A tiroli német nép élete Hörmann Lajostól, fordította Katona Lajos.

Teljes szövegű keresés

A tiroli német nép élete
Hörmann Lajostól, fordította Katona Lajos.
Népjellem. A népjellem különfélesége tekintetében alig akad Tirolnak párja az alpesi tartományok között. Nagy hatással valának itt is úgy, mint másutt, e különféleség kifejlesztésére a külső természet, származás, életmód, kereset és foglalkozás körűlményei. Nemcsak az éjszaki és déli éghajlat különbsége, mely a tartományt közepe táján ketté osztó hatalmas hegységöv innenső és túlsó oldalán ellentétes életföltételeket teremt, hanem e két terület mindenikén belűl számos helyi körűlmény is döntő hatással volt e népjellembeli szembetűnő eltérések keletkezésére. A hegyi lakó („Bergler”), ki fenn a bérczeken él, egészen más ember, mint a völgyfenék lakója, kire büszkén néz le; az úgy nevezett „Thölderer”, a sokszor egész föl az örökjég határáig húzódó mellékvölgyek szülötte, nemcsak a fővölgy lakóitól, hanem a szomszédos harántvölgyben honosaktól is különbözik, jóllehet csak egy keskeny hegygerincz választja el őket egymástól. Így a ziller-völgyi egészen más, mint az alpachi („Alpäcker”), az ötz-völgyi megint más, mint a pitz-, vagy paznaun-völgyi; s ugyanilyenek az eltérések Dél-Tirol egymás közelében lévő mellékvölgyeinek lakói, mint példáúl a villgratteni és a defereggi, a sarn- meg az ulten-völgyi között. A népjellem e tetemes különbségeit a völgyeknek igen elzárt volta hozta létre.
Még mélyebbre ható eltéréseket okoz a lakosok más-más származása.
A bajuvárok és alamannok két nagy fő törzse, – amaz a keleti, emez meg a nyugati völgyekben megtelepedve, – még teljes épségben megőrizte testi és lelki sajátságait. A legszembetűnőbben mutatkozik ez az Inn-völgyben. Az alamann hegylakó, kinek tanyái majdnem egész Innsbruck falainak tövéig érnek le, az alvidékitől, habár azonegy nyilt völgyben lakik is vele, mégis annyira különbözik jelleme minden vonásában, hogy hajlamaik és velük született tehetségeik ez ellentétességéből szinte ellenséges érzűlet fejlődött ki közöttük. Ehhez járúl még, – az itt kihalt egykori lakosok, nevezetesen a longobardok, s talán a gótok maradványait nem is említve, – hogy a szlávok és a régebbi román lakosság félreismerhetetlen hatással volt a népjellem alakúlására. Így például az alamann Vinstgau lakosságán igen szembeszökők a román népjellem sajátságai; épen így minden élesebb szemű megfigyelő azonnal föl fogja ismerni a bajuvár lakosságú Alsó-Pusterthalban a délről vele határos „krautwälsch” népesség hatását, a Felső-Pusterthalban pedig az egykori szláv lakosságét. Teljesen elüt környezetétől a meráni őrgrófság népességének nyugodt, csöndes jelleme, a melyen kivűl e tartományrész lakóinak testi sajátságai is azonnal elárúlják, hogy semmi közösség sincs köztük és az említett törzsek között.
Így tehát Tirolban a helyi és származási tényezők hatása alatt négy, vagy még jobban megkülönböztetve, öt élesebben külön váló népjellem-alakúlat szilárdúlt meg az idők folyamán, melyek egész belső és külső mivoltukban teljesen elütők lévén egymástól, azonnal és könnyen föl is ismerszenek. Ezek: a Felső-Inn-völgy komoly és érdes, az Alsó-Inn-völgy kedélyes és nyílt szívű, a Vinstgau okosan számító, a Pusterthal munkás, vagyonszerző s takarékoskodó hajlamú, végűl az őrgrófság megfontolt, lassú, de biztos észjárású lakosságának jellemképei. A Wipp-völgy lakói az alamann és bajuvár népjellem keverékét tűntetik elénk sajátságaikban, míg az Eisack-völgy és az alsó Etsch-vidékek népessége a Pusterthal lakóival látszik rokonabbnak. Ne csodálkozzunk tehát, ha mindazon vonások és sajátságok, melyek különben együttesen szokták egy nép jellemét megalkotni, Tirol lakóinál nem mutathatók ki sehol sem együtt, mind valamennyinek egyenletes mértékű összetalálkozásával, hanem részben különböző fokozatban vannak meg az egyes vidékeken.

Rózsafüzér-imádkozás.
Defregger Ferencztől
Szellemi tehetségekkel a tiroliak általában véve gazdagon meg vannak áldva. Erre vall a kiváló férfiaknak aránylag nagy száma is, melylyel e tartomány szülöttei a tudományok és művészetek különféle ágainak munkásai között szerepelnek. Tehetségek dolgában a Felső-Inn-völgy lakóit illeti meg az elsőség, a kik éles elméjűségökkel a tartomány többi részeinek népességét határozottan fölűlmúlják. Épen ily magas fejlettségűek náluk, mint különben a tiroliaknál egyáltalában a művészi hajlamok is. Majdnem úgy látszik, mintha e szembetűnő művészi tehetségekben az egykori román lakosságnak mai napig megmaradt hatását kellene felismernünk. Világos eszével tűnik ki a pusterthali és a vinstgaui is, kiknél e tehetség okos előrelátás- és számítással jár együtt. E két utóbbi tekintetéből az épen említett két vidék lakói éjszaki szomszédaiknál nem állanak valami jó hírben, legalább a róluk elterjedt közmondás, mely szerint „a pusterthali tehenet lopott, a vinstgaui meg elhazudta tőle”, mindenesetre arra vall, hogy egyikük sem esett a feje lágyára, hanem hogy inkább a mások rászedésének mesterségében is jártasak itt is, ott is.
A világos észszel a legtöbb tirolinál együtt jár a lelkület bizonyos nyájas melegsége. De határozottabban e jellemvonás csak az Alsó-Inn-völgy lakóinál domborodik ki, a miért is ezek mondhatók Tirol egész népessége legszeretetreméltóbb és legönzetlenebb részének. E sajátsággal együtt jár náluk a kitörő életkedv és nagyon is szembeötlő érzékiség. Épen azért Tirolban az Inn-völgy alvidéke a népdal igazi hazája. E majd erősebben, majd kevésbbé kifejlett kedélyi alaphangúlatból érthető a tiroliaknak mély vallásos érzületük is. Ennek tanújele a honukban járó idegent lépten-nyomon köszöntő sok és szép templom és számos kápolna. Kiváltképen a Felső-Inn-völgy népének szívében vert a vallásosság mély gyökeret, és sehol sem találkozunk az Istenben való szilárd bizodalomnak oly megható példáival, mint itt. A napi foglalatosságok elseje mindig a szent mise hallgatása, záradéka pedig az esti rózsafüzér-imádkozás. Szegény, de – vagy épen azért – jámbor nép. Ez istenfélelemmel karöltve jár, illetőleg belőle származik az a nagy tisztelet, melyben a papság a népnél áll, s viszont az a nagy hatás, melyet a pap a népre gyakorol. Az erkölcsiség azonban általában véve nem sokkal különb, mint a többi alpesi tartományokban, de bizonyára nem is roszabb. Mindenesetre tévednénk, ha Tirolban keresnők a szűzies tisztaság mintaországát. E részben is különbséget kell azonban tennünk az egyes vidékek között. Míg ugyanis az alamann vidékeken, mint a Felső-Inn-völgyben, vagy a Vinstgauban szigorú fegyelemmel őrzik az erkölcsi tisztaságot s a megesett leányt az egész község megvetése sújtja, addig az életet vidáman élvező Alsó-Inn-völgyben, valamint a Pusterthalban már korántsem veszik az erkölcsiség parancsait oly komolyan, s a házasság előtt született gyermek („lediges” Kind) épen nem válik a hajadonnak valami nagy szégyenére, kivált ha utóbb a gyermek atyja mégis elveszi a megesettet. Az is igaz, hogy a törvénytelen szülöttek nagy számát egyrészt az apai jószágnak a fiú kezére való késői átengedése is okozza, a mi csak későn engedi meg ennek a házasodást. Ha ehhez még tekintetbe veszszük e hegyi lakók erőtől duzzadó egészséges testalkotását, továbbá a két nembeli ifjúság felügyelet nélkűli együttlétére való fölötte sok alkalmat (példáúl a havasi legelőkön, a szénakaszálásnál, stb.), melyek az erősen követelődző természeti ösztön kielégítésének csak kedveznek: akkor a törvénytelen szülöttek magas százalékának megítélésénél nem fogunk a túlságos szigorúság hibájába esni.

Egy dörchi család. (taligahúzó)
Ottenfeld Rudolftól
Dicsérve említhető még a népjellem jó vonásai között a tiroliak nagy nyíltsága, becsületessége és megbízhatósága, nemkülönben erős jog- és igazságérzete. Faluhelyen a házak még ma is záratlanúl állanak; pénzbeli ügyek és szerződések megpecsétlésére többnyire még ma is elég az egyszerű kézadás egy pohár bor áldomás mellett, a mi rendesen vele jár az alkuval.
Ha a tiroli azt hiszi, hogy igaza van, akkor fölötte bajos őt az ellenkezőről meggyőzni, s az ilyen vélt joghoz és igazsághoz való csökönyös ragaszkodása a hosszú pörlekedés útján nem ritkán egész jószágát elnyelte a tiroli gazdának.
A munkakedvnek és szerző hajlamnak a tiroliakban nincs meg a kívánatos mértéke, s az a mondás, hogy „a paraszt, ha nem kénytelen, kezét-lábát nem mozdítja”, bizony nem egészen igazságtalan a szónak oly értelmében legalább, hogy épenséggel csak annyit dolgozik, a mennyire a megélhetéshez és az adója lefizetéséhez szüksége van, a többit pedig a jó Istenre bízza. Különösen a dörchiek- vagy lanigiekre illik ez, a kik valósággal Tirol vándor-czigányainak mondhatók és a Felső-Inn-völgy, meg a Felső-Vinstgau egyik néprajzi sajátságaként hírhedtek; feleségestűl, siralmasan elhanyagolt gyerekestűl, mindenestűl egy taligával, üstfoltozók, kosárfonók, gyümölcs- és edényárúsok czímén, valósággal pedig csavargó koldúsokként bebarangolja e népség az egész tartományt s annak szomszédságát is, gyakran még Horvátország belsejébe, sőt Törökországba is elkóborolnak, míg végűl haza kerűlvén, rendesen községük költségén élősködnek.
De még a szorgalmasabb és serényebb parasztember sem igen iparkodik szántóföldjei és rétjei termő erejét növelni. Ennek részben az a gyanakvó bizalmatlanság az oka, melylyel a tiroli, kivált a mezőgazdaság terén fogad minden újítást, legyen bár az a legüdvösebb és legtöbb haszonnal járó is. Egyébiránt a tiroliak takarékosak, sőt fukarak, s ugyancsak jól megforgatnak előbb minden krajczárt, mielőtt kiadják. Természetesen megint e részben is különbség van az egyes vidékek lakói között. Épen így az ételben és italban való mértékletesség tekintetében is. A déltiroli, kivált pedig az őrgrófságbeli sokat eszik és iszik, nemkülönben az Alsó-Inn-völgy és a Pusterthal lakója is ugyancsak helyt áll magáért az asztalnál; míg a szegényebb, mértékletesebb és józanabb felső-innvölgyi már silányabb táplálékkal is beéri. Sajnálatos dolog a majdnem az egész tartományban elterjedt, de főleg az Inn-völgyben honos mértéktelen pálinkaivás, mely átok a negyvenes évek végével szállotta meg Tirolt, s ma már úgy a papság, mint a hatóságok minden erejökkel is hiában küzdenek ellene, ki nem irthatják, sőt folytonosan emelkedőben van.
Habár az eddig elsorolt jó és rosz tulajdonok más-más völgyben és más-más féle lakosságnál különböző mértékben mutatkoznak, mindazonáltal van két olyan derékség, mely minden tirolival egyformán közös, s ez a szülőföldje és hazája iránti szeretet. Honához, melynél a tiroli önmagát sem szereti jobban, ép oly szívósan és híven ragaszkodik, mint a meredek hegyoldalra tapasztott kunyhójához, melyet akárhányszor ismét meg ismét csak ugyanarra a helyre épít, habár a hógörgeteg, vagy a jégár néha már háromszor is elsodorta onnan. Ha a munka és kereset után járás a honnak nem egy gyermekét elég gyakran kivándorolni készti is, ha elébb nem, aggkorában mégis mind újra visszatér szülőföldére. E hű ragaszkodással ikertestvér a tirolinak az osztrák birodalomhoz és császárához való rendűletlen hűsége, melyet úgy jó, mint válságos időkben nem egyszer volt már alkalma fényesen igazolni. S habár a korcsmaasztalnál elégszer hangos és nem épen kíméletes szóval szidja is az idők mostohaságát és a nyomasztó adóterhet, úgy, hogy a dolgokkal és a néppel nem ismerős idegen bátran akár forradalomra hajlónak és lázadásra késznek is tarthatná a jó népet: azért, ha a császár bármikor hallatja hívó szavát, a tiroli egy pillanatig sem haboz kedves puskájáért sietni s mindig kész e hívó szóra utolsó csöpp vérét is kiontani. Ugyanazért, ha e tartomány lakóiról egybefoglaló és igazságos ítéletet akarunk mondani, el kell ismernünk, hogy a tiroli nép alapjában véve becsületes, szilárd jellemű, eszes, jólelkű, mély és őszinte érzésű, sőt kedves és szeretetreméltó is annak szemében, a ki nála a sokszor durva, kérges héjba rejtett derék magot ki tudja hámozni.
Telepűlés, falvak és házak. Mint az Alpesekben általában, úgy Tirolban is legelsőben leginkább a hegyoldalakon és magaslatokon telepedett meg a lakosság. Erre kényszeríté a népet nemcsak a középhegységnek a földmívelést és egyéb gazdálkodást elősegítő talaja, mely kedvezőbb volt a berkes és morotvás völgyfenekeknél, hanem az is, hogy a tél a magasabb helyeken általános tapasztalat szerint enyhébb és melegebb, a nyár ellenben hűvösebb, mint alantabb. Zuhogó hegyi patakok és csörgedező kisebb vízerek a megtelepedőnek majdnem mindenütt eléggé a keze ügyében voltak úgy a lábas jószág itatására, mint a földek és rétek öntözésére. Egyúttal a havas és az erdő is egészen közel esett az ily helyeken. Épen ezért azt látjuk, hogy úgy Éjszak-, mint Dél-Tirolban a régibb országútak mind a magaslatok lejtőin húzódnak. Ha pedig a völgyfenéken egyáltalában történtek kivételesen megtelepedések, ezek rendesen a mellékvölgyek és völgytorkolatok kijáratánál legyező alakban szétterűlt és már megszilárdúlt, termékeny talajú törmelékhalmokon, vagy a fő völgy alacsonyabb párkányain, a völgyet öntöző folyó régibb medre szélén állanak oly helyeken, melyeket a folyó változó víztömege és sodra már nem veszélyeztet. E mellett úgy itt, mint amott mindig a délnek néző napos oldalt választották szívesebben, mint az éjszakra néző (die Nörderseite) árnyékosat.
Hogy mily alakban történt a legrégibb megtelepűlés, vajjon egyenként álló majorságok-, avagy falvakban-e, azt teljes bizonyossággal bajos megállapítani. Vannak egyes hegyoldalak, példáúl az Anger-, Volder- és Niederndorfi hegyen, melyek egészen tele hintvék egyes majorságokkal, s viszont meg oly vidékek, minő példáúl a Stubai, a hol csakis falvakat látunk s a köztük elterűlő térségén egyetlen tanya sincs. Kétségtelen azonban, hogy a népességnek részben germán jelleméhez képest a külön-külön majorságokban való megtelepedés módja nagyon elterjedt lehetett kezdettől fogva a tartományban. Erre vall az is, hogy a mint a legújabb kutatások kiderítették, számos olyan helység neve is, a mely ma már egészen faluszerű, eredetileg valamely személynévből, az egykori majortulajdonos nevéből származik, mint példáúl Götzens, Fritzens, Hatting és mások. A faluszerű telepek keletkezése kezdetben alighanem már a régebbi elszórt lakhelyek birtokba vétele útján indúlt meg és ebből fejlődött tovább.
A mi pedig a tiroli falvak mai alakját illeti, ennek jellemére a helyzetükön, a föld minőségén, a lakosok életmódján és hagyományos szokásain kívűl még többé-kevésbbé vagyonos voltuk és keresetforrásaik is döntő hatással vannak. A völgy alján álló falvak rendesen módosabbak és takarosabbak a kétségtelenűl régibb hegyoldali s néha meredek lejtőkön kapaszkodóknál, melyek a középhegység bajosan megközelíthető helyeire építvék. Viszont még az ilyenek is csínosabbak és a korral halódóbbak, mint a keskeny fenvölgyek nagyon is bizonytalan talaján és környékén épűlt faluk nyomorúságos viskói, melyek többnyire igen csekély szilárd alapjukon csak ügygyel-bajjal tudnak nagy szűken megférni. Továbbá az olyan falu, melynek lakói főképen baromtenyésztésből s havasi tejgazdaságból élnek, természetesen nagyon elütő attól, a melynek kövér és terjedelmes szántóföldei a mezőgazdaságot jelölik ki keresetforrásúl. Az élénk forgalmú országútak mentén álló falvak e helyzetüktől, mások lakóik ipari foglalkozása, kereskedelme, vagy egyéb körűlményei szerint nyerik ilyen vagy amolyan alakjukat és jelleműket. Így keletkeztek az Eisack- és a Wipp-völgy, meg a Felső-Inn-völgy hoszszában az egy-útczás falvak az egész völgyön végig húzódó országút mentén; így szabta meg továbbá a Stubai-völgyben álló Vulpmes falu jellemét a vasipar, mert lakói főleg abból élnek.
De a lakosság származásából eredő népi sajátságoknak is döntő hatásuk van e részben. Az alamann eredetű felső-innvölgyi és a román elemekkel keveredett déltiroli meg vinstgaui szorosan egymás tövébe építi kőházait; míg a bajuvár törzsből való alsó-innvölgyiek a szomszédos majortól lehetőleg távolra építik tágas udvarházaikat.

Egy házcsoport Gries mellett, Bozen szomszédságában.
Stefánia özvegy trónörökösné főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől.
Általában összefűggő és szétszórt építkezésű falvakat szokás megkülönböztetni. Amazok ritkábbak és rendesen csak a fő völgy síkján találhatók. Takaros házaik sűrűbb sorai közűl szépen kimagasló templomukkal élénkítik a tájat. A szétszórt építkezésűek meg a hegységet teszik festőibbé. Ezekben gyakran csak egy kisebb házcsoport, benne a paplak, iskola és korcsma szorong a templom körűli szűk térségen, míg a többi major többé-kevésbbé szétszórtan lepi el a lejtőséget. A szűkebb völgyek és katlanokban ugyanis ott szorított a megtelepedő házának egy-egy talpalattnyi földdarabot, a hol a talaj lépcsőzetesebb volta ezt annyira-mennyire megengedte; ezért tapadnak itt a házikók a lejtők egyes pontjain szanaszét fecskefészkek módjára. Ilyenek példáúl Kals, St. Vigil az Enneberg vidékén, St. Gertraud az Ulten- és Mühlen a Mühl-völgyben, továbbá Lavis, Sellrain, Alpach, Neustift, melyek mind szétszórt falvak.
Sajátszerű jellege van némely felső-innvölgyi alamann falunak, példáúl Barwiesnek és Ehrwaldnak. Ezekben egy-egy tágas zöld mező közepén áll egymagában a templom, előtte a falu terebélyes hársfája, s körben a rétség szélén a szanaszét épűlt házak. Az Alsó-Inn-völgyben húzódó középhegység déli oldalán álló Weerberg is megérdemli, hogy különös elhelyezési módja miatt megemlítsük. Szétszórt udvarházai egyetlen félkör alakú útczában fogják körűl a hegyoldalt olyképen, hogy az egyes házakhoz tartozó kertek, földek, rétek s ezek fölött a mindeniket megillető erdőrész, legfölűl pedig a havasi legelőknek a hegy alsó lépcsőjéről a magasbra húzódó szelete mindjárt a ház mögött fekszik s mintegy hozzá csatlakozik.
Sajátságosak az úgy nevezett nyári falvak is, melyek részben a vorarlbergi „Maiensässen” módjára az alacsonyabb előhegyeken és dombokon, részben pedig szélesebb kiterjedésű hegyi kaszálók fensíkjain állanak. Ezekben rendesen csak nyaranta laknak a havasi tejgazdaság vagy a széna betakarítása kedveért, télen pedig elhagyatva állanak. Némelyikükben azonban régebben az egész éven át laktak, sőt egyiknek-másiknak temploma és papja is volt, de utóbb a tűzelőfa megfogyatkozása miatt télre ki kellett belőlük a lakosságnak költöznie, mely a völgy mélyébe vonúlt le s most már csak nyaralókúl használja ez egykori lakhelyeit a szénakaszálás idején. Efféle elhagyatott havasi falvak példáúl a pfafflari Bschlabs, mely felső-innvölgyi helység ma néhány majorság kivételével teljesen pusztán áll, s ugyanazon okból nem sokára hasonló sorsra fog jutni a pitzvölgyi Plangeros is.
A tiroli parasztház úgy építkezési módja, mint nagysága és kényelmessége tekintetében nagyon különböző az egyes vidékek szerint, úgy, hogy igen bajos a sokféle eltérő alakból csak valamennyire is egységes közös typusképet alkotnunk. Mindazonáltal az egyes helyiségek elosztása és berendezése nagyban és egészben már csak azért is, mert mindenütt ugyanazon szükségleteknek az eredménye, meglehetősen megegyező, s így kivált ha csekélyebb és kevésbbé fontos eltéréseket, minők az alsó- és felső-innvölgyi, meg az etschvidéki (vinstgaui) házak közt mutatkoznak, mindig szem előtt tartunk, mégis teljes joggal szólhatunk általános tiroli házjellegről is.
A legrégibb házak Duxban és Pflersch vidékén vannak, a legszebbek pedig az Alsó-Inn-völgyben. Itt, főleg a völgy lapályán kétemeletes házakat is látunk, holott egyebütt majdnem kivétel nélkűl csak egy-emeletesek.

Pfunds falu.
Grubhofer Antaltól
A tiroli parasztházak leggyakoribb alakja az, melynél a homlokzatot csúcsban záró tetőgerincz az egész házat mintegy két félre osztja. E két fél egyike többnyire föl egészen az egyik tetőszárny kezdetéig kőből van rakva s a lakhelyiségeket, a szobát, konyhát és kamarákat foglalja magában, míg a másiknak csak az alsó része van kőből s ebben van az istálló, a felső része faalkotmány s abban van a csűr és a szénapadlás. Az egyik oldalon, még pedig ha a hely engedi, elől, ha pedig a ház szűk útczára néz, akkor hátúl, széles fahíd vezet a nagy pajtaajtóhoz, mely alatt van az istálló bejárata. Ha a csűrajtó hátra felé van, akkor az istálló fő bejárata a ház elején, hátúl pedig csak egy kisebb istállóajtó van, melyet télen zárva tartanak. A tulajdonképeni lakóház ajtaja s a vele kapcsolatban levő tornácz mindjárt az istálló bejárata mellett, tehát a teleknek majdnem a közepén van. Mellette rendesen két ablak a homlokzaton és kettő az oldalfalon a lakószobát világítja meg. Az emelet ablakai alatt egy fából ácsolt folyosó húzódik, melynek az Alsó-Inn-völgyben „Sommerlauben” (nyári lugas) a neve. A hol, mint példáúl az Alsó-Inn-völgyben többnyire, a ház egész első része kőfal, e fafolyosó gyakran körűlfut a ház három oldalán s az egyik oldalon a félre való helyben végződik. A hol ilyen folyosó nincsen a házon, ott ezt rendesen egy kisebb erkély („Solder”) pótolja a ház homlokzatán. Régibb házakon, kivált a Felső-Inn-völgyben, ez erkély gyakran a félemeletnyi magasságban lévő kapu fölött van. Az ily erkélyre aztán jobbról is, balról is, vagy csak az egyik oldalról több fokú lépcső vezet föl. Újabb, egynél több emeletes házakon rendesen a felső emeleten van az erkély, vagy a padlásról nyílik az ajtaja. Csínosan kifaragott fakorlátján virágok, leginkább a kedvelt teljes sötét-piros szegfű virágai díszlenek, mellettök fehérnemű, őszszel pedig a tető alá illesztett póznákra aggatott borsó- vagy babszalma szárad. Magvakat és aprított gyümölcsöt, nemkülönben egyebet is, a mit a levegőn aszalni vagy szárítani akarnak, hosszú deszkákra rakva ide szokás kitenni. Az erkély fölött, a messzire kinyúló házeresz csúcsa alatt díszlik a havasi bokréta („Almbüschel”), melyet a nyári legelőről haza térő csorda előtt járó vezértehén („Stafelkuh”) vitt haza a szarván. A Felső-Inn-völgyben e bokréta finom szalagokra szabdalt s fürtökbe kondorított gyalúforgácsból, meg csinált virágok- és tarka pántlikákból áll. Fölötte kandikál ki a pálmaág („Palmlatte”), melyet a ház fia a virágvasárnapi barkaszentelésről vitt haza s a padláslyukon kidugott, hogy általa a ház villámcsapástól és egyéb szerencsétlenségtől óva legyen.
A háznak kőből épűlt homlokfalát vagy félhomlokzatát gyakran a Szűzanya, vagy szentek, leginkább a kiválóbb tiszteletnek örvendő védszentek képei ékesítik. Némely ház a csúcsától a tövéig telisded teli van ily képekkel aggatva, így példáúl az ötzi érdekes ó-vendéglő, meg a hasonlóképen díszített birósági épület Wennsben, a Pitz-völgy torkolatánál. E képek alatt, vagy mellett, néha csupán magában is a házfelirat látható. Gyakran ugyanez a koszorúfába van a ház gazdájának és feleségének, meg a tetőt készítő ácsnak a neve és az évszám mellé beróva s fekete festékkel, vagy beégetés által jobban kitűntetve.
E fölírati mondókák többnyire a vallásos érzűlet tanújelei; ilyen példáúl:
Gott beschütze dieses Haus
Und alle, die da gehen ein und aus.
(Isten óvja ezt a házat
S kik ajtaján ki s be járnak.)
Vagy komoly és általános életigazságokat tartalmaznak, melyek némelyike meglepően velős szépségű, mint példáúl:
Ich leb, weiss nicht wie lang,
Ich sterb und weiss nicht wann,
Ich fahr und weiss nicht wohin,
Mich wundert, dass ich so fröhlich bin.
(Meddig élek, azt nem tudom,
Azt sem, mikor jő halálom,
Nem tudom, hogy hová térek,
Csoda, hogy oly vígan élek.)
Nem ritkák közöttük az oly versek sem, melyek a szomszédok emberszólása ellen védekeznek, minő például e nagyon ismeretes négy sor:
Wer will bauen an der Strassen,
Muss die Leute reden lassen;
Rede jeder, was er will,
Ich wünsche jedem noch so viel.
(A ki út mentében épít,
Tűrje el mások beszédit,
Ki mit akar, azt beszéljen,
A mit kíván, megtetézem.)

Felső-Innvölgyi ház: az ötzi festett ó-vendéglő.
Charlemont Húgótól
A ház külsejének e földíszítéséhez járúlnak még a pajta falába, szív, virág, számok, betűk s mindenféle szerszám alakjára bevágott szelelőlyukak is és más effélék. A fő ékesség azonban a csúcsos tető alatti gerendázat mesterileg egyberótt szerkezete, szépen faragott szarufái- és támasztóival. Ilyen derék mívű gerendázattal tetőzött házakat, többnyire még a XVI. és XVII. századból, kivált az Innsbrucktól délre s még inkább délnyugatra húzódó középhegység vidékén találni, Lans, Götzens és Axams falvakban.
A ház összes helyiségeit a köröskörűl széles ereszű tető födi be, melynek meglehetősen lapos szárnyai zsindelylyel födvék, s a csúcsot nem ritkán egymással keresztben álló lófejek díszítik. A vörös- vagy lúczfenyő-fából hasogatott zsindelyt sok helyt nem szögezik le, hanem csak sorosan egymásra rakják és rájok szögezett pántléczekkel, meg ezekre helyezett kövekkel szorítják le, hogy a szél el ne hordja. Minden ötödik vagy legalább tizedik évben, már a milyen fából vannak, meg szokta a gondosabb gazda e zsindelyeket fordítani, mivel így néhány évvel tovább tartanak. Az ilyen háztetőnek „Rottdach” (szakaszos tető) a neve. Oly tájékokon azonban, a hol nagyobb szelek járnak, az ilyen födélzet már nem lenne elég erős, a miért is ott már leszögezik a zsindelyeket s ezen fölűl még erős pántokkal is leszorítják. Szalmafödeleket majdnem kizárólag csakis az Eisack- és Etsch-völgy középhegységeiben látni. Az Alsó-Inn-völgy különben is igen festői parasztházainak tetején egy-egy kis tornyocska van s benne az úgy nevezett ebédre hívó harang, mely a szanaszét fekvő mezőkön és földeken foglalatoskodó háznépet és cselédséget evés idején haza szólítgatja.
Mint már említettük, a tiroli parasztházaknak e most leírt főalakjában a völgy- és talajalakúlat szerint nem egy eltérés mutatkozik az egyes részletekben vidékenkint. Így a Felső-Inn-völgyben a kőből épített lakóház gyakran az egész épületnek a teljes előrészét foglalja el, melyhez hátúl, de vele ugyanazon tető alatt, az istálló és pajta csatlakozik. A Pusterthalban e két helyiség olykor a lakóháztól egészen elkülönítve is áll. A Vinstgauban a házak előrésze szintén kőből épűlt, mely mögött a vele összefüggő pajta következik. Az istállót azonban udvar választja el a háztól. Különben akkor is könnyen csalódnánk, ha a kőépítmény kisebb vagy nagyobb voltából mindig a ház gazdájának módosságára vélnénk következtethetni. Mert példáúl a sziklás Felső-Inn-völgyben, a hol a kő nem kerűl egyébbe a fuvarnál, vagy Dél-Tirol fában szűkölködő vidékein a legszegényebb is kőből építi házikóját; holott az Alsó-Inn-völgy hegyi lejtőin, mint példáúl Alpbachban, a vagyonosabb gazda is a közeli erdőből szerzi inkább háza építéséhez a fát, mintsem hogy nagy fáradsággal és költséggel követ venne. A faépületek falai kifaragott s végükkel egymásba rótt gerendákból vannak alkotva, melyeknek hézagait hegyi mohával tömik be. Belűl deszkaburkolattal vonják be a gerendafalakat; a külső oldal szintén vagy deszkaburkolattal, vagy meszes vakolattal van bevonva. A legtöbb tiroli háznak, kivéve a legújabbakat, de legfőképen az imént említett faházaknak rendkivűl aprók az ablakai, melyek még ezen felűl biztonság okáért vasrácscsal is el vannak zárva. A lakások szellőztetése ilyenképen teljes lehetetlenség, s ép ily lehetetlen a tűzvész idején való menekvés is e házakból, mint még a legújabb időben is számos szomorú példa tanúsítja.
Lássuk már most egy közép-tiroli parasztháznak a belsejét.
Az ajtón át legelőbb is a néhol bolthajtásos pitvarba lépünk, melynek itt „Saal” (csarnok) a neve. Ez rendesen egészen keresztűl ér a házon s hátúl a fáskertbe („Bangert”, ebből: Baumgarten) nyílik. E pitvarban a fehérre meszelt falakon különféle, a földmíves munkához tartozó czele-czula és szerszám lóg, ilyenek: a kasza, sarló, az ökrök és tehenek nyakára való jármok, hálók és horgok, karók s más effélék. Mindjárt pár lépéssel a bejárattól belebb jobbra is, balra is egy-egy ajtó nyílik. Az egyik, a kisebb, az istállóba, a másik a szobába vezet, az egész háznak a fő helyére, hol a háznép étkezésre, a házi ájtatosságra és téli időben közös munkára, meg fonóba szokott összegyűlni.

Alsó-Innvölgyi ház: úgy nevezett svájczi ház.
Charlemont Húgótól
A szoba falai majdnem mindenütt faragott fával vannak borítva, a tető padozata pedig még czifrázattal, koszorúk, négyszögek és pántok, meg keretek alakjában díszítve. Az ablakok közötti szögletben áll a nagy négyszögletes asztal, mely vagy festetlen jávorfából van, vagy pedig ezüstfehér alapon piros és kék virágokkal van befestve. Fölötte a szegletben függ a feszűlet, meg nehány szentkép. Az Üdvözítőnek szétfeszített két kezéről jobbra-balra a tavalyi termés két legnagyobb kukoriczacsöve lóg le, egy fehér, meg egy piros szemű, az Isten adományaért mintegy hálából. A legszebb gabonakalászokat sem mulasztotta el a gazda a feszűlet mögé tűzni, a szentelt barkagalyak is ott állnak. Ez egyszerű házioltár előtt rendesen kisded olajlámpa csüng, melyet a Szűz Mária tiszteletére és a megholtak lelki üdveért minden szombaton meggyújtanak. A szoba másik szögletében, az ajtó mellett a nagy kemencze terpeszkedik. Rendesen kőből vagy téglából épűlt falait zöld mázos cseréptáblák borítják, melyeknek mélyedéseiben télen almát sütnek. Az egész kályhát faalkotmány veszi körül (G’stang, vagy G’schall), mely a kimosott fehérnemű, vagy megázott ruha szárogató helyeűl szolgál. Ez állvány sarokoszlopai jóval magasabbak a kályha tetejénél s e fölött deszkatető van rájok keresztbe fektetve, mely a rajta lévő vánkosdeszkával pihenőhelyűl szolgál. Ennek a kályha fölötti hídnak „Dörre” (szárító) a neve, s rajta télen a gazda vagy a béres szokott elnyújtódzni s a szó teljes értelmében sütkérezni. Másik ilyen heverő-helyűl szolgál a széles kályhapad, melyen szintén pihenni, sőt aludni is szoktak, miért is gyakran fejaljnak egy ferdén föltámasztott deszka van rajta. A kályha és a szoba fala közötti kuczkót „Hölle”-nek (pokol), vagy „Höllenmäuerl”-nek (pokolfalacska) hívják, a kályha kürtőjén lévő párkánynak pedig „Plattele” (lapocska) a neve. A Felső-Inn-völgyben a kályha melletti falba még egy vasbádoglappal födött kandalló is van beillesztve. Ebben a hosszú téli estéken illatos borókát égetnek s köréje telepednek a gyerekek meg a pipázgató férficselédek, míg körükben az apjuk vagy a nagyapó („Nöni”) mesélget. A többiek az egész szobában körűl futó padokon ülnek a fal mellett. E padok alja mindenféle holminak a lerakó-helye. Itt az aprófa mellett a dohányvágó, a madaraknak való kendermag, a hol madarat is tartanak a háznál, továbbá a morzsoló-kő, stb. Néhány ládaféle is akad alatta, melyekben a paraszt lánczait, köteleit, lábvasait és hótalpait tartogatja. Egy másik ilyen fiókban tejes tálak és köcsögök („Stotzen”) állanak. Egy harmadik rekeszben meg a gyerekek iskolakönyvei vannak. A felnőttek kis könyvtára, melyből ritkán hiányzik Goffine evangeliumos-könyve, egy-egy régi legendagyűjtemény, Kochem páter „Tanítások és példázatok könyve” meg a szintén gyakori „Tamás juhász állatorvosi tanácsadója”, rendesen a tejes-szekrényen, vagy az ajtó fölötti deszkapolczon áll. A naptárt, hogy mindig kéznél legyen, többnyire az asztal mellett egy szegen találjuk. A szoba másik két szögletének is megvan a maga rendeltetése. Az egyikben áll az óraszekrény, melyben a füstfogta régi schwarzwaldi óra méri egyhangú ketyegésével az időt; a másikban pedig többnyire a tejes-szekrény foglal helyet, elején a legyek ellen lefüggönyözve, belűl pedig keresztben fekvő deszkákkal több részte osztva, melyeken a tejes tálak és tejfölös edények, meg a tejszűrő állanak. A szoba bútorzatához járúl még egy vagy két czéllövő puska s rendesen egy jobbféle vadászfegyver is, melyek a falon függnek. Úgy szólván minden paraszt szobában ott függ a mennyezetről szűk drótkalitkájában egy árva póling (görbecsőrű madár), melyről a néphit azt tartja, hogy mindenféle betegséget „magához húz”. De egyébfajta madarakat is szívesen tartanak, kiváltképen a Felső-Inn-völgy lakói. Télen szabadon is engedik őket a szobában szállongni, mert nem kell attól tartani, hogy kirepülnek, minthogy, a mint már mondtuk, az egész télen át nem nyitnak ablakot. Könnyű elgondolni, mekkora gőz s milyen fülledt levegő lehet az ilyen szobákban, a hol a forró kályha körűl majdnem állandóan száradnak a nedves ruhák és az ázott abaposztókabátok, melyek fölszálló páráihoz hozzákeveredik az ételszag és a rosz dohány bűze. Képzelhető, hogy mindez milyen levegővé elegyűl. Ehhez járúl még, hogy a nagy betegeket rendesen ebbe a szobába fektetik, minthogy egyedűl ez fűthető az egész házban. A legroszabb pedig az, hogy mindez a gőz és szag a kályha fölötti padozatnyíláson át az emeleten lévő hálószobába húzódik föl. Ily körűlmények mellett aztán érthető, hogy a ragadós betegségek, mint a himlő, hagymáz, stb. faluhelyen, de kivált a hegyvidéki tanyákon oly borzasztó pusztítást okoznak.
A konyha rendesen mindjárt a lakószoba mögött van. Így van ez legalább az oly parasztházakban, a hol az épület egyik oldalán vannak a lakhelyiségek, a másikán meg az istálló és a csűr a szérűvel. A hol ellenben emezek a ház hátsó felét foglalják el, tehát a ház egész szélességében lakhelyiségek vannak az elején, ott a konyha vagy a szobával szemben van, vagy pedig, mint a Vinstgauban, mögötte, tőle csak egy deszkafallal elválasztva. A konyha mindenütt igen tágas és elég gazdagon meg van rakva csillogó sárga- és vörösréz-edénynyel, mert a mentől dúsabb konyhafölszerelés a gazdasszony büszkesége. A tisztára sikált tálas polczon („Rahmen”) sorban állnak egymás mellett a tálak és tányérok, mely utóbbiak azonban csak ünnepnap kerülnek használatba. Az alatta álló padon van a vizes dézsa s benne a bögre („Wassergatze”), mellette a nagy gombóczos fazék. A másik oldalon a falra kifeszített kötélen lógnak a sárgaréz és vas bögrék, meg kupák („Gatzeln”), alattuk a bevájt lábasfában állnak az öblös pépfőző és a zsírolvasztó lábasok, melyekről a zsírt sohasem szokás leöblíteni. Az egyik szögletben látható a ragyogó réz mosóüst. Néhol pálinkafőző üstöt is látni mellette. A katlannak a tűz fölé akasztására többnyire egy forgatható állvány szolgál. A tűzhely jó nagy, de egészen egyszerű s téglából van rakva, a közepén sekély mélyedéssel, melyben a szabadon lobogó tűz ég. Mellette van a hamus gödör. A tűzhely mindig a konyha valamely szögletébe van beillesztve. Ennek hátfalához van támasztva a tyúkok ülőhelye, honnan a falon át egy lyuk nyílik ki a szabadba. Az oldalfalhoz van erősítve a tűzhely melletti padka („Herdbank”), melyen téli estéken a férfiak üldögélnek, lábaikat a lobogó tűz mellett melengetik s nézik, mint készíti a gazdasszony a vacsorát. A kéményben hosszú farudakon oldalszalonnák, sertés- meg birkahús függ a füstön; a többi eleség, a lisztesláda kivételével, a konyha melletti kamarában (Gaden) van. Itt állnak a sárga vajgomolyagok, a zsíros bödön, a tojás, szóval mindazon élelmi szerek, melyek tarthatóságuk tekintetéből nem szorúlnak a pincze hűvösségére.
A hálókamarák majdnem mindenütt az első emeleten vannak, csak a Felső-Inn-völgyben meg a Vinstgauban, hol a házak egész elejét elfoglalják a lakhelyiségek, van legalább a házasfeleknek és a kisebb gyermekeknek a hálószobája földszint, míg a felnőtt fiúk és lányok „Stubenkammer” és „Küchenkammer” nevű hálóhelyei, meg a cselédségé ott is fönt az emeleten vannak, hová a pitvarból rendesen falépcső vezet föl. A ház elején lévő s a lakószoba fölötti nagyobb hálókamara a gazda és a felesége nyugvóhelye, s ez a legjobban bútorozott és a legtakarosabb valamennyi szoba közt. Fő ékessége a házastársak kettős ágya, mely szépen égszínkékre s tarka virágfűzérekkel van befestve. Nem ritkán az úgy nevezett istenszeme is látható rajta, s alatta e versike:
Gott lieben ist die schönste Kunst,
Die schönste Kunst auf Erden,
Wer anders liebt, der liebt umsunst
Und kann nicht selig werden.
(Istent szeretni szép s derék,
Ennél szebb semmi sincsen;
Ki mást szeret, hiába ég,
S túl ád az égi kincsen.)
Az ágy mellett áll a bölcső a legifjabb „sarjadék” (Zügel) számára. A falnál díszlik a menyasszonyi láda, mely vagy csinosan berakott keményfából vagy puhafából van, s tarka festésű. Rendesen föl van rá írva a házastársak neve és egybekelésük évszáma is. Ebben tartják az összes értékesebb holmit, az asszony ünneplő ruháit, a házi szövésű vászonféléket, belső kis fiókjaiban pedig az ezüst és granát ékszereket, meg a gyermekek félretett tallérait. A másik falnál egy kihúzó fiókos szekrény áll, melynek a tetején néhány mutatósabb üveg- és porczellán-edény, poharak és kávéscsészék, nagyobb részt megannyi nászajándék, pár csillogó érczgyertyatartó, stb. ékeskedik, s mind e nagy becsben tartott holmi közepette ott van még egy kis üvegszekrénykében egy viaszbáb, tarka virágdíszben és aranyozott csecsebecsével fölczifrázva, mely a jászolban fekvő kis Jézust ábrázolja. Ha a gazda egyúttal ügyes czéllövő is, a mi elég gyakori dolog, akkor egy másik üvegszekrényben az ő lövésznyereményei: selyemszalagról függő arany- vagy ezüstérmei vannak a szoba további ékességeűl kiállítva. E bútorzaton kivűl van még a szobában egy asztal s néhány fa szék. A falakon szentképek függnek, az ágy fölött pedig egy feszület s az ajtó mellett a szenteltvíz-tartó. Már valamivel egyszerűbb a felnőtt gyermekek, meg a férfi- és nőcselédség hálószobáinak berendezése. Ezekben rendesen legalább két-két suhancz vagy leányzó alszik egy-egy ágyban, s a hálóhelyeken kivűl legfölebb még néhány szék, egy ruhás láda meg egy asztal s esetleg egy durvább mívű szekrény szokott lenni az egész bútorzat.
Az emelet egyik tágas kamarájában vannak a gabonás ládák; ugyanott tartják a „Brothängel” (a Felső-Inn-völgyben „Drehnla”) nevű, gyakran forgató szerkezettel ellátott s több polczra osztott állványon a kenyereket is. Egy másik, kisebb kamrában meg a gyalúpad és a faragószék mellett a többi kisebb-nagyobb kézműves szerszám hever, úgy mint a köszörű- és fenkövek, kaszafenéshez való egyéb eszközök, stb. Másféle holmi számára még a tető alatti padláson („Dille”) is van hely, hová létrán járnak föl.
Az emelet folyosójától, vagy mindjárt egyenesen a lépcsőről egy ajtó a pajtába nyílik. Itt mindenekelőtt az erős fenyőczölöpökből összerótt szérűpadló s aztán a tőle mintegy két méter magas deszkakerítéssel elválasztott csűr tűnik szemünkbe, melyben három részre (Pillen) tagoltan tornyosúl a szénatartó, továbbá a sarjú, és az úgy nevezett savanyú széna (Galtheu). Egy szögletben még mindenféle gazdasági eszköz látható egymás mellett, így a kézimalom, a szecskevágó, a szénahányó villák, gereblyék, kasza, kapa, sarló, csép, stb. A szénatartók mellett van a takarmány lehányó hely. Az istállóban külön-külön hely van a szarvasmarhák, nevezetesen az ökrök, aztán a tehenek és borjak, télen pedig a juhok és kecskék számára is. A hol lótartás is van, ott természetesen az istálló egy része a lovaknak van fentartva. A sertéseknek rendesen a ház mellett álló külön ólban a helyük. Vagy a házzal egybe építve, vagy ha külön is, de közel hozzá áll a kocsiszín (Wagenschupfe).
Az udvar mögött következik a már említett fáskert („Bangert”), melynek nyomban folytatásai a gazdasághoz tartozó rétek és szántóföldek. A legtöbb ház körűl kis konyhakert is van, melyben hasznos vetemények mellett illatos virágok is díszlenek.
Népélet, egyházi és világi ünnepek, mulatságok. Egy-egy tanyában rendesen csak egy család lakik. A tartomány oly vidékein azonban, a hol a birtokfölosztás szokásos, mint a Felső-Inn-völgyben, vagy a Vinstgauban, az sem ritkaság, hogy két fitestvér lakik, mindkettő családostól az apjuktól örökölt közös házban. Ez esetben a lakószobát, meg a konyhát közösen használja a két család, a mi bizony az elszegényedés szomorú jele és kölcsönös torzsalkodások alkalomszerzője. Rendesen azonban osztatlanúl egy kézre jut a szülők hagyatéka, s ilyenkor, az örökös a többi testvérnek, kiket „tágúlók”-nak (Weichende) szokás nevezni, vagy készpénzben adja ki a részüket, vagy pedig azok is ott maradnak az ő házánál, hol kiváltságosabb és jobb bánásmódban részesűlő cselédek gyanánt élnek.
A háznál a gazda, vagy – mint nevezni szokás – a „kereső” (Schaffer) az úr. Vele egyjogú társa neki a felesége. Nem mindig mélyebb érzelmi kapcsolat és lelki rokonság fűzi egybe a házasfeleket. Ennek oka az, hogy a házasságkötésnél rendesen az anyagi szempontok a döntők, de azért nem mondható, hogy olykor ne jönne létre egy-egy szerelmi házasság is. Mentűl kevésbbé jön tekintetbe a választásnál a vagyonosság, annál szabadabban nyilatkozhatik a szívbéli vonzalom; de azért az sem egészen hallatlan, hogy egy-egy jómódú gazda fia valami feltűnően szép szegény leányt vesz el, s viszont némely gazdag leány vagy özvegy szegény fiúhoz megy feleségűl, mert épen nagyon megtetszik neki. De mind a két esetben, különösen pedig az utóbbiban, nem mindig szerencsés az ily vonzalmi házasság sem, és a vagyoni helyzet aránytalansága a két házasfél közt nem ritkán heves családi összezördűlések okává szokott lenni. Az egymásnak esküdt hűséget azért általában szentűl tartják a házastársak; s a kötelességtudás és a megszokás idővel még az egyenetlenkedő feleket is összetörődtetik lassankint.
A gyermekek többnyire bizony úgy nőnek föl, mint a dudva; nem sok gondot viselnek rájok. Keveset parancsolnak és tiltanak nekik; ennek folytán nem akad valami nagyon sok alkalom részükről az engedetlenségre, a szülőkéről pedig büntetésre. Általában véve azért mégis azt mondhatni, hogy a szülők és gyermekek elég szépen viselkednek egymás iránt. Valami nagyobb gyöngédségről, igaz, nem lehet szó köztük; de az sem igen fordúl elő, hogy a fiú vagy leány éltesebb szüléi irányában a köteles tiszteletről megfeledkeznék. Mihelyt a gyermekek fölcseperednek, ha csak nem valami kiválóbban tehetős gazda az apjuk, bizony nekik is derekasan hozzá kell látniok a munkához.
A földmíves- és házi-munka az egész éven át szakadatlanúl, bár nem mindig egyforma teherrel foly. A legkeményebb munkaidő az aratás és kaszálás ideje, kivált az oly vidékeken, hol a szénát és rozsot néha jó messziről kell betakarítani. A télre való szénát és fát igen nagy fáradsággal hordják le a hegyről. Hanem azért a béresek és cselédleányok még e nehéz munka mellett is ritkán vesztik el a jókedvüket, melynek élénkítésében nem csekély részük van azoknak a hagyományos dévajkodásoknak is, minőkre a mezei munka a különböző időszakok szerint alkalmat szokott adni. Így mindjárt a szántással is jár egy ilyen szokás. Mikor estenden a föld fölszántása után a kapás leányok és asszonyok, kik az ekével fölforgatott rögöket kapájukkal tördelik szét, a munka végeztével a lovak előtt haza felé mennek, eléjök szokás kolompolni, mely kétes értékű megtisztelésnek „a lovak hazakolompolása” (Rosseinläuten) a neve. Őszi szántáskor meg az olyan gazda csúfjára, a ki szomszédai segítségével sem tudta estig elvégezni a szántást, s egy darab földje még szántatlan maradt, „medvét” hajtanak föl. A „medve” a bevégzetlenűl maradt munkarészt jelképezi, s a tréfálkozók egyike szokta e szerepet játszani, úgy, hogy rongyokba burkolódzva fut a többi előtt, kik „Bär, Bär, Saubär” kiáltásokkal nógatják, rögökkel és fadarabokkal hajigálnak rá, míg a dűlőn jól meghajszolván, végre elejtik, a minek megtörténtét a lejtőn való lehempergéssel adja a „medve” értésükre. Hogy e boszantásnak elejét vegyék, ugyancsak iparkodnak a gazdák, hogy munkájokkal lehetőleg még azon délután elkészűljenek. Mint már ebből is látni, e szokások némelyikének hasznos mellékczélja is van, a mennyiben szorgalmasabb munkára sarkalják legalább a cselédséget. A szénakaszálásnál kissé lomhább kaszásnak meg a nyomában járó gyűjtő leány, ha csak valahogy szerét ejtheti, kicseni a köszörűtokjából a fenkövét, melylyel aztán „kihegedűli” őt, vagyis a kilopott fenkővel végig súrolva saját zsebkését, a következő boszantó versikét énekli:
Hätt’st du net a so an’ guten Wetzstoan,
Könnt’st du net so fein abmahn,
Itz kannst’n lei (gleich) g’ halt’n
Dein Wetzstoan, dein’ alt’n.
(Ha nem vóna ijjen jó fenköved,
Nem vágnád ojj jól a rendet,
Most hát nesze neked
A régi fenköved.)
Az így kiénekelt arató aztán ugyancsak hozzá láthat ám, hogy mielőbb megint visszakeríthesse a fenkövét, mert a leányok mind összetartanak ellene, a miből rendesen egy kis parázs dulakodás támad, melyhez a többi arató fülsiketítő zenekíséretet szolgáltat, mind keresztbe horzsolva fenkövével a kaszáját. A szénabetakarítás és a cséplés is efféle, nem épen válogatós tréfákra és közjátékokra, illetőleg inkább zárójelenetekre ad alkalmat. A kié az utolsó kepe, azé lesz az „öreg”; a kié a cséplésnél az utolsó ütés, az „ütötte agyon a tyúksz..t”, s annak aztán szalmakoszorúkból font, piros szalagos bolondsüveget tesznek a fejére s taligára ültetve, hangos „Henneler” (tyúkos) kiabálással végig hurczolják az egész falun. A gyönyörű derűs őszi napokon munkájukat végző tilóló nők is tudnak valami tréfát, hogy vele fárasztó foglalatosságukat kissé könnyítsék, s ez az úgy nevezett „Brechelbusch” (tilóló-bokréta) feltűzése, melyet a falu legényei versengve igyekeznek ellopni.
A legénység különben is éltető eleme a falunak. Ők a különféle mulatságok rendezői, kezdve a farsangi bohóságokon s megint ott végezve körűlbelűl az ünnepi évkört, a hol kezdődött, a vízkereszt előtti estén szokásos Perchta-futással. Ők eszelnek ki, minden lehető alkalmat megragadva, számos boszantó mókát a nagyon is kényes vagy durczás leányok és a pártába vénűlt hajadonok megtréfálására. Minden fonákság, minden furcsa kis baleset vagy helytelenség, a mit a faluban valamely legény vagy leány elkövet, a mint kitudódik, a falu közvéleményének ítélőszéke elé kerűl, melyben kíméletlen ostorára talál, s pellengérre állítva, köznevetség tárgyává lesz. A mint példáúl az a gazda, kinek a havasi legelőre kihajtott tehenei adják a legkevesebb tejet, nem igen kerűli el, hogy háza falára korommal hegedűt ne mázoljanak, úgy gondja van a falu tisztessége éber őrségének arra is, hogy a legénynek kedvesénél tett éjjeli látogatását is elárúlja másnap az ablak alá hintett fürészpor. S ennyiben, kivált az oly vidékeken, a hol, mint példáúl az Ulten-völgyben, az úgy nevezett éjjeli lepkék nagyon is szeretnek garázdálkodni, ez önkéntes erkölcs-rendőrségnek és titkos itélőszéknek némi fegyelmező hatása van a rakonczátlankodókra.
A suhancz életének nevezetes fordúlópontja természetesen a másik nemhez mind követelőbben jelentkező vonzódása. Alig hogy pelyhedzni kezd ajkán a „legénytoll”, már ugyancsak kóvályognak a takarosabb leányok képei a fejében. Eleintén, míg a szíve még nem választott, természetesen megkülönböztetés nélkűl egyaránt érdeklődik minden piros-pozsgás arcz és ragyogó szempár iránt, s megkezdődik a kölcsönös ingerkedésnek duzzogással vegyes kaczérkodása mindenütt, a hol csak alkalom kinálkozik rá, így különösen az esti társas összejöveteleken (Heimgarten), a vasárnapi templomba menetnél, a tánczhelyen s egyebütt, elég okot adva az ilyféle kezdeten már túl jutottaknak a nevetközésre és tréfára. De komolyabbá válik a dolog, mikor már az éjjeli útczarovás („Gasslgehn”) s a kedves ablaka alá járás („Fensterlen”) kerűl sorra. Ez a szokás, meg az ezzel járó kalandok és duhajkodások, valamint az elmaradhatatlan féltékenységi és boszúállási jelenetek szolgáltatják a bevezetést minden ifjú szívének a regényéhez, miről ezernyi ezer dal és feleselő versike (Schnaderhüpfl) tanúskodik. Az ily útczarovásra rendesen több legény szövetkezik, kik közűl a legügyesebb „szószóló” (Sprecher), előbb sajátszerű nyelvcsettintéssel („Schnaggeln”) fölkelti a leányt, mire aztán megkezdődik kettejök közt a rímes mondókákban való versengés. Ezek az „útczika-rímek” (Gasselreime) a lakodalmi tánczszókhoz hasonlóan nyers tréfákkal fűszerezvék és tetszés szerint nyújthatók, vagy rövidíthetők. Némelyik legény csodálatos ügyességgel rögtönzi e versikéket s néha akár egy félóráig is győzi velők a feleselgetést. Végre az ekként ünnepelt leányzó szoknyát és kabátkát ölt s pálinkát és kenyeret ad ki az ablak alatt álló legényeknek, kik vezérükkel osztoznak a tüzes italon. Az „ablak alá járás”-nál azonban már rendesen csak egymaga lopódzik a legény az oly leány házához, a kivel már meglehetősen köztudomású s megállapodott „viszonya” van. Ez az éjjeli látogatás mindig veszedelmes vállalkozás, kivált ha a két szerető fél már nagyon nagy meghittségig jutott s a legény a leánynak a szobájába is beférkőzhetik. Nemcsak a harapós házi kuvasz, hanem gyakran a furkósbottal, vagy bikacsekkel fölfegyverkezett gazda is résen áll ilyenkor az éjjeli látogató ellen, a mint ezt szintén nem egy népdal megénekli. Ha az ily szerelmeskedés több éven át eltart, ritkán marad következmények nélkűl, s az ilyenekért aztán a megesett leánynak, kivált a szigorúbb erkölcsű vidékeken, keservesen meg kell lakolnia. Még szomorúbbra fordúlhat pedig a dolga akkor, ha – a mi szintén nem ritkaság – a szeretője cserben hagyja a megúnt leányt. Számos népdal meghatóan panaszolja az így megcsalódott leány szívének fájdalmát. A mely legény azonban becsülettel hű marad a kedveséhez, az, mihelyt körűlményei megengedik, házasságra lép vele, a mire aztán víg lakodalmat csapnak.
A paraszt lakodalom, természetesen nem az úgy nevezett „csöndes”, hanem a javából való, a hol csak úgy ömlik a vörös bor s meghajolnak a kőrisfa asztalok a sok étel sulya alatt, nemcsak az illető családok ünnepe és nevezetes eseménye, hanem az egész falué is egyúttal. A paraszt ugyanis ezt az egész életére nézve legfontosabb következményekkel járó napot emlékezetessé szereti tenni s a tőle telhető legnagyobb fénynyel óhajtja megünnepelni; e részben még a takarékos felső-innvölgyiek sem maradnak el a többi vidékek lakossága mögött. A különben is vidámabb életű Ziller-völgyben pedig egy-egy ily lakodalmon 300–500-ra is rúg a meghívott vendégek száma. Az igaz, hogy itt az a szép szokás dívik, hogy minden vendég maga fizeti meg, a mit fogyaszt, sőt ezen fölűl még beléptekor egy huszast vagy forintot is tesz le magáért, a miből meglehetős nászajándék gyűlik egybe az újonnan alapított háztartás javára.
A nász reggelén mozsarak durrogása ébreszti föl a mátkapárt s az egész falut. Körűlbelűl nyolcz óra tájban kezdődnek az ünnepélyek, még pedig rendesen a reggeli leves elköltésével. E tekintetben majdnem minden vidéken más-más a részletes szokás. Az Alsó-Inn-völgyben a lakodalmas nép a menyasszony házánál költi el a hagyományos météltes levest és kolbászt, míg a vőlegény a szülőfaluja korcsmájában várja a nászmenetet. Paznaunban a menyasszony („Spausa”) és a vőlegény („Späusling”), amaz nászasszonyával, emez pedig násznagyjával, egy házban jönnek össze, a honnan együtt vonúlnak esküvőre. A Pusterthalban a nők a menyasszony, a férfiak a vőlegény vendégei. Gröden- és Proveisban egy felől a menyasszony rokonai, meg a vőfély és az úgy nevezett „Vorjüngling” (a menyasszony fitestvére) az ara házánál gyülekeznek össze, más felől meg a vőlegény lakásán annak hozzátartozói. A reggeli leves elköltése után s a mint a menyasszony a templomba menésre készen áll, a mi rendesen úgy tíz óra tájra szokott történni, előáll több vagy kevesebb szertartással a vőfély, a menyasszony násznagyja, vagy a vőlegénytől e czélra kiszemelt küldöttség, hogy az arát szüléitől kikérje. Grödenben és Palúban ez csak nagy teketóriázás után történhetik meg, míg a Pusterthalban és az Alsó-Inn-völgyben már kevesebb formasággal is beérik s teljesítik a vőlegény küldöttjének kívánságát, a ki hosszú mondókában kéri ki a menyasszonyt, mire aztán a menet lassú lépésben és hagyományos sorrendben megindúl a templom felé.
E sorrend vidékről-vidékre változó. Rendesen azonban a muzsikusok haladnak legelől, víg ugrós polkát („Hopser”) játszva, utánok mennek párosával a vőfélyek („Hochzeitsbuben”), azután a vőlegény a násznagyjával, majd a mindkét részről való férfi rokonság, atyák, nagyatyák, fitestvérek, unokatestvérek és az iskolamester. Ezek után következnek a nőrokonok és a többi asszony- és leánynépség. Ezek közt megint legelől a virúló koszorúlányok, aztán az ara keresztanyja, majd unokahúgai, a nászasszony, végűl a menyasszony maga a vőfély mellett s ő utánuk a többi vendégek. Ha a házasúlandók messzebbről érkeznek esküvőre az egyházas faluba, akkor a menyasszonyt kocsin viszik. Ez a kocsi és a lovak szintén ünnepiesen díszítvék s gazdagon föl vannak szalagozva. A mint a menet a templomajtóhoz ér, új rendbe sorakozik, mert először a vőlegény és a menyasszony lépnek be. Az új párt a szentély előtti korlátnál áldja meg a pap, s a jegygyűrűk kicserélésének ünnepélyes pillanatát künn mozsárlövések hirdetik. Az esketést követő nagymisén az összes jelenlévők áldozati ajándékot adnak az offertorium alatt; úrfölmutatás után pedig az egyházfi az ú. n. Szent János áldásának szentelt borát osztja ki kehelyben a násznép közt; legelőször az új házasoknak, aztán a tanúknak, meg a vőfélyeknek s így tovább sorban a többieknek nyújtva a kelyhet.
A templomi ünnepély végével megint azon rendben, a mint érkezett, a korcsmába vonúl a menet az ekkor következő lakomára. Ez úton gyakran különféle akadályok gördűlnek elébök, ú. m. a menyasszony tréfás föltartóztatása („Brautaufheben” vagy „Brautauffangen”), melynél azon módon, a mint némely helyütt a hozomány („Wazum”) hazahordásánál is teszik, keresztbe fektetett sorompóval vagy kötéllel állják el a nászmenet útját s a tovább mehetésért váltságot követelnek, a mi egy kis borravalóból áll. A korcsmához érkezve, a vendégeket a gazda és gazdasszony szerencsekívánataival üdvözli s azzal bevezeti a számukra már mindennel rég fölszerelt nagy terembe. A csínosan terített hosszú asztalokon nagy bokréták mellett csillogó üvegekben áll a vörös bor. Az új házasok, a pap, meg a legközelebbi atyafiság az ú. n. „menyasszonyi” asztalnál foglalnak helyet; külön asztalnál ülnek a legények és lányok, meg a házas férfiak és nők is. S ezzel megkezdődik az ételek fölhordása. Metéltes leves, káposzta friss és füstölt hússal tetézve, gombócz, disznó-pecsenye salátával, becsinált hús savanyú mártásban, mindenféle sült és főtt tészta, kiválóképen fánk következik egymás után különböző sorrend szerint, de valamennyi étel óriási halommal, mert a vendéglős ki akar ám magáért tenni a násznép előtt s mindenkép igyekszik, hogy bőven jusson mindenből és lehetőleg sokféle legyen. A mi hús- vagy tésztásféle megmarad, abból mindenki számára félre tesznek egy-egy tányérban egy kis haza vinni valót, s ennek a „menyasszony májá”-nak itt „Bescheidessen” a neve. A tulajdonképeni nemzeti eledel, a gombóczos savanyú káposzta fölhordásánál kint megint megszólalnak a mozsarak s egyben az ekkor következő, nagyon nevezetes pillanatra is megadják a jelt. Ekkor t. i. a nászasszony leveszi („abgluf’n”) az ara fejéről a koszorút s a vőlegény kalapjához tűzi, a ki ugyanekkor szintén leveszi a maga karkoszorúját.
A lakoma után megkezdődik a táncz. A muzsikusok rázendítik a nemzeti „Ländler”-t, vagyis parasztos keringőt. Az első tánczot ősi szokás szerint a vőlegény járja a menyasszonynyal. Háromszor forognak körben, s minden körtáncznál tust húz a zene tiszteletökre. Most a többi pár is belevegyűl a tánczba, s mind fesztelenebbűl tör ki az általános jókedv. Mikor a táncz a legélénkebb, a sűrű kavargásban néhány ügyesebb legény, élve az alkalommal, megszökteti a menyasszonyt s egy közeli másik korcsmába megy vele, hol egy ideig a vőfély költségére mulatnak, mert ő a hibás, hogy nem volt elég szemes és nem tudott elég jól vigyázni a menyasszonyra. Ez az ú. n. „menyasszonyszöktetés” (Brautstehlen). Csakhogy rendesen a megtréfált vőfély is csakhamar észreveszi a dolgot s fölkerekedik, hogy megint visszavigye a szökevényt az előbbi korcsmába, a hol aztán újra kezdődik s tovább foly a táncz és eszem-iszom. Az ünnepély vége felé alkalmas pillanatban a hívogató vőfély elszavalja köszönő mondókáját: „A lakodalmi ünnepély, – így szól, – immár véget ér, az óra már csakugyan későre jár, miért neked, derék vőlegény, helyet kell készítenem kedves menyasszonyod mellett”, stb. A további versek bölcs oktatásokat, áldást és jó kivánatokat tartalmaznak, melyeket ezzel a fölkiáltással zár be a szónok: „Vivat, éljenek az új házasok, éljenek a násznagyok, a nászasszony, a koszorúlányok, a vőfélyek!” stb. Künn ismét durrognak a mozsarak, s mennél sűrűbben és nagyobbakat szólnak, annál jobb. Erre megered az általános kocczintgatás és kölcsönös üdvözlés. A vendéglősné ekkor a menyasszonynak egy szép, édes, tortaféle kalácsot visz, melynek a tetején czukorból, vagy mézes tésztából való bölcsőbeli baba van. Még nagyobb tréfa okáért ilyenkor még három álarczos is lép be, egyikök egy gyerekfürösztő tállal, a másik egy pépkeverővel, a harmadik meg csörgettyűvel, s e sokat jelentő dolgokat átnyújtják a menyasszonynak, kinek ezért velök egy-egy tánczot kell lejtenie.
Ez alatt bizony már öreg este lett, sőt sok helyütt már késő éjjelre is jár az idő, s a vőlegény haza felé készülődik. Többnyire az egész vendégsereg haza kíséri s a muzsikusok megint a menet élére állanak, de utóbb ismét visszatérnek a korcsmába a vendégekkel együtt, kik ott még egy búcsútánczot, ú. n. „kitakarodót” (Kehraus) járnak. Ha az új házasok a lakodalom helyétől messzebbre laknak, akkor kocsin távoznak nagy újjongás, zeneszó és csettentések között. Némely helyütt a lakodalom hivatalos vége után még jó sokáig eltart a dáridó. Így példáúl az Alsó-Inn-völgyben a „Werktagbursch”-ok, vagyis „hétköznapi ruhás” legények, a kik nem voltak az ünnepélyre hivatalosak, este nyolcz órakor maguk rendeznek külön czéczót, s ezt úgy hívják, hogy „nachzaggeln”. Hasonlóképen van ez Defereggen vidékén is.

Virágvasárnapi körmenet Taurban.
Engl Húgótól
Míg a lakodalom, keresztelő s egyéb hasonló ünnepek inkább a családi kört illetik, a falusi nép életét ezeken kivűl még számos más oly egyházi és világi ünnep is tarkítja, melyekben már az egész lakosság, de természetesen itt is leginkább a fiatalja, egyenlő részt vehet.
Lássuk előbb az egyházi ünnepeket.
Mindenekelőtt a pálmaszentelést kell említeni, mely virágvasárnapján, a szomorgó nagy hét megnyitóján történik. Ennek már előre örűl kivált a fiúgyermek, mert a mi a leányoknak az úrnapi koszorúviselés, olybá veszik a fiúk a pálmavivést. Ez a „pálma” egy hosszú, lenge pálcza, mely tarkára van festve s a felső vége felé puszpánggalyakkal fölbokrétázva. Lefelé hajló végén fűzfa-, boróka- és téli tölgy-galyakból kötött bokréta csüng le.
De ennek zöldjéből csak vajmi keveset látni, úgy be van borítva aranyfüsttel, s magát a pálczát is a végtől le egész a közepéig selyemszalagok fonják körűl. A mindenféle rajta lengő ékesség közt apró, külön e czélra sütött pereczek is lógnak. Az első nadrágját koptató kis tacskótól kezdve, ki a keresztapja kezét fogva tipeg a templomba, föl egész a már majdnem legénysorba nőtt suhanczig, mindenik büszkén viszi a maga pálmáját. S van aztán tolongás, súgás-búgás, vita és versengés a fiúk közt azon, hogy kinek van a legszebb pálmája, s így ki valamennyi közűl a „Palmrobler” (pálmakirály). A templomi szertartás az Úrnak Jeruzsálembe való bevonúlását ábrázoló körmenettel kezdődik. Lábakelt erdőhöz hasonlóan hullámzik a templomon végig a sok ingó-lengő pálmaszál. Sok helyütt régebben kerekes állványon s fából faragott szamáron ülő Megváltó-képet is hordoztak körűl körmenettel. Az Urat ábrázoló szobor-alak kék palástban volt és olajfaágat tartott kezében. Most azonban e szokás, melylyel a „pálma-szamár” alakjához tapadt sok mindenféle dévajkodás is együtt járt, kiment már divatból. Csak az alsó-innvölgyi Hall melletti Taur faluban van még meg, a hol ugyanis a helységből a hasonnevű kastélyhoz megy föl, onnan pedig a szomszédos Rum faluba száll le a menet s így tér megint vissza oda, a honnan kiindúlt. E délben kezdődő körmenetben a szamáron ülő Krisztus alakja barna színű, valóságos köntösbe és pipacsvörös köpenybe van öltöztetve, a bal kezében pálmagalyat tart, jobbját pedig áldásra emeli. A kerekes padlót, melyen áll, 25–30 pár, ünneplő ruhába öltözött fiú húzza, s a pálmát vivő, áhítatosan éneklő és imádkozó nép kíséri egész útján. E pálmahordók és jámboran imádkozók serege itt, az üde tavaszi zöldben díszlő halmon és hegyek ölén, a mindenfelé újra éledő természet általános bimbófakadása közepette igazán lélekemelő és meghatóan szép látvány.

A havasi legelő megáldása.
Engl Húgótól
A nagyhét egyáltalában gazdag ájtatos szokásokban, melyek mind a szent titkoknak az egyházi szertartásokban való jelképes feltűntetéséhez fűződnek. Régebben Zirlben hétfőn, kedden és szerdán a falubeli férfinép rejtő-csuklyában sulyos fakeresztet czipelt a vállán ki a Kalvária-hegyre. Nagycsütörtökön az Alsó-Inn-völgyben, meg az Eisack- és Etsch-völgyben kimennek a gyümölcsös-kertbe imádkozni, megemlékezvén az Úrnak az olajfák kertjében mondott halálverítékes imájáról. Nagy gonddal állítják és díszítik föl mindenfelé egész Tirolban az úgy nevezett Úr-koporsóját. A „szent sírt” a besötétített templomnak barlangszerűvé alakított egyik fülkéjében állítják föl, illatos virágok özönének és számtalan csillogó mécs, meg fénylő színes üveggolyó közepette, a melyek ragyogó színeinek bámúlásával a sok kíváncsi gyermekszem alig győz betelni. Nagyszombat reggelén, mikor a tűzszentelés egyházi szertartása történik, majdnem mindenütt egy igen sajátságos szokást tapasztalhatunk Tirolban. A temetőben ugyanis többnyire a régibb sírkeresztekből máglyát raknak. Alig hogy a pap az „új tűzről” vett üszökkel föllobbantott máglyára kimondta az áldás utolsó szavát, rögtön neki rohan az addig ájtatos csendben várakozó tömeg a tűznek, s legelől a legények, de utánok a többiek is sietnek, hogy ki-ki egy-egy félig elégett fahasábot vihessen magával. E nagy diadallal haza vitt üszökkel gyújtják meg aztán otthon a ház tüzét. E szokást „farablás”-nak (Holzrauben) hívják. Ugyanezen tűz szenével a földeket is megszentelik („gepalmt”-nak nevezik az így megáldott mezőt); nemkülönben égi háború közeledtével is a tűzre dobnak belőle oltalmúl egy darabkát. E nap estéjén van aztán a feltámadás, melyet kivált az Inn- és Eisack-völgyben szintén minden kitelhető fénynyel ünnepelnek.
Hasonló, drámai élénkségű előadással jár az Úr mennybe menetelének megünneplése is. A misevégi áldás után Krisztusnak angyaloktól körűlvett képe lebeg organaszó és harangzúgás közben föl a mennyezet felé, a honnan égő gyertyákat tartó angyalok kara megy elébe. Régebben Meranban és vidékén ilyenkor, miután az Üdvözítő a templom tetőzetének nyílásán eltűnt vala, onnan gesztenyét, diót, almát, ostyát s közbe égő kóczot hajigáltak le, mely szentelt tárgyakat különösen a gyermekek igyekeztek elkapkodni, s aztán otthon e csodatevő erejűeknek hitt dolgokat hosszú ideig kegyelettel őrizték.
Az egyház összes nyári ünnepei közűl azonban a legszebb és örvendetesebb mégis az Úrnapja, főkép ha felhőtlen tiszta ég borúl az egész hegy-völgyes vidékre. A tarka zászlók köré sereglő ájtatoskodók hosszú menete, közben a szentképeket vivő koszorús hajadonokkal, a festői lövészviseletek, az oltári-szentséget kísérő fehér ruhás leánykák, a komoly képű férfiak és nők kísérete a menet záradékáúl, s mind e nyüzsgő-mozgó alakok mellé a zöld mezők s az érőfélben álló gabnaföldek, meg a föléjök borúló azúrkék égbolt, mely felé csattogva száll föl a dalos pacsirta, míg a mozsarak és puskák durrogásától el nem riad, mind ez olyan áhítattal és költői bájjal teli képpé egyesűl, melyhez képest elenyészik a városok hideg ragyogású ünnepi pompája. A Meran melletti Tirol faluban Szent Orbánnak, mint a szőlőhegyek oltalmazójának, pápai díszben trónján ülő szobrát szőlőfürtökkel és venyigekoszorúkkal ékítve ünnepi körmenetben viszik ki az Áldáshalomra; ez a körmenet szintén igen szép látvány alúlról a völgyből nézve.
A Mária mennybe menetele napján (aug. 15.) tartott fűszentelés csendes ünnepét is nagy kegyeletben tartja a hegyvidéki nép, mely ilyenkor az úgy nevezett harminczad („Dreissgen”), vagyis az aug. 15. és szept. 8. közé eső (nálunk „két asszony közti”) szent napok alatt szedett gyógyító-fűveket, különösen az ökörfarkkóró virágját, ürmöt, ezerjófüvet, tisztes füvet és mindenekfölött a Karwendel-füvet szentelteti meg a pappal.
Ugyanitt még egy kisebbszerű keresztény ünnepről is meg kell emlékeznünk, melynek a havasi nyári-legelők a színterei. Ez az alpesi legelőknek a helység papjától való megáldása, a mi nemcsak azért történik, hogy általa a kunyhót, meg a kihajtott marhát mindenféle gonosz kísértettől, boszorkányságtól és ördöngös manók ártalmától megóvják, hanem azért is, hogy az égtől a marhának jó tenyészetet s hasznavehetőséget kérjenek. Ezért nem sokkal a jószág kihajtása után a pap vagy a káplán az egyházfi kíséretében fölmegy a havasra, hol a gazda és gazdasszony már ünneplőben várnak rá. Itt megreggeliz, mialatt a paraszt behajtja a marhát a karámba, egy másik pedig meggyújtja a gyertyákat, mire aztán kezdődik a beszentelés. Ez az ide vonatkozó imák elmondása mellett a kunyhó, az összes gazdasági eszközök, a lábas jószág és a háznép szentelt vízzel való meghintésében áll. Nagyobb havasi tanyákon, a hol templom vagy kápolna is van a közelben, ott mondja el a pap az áldást.

Adventi kolompolók a Sarn-völgyben.
Engl Húgótól
Mélyebb értelmű szokásokban leggazdagabb a szent karácsony ideje. Első az advent a gyermekeket megörvendeztető Miklós-napjával. Karácsonykor ajándékot osztogatni, legalább faluhelyen, nem szokás. A kis Jézuska ajándékát és az égő gyertyácskákkal díszlő nyájas karácsonyfát a Miklós helyettesíti, az az „aranyos ember”, kinek az alpesi nép jámbor képzelete mindenféle költői és költőietlen bűbájosságot tulajdonít. Ezért a gyermekek Miklós-napja közeledtével esténként elalvás előtt ezt imádkozzák:
Heiliger Nikolaus, du goldener Mann,
Bring uns allerhand Sachen zusamm,
Allerhand „Gutthaten”, kräftige Sachen,
Musst uns heute die Schüssel voll machen.
(Szent Miklós, te égi boldog,
Arany ember, arra kérünk,
Tálainkba „jótét”-dolgot,
Mindenfélét hozz mi nékünk.)
S az esti szürkület beálltával csakugyan megjelenik, még pedig épen nem csupán képzeleti, hanem nagyon is testi valóságban, teljes pompájával felruházva, egészen úgy, a mint méltóságos és nyájas alakja az oltárok fölötti képekről ismeretes. Arany szegélyű, bő püspökpalást van rajta; kezében arany pásztorbotot tart, és hosszan aláomló kender szőke parókáját ragyogó püspöksüveg födi. Így vonúl szobáról-szobára, házról-házra, kérdéseket ád föl a gyermekeknek a kátéból, a szorgalmasakat gyümölcscsel, kivált dióval s más egyébbel jutalmazza; a tudatlanokat ellenben az itt „Klaubauf” (szedd föl) nevű Krampuszszal fenyíti meg, a ki a legijesztőbb alakban áll a háta mögött. Ez bozontos bundafélébe van burkolva tetőtől talpig. Fején hatalmas kecskeszarvak ágaskodnak, korommal bekent álarczából villogón merednek nagy szemei, a szájából lábnyi hosszú tüzes nyelv lóg ki. Karmaiban hosszú vesszőt tart, a hátán pedig félelmes zsákja csüng, melynek rendeltetését időről-időre nagyon is világos czélzatú mozdúlatai eléggé elárúlják a megszeppent gyerekeknek. Oly helyeken, a hol a Szent Miklós nem jelenik meg személyesen, éjjelre a gyermekek tányért tesznek az ablakba, melyet aztán másnap reggel ajándékkal telve találnak.
Az adventi szokásokhoz számíthatjuk, mivel hajdan bizonynyal egyházi jellegű volt, az úgy nevezett „kolompoló éjszakák”-on szokásos kántálást, vagy koledálást is a karácsony előtti három utolsó csütörtökön. Ez idő tájt az Alsó-Inn-völgyben az ajándékkéregető „Anklöpfelesel” (kolompos csacsi) jár házról-házra nem ritkán egész csomó álarczos kíséretében. A legősibb eredetiséggel és teljességgel dívik még e szokás a Sarn-völgyben. A „kolomposok” (Klöpfler) menete itt rendesen egy zsákhordóból, egy kürtösből vagy trombitásból, egy ú. n. köszönetmondóból (Abdanker), meg két bohókás torzalakból áll („Zuselmannl” és „Zuselweibl”), melyek a többi, színes ruhába öltözött résztvevőtől eltérőleg egészen zsúpba vannak begöngyölve és csörgőket hordanak a nyakukon. A zsákhordónak, a kit „Klöckelmannl”-nak is hívnak, csücskös sipka vagy kürtő-kalap van a fején. Az egész menet fölszereléséhez még egy szán is kell, melyre a szalmába bugyolált boszorkát ültetik, honnan útközben szántszándékkal le-ledobják néhányszor. Így vonulnak a kolomposok szüntelen kongatás és tülkölés közben tanyáról-tanyára. Minden ház előtt meg-megállván, legelőbb az ú. n. „Klöckellied”-et énekelik el, mely a Boldogságos Szűz fogantatásáról, Keresztelő Szent Jánosról, Jézus Krisztusról, meg az ó-testamentomi patriarchákról megemlékezvén, a következő kéréssel végződik:
Ein hellichter Stern geht über das Haus,
Gar a ehrsame Hausmutter geht ein und aus;
Itz hören wir schon die Schüssel erklingen,
Itz wird man uns bald a Stuck Bratawurst bringen,
Ja sei ’s a Bratwurst, sei ’s a Stuch Spöck,
Dann gehn halt wir Klöckler mit Freuden a wöck.
(Ragyogó szép csillag kél e ház fölébe,
A ház asszonyának nagy a tisztessége;
Halljuk benn a tálak víg csörömpölésit,
A gazdasszony nékünk jó sült kolbászt készít,
Kolbász vagy szalonna, kolomposnak mindegy,
Megköszöni szépen s jókedvűn tovább megy.)
Erre a nagyon is világos czélzásra nem is maradnak benn adósak, de a kérést nem teljesítik azonnal, mert előbb még egy csomó párvers következik, melyeknek feleselő játékában a kolomposok éles elméjét és találékonyságát szokás próbára vetni. A háziak ugyanis, illetőleg helyettük az ú. n. „Ansinger” (kiéneklő) rímes kérdéseket énekel ki az ablakon, melyekre a kolomposoknak ugyancsak rímes sorokban illő feleleteket kell adniok; így példáúl
Kérdés:
Wenn ös (ihr) so witzige Klöckler wöllt sein,
Müsst ös wissen, wie a Deck’ mit neun Ecker sollt’ sein?
(Nos, ha kendtek olyan jeles kolomposok:
Kilencz csücsök egy takarón mikor nem sok?)
Felelet:
Drei unten, drei oben und drei daneben
Dann werd’s wol a Deck mit neun Ecker geben.
(Három alúl, három fölűl, mellette is ennyi,
Akkor rajta együtt véve kilencznek kell lenni.
Ha a feleleteket kielégítőknek találták benn, akkor behívja őket a gazda, mondván:
Die Wurst liegt auf’n Tisch zu ’nem Kranz,
Geht’s nur auer (herauf) und macht’s der Dirn an’ Tanz.
(Asztalon a kolbász koszorúba fonva,
Jöjjenek hát kendtek egy kis vigalomba.)
Erre a kolomposok a Luczával, meg ennek a párjával és a muzsikusokkal bemennek a szobába. Ott a szokáshoz híven a fonó leányok egyikének a rokkája kerekét széttiporják, a mire már eleve készen tartanak egy rosz kereket. A fő kolompos aztán mintegy engesztelésűl tánczol egyet a leánynyal. Erre általános tánczra kerekedés, meg a Lucza és párja között színlelt czivódás és más hasonló, meglehetősen nyers tréfák következnek. Búcsúzásúl a „hálaadó dal”-t éneklik el a kolomposok. Ez után még a lelkükre köti a gazda, hogy csak jól kiugrándozzák ám magukat a földeken, a mitől jó termést remélnek; a háziasszony pedig a zsákhordó iszákját teletömi szalonnával, meg az alkalmi kolompos-kolbászszal, melyet aztán Advent utolsó csütörtökjén („Losenpfinstag”) közösen költenek el a kántálók.
E kolompos-éjekhez csatlakozik nyomban a három „füstölő éjjel”, melyek a két karácsony, meg vízkereszt közé eső szent idő határai. Karácsony estéjét egész Tirolban nagy áhítattal ünneplik meg. Előtte minden házban a legnagyobb sürgést-forgást látni, mert a nagy napra az egész lakásnak tisztára kell söpörve és súrolva lennie, és a guzsalyon nem szabad egy árva kendertincsnek sem lefonatlan maradnia, mert különben a „Berchtl” fészket rak magának benne (vagyis összegubanczolja). A konyhában pattogó tűzön zsírban sült fánkot készít a gazdasszony, még pedig jó nagy garmadával, mert az egész napon át bőjtölt a háznép, s az éjféli mise kedveért sok helyütt a csikorgó hidegben ugyancsak fárasztó és hosszú útat kellvén tenni, nem csoda, ha a vacsoránál ki-ki derekasan jól akar lakni. Evés előtt ősi szokás szerint megtartják a „házfüstölést”. A gazda kezébe veszi a parazsas serpenyőt, melyre a szent „harminczad” idején szedett füveket, meg néhány szem tömjént tesz, s ezzel az összes háznép kíséretében imádkozva körűljárja az egész tanyát, mi közben minden egyes helyiséget sorra megáldván, így szól: „Jó szerencse jőjjön be e házba, balsors menjen ki belőle!” Az istálló és a pajta után a földekre kerűl a megfüstölés sora, s a Tamás napján sütött karácsonyi kalácsnak is kijut az áldásból.
Éjfél tájban mindenki a templomba készülődik. Meggyújtják a fenyőfáklyákat („Kenteln”); ha kell, felkötik a hótalpakat, s azzal örege-ifja fölkerekedik az éjjeli útra, legfölebb a nagyatyus marad odahaza házőrzőnek. Ez éjjeli templomba menés igazán festői látvány, a mint közelben, távolban fáklyafény mellett aláereszkednek a hívek hosszú sorai a hegyoldalakról. A mindenfelől előcsillanó, majd meg el-eltűnő világokon kívűl, az imitt-amott megszólaló s a szűk völgyekben erősen visszaverődő hangok is elárúlják az egész táj elevenségét, melyből tisztán ki lehet venni a férfiak mélyebb mormogása mellett a csevegő fehérnép nevetkőzését s a gyermekek csengő szavát. Közben-közben egy-egy pajkosabb legény nagyot és hosszat rikkant a völgyben, nyilván, mert az éjféli mise helyett inkább a babája jár az eszében. A mint a menet végre a templomba ér, lassan kialusznak az imbolygó fáklyavilágok, s most már csak a szentegyház csúcsíves ablakain átszűrődő vöröses fény dereng a koromfekete éjszakába. Az éjféli misét rendesen nyomban követi az ú. n. pásztor- vagy énekes mise, mely alatt, legalább Éjszak-Tirolban, az úrfölmutatás közben a pásztorok énekét zengik. Mise után ki-ki haza siet, hol a fáradtan érkezőket kolbász, fehér bor és a vacsoráról maradt zsíros leveles-lepény maradékai várják.
Karácsony első napját a legnagyobb csendben ünneplik. Kocsizörgést e nap sehol sem hallani, s a korcsmák is üresen állanak. Annál többet esznek-isznak azonban ilyenkor odahaza. A gyermekeknek a karácsony rég várt ajándékúl „jászol”-t hoz. Ezt rendesen már karácsony bőjtjén fölállítják; az egész egy lépcsőzetesen emelkedő, aranyszemcsés szövetdarabkákkal körűl aggatott alkotmány, melyen a történelmi hűséggel nem igen törődő össze-visszaságban látni a Megváltó bölcsőjeűl szolgáló jászol körűl a pásztorokat nyájaikkal, meg császárvadászokat, remetéket, stb., különösen pedig Bethlehem városát. A szent jászol a benne fekvő kis Jézussal a lépcsőzet legalsó fokán álló istállóban van. A karácsonyi ünnep még egy hagyományos szokása a templomban előadásra kerülő ú. n. „bölcsőringatás” (Kindelwiegen), mely abban áll, hogy az újszűlött Üdvözítőt ábrázoló bábut bölcsőjében énekszó mellett gyermekek ringatják s azután a nép közt sorban csókolásra körűladják.
A mily csendesen folyik le az első ünnep, annál zajosabb a reá következő István-nap. Ennek reggelén tartják a templomban a só- és vízszentelést. Ki-ki csöbörben, palaczkokban és egyéb edényekben viszi magával a megszentelendő vizet. A tetszetős alakú s csillogó ónedényekben vitt só számára külön asztal áll a szentélyben. Szentbeszéd után a pap mind a sót, mind a vizet meghinti a szentelővel. Régebben karácsony másodnapján az Alsó-Inn-völgyben lófuttatásokat is tartottak; most azonban a hajdani szokások közűl már csak az elmaradhatatlan kalács-fölszelés („Zeltenanschneiden”) van még divatban, mely különösen a lány után járó legényt érdekli. Azok az ünnepi szokások, melyek újév és vízkereszt, tehát a második és harmadik füstölő éjjel napján járatosak, a később még szóba kerülő „csillagjárás” (Sternsingen) kivételével már inkább világi jellegűek. Mert a vad Perchta-futás, mely Tirol keleti vidékein az utóbbi helyen említett napon még dívik és álarczos legények nagy ostorpattogtatással való ide-oda futkosásában áll, már a népies farsangi bohóságok előjátékának tekintendő. Ezekkel immár áttérhetünk az alpesi lakók világi mulatságainak elsorolására.
Számuk oly nagy, hogy csak a legnevezetesebbek megemlítésére szorítkozhatunk. Részben vidám tavaszi ünnepek, mint a kikelet-ébresztés (Langeswecken) és a fű-kicsöngetés, melyek ősrégi pogány tavaszünnepek emlékeinek tekintendők s mint már nevük is mutatja, az alvó természetnek hol komoly, hol bohókás körmenetben csengetyűk és csörgőkkel való fölébresztését jelképezik. Ezek sorába tartozik a „halálkiűzés” (Todaustreiben) szokása is, mely ma már csak gyermekjáték alakjában él, nemkülönben a Gergely-járás és a Vinstgauban divatos vadember-játék. Némely farsangi szokás is ide sorolandó még, így az „Egarthansel” körűlhordozása az Etsch-völgyben, a sarn-völgyi kendernövesztő-futtatás és az ezzel rokon jelentésű kender- (vagy len-) táncz a Wipp-völgyben. Mindezek a pogány őskor vallásos szokásainak népies farsangi bohóságokká sülyedt maradványai. Sőt a Tirolon kivűl is nagyon ismeretes tuskóvontatás („Bloch-” vagy „Blockziehen”) szintén az ős-germán Isa házasság-istennő tiszteletére hajdan tartott körmenetek emlékét rejti magában. E farsangi szokásra rendesen csak akkor kerül a sor, ha valamely faluban az egész farsang alatt egy házasság sem köttetett. A galyaitól megkoppasztott s virágokkal, koszorúkkal és szalagokkal földíszített tuskót szánon körűlhurczolják, rajta pedig ide s tova billegve futkos alá s föl egy farsangi bolondnak öltözött legény, a ki mindenféle arczfintorgatással gúnyolja a szembejövőket, és a falunak nevetségre rászolgált alakjait, különösen a leányok elkövette fonákságokat elég nyers versikékben állítja tréfásan pelengérre. A szán körűl tarka tömegben tolong, mindenféle álarczosok, törökök, csillagvizsgálók, borbélyok, üstfoltozók, czigányok s más mindenféle hóbortot mívelők serege. Ehhez hasonló farsangi szokás az ú. n. „talicskahúzás” (Grättziehen) is a Vinstgauban, mely szintén az önként vagy önkénytelen pártában maradt vén leányok kicsúfolására czéloz és elég komikus hatású. Álarczos legények csapata közepette halad (az olasz caretta-ból lett „Graten” nevű) taliga, melynek az a rendeltetése, hogy az aggszűzeket a Sterzingi-lápra szállítsa, hogy ott – a hagyományos szójárás szerint – hangyatojások szedésével, kendermagtöréssel, meg más effélével foglalkozzanak. A menetet lóháton a kapitány vezeti. A falu piaczára érvén, hangosan fölolvassa azoknak a vén leányoknak a neveit, a kik a taligára fölrakandók. Erre a fölrakók („Aufleger”) szétfutnak azon házakba, melyekben az illető leányok laknak s onnan az igaziak helyett leányruhába bújtatott legényeket ránczigálnak elő, kiket a nézők szűnni nem akaró kaczagása közben minden ellenkezésök daczára fölraknak a taligára. Ha a taliga tele van, akkor a falu korcsmájába hajtatnak vele, hol az egész bohóskodás a Sterzingi lápról szóló ismeretes dal eléneklésével ér véget.

Farsangi csöngettyűs táncz Matreiban.
Ottenfeld Rudolftól
Ez a dal a vén leányok keserves sorsának elég kegyetlen és vaskos kifigurázása. Közkedveltségnek örvendő farsangi szokások még továbbá a zillervölgyi farsangoló lovaglás („Faschingerreiten”), melynél a falut lóháton körűljáró legények a helység fő terén a sokakról nem a legkíméletesebben megemlékező „farsangi levelet” fölolvassák; nem különben a felső-innvölgyi „Schleicherlaufen”, a melynél egyebek közt az alpesi lakók életének egyes jelenetei kerűlnek előadásra.
A legeredetibb farsangi mulatságok egyike mindenesetre a csörgettyűs-táncz (Schellen- vagy Schemenschlagen), mely még ma is inkább valamely régi vallásos szokás színezetével bír, semhogy puszta bohóskodásnak lehetne tekinteni. E szokást majdnem az egész Inn-völgyben, az Innsbruck melletti középhegység falvaiban és a Wipp-völgyben gyakorolják a paraszt legények: A („Schemen-” vagy „Schellenschlager” nevű) csörgettyűsök tiszta fehér inget, rövid bőrnadrágot, hófehér harisnyát s könnyű fűző-czipőt vesznek magukra. Kabát nincs rajtuk; e helyett keresztben áthajtott szép tarka selyemkendő van a vállukon, melynek a két csücske jobb és bal csípőjükre van tűzve. Kalapjukon szalagok és tollbokréták díszlenek, melyeket a hagyományos szokás szerint a leányoktól kapnak ajándékba. Arczukat kendő vagy fából faragott álarcz takarja. Derekukat öv köríti; erre hátúl egy nagy csörgettyű van illesztve, mely minden lépésükre megcsörren. Balkezüket a csípőjükre téve, jobbjukban pálczákat, mások meg zöld fenyőgalyakat tartanak. Rendesen tizenkét-tizenöt ilyen csörgettyűs jár körűl egy „kapitány” vezérlete alatt. Járásuk sajátszerű, lassú ütemben előre haladó lejtésben áll, mely némileg a színpadi királykoronázási jelenetek régibb divatú pathetikus lépéséhez hasonlítható. E közben a legények fölváltva egyszer jobbra, majd meg balra hajlonganak, egyúttal kapitányuk intésére ugyanazon oldalra billentvén mindig a pálczáikat is. Minden lépésüknél megszólalnak a csörgettyűik, melyek hangja távolból szabályos ütemű, tompa morajnak hallik. Így haladnak komolyan és ünnepélyesen a falu útczáin végig, az újjongó gyermeksereg kiabálásától és az idősebbek helyeslő fejbólintgatásától kisérve. A gyermekek rivalgását különben inkább a magában elég komoly menet bolondos járulékalakjai keltik; köztük kivált két vagy három ostorpattogtató álarczos, továbbá a falován ficzánkoló „Fasserrössl” nevű alak, meg fehér ingbe és nadrágba öltözött s falábon tánczoló bohóczok, kik nélkűl a Wipp-völgyben nem lehet el e menet. Ugyanitt (Matreiban), hol a csörgettyűzést különben is nagy és általános érdeklődéssel tartják meg, a benne résztvevők egy famohába borított „medve” körűl csoportosúlnak, mely két hajcsár, meg egy trombitás kíséretében a menet közepén lépdel. A „gyökérszedő” is egyik kimagasló személye e körjáratnak s farangi mókáknál általában kedvelt alak. Háti kosara föl van fordítva, hogy harangot ábrázoljon, melyből óriási ütőnyelv lóg ki. Fején belapított, ócska kürtőkalap éktelenkedik. A csörgettyűsök menete végűl a korcsmában állapodik meg, hol részeseit megvendégelik. E farsangi szokásról szintén azt tartják, hogy a lentermelés áldását növeli. De csak minden harmadik vagy negyedik évben tartanak egy-egy ilyen menetet.
A nyári időszakra, ha csak a marhának Vitus napján (jún. 15) a legfelső havasi legelőre való ünnepélyes kihajtását szintén ide nem számítjuk, az évkör népmulatságai közűl csak a nyári napfordúlat megünneplése esik. Szent Iván napjának (jún. 24) előestéjén a sötétség beálltával minden hegyen és halmon örömtüzek gyúladnak ki, s a falu legénységének újjongása közben tüzes „napfordúlati korongok” röpködnek mindenfelé a levegőben. E száraz éger- vagy bükkfából vágott, 5–6 centiméternyi átmérőjű korongokat előbb a parázsban megtüzesítik, aztán egy pálczával magas ívben a levegőbe lódítják s a hegyoldalról le a völgybe röpítik, mi közben a legény e versikét énekli:
Scheib aus, Scheib ein,
Wem soll die Scheibe sein?
Die Scheib’ fliegt wohl über den Rain,
Die Scheib’ soll der N. N. sein.
(Karika ki, karika be,
Kié legyen a kereke?
Karika száll jó messzire,
N.-é legyen a kereke.)
A mondóka negyedik sorában annak a leánynak a nevét említi mindenik, a kinek a felröpített korongot szánta. Szép derűlt nyári éjszakán e napfordúlati máglyák és röpködő tűzkerekek tündérregébe illő képet nyújtanak.
De tán egy ünnepnek sem örűl örege-ifja jobban, mint a víg búcsúnapnak (Kirchtag). Ez a nyári és őszi nagy munkaidőnek mintegy ünnepélyes záró- és pihenő napja, mikor az év termése már mind be van takarítva a csűrbe és padlásra. A búcsúnap legjava része természetesen az esti tánczmulatság, melyre a vígkedvű ifjúság mellett a komolyabb öregek is egybegyűlnek a falu korcsmájában. A talp alá való zene hangjaira megered a táncz s csakhamar tarka keverékben forog, kavarog s hullámzik az egész társaság. A kitörő jókedvet itt nem korlátozzák a bálterem illemszabályai, s így ki-ki tetszése szerint kitombolhatja magát, miben, kivált a legények, versenyeznek is egymással. Van is lábdobogás, toporzékolás, meg ugrálás, hogy csakúgy reng belé a padló, sőt némely szilajabb vérű suhancz olykor akkorát ugrik, hogy majdnem a mennyezetet veri a fejével, vagy tótágast áll és bukfenczet vet, egyik-másik meg a párját is átugorja. Majd meg újra összefogódznak a kis időre különvált párok, szorosan átkarolják egymást, hogy izzó orczáik egészen összeérnek, míg megint szét nem választja őket a legénynek vagy lánynak egy-egy merészebb fordúlata:
Ĺft (dann) dreht sich das Dirndl,
Ĺft dreht sich der Bua,
Ĺft nimmt er’s beim Miederl
Und juchezt dazua.
(Most a lány forog,
Majd meg a legény,
Oszt’ derékon kapja
S nagyot rikolt.)
Híres kivált a zelli búcsú, hol a hevesebb vérű s ingerlékenyebb ziller-völgyiek féktelen jókedve néha a mulatság végén egy kis parázs verekedéssé is fajúl.
Ezek a tiroli parasztnép főbb mulatságai, melyeken kivűl azonban még nem egy szórakozás szolgál a kemény földmívelő munkát olykor meg-megszakító üdűlésűl. Ezek sorába tartozik mindjárt első helyen a czéllövés. A tiroliak született vadászok és czéllövők. Vasárnaponként az egész országban mindenfelé víg puska- és mozsárdurrogás hallható. A lövőházban, a mit majdnem minden faluban találni, fesztelen vidámság uralkodik; ott tör ki egész erejével a tirolinak egyébként gyakran gyanakvó tartózkodás mögé rejtőző derűlt természete.

Czéllövők menete.
Engl Húgótól
A legnagyobb ünnepélyességgel tartják s tartották meg kivált régibb időben az ú. n. császári díjlövéseket. Ezekre a legtávolibb hegyzugok és mellékvölgyek lakói („Thölderer”) is megjelennek, vállukon hordott biztos puskájukkal, hogy aranyakkal díszített selyemzászlót nyerjenek. Kora reggeltől késő estig útczahosszat jár-kél és hullámzik fel s alá a lövészek ünnepi ruhába öltözött tömege, mígnem a pár napi gyülekezés után a díjlövés nagy napja valamennyit egyesíti a nagy díszmenetben. A ki még nem látott ily lövészünnepélyt, az bajosan tudja az ilyen alkalommal történő pezsgést, mozgalmat és elevenséget elképzelni. A tartomány dísze-virága összes völgyeinek színe-javában képviselve, úgy szólván az egész javakorbeli nép fegyverben áll itt s festői viseletében dob- és sípszóval, az egyes szövetkezetek legnagyobb része a saját zenekarával vonúl végig lobogó zászlói alatt, fegyvereit a levegőben csóválva s szűntelenűl kitörő lelkesedéssel újjongva és dalolva az ünnepi díszbe öltözött város terein és útczáin. Így volt ez különösen az 1816. és 1838. év hódolati ünnepein, meg 1853-ban az uralkodónak orgyilkos kézből való szerencsés megmenekűlése örömére, továbbá 1856-ban Károly Lajos főherczegnek a tartomány helytartói székébe való beigtatása alkalmával, legkivált pedig 1863-ban, midőn Tirol az osztrák örökös tartományokhoz történt csatoltatásának ötszázados jubileumát ünnepelte s az uralkodóház iránti hűségesküjét a legnagyobb lelkesedéssel megújította. Oly fényes ünnepet, mint ekkor, még sohasem ültek a tiroli lövészegyesűletek s azokkal együtt a tartomány egész népe. A tiroli czéllövészet újabb szervezetével, a mely a nép fegyverfoghatóságának gyakorlati szempontjából indúl ki első sorban, kétségtelenűl veszendőbe ment az ősrégi hagyományos „deszkalyukgatás” (Brettelbohren) költői zománczának nem egy eredeti vonása és színe, de azért a nemzeti mulatság az újabb viszonyokhoz mért ilyen alakjában sem vesztette el a népre gyakorolt nagy vonzóerejét. Hogy különben a tiroli parasztnép egyéb szórakozásnak és kedvtelésnek sincsen épen híjával, annak bizonyítékáúl elég a havasi legelőkön és réteken való évenkénti nyaralását, a téli jégdobálást (Eisschiessen), iringálást, szánkázást, lapdázást s más hasonló népies mulatságokat említenünk, melyeknek részletes ismertetésére itt ki nem terjeszkedhetünk.

Német-tiroli népviseletek: 1. Régi divatúlag öltözött bozeni polgárnő. 2. Wipp- és Eisack-völgyi viselet. 3. Ziller-völgyi alpesi pásztor. 4. Lech-völgyi nő. 5. Alpbachi nő. 6. Eisack-völgyi nő. 7. Stubaii férfi. 8. 9. Imsteriek. 10. Kitzbüheli férfi.
Gabl Alajostól
De mielőtt a falusi nép életmódjának, szokásainak és erkölcseinek e leírásától búcsút vennénk, vessünk még egy futó pillantást a hegyekre kivonúlt lakosság egészen sajátszerű havasi gazdálkodása (Almen- vagy Sennerleben) életkörűlményeire és az azokkal kapcsolatos szokásokra. A völgyfenék takarmány-termése a marhaállomány fentartására rendesen nem lenne elégséges, s így már ezért is rászorúl a gazda lábas jószága a hegyek magasabb lejtőinek, mélyedéseinek (Kare) és hágóinak zamatos és jól tápláló füveire. Ezért minden parasztgazda, a kinek csak pár darab marhája van is, április közepe táján felküldi jószágait a havasra (Alm, Alpe), a hol azok október közepéig, kedvező idő esetén pedig egész végéig is künn maradnak. A havasra való kivonúlás nemcsak az illető tanyának, hanem az egész falunak közös ünnepe. A tehenek, melyek ez idő tájban már nyugtalankodni kezdenek, nagy kolompot és csörgőket kapnak a nyakukra, a havasi gazdának óriási rozmarin-bokrétát adnak útjára a kezébe, s azzal kasát (Kraxe) a hátára kapva, hegymászó botjára támaszkodva s énekszóval megindúl a menet élén. Nyomában mindjárt a szép vezértehén következik, mely már nem először megy ki a havasra s így jól ismeri az útat; azután mennek a fejős tehenek és a bika, mely a lánczokat viszi. A csorda záradékáúl az üszők, borjúk, juhok és kecskék következnek, meg a röfögő disznónyáj, melyet a gazda mellé fogadott kanász-bojtár tart rendben: Leghátúl halad az élelmi szerrel és szerszámmal jól megrakott szekérke (Almwagerl). Mihelyt a csorda a falu határából kiért, leszedik az állatokról a nehéz kolompokat s csak a kisebb csengettyűket és csörgőket hagyják rajtuk. Rendesen nem mindjárt a tulajdonképeni, magasabban fekvő havasi legelőre mennek, hanem egy időre csupán a cserjésekben, (Asten) telepednek meg s ott maradnak április közepétől egész május derekáig. Az ily helyeken bekerített legelők közepette kunyhók állanak. Itt marad a marha mindaddig, a míg az időjárás a felsőbb tanyákra (Niederleger) való vonúlást meg nem engedi. Ezeken áll a tulajdonképeni havasi kunyhó, körötte elterűlő tágas, gyakran a bérczek meredek szakadékaiig elhúzódó legelők közepette, melyek a legkövérebb és legzamatosabb havasi füvek bőségével táplálják a legelésző marhát. Nagyobb gazdaságok több havasi kunyhóból is állanak; olykor egy-egy nagyobb rétségen annyi a kunyhó, hogy együtt egész hegyi falunak látszanak. Iyen pl. a nagy Lizum-havas a Watten- és Navis-völgy között, mely 10 kunyhóból, 20 karámból és 11 sertésakolból áll, vagy az achen-völgyi „grosse Zemm”, melyen 42, felerészben kőből épűlt havasi kunyhó, istálló és pajta van. Ha az ily fenvölgyet, mint a legtöbb esetben, valami kis hegyi patak szeli át, s ha közelében egy kápolna vagy legalább egy fogadalmi kereszt is áll, akkor az egész telep barnúlt kunyhóival, szálas öreg fenyőfáival és a legelőkön szanaszét csilingelő jószág mellett rikoltozó s dalolgató, vagy furulyázó pásztoraival igen hangúlatos és kedves képpé egyesűl.
Kisebb havasi legelőkön csak néhány, durván kifaragott fatörzsekből összerótt kunyhó áll. E kalibában van a gazda vagy számadó vaczka (Schlemm) egy mohával beterített falóczán; bojtárja a hely szűke miatt többnyire a lapos, kövekkel megrakott tető alatti kis padláson alszik szintén egy fapadon (Schlafbritschen). Mindjárt a kunyhó bejáratánál egy mélyedésben van a kifalazott tűzhely (Ess), a melyen főznek. A pattogó tűz körűl ülnek esténként pipázgatva és mesélgetve a tanya lakói. A láng fölött ide-oda forgatható szolgafán lóg a nagy sajtos üst. Köröskörűl a falak tele vannak rakva, aggatva tejes kupákkal, kormos savós lábasokkal és tejes sajtárokkal, a sajt-formálóval, ugyanott állnak a vajköpülő s a tejgazdasághoz tartozó egyéb edények és eszközök. A hátsó ajtó a kamarába nyílik, hol köcsögökben és tálakban áll a tej, tejszín, tejföl, a sárga vajgomolyák, a kész sajt és túró, stb. A havasi gazdaság mindezen termékeinek elkészítése, a vajköpülés és sajtcsinálás („Buttern” és „Kasen”) a gazda és legényei dolga. Az anyagot mindezen készítményekhez a fejős tehenek szolgáltatják első sorban, melyeket esténként a kunyhó körűli karámba (Hag) terelnek be a legelőről. A hol egy havason két nőszemély van a tanya népe között, ezek egyike, a főbbik, „Rechtsennin”, másika meg, a ki amannak alá van rendelve, „Beisennin” nevet visel, s a gazdaság férfi- és nőszemélyzete megosztozik a munkán. De ez az eset ma már a Felső-Inn-völgy és néhány alsó-inn-völgyi havas kivételével ritkaság. Nagyobb havasi tanyákon természetesen nagyobb a személyzet. Ott a gazdához, kinek vidékről vidékre más-más a neve („Melcher” = fejő, „Kaserer” = sajtos, a Passeierben „Schaffer” = gazda), rendesen még egy másod-sajtos (Halbkaserer) és több pásztor járúl, minők az üszőkre s a hol lovak is vannak a tanyán, az azokra is ügyelő „Galterer”, aztán az ökör- és bika-pásztor, a juhász és kondás. Ide számítandó még egy szolgalegény, kinek a havas tisztántartása a kötelessége, s ennek „Putzer” (takarító) vagy „Graser” (füvelő) a neve. Érthető, hogy az ily nagyobb tanyákon aztán vígabb is az élet, mint a kisebbeken, kivált ha egy-két piros-pozsgás, eleven fehércseléd is van a gazdaságban, s a közelben más tanyák is vannak, a honnan éjszakánként át-átlátogatnak a pásztorok. Ilyenkor néha kora hajnalig csak úgy zeng a szűk havasi kunyhó a cziteraszó melletti kurjongatástól és a tánczolók dobogásától, vagy a lányok és legények dalaitól, s a jó kedv tüzére egy-egy csöpp olajról is gondoskodik a közeli szeszfőző fűszeres illatú alpesi pálinkája. Az alanti völgygyel csak vajmi gyér a havas lakóinak érintkezése. Csak néha-néha visz föl alúlról némi hírt a jószága után néző gazda vagy a kecskepásztor, a ki csengettyűs nyájával naponként fölmegy a hegyre s azon melegében tálalja föl a faluban közszájon forgó tereferét. Egyébként, a havas megáldásának már említett kis ünnepét kivéve, meglehetős egyhangúan folyik ott fönt az élet.
Nyár derekán, rendesen még Péter és Pál napja (jún. 29) előtt, fölterelik a marhát a „Hochleger” nevű legfelső legelőkre s ott maradnak vele egész augusztus végeig, mikor megint az alantabb fekvő tanyára (Niederleget) térnek vissza, hogy az ott időközben nőtt füvet leetessék. Szeptember 21-dike táján, mikor már rendesen egy-egy kis dér, sőt kisebb hózivatar is mutatkozik, onnan is lejebb kászolódnak. Előbb azonban mindent tisztára takarítanak, a holmit részben nagy háti-kosarakba, részben az elzárható kamarába rakják. A sajtkészítő nagy réz-üstöt beássák a földbe, mert a havasi nép hite szerint ott évről-évre nő egy-egy kicsit. Két nappal a levonúlás előtt készítik az azon évi utolsó sajtot, s az erre következő napok (az ú. n. „Schoppwoche” = tömő-hét) már csak eszem-iszommal, henyéléssel s legfölebb a leterelendő marha földíszítésére való fa-czifrázatok és virágfűzérek faragásával, illetőleg fonásával telnek el.
A föltereléshez hasonlóan a hazatérés is valóságos ünnepe a havasi népnek ép úgy, mint lenn a völgybelieknek is, de csak akkor, ha az egész idő alatt nem történt semmi baleset, ha egy állat sem vetélt el s a jószágból egy darab sem döglött meg, mert ilyes szerencsétlenség esetében némán és díszítetlenűl bandúkol le az egész csorda. Egyébként azonban csupa vígság az ilyen haza térés, kivált az oly völgyekben, a hol nagyobb a jóllét s virágzó marhatenyésztés a nép vagyonosságának az alapja, mint pl. az Alsó-Inn- és a Ziller-völgyben. Itt Szent Mihály (szept. 29) előtti héten közelben-távolban víg ostorpattogás-, kolompolás- és újjongástól, meg énekszótól hangos az egész vidék. A vígasságnak tánczmulatság (az ú. n. „Melcherball”) a vége, mely ritkán esik meg egy kis dulakodás nélkűl. A tejgazdaság „hasznát” (Alpennutzen), vagyis termékeit és készítményeit kisebb havasokról nyaranta több ízben leszállítják háti-kosarakban a völgybe, úgy, hogy a végleges levonúlásnál rendesen már csak a kis szekérkét kell a még fönn lévő maradékkal megrakniok. Nagyobb tanyákon ellenben, a hol több gazdának s néha egész községnek a jószága legel együtt, a termékek leszállítása és elosztása rendesen csak a marha leterelése után történik, a miért is a tejgazdaság tulajdonképeni személyzete még egy-két nappal tovább fönmarad a havason.

Német-tiroli népviseletek: 11. 12. Pusterthali, 13. Selraini, 14. Brixeni viselet.
Gabl Alajostól
Viselet. A népviselet határozottan kihalófélen van ez idő szerint Tirolban. Azok az idők, mikor még az egész ruházatot, a lábbelit is oda értve, otthonn készíttették el mindenütt a saját készítményű szövetből s egyéb hozzávaló anyagból a házba hítt mesteremberrel, rég elmúltak. Legfölebb még néhány nagyon félre eső faluban, pl. a mélyebb Isel-völgyben, Virgen- és Prägrattenban találkozunk e szokás nyomaival. A mióta a közlekedés könnyebbé vált a völgyek és a városok s nagyobb helységek árúraktárai között, a háznál való (ú. n. „auf der Stör”) dolgoztatás divatját múlta a parasztnépnél is, mely ma már szívesebben vásárol szövetet és kész ruhaneműt is a boltokban; az asszonynépet pedig olcsó, de rosz kelmével a sok házaló látja el, a kik sorra járják nemcsak a falvakat, hanem a legtávolabb eső egyes tanyákat is. Ily körűlmények között ma már csak egyes kerületekben szólhatni a szó tulajdonképeni értelmében vett népviseletről, t. i. olyanról, melyet a lakosság évről-évre állandóan visel. Egyebütt ilyet ma már jobbára csak ünnepi öltözetként látni körmenetek, lövész-versenyek és lakodalmak, vagy más hasonló kiválóbb napok alkalmával.

Német-tiroli népviselet: 15. Alsó-innvölgyi nő. 16. Régies öltözetű innsbrucki nő. 17. Amrasi, 18. Vinstgaui nő.
Gabl Alajostól
A legszebb viselet, a melyet még hétköznap is hordanak, a merani őrgrófságé. Ha az algundi és schennai délczeg lakosság tagbaszakadt férfinépét úgy ünnep- és vasárnapokon a merani templomtéren széles vörös hajtókás barna abaposztó-kabátjaikban, piros mellényüktől élénken elütő zöld nadrágtartóikkal kérkedni látjuk, szinte el kell szomorodnunk, meggondolván, hogy rövid idő múlva alighanem ez a viselet is el fog tűnni. Ugyanitt rövid kecskebőr-nadrágot és hófehér harisnyát, fűzőczipőt, derekukon szépen hímzett övet és fejükön fekete vagy sötétbarna, széles karimájú kalapot hordanak. A nőknek sem kevésbbé festői a ruházata. Karcsú testükre fűzős derék tapad, melyen alúl kissé nehezebb szövetből való violaszín szoknyát s ebből kaczéran kikandikáló tulipiros harisnyát látunk. Nyakukra hátúl mélyen lelógó csücsökre összehajtott selyemkendőt kötnek. Többnyire szőke hajukat simára és hátra fésűlik s hátúl tarka tűvel tűzik meg.
A passeieriek viselete nem sokban üt el az őrgrófságitól, csakhogy itt a férfiak térde a rövid nadrág s a harisnya között mezítelen marad. Hasonló a Sarn-völgyé is, hol régebben világos-vörös kabátot hordtak. Itt a férfiak kabátján utóbbi időben a vörös hajtóka elmaradt, a nők meg régebben viselt piros harisnyáikat újabban világos vagy sötét színű csurapékkal (ú. n. „Beinhöslen”) cserélték föl.
Igen festői az ötz-völgyiek viselete. Ezeknek barna abaposztó kabátja elűl mindkét oldalon és az újjain is tarka selyemmel van kivarrva. Rövid, fekete bőrnadrágjukat széles, vörös szalagok tartják, melyeket elűl a fehér ing mellén keresztpánt köt össze. Fejükön széles karimájú, zöld selyemszalagos nemezkalapot hordanak. Övük ónszegekkel van czifrára kiverve. Már kevésbbé szép ugyanitt a nők öltözete, kiknek derekát magas és merev vállfűzőjük kellőnél hosszabbnak tűnteti fül, s így kivetkőzteti testüket természetes arányaiból.

Német-tiroli népviseletek: 19. Felső-Inn-völgyi, 20. Sarn-völgyi, 21. Brixleggi, 22. Felső-Inn-völgyi, 23. Ötz-völgyi viseletek.
Gabl Alajostól
A ziller-völgyiek hajdani szép viseletüket a többi alvidékiekhez hasonlóan majdnem teljesen el engedték kallódni, kivéve szürke gyapjú kabátjukat. A rövid bőrnadrág már majdnem teljesen kiment náluk a divatból, s a hosszú, városias bugyogóval cserélték föl. A Ziller-völgy és az Alsó-Inn-völgy női lakossága már szintén városiasan öltözködik, vagy inkább a városi és falusi ruházat bizonyos keverékében jár. A régibb ruhadarabok közűl ma már csak az „Unterländerhut” és a napról-napra kedveltebbé váló „Zillerthalerhut” nevű kalapformák maradtak meg hagyományos szabásukban.
Igen sajnálatra méltó, hogy az isel-völgyiek fölötte érdekes viselete is mindinkább kiveszőfélen van. Itt a férfiak hosszú, majdnem térdig érő barna színű abaposztó kabátokat hordanak, a melyek újjai a kéztő fölött violaszín hajtókákkal vannak díszítve. Fehér újjas mellény, fekete bőrnadrág és szép czikkelyű fehér harisnyák egészítik ki eredeti öltözéküket. Fejükre magas, csúcsos kalapot tesznek. Széles inggallérjuk köré tarka nyakkendőt vagy fekete fátyolt kötnek. Térdük csupasz, derekukat, mint hajdan általán az egész tartományban, bőröv köríti. Az Isel-völgy nőlakosságának viseletét legeredetibb alakjában a defereggiek ruházata tűnteti elénk, melynek csak alpbachi és a vorarlbergi walser-völgyi nők viseletében akadunk méltó párjára. Egész alakjuk fehér vagy barna nehéz abaposztóból készűlt hosszú szoknyába van bújtatva, melynek szorosan a hónuk alatt kötött idomtalan öve teljesen eltűnteti derekuk természetes karcsúságát. Szintén durva posztóból való s piros szalagokkal egybekötött fűzőjük fölött rövid, elűl nyitott kabátkát viselnek. A fejükön lévő, fölfordított bögréhez hasonló, nagyon kicsiny és keskeny karimájú nemez-kalapka alól vörös szalaggal átfont vastag hajfonataik lógnak le. Ezt az amúgy is elég furcsa női viseletet még jobban kiemeli egész különösségében a házaló szőnyegkereskedéssel foglalkozó férfi-lakosság teljesen elütő városias ruházatának éles ellentéte.
Az alpbachi nők viselete meglehetősen hasonlít a defereggiekéhez. Itt is ugyanolyan ízléstelen szabású, de fekete színű, sok ránczú s majdnem a czipőkig leérő csinvat-szoknyába rejtik a test természetes idomait, s e szoknya fölött szintén hosszú, ezüstfehér abaposztó-kabátot hordanak. Lábszáraik beburkolása pedig még ennél is különösebb. Ugyanis két méter hosszú, „nadrág”-nak nevezett, de voltaképen összehajtandó s körűlcsavarandó pólyát göngyölnek a lábikráik köré, melyek e bebugyolálástól egész hordószerűekké duzzadnak. E „Beinhöseln” nevű szárharisnyák csak a térdhajlástól a bokáig érnek. Fejükre sötétpiros csokorral díszített hegyes kalapot tesznek.
Végezetűl említsük még meg az etsch-vidéki szőlőcsőszök („Saltner”) sajátszerű ruházatát s különösen fejdíszét, habár ez tulajdonképen már nem tartozik a szorosabb értelemben vett népviselet körébe. Az ilyen csősz vörös vagy zöld újjas mellénye fölött széles szíjból való nadrágtartót s ennek a tetejében panyókára vetett gallértalan fekete bőrkabátot hord, melynek fölűl csak a vállnál alig valamivel lejebb érő rövid újjait a kéztő és a könyök közötti újjrészszel bőrszíjak kötik egybe, úgy, hogy e pántok közt a régi spanyol divatra szabott kabátok újjaihoz hasonlóan dudorodnak ki a durva vászoning újjai. Derekát széles fekete bőröv köríti. Fekete bőrnadrágján alúl fehér harisnyát s rövid bőr-szártakarót látunk. A fején keresztben ú. n. felleghajtó vagy pampuska-kalap éktelenkedik, melynek három csücskéből s egész nemez-anyagából azonban vajmi keveset látni, mert kakas-, tyúk- és pávatollak sűrű erdeje borul rá, s ezen fölűl még róka- vagy evetfarkak is lógnak le a karimájáról. Elől a kabátján számos sípocska és vadkan-agyar függ le sárgaréz-lánczocskákról. A kezében szőlőpásztori tiszte jeléűl hosszú alabárdot tart. Újabban e csőszök furcsa ruházata is egyszerűbbé lett, de azért még mindig elég különős, úgy, hogy az ember hirtelenében valami megugrott indián-főnököt vél maga előtt látni, ha egyszerre csak ily pásztorral találkozik a zöld szőlőlugasok félhomályában.
Mondák. A tiroli mondáknak a nagy számával vetekedik a sokféleségük. Jóformán minden szirtfalhoz és omladékhoz fűződik valami érdekes hagyomány; de a levegő, föld és víz, az erdő s mező, a havas és a ház is titokzatos lényekkel népes. Ezek közűl sok a pogány őskor mythologiájának egyenes származéka. Ilyenek kiváltképen a zord vadászat (wilde Jagd) alakjai, meg az ifingeri Oswald, mely vihar-szent áttetsző leple alól, valamint a szürke paripa lovasának képéből is, a germánok főistenének, Wodannak vonásai sejthetők. Donarra, a mennydörgés istenére, vonatkoznak a fölfalt tehén és a leölt zerge mondái, melyeknek a húsuk mindig újra megnő. Ugyanez istenség alakja rejlik számos ördög-mondában is, főleg a tiroli óriás-mondában, mely aligha bővelkedik egyebütt Donarának annyi vonásával, mint itt. Példaképen csak a wilteni Haimo óriás és a galzeini óriás-testvérek mondáit említjük, kiknek egyike, mint hajdan Donar, a szájához emelte a wiesingi kőkútat s úgy itta ki belőle a vizet, mint valami kis sajtárból. A vadember-mondák közűl is sok érintkezik a mennydörgés istenéről fönmaradt hagyományokkal. Hulda és Nerthus istennők is élnek még a mythikus mondákban, emez különösen a Zireini-tóban lévő ezüst kocsi mondájában, amaz meg tündéri kísérőivel, a kedves „Salig”-okkal, a lentermesztés meghonosításáról szóló költői mondában.
E komolyabb isten- és tündér-alakok bohókos ellentéteit látjuk a pajkos törpék és manók („Nörggelen” és „Pützen”) nagy számú mondáiban, melyekben alighanem Tirol kiszorított őslakosságára való emlékezések elmosódott visszhangja cseng felénk. Nevezetes részét teszik a tiroli mondakincsnek a boszorkány- és kísértet-regék. Boszorkányok s lidérczek pokoli mesterkedéseiről, melyek közt elsőrendű a zivatar-keltés, a tehén tejének elapasztása vagy megrontása, kis gyermekeknek és a lábas jószágnak szemmel való megverése, – akár egész könyvet lehetne írni, kivált ha a Tirolban számtalan boszorkány-várak és tanyák, meg gyülekezőhelyek lajstromát is el akarnók sorolni.

Meran-vidéki szőlőpásztor (Saltner).
Defregger Ferencztől
Ezzel a helyi mondák csoportjához értünk. Ide tartoznak a sok hegyorom és szakadék alakját és eredetét magyarázó vagy egyébként rájuk vonatkozó hagyományok. Legismertebb ezek közűl a Hütt asszony mondája, ki az antik Niobeként azzal bűnhődött elbizakodottságáért, hogy sziklává merevedett. Bűne abban állott, hogy kis gyermeke mocskát azzal a kenyérrel tisztogatta le, melyet hiába kért tőle alamizsnakép egy éhező koldúsasszony. Kővé meredett alakja az Innsbrucktól éjszakra húzódó hegygerinez éléről tekint le fenyegetően a völgybe. A Stubai-völgy bejáratánál emelkedő Serles dolomit-csúcsairól is hasonló mondát regélnek. Általán véve a legtöbb népies hagyomány, mely elárasztott havasi legelőkről, hegyomlásokról, rejtelmes tavakról közszájon forog, valami gonosztett büntetéseűl tűnteti föl az illető jégár, szakadék vagy tó eredetét.
Ugyanide sorolandók az elpusztúlt városokról szóló, nagy számú mondák is, valamint azok a népies jóslatok, melyek egyes helységeknek valamikor bekövetkezendő elpusztúlását jövendölik, a minő példáúl ez:
Innsbruck versinkt,
Hall verbrinnt,
Schwaz verrinnt;
(Innsbruck elsülyed,
Hall leég,
Schwazot elhordja az árvíz.)
vagy a Toblach fölötti Pfannhornról szóló:
Reicht die Muhr bis an die Spitze des Horn,
So ist Toblach und Wahlen verlor’n.
(Mikor a jégár a hegy csúcsáig ér, akkor Toblachnak és Wahlennek vége.)
A történeti mondák körébe tartoznak a XV. és XVI. század svájczi háborúinak emlékét őrző hagyományok, minők az Ulfiswiesén vívott csatára vonatkozók s egyebek, ha ugyan nem az ősgermán mythologia világpusztúlási regéinek elmosódott visszhangjait kell bennök fölismernünk.
Népdal és népszínjáték. Hogy Tirolban, mely oly üde virágzású népélettel dicsekedhetik még, a népdal is dúsan tenyészik, az szinte magától érthető, s akkor sem szorúlna tüzetesb bizonyításra, ha a tiroli népénekesek már amúgy is világszerte el nem terjesztették volna a hírét. De azért korántsem örvend minden völgyben egyenlő ápolásnak. Így Dél-Tirolban, főleg az Etsch-völgyben, a hol pedig a közép-koron át oly erősen buzgott a forrása, ma már a népélet hagyományos jelenségeinek elkallódásával együtt a dal is majdnem egészen elnémúlt; az Eisack-völgyben is úgy szólván már csak a kastelruti és völsi középhegység táján hangzik. Annál csengőbben szól azonban még a Pusterthal és kivált Lienz vidékén. Igen dalos a nép még az Inn-völgyben is, jóllehet ennek felső részeiben már korán sincsen a népdal annyira elterjedve s más a jelleme is, mint Innsbruck környékén, meg az általában derűltebb Alsó-Inn-völgyben. Ez és a Pusterthal a tiroli dal igazi hazája ma, s a ki napjainkban még tősgyökeres népdalt akar hallani, annak e két pezsgő életű völgybe kell ellátogatnia.
A népdal legbuzgóbb ápolói a legények („die Buben”, a mint itt a suhanczokat hívják), s ők egyszersmind a legtöbb dal szövegének a szerzői is. Többnyire társasággá szövetkezve énekelnek, s néha igazán oly szabatosan adják elő nótáikat, hogy iskolázott énekesektől sem telnék jobban. Az énekhangok úgy osztvák el, hogy a társaság egyik tagja fejhangú tenorban énekli a dallamot, melyet a többi kisér. Csak a lienzi vidéken hasonlít az énekelőadás módja inkább a szomszédos karinthiaihoz, a hol a bariton-szólamé a dallam. Jellemző része a tiroli népdalnak az ú. n. „Jodler”, melynek vidékenkint még „Lurler” vagy „Ludler” is a neve. E nélkűl jóformán nincs is világi dal, sőt gyakran ez a főrésze az egésznek.

Esteli fonóka télen.
Engl Húgótól
Tartalmukat tekintve e dalok egyháziakra és világiakra oszthatók.
A világiak legnagyobb része románcz- vagy balladaszerű. Tisztán epikus csak néhány vadorzó-dal, köztük a számos szakkal bíró „Es zogen neun Schützen ins Elmau hinein” (Kilencz vadász Elmauba ment), melynek Lermoos környéke a színtere, hol még ma is éneklik; továbbá néhány havasi dal, mint az igen elterjedt: „Wenn’s amal schön aper werd, Und auf der Ĺlma grün” (Ha szépen kitavaszodik s kizöldűl a havas). Ide sorolandó még jókora számú régibb ballada-féle dal, melyek azonban nem tájszólásban, hanem irodalmi nyelven közkeletűek. Ilyenek a többi közt a széltében énekelt Kékszakál-dal („Es fuhr ein Ritter wohl über das Gries”), vagy a „Strassburg, Strassburg, du wunderschöne Stadt” kezdetű, meg az „Es wollt’ ein Mädchen früh aufstehen” (Egyszer egy lány korán akart kelni). A többi világi dal részben a havasi gyöngyéletet és a hegyi tanyákon való szeretkezést dicsőíti, részben pedig a vadász és orvvadász kalandos pályájáról szól, s kivált amannak emettől való gonosz kijátszását kedveli tárgyaúl. Ilyen pl. az „I bi’ halt a Wildschütz, a lebfrischer Bua” (Vadorzó vagyok, hetyke s víg gyerek).
A dalok leggazdagabb csoportja a szerelmieké, melyek, ha nem a havasi vagy a vadorzó-dalok köntösét viselik, majdnem mindig a „Schnaderhüpfel” alakját öltik föl. E négy-, vagy helyesebben csak két soros, négy-négy ütemű fürge dalocskákban a nép kiönti egész érzés-világát ép így, mint élet-bölcseletét. A „Schnaderhüpfel” szülőhelye a fonón kivűl leginkább a tánczterem és a korcsmai ivószoba. Nevén kivűl már szökellő háromnegyedes üteme is elárúlja, hogy eredetileg tánczdal volt, a mint hogy még ma is ily dalocskák nyitják meg az igazi népies mulatságokon a körtánczot. Ugyanis a tánczos párjával kiáll a zenészek elé s egy pénzdarabot vet a kitett tányérra, aztán egy ilyen „Schnaderhüpfel”-t énekel, a mi azt jelenti, hogy most az ő költségére húzzák a talp alá valót. Nem ritkán az ily dalok valamely vetélytárs kigúnyolását tartalmazzák s így verekedésre is szolgálnak okúl. Efféle kihívó tartalmú ez is:
So weit als i’s aufischau,
Ist der Wald grüen
Und i lass zu mein’ Diendl
Kan andern Bub’n gieh’n.
(Zöld az erdő mindenütt
Kerek e nagy határon,
Hej, de az én galambomhoz
Senki fia ne járjon!)
Leginkább akkor kerül sora az ingerkedő és kihívó Schnaderhüpfelnek, mikor két egymással vetélkedő vagy ellenséges falu legényei csoportosan boszantják vele egymást, vagy ha a korcsmában ilyenek váltogatásával tüzelik egymást verekedésre. Ilyenkor néha félóráig röpkednek asztaltól asztalhoz a csípősnél csípősebb, mérgesnél mérgesebb párdalok, míg végre a küzdő felek eléggé bele melegedek a szóharczba s most már tettekre kerül közöttük a sor. A tiroli Schnaderhüpfel más havasi tartományok hasonló fajta termékeihez mérten kivált őseredeti üdeségével és vaskos erejével tűnik ki; de nincs meg benne a karinthiai „Pläpperliedchen” meleg bensősége. E helyett gyakran villan meg benne a humor és pajzánság csilláma, meg a gúnyolódó kedv éle, mely néha a legtisztesb dologba is bele mer kötni.

Passió-játék Vorderthierseeben.
Engl Húgótól
E gúnyolódó kedv, mely a tirolinak annyira sajátja, némely nagyobb terjedelmű dalban is mutatkozik, minők részben „Buchstabill” (Pasquill) néven olykor egy-egy egész falu boszantására irányúlnak, vagy minden különösebb helyi vonatkozás nélkűl általában járatosak. Ilyen pl. a híres „Oansigllied” (Remete-dal), mely egy jámbor remetének az ördögtől való megkísértetését mondja el tréfásan. Más hasonlók: „Der Simerl hat Zum Nachbar g’sagt” (Simon így szólt szomszédjához), vagy a nagyon elterjedt „Der Fensterstock” czímű, meg a már említett „Sterzingi lápról szóló dal”, továbbá a „Havasi gazdasszony gyónása” és a „Vén lányok dala”, stb.
A vallásos dalok részben az egyházi ünnepekre vonatkozók, minők a gyertyaszentelői, húséti, karácsonyi és vízkereszti énekek, részben meg egyes szentek dicséretét tartalmazzák, vagy általánosabb vallási és erkölcstanítói tárgyúak, minők a mulandóságról, a halálról és az örök életről szólók. Számuk igen nagy. Majdnem mind abból az időből valók még, a mint könnyen kimutatható, mikor a hitközség egyetemes templomi éneke még csorbítatlanúl élt Tirolban is ép úgy, mint a többi havasi tartományokban. Most azonban már az orgona kiséretével dívó karének kiszorította az egyházi éneklés e régibb módját. Míg ez által az egyházi énekek nagyobb része elveszté tulajdonképeni fentartó és nevelő talaját, s mint pl. a Felső-Inn-völgyben, ma már csak profán helyen, így kivált az esti társas összejövetelnél éneklik: addig a karácsonyi és vízkereszti énekek egész a legújabb időkig megmaradtak a templomi istentisztelet körében is.
Ilyenek főleg az első helyen említettek. Ezek aztán épen ezért a legszámosabbak is. Részben a karácsonyböjti éjféli misén, részben a karácsonynapi nagymisén, leginkább a felajánlás alatt éneklik őket a karénekesek. A harminczas évekig az egész templomi közönség részt vett, kivált az éjféli misén, éneklésükben, sőt három-négy évtizeddel ez előtt a gyermeksereg a karzatról lehangzó pásztor-éneket még kereplők recsegtetésével és sípszóval is kísérte, hogy a szöveget a hozzá illő drámai zene hatásával is erősbítse.
E karácsonyi énekek tartalma csekély változatosságú. Nincs meg bennük a tulajdonképeni egyházi énekek mélyebb elmélkedése, hanem inkább amolyan igazi „pásztordalok”. Majdnem kivétel nélkűl drámai elevenséggel írják le a pásztoroknak a szent éjen való virasztását, miközben az égen hirtelen feltűnő szokatlan fényesség, majd az angyalok megjelenése adja tudtukra a Megváltó születését. Erre ajándékaikkal a jászolhoz sietnek, hogy az isteni gyermeket imádják. Olykor e pásztordalokban megható bensőség és gyöngédség mellett valami kimondhatatlanúl kedves humor és játszi gyermekdedség nyilvánúl.
Efféle pásztor dalokat százával énekelnek mindenfelé Tirolban. Nagy számuknak egyik oka az is, hogy az egyházi éneket vezető iskolamesterek versengve törekedtek ájtatos híveiket évről-évre újabbakkal meglepni.
E karácsonyi énekeken kivűl még kivált a vízkereszti, vagy úgy nevezett „csillagénekek”, meg az adventiek érdemelnek figyelmet. Ezeket nem a templomban, hanem a koledáló vándor énekesek éneklik, házról-házra járván velök. A csillaggal járó énekesek vagy kántálók rendesen hármasával vannak, de három helyett néha négy napkeleti király is jár, ki-ki a hagyomány szerinti sajátszerű öltözetben. E dalok a karácsonyiakhoz hasonlóan, szintén az illető szenttörténeti elbeszélést tartalmazzák s a napkeleti bölcseknek az újszülött Megváltó előtti hódolatát írják le. Ezek is tőrűl metszett eredetiségük- és naiv természetességükkel tűnnek ki. Némelyikükben már a mysterium drámaibb tagozódására irányúló törekvés nyomai is mutatkoznak.

Vorderthiersee és színháza.
Engl Húgótól
Egészen drámaiak mát az adventi énekek, legalább azok, melyek Józsefnek és Máriának a keményszívű bethlehemieknél való szálláskérését adják elő, s ezért a „Herberglieder” (Szállás-dalok) néven ismeretesek. A szereplő személyek rendesen József és Mária, meg egy bethlehemi korcsmáros vagy házigazda. Egy ilyen adventi éneknek következőleg szól az eleje:
Korcsmáros: Ki kopog?
József:Két szegény hajléktalan.
Korcsmáros:Mit akartok?
Mária:Szállást kérnénk, hogyha van.
József és Mária együtt:Isten szerelmére kérünk,
Nyissatok ajtót, mi nékünk.
Korcsmáros:Nem, nem, nem, stb.
A korcsmáros rendesen nyers bassus-hangon énekel, hogy keményszívűségét ezzel is jellemezze.
E drámai szerkezetű s részben már drámai előadású karácsonyi, vízkereszti és szálláskérő daloktól vajmi könnyű volt a tulajdonképeni vallásos tárgyú népdrámához szolgáló átmenetet meglelni. A népdráma a negyvenes évekig Tirolban igen nagy elterjedésnek örvendett, s épen napjainkban részesűl ismét újjáébresztésére irányúló fokozottabb figyelemben. Alig hinnők ma már, hány helyen volt régebben Tirol területén az ily vallásos népdrámák hagyományos előadása szokásban. Pedig majdnem minden nagyobb helységnek megvolt a maga állandó paraszt-színháza. A tárgyak részben az említett egyházi énekekéivel egy természetűek, részben a bibliai történetek egyéb fejezeteiből, vagy a legendák köréből merítvék.
Az előbbiek sorába tartoznak a Miklós-, karácsonyi- és vízkereszti-játékok. Ezeket rendesen faluról-falura, néhol házról-házra járó vándorszínészek adták elő, s közös néven az „Untercomoedien” czím alá foglalták őket. Így még nem is oly régen egy ilyen riezi eredetű vándorcsapat Stamsban a szabad ég alatt adta elő a kolostor előtti téren a „Három király” játékát. A falu állandó színpadán rendesen csak a legendai, vagy hasonló eredetű tárgyak és a Krisztus kínszenvedését megjelenítő, ú. n. Passió-játékok kerültek előadásra. Ezek az összes vallásos népdrámák sorából azok, melyek mai napig fenmaradtak, s melyeket Tirolban némely helyütt, így Brixleggben, Thierseeben és Inzingben még mostanáig is el-eljátszanak.
E mellett a múlt században s még a jelennek elején is egyéb tárgyú darabok is kerültek az ú. n. „paraszt-színházak”-ban előadásra. E világi tárgyú népdrámák a jezsuiták régebbi időben nagyon járatos iskolai drámáinak köszönik eredetüket, a mit már egész szerkezetük is tanúsít. Valódi népiességről ugyanis egyes beszőtt mellékjeleneteiken kivűl szó sem lehet bennük, s nyelvük is az alexandrin merev falábain kipeg-kopog, békót vetve a cselekvény szabadabb menetére. Minthogy a paraszt szereplők e darabokban a nyelvükre vajmi nehezen illő irodalmi németségen voltak kénytelenek dadogni: elképzelhetjük, milyen erőltetett és természetellenes volt az egész előadásuk. Csakis a shakespearei daraboknak a komoly jeleneteket föl-fölváltogató epizódjai módjára közbe szőtt s többnyire nyers komikummal bőven fűszerezett mellékrészletekben szólhattak a szereplők tájnyelven. Ilyen paraszt-színházak, hogy csupán az Innsbruck környéke-belieket említsük, voltak régebben Sistrans, Lans, Völs, Axams, Götzens, Mühlau, Pradl, Taur, Rum községekben s még egyebütt is. Mai napság már csak az Innsbruck melletti Pradl félig-meddig városias színpadán játszanak még efféle darabokat, melyek közűl kivált régibb lovagdrámák, minők pl. a „Höllensteini Wendelin, vagy az éjfélkor megkondúló halálharang” czímű, adhatnak még némi fogalmat a hajdani paraszt-színjáték minéműségérőI, jóllehet ma már ez előadások annyiban eltérnek a régiek hagyományától, hogy a komikum legnyersebb kitöréseit száműzte belőlük a kor kényesebb tisztességérzete.
Azokról a vígjátékokról és bohózatokról, melyeket egykor a komolyabb darabok szülte meghatottság könyűinek fölszárításaira nyomban utánok előadni szokás volt, kevés adat maradt fönn. Úgy látszik, hogy Hans Sachs modorában lehettek írva, a mennyire legalább csekély töredékeikből következtetnünk szabad. Igen kedvelt volt a többi között a „Vén asszonyok malma” czímű, melyet még pár évvel ez előtt is előadtak az Alsó-Inn-völgyben és Stubaiban. Cselekvényének a veleje az volt, hogy egy malomforma nagy ládának egyik felén a férjeik kívánságára bedugták a vén csoroszlyákat, a kik aztán a malom másik végén fiatal lányokként kerültek ki; de most már természetesen hallani sem akartak vén uraikról.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Adatbázisok

Arcanum Újságok

Arcanum Kézikönyvtár

Arcanum Térképek

Hungaricana

Technológiák

Digitalizálás

Mesterséges intelligencia

Történelmi térképek

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem