt, Lipót újra egyesítette a két országot.
VI. Lipót (198–1230) mint stájer herczeg e néven második, minden tekintetben jeles uralkodó volt; később a „dicsőséges” melléknevet nyerte. A Hohenstaufok császári házával jó lábon állott, sőt 1225-ben leányát, Margitot, II. Frigyes császár fiának, Henriknek adta hitvesűl. Mikor a császár utóbb IX. Gergely pápával háborúba keveredett, Lipót herczeg Olaszországba útazott, hogy kibékűlést hozzon létre. Csakugyan sikerűlt neki és a vele egy nézeten levőknek a békét kieszközölni. Lipót azonban 1230 július 28-án San Germanoban meghalt s testét Lilienfeldben temették el.
I. Ottokár őrgróf pecsétje 1138-ból.
A Grácz melletti reuni zárda eredetije után, Siegl Károlytól.
Lipót pártjokat fogta a városoknak és a kereskedésnek, hídat épített a Száván (Steinbrück), hogy a forgalomnak, mely addig Felső-Stirián és Karintián át ment Olaszországba, Gráczon át nyisson útat. Uralkodása alatt két új püspökség keletkezett: 1218-ban II. Eberhard salzburgi érsek Felső-Stiriában Seckau székhelylyel, 1228-ban pedig St.-Andräban a karintiai Lavant-völgyben püspökséget alapított, mely utóbbiba nehány stájer plébánia is beosztatott. E két püspökség területe nem volt nagy; az érsek a püspökök kinevezésének jogát is magának tartotta fenn.
Lipót korában Pettaui Frigyes, a salzburgi érsek miniszteriálisa, őrizte a határt a magyarok ellen. El is foglalt tőlök egy akkor igen kevéssé lakott területrészt s a gross-sontagi templomot a német rendnek ajándékozta, mely még ma is birtokában van ez uradalomnak. Lipótnak békés és fényes uralkodását nyugtalan idő követte, mert fia és utóda, II. vagy Harczos Frigyes (1230–1246), harczkedvelő és erőszakos ember volt. Ausztriában leverte a fölkelő nemességet, mire a csehekkel és magyarokkal kezdett hadakozni. Az utóbbiak betörtek Stiriába; a lakosság férfiasan ellenállott s üldözőbe vette az ellenséget, de tőrbe kerűlt s kemény vereséget szenvedett. Megköttetvén a béke, a herczeg csakhamar II. Frigyes császárral keveredett viszályba, ki birodalmi átok alá vetette, trónvesztettnek nyilvánította s a szomszédos fejedelmeket fölszólította, hajtsák végre e rendeletét. Szorongattatásai közepett a herczeg olyan rendszabályokhoz folyamodott, melyekkel még alattvalói vonzalmát is elvesztette. Mint az ausztriai, úgy a stájer hűbéresek és városok is elpártoltak tőle, a szomszédos fejedelmek nagyon fölibe kerekedtek s végre Frigyes már csak Német-Újhelyben tarthatta magát. A császár, hogy a herczeget teljes meghódolásra kényszerítse, személyesen jött el Olaszországból; 1236 deczember havában már Gráczban volt, a karácsony ünnepet is ott ülte meg, azután a stájer papság és nemesség számos tagjától kisérve Bécsbe vonúlt. 1237 ápril havában Ennsben megerősítette a miniszteriálisok régi jogainak leglényegesebbjeit s azokat újakkal gyarapította; kimondotta, hogy mint többi stájer hívei, ők is egyenesen a császár hűbéresei legyenek s csak a birodalom fejétől függjenek; a császár megigérte, hogy ha valaha a stájer herczegséget újra eladományozná, nem Ausztria herczegének, hanem külön fejedelemnek fogja adni.
II. Ottokár pecsétje 1190-ből.
A bécsi cs. és kir. állami levéltár eredetije után, Siegl Károlytól.
De mihelyt a császár Ausztriából eltávozott, fordúlat állott be: Frigyes herczeg visszafoglalta országát s kibékűlt a császárral. A stájerek is meghódoltak s a herczeg csakhamar megjelent Gráczban (1241). Unokahugát, Gertrudot, már előbb Ulászlónak, Venczel cseh király fiának igérte hitvesűl. Egyszerre azonban maga a császár kérte meg Gertrud kezét s viszont reményt adott, hogy Ausztriát és Stiriát királysággá emeli. A berczeg elfogadta a tervet, mely azonban nem valósúlt meg. Frigyes herczeg ugyanis háborúba bonyolódott IV. Béla magyar királylyal s 1246 június 15-én a harczmezőn elesett. Utódai nem maradtak. Ezzel kettős országa szomorú sorsra jutott, mit nagyban fokozott az a szenvedélyes küzdelem, mely a császár és a pápa között támadt.
Minthogy az utolsó herczeg rokonait: nővérét, Margitot, a császár özvegy menyét, valamint unokahugát, Gertrudot, a ki immár csakugyan Ulászló cseh herczeghez készűlt férjhez menni, nem illette az öröklés joga, a két herczegség, mint megüresedett birodalmi hűbér, a császárra szállott. Ez előbb Eberstein Ottó grófot mindkét országban, utóbb Meinhard görczi grófot Stiriában helytartóvá rendelte. Csakhogy a Hohenstaufok ellenségei itt is folyton tért hódítottak. Ulrik karintiai herczeg testvére, Fülöp, a ki 1247-ben salzburgi érsekké választatott, a Pfannberg grófokat, Liechtenstein Ulrikot s más nemes urakat zsoldjába fogadta, hogy a császári helytartóval megküzdhessen; 1250-ben betört az országba s ellenségeinek jószágait pusztította. Ilyen küzdelmek akkor országszerte folytak; különösen az egyházi javak, melyeket a nemesek fegyverhatalommal foglaltak el, voltak sokféle veszélynek kitéve. Nem egy olyan ember – mondja Liechtenstein Ulrik, a költő, – lett akkor szegénynyé, ki előbb gazdag volt; éjjel-nappal folyt a fosztogatás az országban és sok falu romba dőlt. Nőttön nőtt a zavar; 1250-ben meghalt a császár, s helytartója eltávozott az országból. 1251-ben az ausztriaiak Přemysl Ottokár cseh herczeget választották herczegökké, a ki immár igyekezett Stiriát is megszerezni.
Itt azonban IV. Béla magyar király megelőzte. Az utolsó Babenberg halála óta a magyar király mindkét herczegségre rá irányzá figyelmét s 1250-ben több stájer várat és helységet, köztük Pettau városát, a salzburgi érsekség tulajdonát, megszállotta. 1253-ban az ország számos nemes ura csatlakozott hozzá.
Erre IV. Incze pápa a két versenytárs közt békét eszközölt, mely 1254-ben Budán köttetett meg: Stiria a magyar királyé lett, de az országnak a Semeringtől éjszakra eső része, valamint a Traungau, Ausztriához kapcsoltatott.
VI. Lipót pecsétje.
Gipsz-lenyomat után, Siegl Károlytól.
IV. Béla először István horvát bánt küldé helytartójáúl az országba. István Gráczban ütötte föl székhelyét, de nehány év múlva elűzetett. Ekkor Béla a kormány vezetését saját fiára, Istvánra ruházta, a ki Pettauban tartotta udvarát. De a magyar uralom iránt egyre fokozódott az elégedetlenség s Přemysl Ottokár csak a perczet leste, hogy e herczegséget megszerezze. Az alkalom csakhamar megérkezett. 1256-ban a salzburgi érseki káptalan letette a világias gondolkodású Fülöp érseket s helyére Ulrik seckaui püspököt választotta érsekké. Fülöp azonban nem mondott le méltóságáról s minthogy Přemysl Ottokárral rokonságban volt, ez is támogatta, míg Ulrik a magyaroktól kapott segélyt. Miközben a két egyházfő egymással tusakodott, a stájer nemesség és városok követei fölkeresték Ottokárt s fölajánlották neki a hazájok fölött való uralmat. Ottokárnak nagyon kedvére volt az ajánlat; osztrák hadakat küldött Stiriába, melyek az ottani nemesekkel egyesülve rövid idő alatt kiszorították a magyarokat. Ennek következtében háború támadt Béla és Ottokár közt. A döntő csata a Morva-mezőn Kroissenbrunnál 1260 július 12-én vívatott. A magyarok megverettek s IV. Béla a pozsonyi békében lemondott Stiriáról, mely immár ismét Ausztriával egyesíttetett.
Kilencz évvel később Přemysl Ottokár Karintiát és Krajnát is megszerzé, miben a stájer nemesek nagyban támogatták. Minthogy már 1253 óta Csehország királya volt, hatalmas birodalmon uralkodott, mely az Óriás hegységtől az Adriáig terjedt.
Stiriára kedvező volt Ottokár uralkodása; támogatta a papságot és a polgárságot s ő alapította újra Mura-Bruck városát. Az engedetlen nemességet féken tartotta s a parancsai ellen vétőket szigorún büntette. Így 1268-ban Pfannberg Bernát és Henrik grófokat, Wildon Hartnidot, Stubenberg Wulfingot és Liechtenstein Ulrikot, a költőt, kiket egyik nemes társuk, Pettaui Frigyes bepanaszolt, elfogatta s Cseh- és Morvaország különböző váraiba vitette. Csak mikor legtöbb váraik leromboltattak, nyerték vissza szabadságukat a foglyok. Egy más lovag, Mahrenberg Szeifried, igen gazdag, tekintélyes és már koros ember, lánczra verve küldetett Prágába, hol kínpadra vonták és kivégezték.
Az elégedetlenséget, melyet ez a túlságos szigor és kegyetlenség a nemességben keltett, fokozta az a körülmény, hogy az ország legfontosabb közhivatala, a főkapitányság sohasem belföldinek, hanem mindig idegennek adományoztatott. Ez állás egyik viselője, Bruno olmüczi püspök, Helwig thüringiai származású jegyzővel összeiratta a herczegi közjövedelmeket. A kimutatás 1265-ben készűlt el s ma is nagyon tanúlságos okirat.
A jelzett körűlmények közt Ottokár nem számíthatott a stájer nemesség áldozni kész támogatására, mikor Habsburg Rudolffal harczba keveredett. Rudolf 1273-ban római királylyá választatott s csakhamar Frigyes salzburgi érsek is hozzá csatlakozott, míg Bernát seckaui püspök rendületlen híve maradt Ottokárnak. Stájer nemesek jelentek meg Rudolf királynál Augsburgban, hogy panaszt emeljenek fejedelmök kényuralma ellen. Rudolf Ottokárt csakhamar mindazon birtokától megfosztottnak nyilvánította, melyeket az interregnum folyamán szerzett s melyekhez Ausztria, Stiria és Karintia is tartoztak. Ottokár viszont elpártolásra hajlandó alattvalóit igyekezett megfélemlíteni: a nemességtől és a városoktól túszokat követelt s száműzéssel, valamint javadalmaik elkobzásával fenyegette őket.
A birodalom új fejének megbízásából Meinhard görczi gróf megszállotta Karintiát, mire az ottani és a stájer nemesek Reun klastromba gyűltek (1276), Ottokárnak az engedelmességet megtagadták s fogadást tettek, hogy mint a német birodalom hűbérései, buzgón támogatják Rudolf királyt s mind halálig összetartanak. A városok, főleg Grácz és Judenburg, hol cseh helyőrség volt; elfoglaltattak. Midőn azután Rudolf király a Dunán lefelé Bécsnek vonúlt, stájerek is csatlakoztak seregéhez. Ottokár szerződésileg lemondott az alpesi országokról, de két év múlva ismét fegyverrel igyekezett azokat visszaszerezni. A döntő csatában, mely 1278-ban Dürnkrutnál vívatott, a stájer lovagok is dicsőséges részt vettek.
Rudolf király még 1277-ben megerősítette a stájer nemesek azon jogait, melyeket negyven esztendővel azelőtt II. Frigyestől szereztek. 1279-ben Gráczba ment, hol Pettaui Frigyest főkapitánynyá, Liechtenstein Ottót, a költő fiát, országbíróvá nevezte ki. 1281 elején is megjelent a fővárosban, mely nagy lelkesedéssel fogadta; visszatértében Judenburgot és Admontot is meglátogatta. 1282 karácsonyán két fiának; Albertnek és Rudolfnak adományozta Ausztriát és Stiriát. De a következő év május havában osztrák és stájer nemesek azon kéréssel keresték föl Rudolfot, hogy a két országnak Albertet egymagát tegye urává. A kérés teljesűlt és 1283 június 1-je óta a király legidősebb fia, Albert volt Ausztria és Stiria egyedűli fejedelme. Az interregnum alatt a nemesség hatalma jelentékenyen fokozódott s gyakran az ő határozataitól függött az ország kormányzata. Gyűlésein immár az egyházi rend is résztvett s ott csakhamar kiváló állásra tett szert.
A stiriai párducz különböző századokból s egy német köriratú fillér a XIII. századból.
Siegl Károlytól
Lovagi műveltség és szokások nagyban elterjedtek az országban. Kereskedelem és forgalom élénkebbé vált, mióta Európa a keresztes hadjáratokban jobban megismerkedett a Kelettel, melynek termékei Velenczéből az „olasz” úton Karintián és Felső-Stirián át szállíttattak Bécsbe. Judenburg, Leoben és Bruck tekintélyes kereskedő helyekké fejlődtek. Közép-Stiriában Grácz indúlt izmosabb fejlődésnek, mit árú-lerakodó joga is elősegített, melynek a város a Babenbergek idejétől kezdve birtokában volt.
I. Albert, az új herczeg, ép oly erélyes, mint eszes uralkodó volt; stájer ügyekben a legnyomatékosabb szava volt Henrik admonti apátnak, ki 1286 óta főkapitány volt s éberen őrködött a fejedelem jogai fölött, miért is a nemesség meggyűlölte. A nemesség a herczegre is neheztelt, mert ismételt kérésre sem erősítette meg az ország szabadságait. Mikor tehát Albert 1291-ben Gráczba érkezett s a rendektől pénzt követelt, ezek panaszszal feleltek; éles szavak hangzottak, Stubenberg Frigyes a cseh király sorsára figyelmeztette a herczeget, kinek végűl a rendek Lipót seckaui püspök által megtagadták az engedelmességet. A lázadó nemesek fegyverkezni kezdtek s 1292 január 1-én szövetségre léptek Konrád salzburgi érsekkel, ki Ottó alsó-bajor herczeget is csatlakozásra bírta.
Míg a stájerek a fejedelmi várakat kerítették hatalmukba, a salzburgiak és bajorok az Enns-völgyben nyomúltak elő, innen a Mura völgyébe hatoltak s ostrom alá vették Bruck városát. Ekkor a herczeg hadával átkelt a hóborította Semeringen, melyen hatszáz parasztnak ásóval kellett előtte útat nyitni; az ostromlók elmenekűltek s a fölkelők egyik vezére, Stubenberg Frigyes, fogságba kerűlt. Azon nemesek, kik eddig nem foglaltak pártállást, a herczeghez csatlakoztak, a fölkelők pedig csakhamar meghódoltak és segélyökkel a salzburgi érsek városa, Friesach, rohammal megvétetett. Minden várakozás ellenére a herczeg most, hogy győzött, nagyon előzékenynek mutatkozott a nemesség irányában. Még Friesachban 1292 márcziusban megerősítette jogait, sőt a gyűlölt Henrik admonti apátot is elmozdította főkapitányi állásától és Stadeck Hartnidot nevezte ki helyére. Henrik apátot zárdája közelében egyik rokona 1297-ben meggyilkolta.
I. Albert öt fia közűl a legidősebb, Szép Frigyes, öröklé a hatalmat. Csehország miatt Frigyes háborúba keveredett Henrik karintiai herczeggel, görczi Meinhard fiával; a béke 1311-ben köttetett meg s Henrik átengedte a Sann-völgyet és Windisch-Feistritzet, mely területek Stiriával egyesíttettek. Két évvel később az egyik párt német királylyá választotta. Szép Frigyest, de ezzel háborúba bonyolította Bajor Lajos ellenkirálylyal. 1322-ben Stirián át vonúlt Frigyes a döntő harczra Mühldorfhoz; Admontban Engelbert apát lebeszélte az előnyomulásról s veronai Bertalan csillagjós, ki az említett zárdában élt, a monda szerint, szerencsétlenséget jövendölt neki. Frigyest Mühldorfnál csakugyan megverték és elfogták. A stájer lovagok vitézűl harczoltak fejedelmökért, különösen Wurmbrand Heilwig hősiességét dicsérik. A Trauttmansdorffok nemzetségéből – így beszéli a hagyomány – huszonhárman kisérték ki Frigyest s közűlök húszan hősi halált haltak.
Frigyes az uralmat még mielőtt a háborúba indúlt, Ausztriában és Stiriában testvérére, Albertre, ruházta. II. Albert (1330–1358, kit bölcsnek, vagy, mert 1330-ban keze, lába megbénúlt, bénának neveztek, békeségesen uralkodott. De az ő korában pusztított Stiriában is az a rettenetes járvány, melyet fekete halálnak neveztek. Egész falvak kihaltak, kereskedés és ipar pangott, ide-oda zarándokoltak a vezeklők, kik nyilvánosan ostorozták magukat, hogy az Isten haragját megengeszteljék.
II. Albert uralkodása alatt lépett előtérbe az a stájer nemzetség, mely később nem sejtett magasba emelkedett. Sanneck szabad urai – die Freien von Sanneck, – kik nevöket Sanneck váráról kapták, mely a Sann völgyében Frasslaunál egy magában álló ormon épült, ma azonban romban hever, tulajdon- és hűbérjószágokkal birtak Alsó-Stiriában és Krajnában s egyúttal Oberburg zárda tiszttartói voltak. Sanneck Ulrik, ki mint katona sokat szolgálta a Habsburgokat, Heunburgi Katalint, ama Gertrud herczegnő unokáját vette nőül, kiről mint az utolsó Babenbergnek, II. Frigyesnek unokahugáról fentebb már megemlékeztünk. Ulrik fia, Frigyes, a Heunburgok kihaltával 1322-ben e dúsgazdag család javainak egy részét örökölte s 1333 körűl megszerzé Cilli várát és városát is. E mezővárosban számos rom tartotta fenn a római Celeja emlékét. Ezt a Frigyest 1341 ápril havában Bajor Lajos király Cilli birodalmi grófjává tette.
Nyájas Vilmos herczeg.
Durandus püspöknek a bécsi cs. és kir. udvari könyvtárban őrzött „Rationale”-ja után, Schönbrunner Józseftől.
II. Albert nagyra törő fia, IV. Rudolf, csak hét évig (1358–1365) uralkodott s Windischgrazot szerezte meg az aquilejai patriarkhától Stiriának.
Két testvére, III. Albert és III. Lipót, kik a trónon követték, 1379-ben megosztoztak birtokaikon, minek következtében a Habsburgoknak két ága, az Albert- és a Lipót-féle keletkezett. A dicsőségre vágyó és vállalkozó természetű Lipót kapta Stiriát, Karintiát, Krajnát, melyekhez új területeket szerzett. Svájczban, a sempachi csatában esett el (1386). Négy fia maradt: Nyájas Vilmos, Büszke Lipót, Vas Ernő és Frigyes, kit később „üres zsebű”-nek neveztek. A legidősebbnek, Vilmosnak, Nagy Lajos magyar és lengyel király leányát Hedviget, kire a lengyel királyság szállott, kellett volna nőűl vennie. Krakóba ment (1385) tehát, hogy ott egybekeljen menyasszonyával s a lengyel trónra lépjen. De a körűlmények ellentétben állottak óhajtásaival s megfosztották arájától és a koronától. A négy testvér helyett egy ideig nagybátyjok, III. Albert, uralkodott, ki 1395-ben húnyt el. A következő években Stiria gyakran változtatta urát, míg 1406-ban Vas Ernő trónra nem jutott.
Nyájas Vilmos uralkodása alatt törtek be az ozmánok először az országba. 1356-ban jöttek volt Európába s terjeszkedtek szét a Balkán-félszigeten. 1367-ben Nagy Lajos magyar király véres csatában leverte a velök szövetkezett bolgárokat. E diadal emlékére s fogadásához híven Lajos Mária-Czellben az egyházat megnagyobbíttatta s egy Mária-képet adományozott annak, mely ma is megvan az ottani kincstárban. A mária-czelli templom főbejáratának tympanonjában egy dombormű az említett csatára vonatkozik.
Zsigmond magyar király 1396 szeptemberben Nikápolynál ütközött meg a törökökkel, de megveretett. Oldalán küzdött a stájer harczosok élén Cillei Hermann gróf, a legelső cillei grófnak unokája. Hermann segélyével Zsigmond Konstantinápolyba menekült, de az ozmánok még ugyanazon évben megjelentek Stiriában; fölperzselték Pettaut, elpusztították a Dráva és Száva közötti területet s 16.000 embert hurczoltak rabságba.
Ez időtől kezdve az ozmánok teljes kétszáz esztendőn át iszonyú csapássá lettek Stiriára nézve, melyet gyakran fölkerestek s tűzzel-vassal pusztítottak. A legtöbbet természetesen ama helyeknek kellett szenvedniök, melyek a keletre nyíló völgyekben feküdtek; Rann, Pettau és Radkersburg (Regede) gyakran látták falaik alatt a kegyetlen ellenséget, mely a mellékvölgyekbe, sőt mélyen a hegységbe is eljutott. Sok helyen erősségekké alakították a templomokat, sánczokat, földvárakat emeltek. E biztosított pontokra menekűltek a nyilt helységek lakói, mikor a gátak, melyek a szoros útakat eltorlaszolták, a sánczok, melyekkel a szűk völgyeket elzárták, áttörettek, mikor a magaslatokon meggyújtott jelző tüzek az éji homályban messze világítottak s vészlövések és félrevert harangok tudatták a réműlt földnépével a veszély közeledtét. E komor idők tanúiképen maig fanmaradtak egyes, akkor megerősített várkastélyok, példáúl Eisenerzben, Fehringben és Feldbachban.
Tympanon-dombormű (az úgy nevezett török csata) a mária-czelli templomban.
Az eredeti után, Siegl Károlytól.
Ernő (1406–1424), kit elszántsága és szokatlan testi ereje miatt Vasnak neveztek, tiszteletet szerzett fejedelmi jogainak s visszaállította az országban a rendet, melyet az úri családok küzdelmei gyakran megzavartak. Első neje, Margit, Boguszlav pomerániai herczeg leánya volt, ki 1410-ben húnyt el. Két évvel később Ernő lóháton Lengyelországba ment, hogy megkérje Cimburgis, masoviai herczegnő kezét, a kinek szépségét sokat hallotta emlegetni. 1412. év farsangján tarták Krakóban az esküvőt. Az új herczegasszony, kinek ájtatosságát is dicsérték, rendkivűli testi erővel birt; azt beszélték róla, hogy ketté tudja törni a vaspatkót s maga megindít egy terhes szekeret. Ő lett törzsanyja a Habsburgok azon ágának, mely unokájában, Miksában, a család összes birtokait újra egyesítette, dédunokájában Szép Fülöpben, pedig még nagyobb területeket szerzett.
Legjobb férfikorában, 1424 júniusban halt meg Ernő herczeg és Reun kolostorban temettetett el, hol szép síremléke a zárda templomának kápolnájában maig is látható.
Legidősebb fia, V. (III.) Frigyes (1424–1439), ekkor csak kilencz éves volt, miért is nagybátyja, tiroli Frigyes, az „üres zsebű”, vitte mint gyámja a kormányt. Mikor húsz éves lett, maga vette át az uralmat. Zarándok útat tett a szent földre, hol az Üdvözítő sírjánál lovaggá üttetett.
Vas Ernő síremlékének födele.
A Grácz melletti reuni zárdában levő eredeti uán, Siegl Károlytól.
Távolléte közben 1436 november havában olyan esemény történt, mely a Cillei grófoknak különben is nagyra nőtt tekintélyét új fénynyel tetézte. A család már a XIV. század folyamán igen magasra emelkedett. I. Hermann, az első Cillei gróf fia, egy bosnyák királyleányt vett nőűl; unokaöcscse, Vilmos, Nagy Kázmér lengyel király leányának férje lett, az ő leányát pedig Ulászló, a Jagellók családjából származó első lengyel király vette el. I. Hermann fia, II. Hermann, a nikápolyi csata óta kedvencze volt Zsigmond magyar királynak, ki 1410-ben római királylyá is választatott. Midőn az elégedetlen magyar főurak 1401-ben fogságra vetették Zsigmondot, Cillei Hermann eszközlé ki szabadon bocsátását. Zsigmond megmentőjének adományozta Varasdot és vidékét, zálogba adta neki Muraközt Csáktornyával s Szlavonia bánjává nevezte ki; utóbb pedig nőül vette Hermann leányát, Borbálát. Midőn azután Cillei az 1420-ban kihalt Ortenburg-család jószágait is örökölte, a grófi család hatalmának delelőjére jutott el. Csakhogy II. Hermannak nagy búbánatot okozott legidősebb fia, Frigyes, ki Erzsébettel, a Modrus-Vegliai főúri család egyik sarjával kelt egybe. De nem sokára szerelemre gyúladt egy horvát nemes leány, Tednitz Veronika iránt, megölte hitvesét s titokban megesküdött szeretőjével. E rangellenes házasságot az apa sohasem bocsátotta meg fiának; Felső-Cilli várában börtönbe zárta s meg akarta elsőszülötti jogaitól is fosztani. Egyszerre azonban második fia, III. Hermann, lováról lebukván, hirtelen halállal kimúlt. A következő évben (1427) István bosnyák király is meghalt, ki II. Hermann grófot, mint egy bosnyák királyleány fiát s ennek utódait országa örökösévé nevezte ki.
Ekkor II. Hermann kénytelen volt börtönbe zárt fiával kibékűlni. Előbb azonban meg akarta semmisíteni Veronikát, kiben okozóját látta mindazon szerencsétlenségnek, mely családját érte. A nő az öreg gróf bősz haragja elől szökni volt kénytelen; egyik menedékhelyről a másikra kóborolt s még az erdőségben is bujdosott. Üldözői azonban Pettau közelében elfogták s átadták a cillei városi törvényszéknek, hogy az elítélje mint boszorkányt, ki a grófot megigézte. A bírák azonban semmi büntetni valót nem találtak a szerencsétlen asszonyon, mire az öreg gróf Osterwitz várába vitette s ott a fürdőben vízbe fojtatta. Az öreg gróf lassan-lassan csak kibékűlt fogoly fiával, ki atyja halála után 1435-ben a család fejévé és hetven uradalom birtokosává lett, melyek Ausztriában, Stiriában, Karintiában, Krajnában és Horvátországban feküdtek. A következő évben Frigyes grófot és fiát, II. Ulrikot, Zsigmond császár birodalmi fejedelmi rangra emelte. Ezt V. Frigyes stájer herczeg nem tűrte; háború támadt, mely egy szerződéssel végződött. Ebben a Cilleiek elismerték Frigyes fenhatóságát.
A Habsburgok Albert-féle ágának feje, II. Albert német király, a ki Magyar- és Csehországok királya is volt, 1439-ben elhúnyt s fia, László, csak az ő halála után született meg. Az árva gyámja és nevelője V. Frigyes stájer herczeg lett. A gyermek-király édes anyja, Erzsébet királyné, nagybátyjának, II. Cillei Ulriknak segélyével igyekezett fia számára a magyar koronát megszerezni. De a magyarok, valamint a csehek és ausztriaiak azt követelték a gyámtól, hogy adja ki gyámfiát. Midőn Frigyes, ki időközben német királylyá és császárrá koronáztatott s megnősült, 1452-ben Német-Ujhelybe ment, az elégedetlen osztrákok, kikhez Cillei Ulrik is csatlakozott, ostrom alá fogták. A császár nem sokára kénytelen is lett a gyermek Lászlót Cillei Ulriknak átadni, ki ezután az ifjú uralkodót egészen kénye-kedve szerint nevelte. De Cillei még magasabbra tört s Magyarországban is első helyre vágyott a király után. Halálos ellensége, a nagy Hunyadi János, 1456-ban meghalt, mire az ifjú király Cilleivel a törökök által fenyegetett országba ment. Ulrik Magyarország helytartójává neveztetett ki, de Nándor-Fehérvártt viszályba keveredett Hunyadi idősebb fiával, Lászlóval, ki híveivel reá támadt és felkonczolta. Cilliben a minoriták templomában temették el; a herold ezen háromszori kiáltással: „Ma még gróf Cillei és soha többé nem az” összetörte az immár kihalt grófi családnák czímerét s a nép hangosan zokogott. A család jószágainak legnagyobb része Frigyes császárra szállott.
Baumkircher András egy magyarországi várának építése alkalmával emelt emléken (1450).
A gráczi történelmi múzeum gipsz-lenyomata után, Kurz Lajostól.
A császár országai azonban csak ritkán örvendhettek a béke áldásainak. Stiriát különösen a Baumkircher-féle viszály sújtotta. Baumkircher András Wippachból Krajnából származott, de családja ősi fészke Weiszkirchen mellett volt Felső-Stiriában. Frigyes császár udvarában nevelkedett s 1447-ben tiszttartója lett a magyarországi, szalonaki uradalomnak, mely a Habsburgoknál volt zálogban. Később a szintén a Habsburgoknál elzálogosított Pozsonyvármegye főispánjává és báróvá lett. Nagy szolgálatokat tett a császárnak Német-Újhely ostromakor és a Cillei-féle örökségért folyó küzdelmekben, de főleg 1462-ben, mikor a császárt a bécsi várpalotában saját alattvalói ostrom alá fogták. Később azonban Baumkircher András egyre szorosabban Hunyadi Mátyás magyar királyhoz csatlakozott s a császárhoz való viszonya elhidegült; Frigyes nagy összegekkel tartozott egykori kegyeltjének, melyeket nem volt képes megfizetni. Baumkircher végre több nemes úrral akkori szokás szerint fölmondotta az engedelmességet a császárnak, zsoldosai bevették Hartberget és Fürstenfeldet s iszonyú módon pusztították az országot. A Völkermarktban, Krajnában 1470-ben tartott gyűlésen a viszályt ideiglenesen elintézték, mire a végleges rendezés czéljából a fölkelők néhány vezére, a többek közt Baumkircher és Greissenecker Gráczba hivatott, hová 1471 ápril 23-án érkeztek. Minthogy pedig a tárgyalások czélhoz nem vezettek, délután három órakor bezárták a város kapuit, Baumkirchert és Greisseneckert elfogták s még az nap este lefejezték. Néhány párthívök fogságra vettetett, Baumkircher holtteste később Szalonak várába szállíttatott.
Kilenczszer törtek be az ozmánok III. Frigyes császár uralkodása alatt Stiriába, de a legkegyetlenebbül 1480-ban garázdálkodtak. Ekkor Karintiából hatoltak a Felső-Mura völgyébe, néhány mellékvölgyet is bebarangoltak s Brucktól délre fordúltak Grácznak. Templomokat, zárdákat, nemesi udvarházakat, falvakat és városokat elhamvasztottak vagy kiraboltak s senki sem tudott nekik ellent állani. A gráczi várhegyről fájdalommal kellett a császárnak néznie, hogyan pusztítják el a főváros környékét. A rettenetes vendégek végre Radkersburgon át távoztak. Ugyanazon évben a sáskák seregestűl lepték el az országot, a pestis pedig ezreket vitt sírba. A gráczi domon egy fresko-kép tűnteti föl az ínséget, melyet akkor a „három istencsapás” előidézett. De a magyarok, kikkel a császár ismételten háborút viselt, szintén gyakran pusztították az országot, mely csak Hunyadi Mátyás király halála (1490) után szabadúlt meg tőlök. Három évvel később a császár is elhúnyt. III. Frigyes Gráczban gyakran és szívesen szokott volt tartózkodni, a várost újra megerősítette s ott várkastélyt és templomot – a mostani domot – épített.
Fia, I. Miksa (1493–1519) alatt békésebb idők következtek. Már III. Frigyes korában sokat panaszkodtak a zsidók uzsorája ellen; nekik tulajdonították részben okkal, részben ok nélkül az elharapódzott gazdasági hanyatlást; eltávolításukkal remélték tehát az ország régi virágzását visszaállítani. Már ekkor sokkal gyakrabban gyűltek össze a rendek adót megajánlani, mint régebben, de kétségkivűl még többet kellett volna megszavazniok, ha a zsidók nincsenek, kik mint a „kamara szolgái” igen tetemes adó fizetésére köteleztettek. Mindazonáltal a rendek kiűzésöket kívánták Miksától; a császár beleegyezett s 1496 márczius 19-én kiadta a rendeletet, hogy a zsidók 1497 vízkereszt napjáig távozzanak az országból. Az ekkép elmaradó zsidóadó fejében a rendek 38.000 forint fizetésére kötelezték magukat.
A zsidók kiűzésének még az a következménye is lett, hogy Miksa kormánya, mely folyton pénz szűkében szenvedett, csaknem évről-évre új pénzbeli követelésekkel volt kénytelen a rendek elé lépni s így ő alatta vették kezdetüket a rendes adók; adókönyvek már 1516-ból maradtak fenn, 1525-től kezdve pedig szakadatlan sorrendben megvannak.
Az ország nyugalmát 1515-ben a vend parasztok lázadása zavarta. A mozgalom Krajnában támadt, hol a parasztokat kegyetlenűl zsarolták földesuraik; onnan déli Stiriába, sőt egészen Grácz vidékére elterjedt az. A sulyosan megterhelt parasztok a stara Pravdát, az ősi igazságot, sürgették, vagyis a földesurak új önkényes követeléseinek megszűntetését. A főkapitánynyá kinevezett Herberstein György leverte a fölkelőket, kik kemény bűntetéssél sújtattak; az elégedetlenség okai azonban nem orvosoltattak.
Miksa 1519-ben húnyt el. Uralkodása Stiria belső történetére nagy jelentőségű. Nemcsak a pénzügyek terén, hanem a közigazgatás minden más ágában is mélyre menő változások létesűltek; Miksa teremté meg azon alapokat, melyeken az idők folyamában a hívatalnok-állam fejlődött. Uralkodása átmenet a középkori életből az új korba.
III. Frigyes császár és Szent Flórián.
A felső-stiriai obdachi kórházi templom eredetije után, Kurz Lajostól.
Utódai, két unokája: Károly és Ferdinánd, a császár halálakor távoli országokban tartózkodtak; az osztrák tartományok egy küldöttsége Spanyolországba ment, hogy az idősebbet, Károly spanyol királyt a trón elfoglalására hívja föl. Az örökösök előbb meghatalmazottaik által fogadták Stiria hódolatát.
De 1521 július havában Ferdinánd főherczeg, kire testvérbátyja az osztrák országok kormányzatát bízta s ki Anna magyar királyleányt vette nőűl, maga megjelent Gráczban, hol a rendek bemutatták neki hódolatukat. 1522-ben a két testvér szerződésre lépett, melynek értelmében a Habsburgok összes német országai Ferdinándra szállottak.
1525-ben Felső-Stiriában parasztlázadás támadt, melyet az elaggott Dietrichstein Zsigmond főkapitány nem volt képes leverni. Csak a főherczeg mezei hadainak parancsnoka, gróf Salm Miklós állította helyre a rendet, mi közben Schladming virágzó városka fölperzseltetett s csaknem néptelenné lett.
Bécsnek 1529-ki ostroma után a törökök pusztították az ország éjszaki részét, 1532-ben pedig Szulejmán szultán vezette Stiriába rabló hadait Kőszeg vára alól, melyet megvívni nem tudott. De nem mert rohamot intézni a főváros ellen, hanem a Mura balpartján délnek vonúlt s Pettaunál távozott az országból. Stiria ezután sokáig ment maradt ugyan a törökök rabló betöréseitől, de a harczokban, melyeket Ferdinánd folytatott velök, a stájerek is vitézűl részt vettek.
I. Ferdinánd korában hatoltak be Luther Márton tanai az országba s a fejedelmi tilalom daczára a nemesség, a polgári és parasztosztály körében annyira elterjedtek, hogy már a század közepe táján a katholikus egyház csaknem egészen háttérbe szorúlt.
Ferdinánd 1564 július 25-én húnyt el. Két évvel később követte őt a sírba a híres Herberstein Zsigmond is, a ki I. Miksa és I. Ferdinánd alatt mint államférfiú és tudós nagy hírnévnek örvendett. Ezen uralkodók megbízásából nagy útazásokat tett, messze földön, Dániában, Svájczban, Spanyolországban, Magyarországban, Lengyel- és Oroszországban s értékes följegyzéseket hagyott hátra. Halhatatlanná tette őt sokszor kiadott és számos nyelvre lefordított műve, a „Moscovia” , melyben Oroszország földrajzát és történetét, alkotmányát és közigazgatását, népei erkölcseit és szokásait nagyobbára saját szemlélete alapján leírta, s ezzel a czári birodalmat a tudománynak megnyitotta.
I. Ferdinánd korában nyerte a rendiség azt az alakját, melyet az új korig megtartott. Már III. Frigyes, de még inkább I. Miksa alatt szükségesnek látták a rendek, hogy némely ügyek elintézésére körükből megbizottakat küldjenek ki. Így támadt a megbizottak intézménye, a kik az év nagyobb részén együtt maradtak s a folyó ügyeket, főleg az adóbehajtást végezték. Ferdinánd alatt ez intézmény teljesen kifejlődött. Halála előtt a császár akként intézkedett, hogy országai megosztassanak elsőszülött fia, II. Miksa, és ennek ifjabb testvérei, Ferdinánd és Károly között. Ez utóbbiak kapták Stiriát, Karintiát, Krajnát, Görczöt és Triesztet a tengermellékkel együtt.
Herberstein Zsigmond.
Több 1542-ből való kép fölhasználásával, Hecht Vilmostól.
