A BUDAPESTI HÍRADÓ ÉS A NEMZETI ÚJSÁG
778A BUDAPESTI HÍRADÓ
ÉS A NEMZETI ÚJSÁG
ÉS A NEMZETI ÚJSÁG
Ugyanakkor, midőn a centralisták kézbevették a Pesti Hírlapot, változás történt a konzervatív sajtóban is. A Világ megszűnt, illetve pontosabban: átalakult és 1844. július 2-án új lapként, új cím alatt, mint Budapesti Híradó folytatódott egészen 1848. június 15-ig. „Kiadó-tulajdonosa” Borsos Márton, szerkesztője Szenvey József maradt, irányvonala pedig, ha lehet, még határozottabban „fontolva haladó” konzervatív. Új volt a lap igyekezete arra, hogy a korszerűbb „szakmai” igényeknek jobban megfeleljen, és mindenekelőtt az, hogy most már kifejezetten gróf Dessewffy Emil „vezérlete alatt” látott napvilágot.
Dessewffy nevével többször találkoztunk már eddig is. Ha nem is oly tehetségként, mint 1842-ben elhunyt bátyja, Aurél, aki az egész irányzat kezdeményezője volt, de annál szívósabb akarattal, büszke, vagy éppen önfejű rámenősséggel pótolva a csillogó eredetiség hiányát, most ő lett a „reform” konzervatívok egyik vezéralakja és, főleg, szócsöve a nyilvánosság előtt. Mint említettük, kezdettől ezt az irányzatot követte, amely elsősorban a nagybirtok agrárkapitalista átalakulása érdekeinek állt szolgálatában, és így maga is szükségesnek tartotta a viszonyok bizonyos módosítását, bizonyos reformok útján. Dessewffy külföldi tanulmányút után saját birtokát igyekezett korszerű mintagazdasággá fejleszteni. 1835-ben a Magyar Gazdasági Egyesület választmányi tagja lett. Alföldi levelek című cikksorozatában, amely előbb a Századunk hasábjain, majd pedig 1842-ben, egy függelékkel megtoldva és Deák Ferencnek ajánlva, külön is megjelent, a külföldi minták ismeretében, behatóan tárgyalta a beruházásokhoz olyannyira szükséges hitel, és ezzel együtt a felállítandó bankok kérdéseit. Ugyanakkor javasolta a nemesi adómentesség eltörlését is, pontosabban: azt, hogy a nemesség vállaljon részt a megyei háziadó fizetésében. Az úrbéri viszonyokból pedig láthatólag az amúgyis kevéssé rentábilis robot megváltása útján akart kibontakozni. Mindez feltétlenül túlment a régihez mereven ragaszkodó, korábbi konzervatív állásponton. De nem érte el a polgári átalakulás szükségleteit. Dessewffy egyébként, Széchenyi és Trefort után, harmadikként, kétségkívül jól tájékozott egykorú közigazgatási szerzőink közt foglalt helyet, akiben a gyakorlati gazda, a birtokos és a találékony, harcképes publicista tulajdonságai egyesültek. Cikkeiben, amelyeket azután rendszerint külön, összegyűjtve is megjelentetett, éveken keresztül tárgyalta, persze a maga szemszögéből, a napirenden mozgó kérdéseket, az adótól a vámig és a közlekedésig. Az 1843 – 44-i országgyűlés alkalmából névtelenül, mint „egy conservatív” tette közzé Parlagi eszmék, igénytelen nézetek, szerénytelen tervek (1843) című iratát. 1844-től kezdve, midőn átvette a Budapesti Híradó irányítását, állandóan Pesten lakott. Lapjában közzétett vezércikkeiből, amelyekre részben alább még visszatérünk, az új országgyűlés küszöbén, mintegy programként, két gyűjteményt is közzétett. A pénzügyek és az adózás kérdéseivel foglalkozó írásait, a konzervatív pártnak ajánlva, e jellemző cím alatt jelentette meg: Fizessünk! mennyit becsülettel elbírunk, magunk, magunkért (1847). Beruházásokat javasolt, és sürgette a kereskedelem, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás stb. korszerűsítését is, hangsúlyozva, hogy csak „nagyszerű és minden további halasztás nélkül munkába veendő beruházások és javítások által lehet ezen hazát pangásából kiemelni”. A vámügyről írt cikkeit is külön könyvben adatta ki. (A magyar vám és annak eligazításai módja, 1847.) Az Ausztriával és a távolabbi külfölddel való kereskedelem kérdéseit elemezve határozottan a Kossuth által propagált védvámrendszerrel szemben foglalt állást, főleg a mezőgazdaság és a közlekedés szempontjait érvényesítve és e vonatkozásban a francia Michel Chevalier közgazdasági nézeteit is hasznosítva. Mindezt: a gyümölcsöző befektetéseket, a közjövedelmek gyarapítását, a viszonyok korszerűsítését, de persze nem gyökeres reformját, a kormány közreműködésével, sőt annak égisze alatt, úgy akarta megvalósítani, hogy az ellenzék vitorláiból a szelet kifogja. Ezt már azért is lehetőnek tartotta, mivel, mint láttuk, a nemesség elég nagy része is hajlamos volt arra, hogy beérje több-kevesebb félreformmal. Alapjában véve a kormány tehetetlenségén múlt, hogy a kezdeményezést ily szerény mértékben sem volt képes megragadni. Dessewffy konzekvens, kemény, sőt kíméletlen ellenfele volt minden rajta túlmenő, liberális tendenciának. Egykori éles ellentétük emléke még azokból a késői szavakból is kiérződik, amelyekkel két évtized múlva a mindig méltányosan fogalmazó Eötvös, válságos idők után, már mint az Akadémia elnökét búcsúztatta őt. „Mellőzzük politikai tevékenységét” – írta. „Egy van, mit Dessewffyről … barátai s azok, kik e téren ellenei valának, egyiránt el fognak ismerni, s ez az, hogy egész életén át híven s szilárdan ragaszkodott elveihez”.
A Budapesti Híradó olyan szakmai újításokat hozott, amelyekkel korábban a Világ, ugyancsak Szenvey szerkesztése alatt, nem dicsekedhetett. Ilyen volt mindenekelőtt az, hogy elsőként jelent meg Magyarországon hetenként nem két, hanem már négy alkalommal, kedden, csütörtökön, pénteken és vasárnap. A centralista Pesti Hírlap csak egy háromnegyed év múlva, 1845 tavaszán követte őt ezen az úton. A Világhoz hasonlóan a Budapesti Híradó is Landerer és Heckenast nyomdájában készült. Előfizetési ára félévre házhoz szállítva 5, postán 6 forint volt. A szerkesztőség irodája az Úri utcai Horváth-ház első emeletén működött. A lapot, bármilyen jogos bizalmatlansággal vegyük kezünkbe, váratlanul élénk, elég jól tájékozott, sokfelé figyelő, fővárosi színvonalú politikai orgánumnak fogjuk találni. Egy-egy szám élén, a már kialakult beosztásnak megfelelően, a vezércikk volt olvasható. Mivel a lap megindulásakor a diéta még pár hónapig ülésezett, a szerkesztőség külön gondot fordított arra, hogy alapos országgyűlési beszámolókat közöljön, mégpedig „nem más lapok után”, hanem saját tudósítói tollából. Mindjárt a legelső számban bejelentette, hogy vezérelve „az előadás hűsége és pártatlansága leend”, és az igyekezet arra, hogy „sem tartalmasság, sem gyorsaság tekintetében 780más lapok által meg ne előztessünk”. Utóbb természetesen a megyei tudósítások vették át ezt a teret. De többé-kevésbé számon tartotta a lap az irodalom, tudomány, művészet, színházi élet új mozzanatait is. Előfordult, hogy „tudományos világ” cím alatt mindjárt a szám élén foglalkozott Hanák János, Fuchs Albert, Nendtwich Károly és mások új természettudományi munkáival. (1845. 184.) Az év végén az „előfizetési figyelmeztetés” kilátásba helyezte, hogy a következőkben a lap „egy terjedelmesebb tudományos rovat által fog gazdagodni”. (1845. 303.) „Külföldi irodalom” cím alatt időnként francia és német tudományos munkák, így J. Liebig kémiája ismertetésére is sor került. Mindez jól összefért az agrárkapitalista mezőgazdaság érdekeivel. 1845 júliusban Fáy András a takarékpénztárakról, augusztusban Vásárhelyi Pál a Pest-szegedi csatorna tervéről, december végén dr. Schoepf, a jeles orvos, a közegészségügy helyzetéről tett közzé hosszabb-rövidebb írásokat a Híradó hasábjain. A Budapesti Hírharang című rovatban, az egykori Pesti Hírlap nyomába lépve, Nagy Ignác közölte csípős megfigyeléseit a két város életéről. A külföldi híranyagot hivatalos közlemények, hirdetések követték. Utóbb, 1845 végén, a francia Presse példájára hivatkozva, Dessewffy, külön bejelentés után, egyideig helyt adott még a szépirodalomnak is, amennyiben a Tárca-rovatban Jósika Miklós, Akarat és hajlam című regényét kezdte folytatásokban közölni, mint láttuk: az ellenzék némi megbotránkozása közben.
Ez a korszerűsített fegyverzet azonban, nem kell félreértenünk, továbbra is, változatlanul a konzervatívok ügyének állt szolgálatában. Kossuth sem várt mást, midőn június 13-án, még saját lapjában, előre üdvözölte Dessewffyt, mint jövendő ellenfelét. „Óhajtjuk – írta –, hogy módunk s alkalmunk legyen a nemes versenyt együtt futni”. Ettől nem fog visszariadni, mint ahogy nem riadt vissza másoktól sem, „pedig találkozánk hatalmasokkal is, kik nem mindig tarták szemeik előtt, mit a nemes gróf bizonnyal mindig szem előtt tartand”, hogy a „versenyzés nem ellenségeskedés”. S a Széchenyinek szóló oldalvágáshoz még hozzátette: „a magyar aristocratiában sok életerő van”, annyi, hogy a korábban lenézett újságírás is már „hemzseg” a „magas nevektől” – csak monopolizálni ne próbálják e területet.
Mire azonban a Budapesti Híradó első száma megjelent, tényleges ellenfélként, a sajtó terén, Dessewffy már a centralista Pesti Hírlappal találta szemben magát. S ennek gazdáját habozás nélkül, éppoly kíméletlenül megtámadta, mint korábban az ellenzék másik, kossuthi táborát. Ami magában véve is jellemzően mutatta, hogy őt nem a Bécs-ellenes rendi hagyomány és a belőle adódó, esetleges konfliktus veszélyei aggasztották, mint sok esetben Széchenyit, hiszen a centralisták ettől igazán messze álltak, hanem a „gyökeres” belső reform, a polgári átalakulás célkitűzései. A legelső szám vezércikke, Dessewffy tollából, Megyei zavarok cím alatt, még főként visszamenőleg hadakozott az „emésztetlen szabadelműség” ellen, amely, szerinte, felelős volt a „közéletben mutatkozó anarchiá”-ért, és amely azt a szerinte „képtelen tant” hirdette, „hogy a státusok [= államok] ereje és egészsége a politikai jogokban résztvevők számától függ”. De aztán a lap hamarosan átfordította tüzérségét az új Pesti Hírlap cikkírói ellen, akiket francia és angol 781mintáik miatt „utánzási viszketeggel” vádolt, és akiket bizonyos szempontból most már szinte Kossuth híveinél is veszélyesebbnek tartott. Legalábbis az 1844. augusztus 11-i számban egy B. jelű vezércikk azt fejtegette, hogy „a hajdani Pesti Hírlap nagyon liberálisnak tartatott, pedig a nemzetiségünket, megyei szerkezetünket nagyon törekedék fenntartani”, a mostani Pesti Hírlap viszont nyugati mintára egyenesen „régi intézeteink felforgatására tör”. Két nap múlva a Híradó személy szerint Eötvöst támadta élesen: „Ne hallgassunk azok szavára, kik a nemzettel azt akarnák elhitetni, hogy a magyar rendeltetése más népek elhagyott, vagy már elhagyandó nyomaiba nyomulni, … Szeretnők tudni: hol van az megírva, hogy a magyar született majma valamelly népnek?” Maga Dessewffy közben inkább Széchenyihez intézett Nyílt levelek formájában tett közzé, 1844. július 25. és augusztus 9 közt egy öt folytatásból álló cikksorozatot, amelyben a „nemzeti hasznú”, nagy beruházásokra, főleg a közlekedés fejlesztése érdekében, nemzeti kölcsön felvételét javasolta. Egy A. B. jelű cikkíró pedig aug. 30-án, Anyagi érdekeink cím alatt, szégyellni valónak minősítette, hogy mi, „a szegény amerikai kivándorlókhoz képest gazdag, nemes nemzet”, sokkal kevesebb hajózható csatornát építettünk, mint az Újvilágban.
A Budapesti Híradó persze örömmel fogadott meg minden alkalmat arra is, hogy a Pesti Hírlap előző szakaszáról, visszamenőleg mondjon bírálatot. Így az 1844. november 8-i számban a „Hazai irodalom” recenzense nyilvánvaló örömmel dicsérte meg az Irodalmi aeropag című vállalkozás 2. füzetét, amelyben Kállay Ferenc, Purgstaller József és más, jó szakmai névvel bíró szerzők írásai mellett A Pesti Hírlap letünt első stadiuma cím alatt egy névtelen cikk is megjelent. Eszerint a történelem „nem ismer egyedül üdvözítő politicai hitet”. Radikális, whig vagy tory: „mindhárom működése a nemzeti lét fejlődésére nélkülözhetetlen”. Kossuth, a radikális, „kitűnő publicista, felülmúlhatatlan journalisticai pártvezér”, de nem igazi politikus, mivel az állami életnek csak alsóbb szféráiban járatos, „felsőbb, országos és birodalmi viszonyaira pillanatait ritkábban fordító”. Az ilyen visszatekintésnél azonban sokkal aktuálisabbnak tartották a konzervatívok azt, hogy Kossuth új mozgalmi szervezetét, a Védegyletet vegyék össztűz alá. A kormány, mint tudjuk, a Védegyletet nem merte eltiltani, de lehetőleg igyekezett gátolni és korlátok közé szorítani. Ennek egyik eszközét az eleinte különösen szigorúan alkalmazott cenzúrában találta meg, úgy, hogy egy ideig még a Védegylet szót is csak a „lojálisoknak” volt szabad nyomtatásban leírniok, a felhívásokat pedig kihúzták a lapokból. Egy másik eszközét pedig abban, hogy nagyarányú sajtópropagandát szervezett a Védegylet ellen az osztrák: bécsi és trieszti lapokban, valamint az Augsburger Allgemeine Zeitung hasábjain. A mozgalom viszont, bár az országban messze szerteágazó hálózatot tudott kiépíteni, éppen valamiféle politikai orgánummal nem rendelkezett, olyannal, amilyet Kossuth, mint láttuk, a Pesti Hírlap elvesztése óta nem tudott szerezni. Igaz, a cenzúra tehetetlennek bizonyult Kossuth újságpótló, sokszorosított körleveleivel szemben, amelyek a vidéki fiókegyesületek tagjai előtt nyíltan pellengérre állították a kormány és nagyúri szövetségesei intrikáit. Ezekben Kossuth szabadon kiönthette szívét a hatalom ellen, amely a Védegylet híveinek torkára forrasztja 782a szót, Dessewffy támadásait viszont, a Budapesti Híradó hasábjain, meg Széchenyi „ármányos sületlenségeit” szabadjára engedi. E körlevelek azonban, ha sokfelé volt is hatásuk, a politikai lapot mégis csak igen kis mértékben pótolhatták. Így azután, midőn a Budapesti Híradó a mozgalom ellen mindjárt 1844 őszén tüzet nyitott, Kossuth Dessewffyhez intézett, hosszú Nyílt levélben, ellenfele saját lapjában, egymás után három folytatásban, november 22. és 26. között, tiltakozott a nyilvánosság előtt az ellen, hogy a Védegyletre „ellenzéki színt” mázolnak. Felhívta ellenfeleit, a közös jólét érdekében csatlakozzanak a mozgalomhoz, s akkor megszűnik annak ellenzéki jellege. Kifejtette: az egész birodalomnak érdeke, hogy részei „egyenlőségben lássák magokat, s egyiket se keserítse azon gondolat, hogy érdekei mások érdekeinek alá rendelnék”. Dessewffy lovagiasnak tűnő gesztussal leközölte Kossuth levelét, amely akkoriban másként aligha láthatott volna napvilágot, viszont az alkalmat sietve megragadta arra, hogy ellenfelének okfejtését hosszú, bíráló jegyzetekkel kísérje, azt is kétségbevonva, hogy lelkesedéssel ipart lehetne létesíteni. Miután pedig jegyzetelési módszerét Tóth Lőrinc kifogás tárgyává tette a Pesti Hírlap hasábjain, ahol ez alkalomból, 1844 decemberében, három cikket is sikerült a mozgalom védelmében közzétennie, Dessewffy 1845 januárjában, négy folytatásban, Még néhány szót fűzött a Védegylet ügyéhez, megjegyezve: azt talán mégsem kívánhatják tőle, hogy saját Híradóját általa „nem helyeselt eszmék” propagandájának állítsa szolgálatába. Közben Drágos János Bihar megyei tudósítása alkalmából, amely szerint ott valaki úgy nyilatkozott, hogy „nem magyar a czudar, ki a Védegyletet nem pártolja”, Dessewffy szerkesztői jegyzetben, a „véleményszabadság” nevében tiltakozott az ilyen ‚terrorizmus” ellen. (1845. 108.) E szóval egyébként is elég könnyen bántak a konzervatív cikkírók, így az a névtelen főnemes, aki a Híradó hasábjain „forradalmi irányzat”-nak nevezte a reformellenzék politikáját 1840 óta, azzal, hogy „elvont elméletek” igényeit követve szenvedélyeket ébreszt, amely „fenyeget, ha meg nem győzhet, és a szellemi terrorizmusban találja szövetségesét”. (1845. 116.) Dessewffy azt fejtegette, hogy helytelen „az austriai vámsorompókat úgy tekinteni, mint minden nyomorúságunk kútforrását”, sőt tekintetbe kell venni azt is, hogy a magyar birtokos olcsóbban termel, mivel nem adózik, és hogy az ország a monarchia terheiből – szerinte – viszonylag kevesebbet visel. (1845. 117, 127.) Majd közölte, de bíráló jegyzetekkel támadta rögtön a selyemgyáros Valero Antal nyílt levelét, aki tiltakozott a „Hírharang” rovat alaptalan vádja ellen, hogy ő, a honi Védegylet híveként, még árjegyzékét is csak németül adja ki. (1845. 121.) 1845 január végén a Budapesti Híradó az „elégültség egy nemével” regisztrálta a konzervatív erők előnyomulását az országgyűlési követek jelentéseit megvitató megyegyűléseken, azzal büszkélkedve, hogy azokon „tagadhatatlan felsőbbséggel” jutottak szóhoz azok, „kikhez elvrokonság által csatoltatunk”. (1845. 121.) A február 9-i szám vezércikke pedig a teendőt már az offenzíva megindításában vélte felfedezni, miután az „úgynevezett haladási párt” saját hibájából eredménytelenül zárta az elmúlt időszakot. A cél tehát most már „az eddigi egyedáruskodók túlsúlyát előbb paralysálni”, a „túlságok embereit” megfosztani „mindazon szövetségeseiktül, kik csak más haladási lobogó nem látása miatt szegődtek hozzájuk”, vagyis Kossuthékról 783leválasztani a „mérsékelt” nemeseket, és „ezekkel egyesülve szerezni aztán túlsúlyt, más szavakkal többséget a valódi haladás pártjának”, értsd: a konzervatív tábornak, amelyre „az alkotmányos kormány” végre támaszkodni tud, hogy „kormányozhassa erélyesen az országot”. (1845. 128.) Az utóbbi témát február 27-én még határozottabban vette elő K. I. Kormány és nemzet című vezércikke, amely elítélve a hagyományos, hazai ellenszenvet minden felsőség iránt, azt fejtegette, hogy cselekvőképes kormány nélkül egyetlen állam sem létezhetik, és hogy a „kormány gyengítése s a nemzet erőtlenítése mindenkor karöltve mutatkozott”. (1845. 138.) Mindez pontosan megfelelt annak a politikának, amelynek bevezetésére az új alkancellár, gróf Apponyi György éppen ekkoriban tett kísérletet, szélkifogási taktika, félreform-ígéretek és főleg az adminisztrátori rendszer, a megyék erélyesebb kézbevétele útján, és amelynek programjába beleillett a Magyarországot Ausztriától elválasztó, diszkriminatív vámvonal eltörlése, és helyette a vámunió javaslata is, amelyet a Híradó hasábjain Dessewffy javasolt. A kormányt, tudjuk, a centralisták is hatékonyabbá szerették volna tenni. De nem így és nem ezt a kormányt. Céljaik alapvető különbségét mi sem mutatja jobban, mint az a változatlanul sok és heves támadás, amelyet a Budapesti Híradó vívott ellenük továbbra is. Nemcsak a parlamenti kormány ügyében, amely, a lap szerint, „tisztán elméleti ábránd” egy olyan monarchiában, amely heterogén részekből áll (1845. 214.), hanem, még sokkal inkább, a belső társadalmi reform miatt is. Egy névtelen bíráló A falu jegyzőjét a Budapesti Híradó 1845. június 8-i számában, jellemző módon, azzal támadta meg, hogy a parasztokat „földet vesztőleg” eszményíti; sajnálatos – írta –, hogy Eötvös „a költőt a politikai pártembernek alávetve a fő érdeket a társaság alsó rétegeinek juttatja”, erénynek tüntet fel „minden aljasságot”, viszont a másik oldalon „a kiválóbb állás emberei a nevetségesnek, minden gyarlóság, rosszasság, sőt bűnnek képviselőivé tétetnek”.
Bizonyos közeledés volt viszont megfigyelhető, ha azonosság nem is, a Budapesti Híradó és a Jelenkor és annak ekkor is fő iránymutatója: Széchenyi közt. A közeledés a nyilvánosság előtt mindenekelőtt abban jutott kifejezésre, hogy Dessewffyék szívesen, helyeslően idézték azokat a támadásokat, amelyeket Széchenyi intézett az ellenzék és a Védegylet ellen a Jelenkor hasábjain. De utóbb abban is, hogy Széchenyi 1845 nyarán elvállalta a helytartótanács közlekedési osztályának vezetését és a kormány programjának keretében évi 100 ezer forinttal nekifogott a Tisza-szabályozásnak. Innen érthető, hogy az a névtelen, konzervatív röpirat, amely Táncsics eltiltott munkájára válaszul Felelete egy szabad polgárnak a sajtó-szabadságról írt munkájára egy rabnak (1845) címen látott napvilágot, és amely a nép ingatagsága miatt csak az utolsó ítélettel együtt várta a sajtószabadság létrejöttét, Széchenyiben látta „a vonagló haza védangyalát”. Több ponton persze bizonyos eltérés is mutatkozott a két lap között, például a centralisták megítélésében, akiket ugyan a Jelenkor is sokat bírált vagy éppen gúnyolt is olykor, de nem a Budapesti Híradó sziszegő dühével, sőt néha még védelmüknek is helyt adott, így leközölte Madách Imre centralista felfogásban írt cikkét.
Most, az év elején, midőn Bezerédy mintájára Pest megyében Kossuth és Rosty Albert is önként vállalt adófizetést, a Budapesti Híradó ezt 1845. január 21-én 783olyan „silány pótszer”-nek minősítette, amely már nem hozhatja helyre a liberális párt korábbi „baklövéseit” a közteherviselés ügyében. Majd február 13-i lapszemléjében bőven idézte Széchenyi idevágó cikkét a „pisztoly idő előtti elsütésé”-ről, azt is hozzátéve, hogy amit Széchenyi mond, az falrahányt borsó marad a „nemzetboldogítók előtt”. Helyeselte a Híradó Széchenyi eljárását és március végig cikkeit a Gyáralapító Társaság ügyében is. A Pesti Hírlap viszont szinte erre válaszul tette közzé március 30-án azt a beszédet, amelyet Deák Ferenc mondott a Védegylet zalaszentgróti fiókegyletének megnyitásán. Deák, mint tudjuk, nem bízott a szerinte is túl sok külföldi érdeket maga ellen zúdító Védegylet sikerében, de az ellenzék egysége kedvéért elfogadta a kész tényeket és kötelességének tartotta a mozgalom ügyét támogatni, beszédében hangsúlyozva annak igazságos és ártatlan céljait, amelyek az ország szegényedésének akarják útját állani. Széchenyi erre több alkalommal reagált. Előbb, egy-egy cikkben, a Jelenkor 1845. május 4-i és május 11-i számában, majd pedig egy hosszú cikksorozatban, amely A szentgróti levél elemzése cím alatt május 18. és augusztus 17. közt 14 folytatásban látott napvilágot a Jelenkor hasábjain. Ebben részletesen előadta, hogy Magyarország a valóságban nem sorvad és nem szegényedik, és hogy ő miért tartja károsnak veszedelmesnek a Védegyletet és az ellenzék, közelebbről Kossuth „ujjhúzási” taktikáját. A végén személyesen fordult Deákhoz, akinek tántoríthatatlan hazafiságára appellált, hogy segítsen a hazát „a sír széléről visszarántani”. Széchenyi Deákot szerette volna Kossuthtól elfordítani és egy olyan harmadik párt létrehozására rávenni, mely tekintettel van „Ausztriával egybeházasított létünkre”. S újra elismételte legfőbb argumentumát: hogy Magyarország a birodalomtól magát „elkülönözni” próbálja, azt „nem tűrhetné a kormány”, de „nem szenvednék az európai egyensúly felett őrködő hatalmak” sem, mivel szükségesnek tartják a Habsburg monarchiát. Széchenyi e cikkeit sorozatosan átvette a Budapesti Híradó is.
Széchenyin kívül, akinek az ellenzékkel az ő sajátos modorában pörölő cikkei rendszerint a Jelenkor vasárnapi számaiban láttak napvilágot, mások közt Beöthy Zsigmond, a jogász Fabriczy Sámuel, Gáty István uradalmi mérnök, Korizmics László, Rosty Zsigmond tűnt még fel a munkatársak sorában. A lap, érthető módon, különösen a közlekedés és vízszabályozás kérdéseivel foglalkozott sokat. 1845-ben lett a külföldi hírek rovatvezetője a fiatal Királyi Pál (1818 –1892), aki az 1843 – 44-i országgyűlés idején, joggyakornokként került Széchenyi szárnyai alá, és aki Robot és dézsma (1845) című munkájával hamarosan szakíróként is nevet szerzett magának. Az idők folyamán a tulajdonképpeni szerkesztés munkájából is egyre többet vett át a romló látású Helmeczytől, míg végül 1848 tavaszán, az utolsó hónapokra, forma szerint is ő vette át a szerkesztői posztot.
A Jelenkor 1847. január 3-i számában programot közölt a szerkesztőség nevében. E szöveg, melyet 1846 december végén, Széchenyinél, néhány bizalmas munkatársa és Helmeczy közreműködésével valószínűleg Kovács Lajos fogalmazott, hangsúlyozta, hogy „fontos időnek megyünk elibe”. Békét, együttműködést javasolt a nemzet és a monarchia kormánya közt, hiszen „a hon felvirágzása a czél, a párt pedig csak eszköz”. „Nyomaték nélküli ujjhúzásban nem keresünk 785hazafiságot” – tette hozzá a program, aláírói nevében, akik közt Széchenyi, Fáy András, Fabriczy Sámuel, Gáty István, Kovács Lajos, Szontagh Gusztáv neve mellett br. Kemény Zsigmondé is ott szerepelt, de az utóbbi azután a Pesti Hírlapban úgy nyilatkozott, hogy rá illetéktelenül hivatkoztak.
Míg a reformellenzék ügyét 1845 küszöbén nyílt sisakkal egyedül a Pesti Hírlap képviselte a politikai sajtó színterén, hiszen a vele is többször huzakodó, szerény és távoli Erdélyi Híradót, meghátrálása óta csak erős fenntartásokkal lehetne mellé sorolni, addig a másik oldalon mind hangosabb lett a konzervatív lapok kórusa. A harcias Budapesti Híradó mellé újult erővel sorakozott fel a Nemzeti Újság. Ez a lap az előző évek során oly alacsony színvonalra süllyedt, hogy – mint 1845 nyarán egyik új munkatársa visszatekintve írta – valóban „bámulni lehet azon elszántságot”, amellyel az új vezetés 1845 újévkor kézbe vette. Az a tény, hogy e szavakat, a lap programjának elemzése során, a szakmailag máig becsült, kritikus szellemű őstörténész, Kállay Ferenc (1790 – 1861), a Magyar Tudós Társaság 1. tagja vetette papírra K. F. jel alatt, magában véve is mutatta, hogy a Nemzeti Újság, ha fő irányvonala nem is változott, most legalább valamivel színvonalasabb szerzői gárdát tudott maga köré csoportosítani. A lap, mint emlékszünk, a Hazai és Külföldi Tudósítások utóda volt, s ekként ekkor már negyvenedik évfolyamához közelgett. Címlapján most is ott szerepelt, hogy „alapítá Kultsár István táblabíró, kiadja özvegye”, de utána 1845. január 2-től ez állt: „Lipthay Sándor vezetése mellett szerkeszti Illucz Oláh János”. Az utóbbinak (1817–1875), aki mint nemes származású értelmiségi, meglehetősen gyenge irodalmi próbálkozásaival nem sok sikert aratott, és aki már előzőleg a Nemzeti Újság külföldi, majd lapszemle rovatának munkatársa volt, szerkesztőként is meglehetősen alárendelt szerep jutott, inkább csak a rutinmunka terén. Az irányítást Lipthay Sándor (1793 – 1870), egy elég ismert és tehetséges pesti ügyvéd, régi megyei középnemesi, alispáni család fia vette kézbe, aki, mint vagyonos ember, maglódi birtokos, nem jövedelmi forrást keresett a vállalkozásban, hanem ellenkezőleg: hajlandó volt a lapot anyagi áldozatok árán is életre kelteni, hogy szócsöve legyen saját politikai eszméinek, amelyek az „új” konzervatív törekvések egy másik, a korábbinál ugyancsak hajlékonyabb, de ugyanakkor még nyíltabban osztályöntudatos nemesi sőt arisztokratikus és ugyanakkor katolikus egyházi szellemű változatát képviselték. Lipthay látta, hogy 1844 körül olyan újabb szakasz nyílt a magyar politika és egyben a politikai sajtó történetében, amelyben az Apponyi-rendszer kibontakozása az ilyen törekvéseknek – legalábbis átmenetileg – kedvezőbb feltételeket biztosít. Bocsássuk mindjárt előre, hogy Lipthay ambíciói nem korlátozódtak a sajtó terére. Mint ismeretes, az ellenzéki Nemzeti Kör 1845 október elején belső meghasonlása következtében kettészakadt. A többség gróf Teleki László elnöklete alatt, továbbra is Nemzeti Kör néven folytatta működését. A különvált kisebbség, amelyben nagyrészt inkább Kossuth hívei tömörültek, gróf Ráday Gedeon és a statisztikus Fényes Elek vezetése alatt Pesti Kör címen alakított új egyesületet. A centralista Pesti Hírlap az újjáalakult Nemzeti Kört, a Budapesti Híradó viszont inkább a Pesti Kört támogatta. Lipthay is előbb e Pesti Körbe óhajtott barátaival belépni, könyvtárát is felajánlotta neki, miután azonban nem talált megfelelő 786fogadtatásra, 1845. október 25-én „Közhasznú Gyülde”-néven új társaskört alapított, – ez lett azután az a sokat emlegetett, konzervatív Gyülde, amelyet az ellenzék annyit támadott. A Gyülde három elnöke: Ürményi József tolnai főispán, Aigner Ferenc, a Pesti Kereskedelmi Kar vezetője, illetve a tényleges irányító Lipthay, a főnemességet, polgárságot és középnemességet, vagyis azt a három társadalmi réteget volt hivatva jelképezni, amelyet – a Nemzeti Újság 1845. november 4-i száma szerint – egymás ellen szerettek kijátszani, de amelyet a Gyülde most barátságban óhajt egyesíteni. A Gyüldének az első évben 408, a másodikban 613 tagja volt, a legtöbb táblabíró, katolikus pap, főnemes, tisztviselő, néhány kereskedő és – ami meglepőbb – elég sok fiatal. Az utóbbiak vezetője, Mészáros Károly, hatvan ifjú élén, 1845 Szilveszter estéjén díszes albumot nyújtott át Lipthaynak. Részben a Gyülde tagjaiból került ki a lap szerzői gárdája is.
A korábbiakhoz képest a Nemzeti Újság is korszerűsödött. Ugyancsak heti négyszer látott már napvilágot. A Trattner – Károlyi nyomda állította elő. Szerkesztősége a Zöldkert utca 488. szám alatt kapott helyet. Előfizetési ára szintén 5, illetve postán 6 forint volt egy félévre. Szedése három hasábos volt és beosztása is nagyjából a megszokott: elöl kis tartalmi összefoglaló, majd kinevezések-halálozások, vezércikk, Törvényhatósági tudósítások, azután. Budapesti Újdonságok, Vidéki Hírek, Külföld, olykor Társulatok és intézetek, vagy éppen Tudomány és irodalom esetleg Lapszemle, néha rövid Kereskedelmi hírek, illetve Statuspapírok és részvények árkelete. Hirdetéseket eleinte egyáltalán nem találunk a lapban, utóbb már fokozatosan egyre többet, ha nem is nagyon sokat.
Az első új számot, 1845. január 2-án Lipthay névtelen programcikke, az Irány és tájékozás nyitotta meg. Ebben leszögezte, hogy politikai zászlójukra „a nemesség politikai állásának, vagy – mi mindegy – az aristocratiának védése” van felírva. A viták lényegét ugyanis szerinte ez a kérdés fejezi ki: „a földbirtok legyen-é ezentúl is a nemességnek alapja s eszméje, mint ahogy ez a nagy, a hatalmas Albionban van”, illetve „legyen-é a nemességnek s aristocratiának nálunk ezentúl is politikai befolyása, mint ahogy ez a tündöklő világuralmával bíró Albionban van”, vagy pedig ne legyen, „mint ahogy ezt a szilárd alkotmányi állást nélkülöző”, ingatag, „politikai létükben önmagukkal meghasonlott, egyéb európai alkotmányos nemzeteknél” – értsd: a franciáknál – láthatjuk. A január 5-i szám vezércikke, Politikai pártok cím alatt, azt fejtegette, hogy Magyarországon most mindegyik párt magának igényli a „haladás dicsőségét”. A valót azonban csak összehasonlítás alapján lehet megállapítani, mivel ebben „a haladásnak egymagában bizonytalan eszméje” nem sokat segít. Így például Széchenyi a Stadium megjelenésekor „radikális reformernek tartatott”, most már azonban elvei „a mérsékelt reform színét viselik”. A „volt Pesti Hírlapnak iránya” pedig „tökéletesen conservativ lapnak színében tűnik fel azon politikai elvekhez képest, mellyek a múlt század utolsó tizedében Frankhonban gyakoroltattak”. S ezután jön annak tömör meghatározása, hogy „a Nemzeti Újság a stabilitásnak alapelvén működendő aristocratai progressiv lap leszen”. A január 9-i számban Lipthay Politikai nyílt levelek egy ellenzéki barátomhoz című sorozatának élén azt is elmondta, hogy eredetileg Kossuthot kérte meg: hadd intézhesse hozzá hírlapi leveleit, de az elhárította 787magától e gondolatot, – ami nem is egészen meglepő. Egyébként nemcsak Lipthay cikkeit, hanem általában az egész lapot meglehetősen terjengős, néha a konfuzusságig nehézkes, olykor meg cikornyás stílus jellemezte.
A lap irányát, Lipthay vezércikkei mellett, világosan jelezték az ellenzék elleni szüntelen támadások, és az egyház, a klérus védelmét képviselő írások is. Egyik fő munkatársként Perger János nyíregyházi plébános, majd kassai püspök írt a „túlcsapongó” liberalizmusról, a politikai pártokról, meg az állam és az egyház viszonyáról vezércikkeket. Mindjárt a 4. szám a vezércikk után az Őrangyal című vallási almanachról hoz elismerő recenziót. Ha előfordul, hogy „főczikk” helyett a „Tudomány és irodalom” rovat kapja az első oldalt, akkor az Nagy János áldozár latin-magyar egyházi műszótáráról és Gyarmathy János hittanár Egyházi tiszti írásmódjáról költött méltatást, hosszú szemelvények kíséretében. (1845. 13.) Ugyanez a rovat másutt Körmöczy Imre teológiai tanár egyháztörténetéről hozott dicsérő recenziót, (1845. 36.) Igaz, hogy közben a kritikus szellemű Kállay Ferenc három hosszú cikkben ágyúzta szét Lakatos György gomási plébános A magyar nemzet eredeti hona (1844) című kiadványának Horvát Istvánt felidéző fantazmagóriáit (1845. 7 – 9.), de az is igaz, hogy a plébános a történelemben kalandozó dilettánsok mindenkori rugalmasságával a pergőtűz után tüstént talpraállt és válaszolt, méghozzá ismét ugyanazon lap hasábjain. Érdekes, hogy a Jelenkor, amely lényegében véve Széchenyi lapja volt, már az első évben, de utóbb is többször elég élesen bírálta a Nemzeti Újság felfogását. A Pesti Hírlap persze nyílt ellenfelei közé tartozott, de például 1846. január 4-i számában kiemelte, hogy a Nemzeti Újság „a közvélemény orgánumához illő nyíltsággal” utasította vissza „néhány valódi conservatív” azon vádját, az Augsburger Allgemeine Zeitung hasábjain, hogy az ellenzék a Védegylet segítségével a birodalomtól való elszakadást készíti elő, bár sok más bíráló megjegyzéssel maga is egyetértett, – a Budapesti Híradó viszont hallgatott. A Nemzeti Újság és a Budapesti Híradó egyébként jóideig általában helyesléssel, barátságosan utaltak egymásra. Utóbb azonban viszonyuk hűvösebbé vált. Lipthay előbb, 1846. június 18. és július 14. közt Politikai programm címen 7 folytatásban, majd pedig október 8. és október 23. közt A conservatív ügy körüli közvetlen teendőkről írt 5 részes sorozatában körvonalazta elképzeléseit. Elvetette a centralista ellenzék által javasolt parlamenti kormányformát, amely szerinte Magyarországon a monarchiai kapcsolat miatt sem igen volna megvalósítható, viszont a kormánytól bizonyos morális felelősséget követelt, sőt azt az álláspontot foglalta el, hogy Magyarország kormányának az ausztriaival nem szubordinált, alárendelt, hanem koordinált helyzetben kell lennie. Ettől kezdve a Budapesti Híradó már nem dicsérte, hanem inkább hallgatással figyelmen kívül hagyta a Nemzeti Újság megnyilatkozásait. Utóbb, 1847. április 22. és augusztus 1. között, a betegeskedő Lipthay helyett, hozzá intézett Nyílt levelek formájában fejtette ki „egy conservatív”, hogy az ország kormányzata, az államhatalom így szétforgácsolódik, hiszen rajta hat különböző hatóság osztozik, valamint, hogy Magyarország kormánya ne „subordinált dicasterium”, hanem „coordinált hatalom” legyen.
De még ezzel sem értünk végére a konzervatív sajtó csapatszemléjének. Az Orosz-féle 788Hírnök, igaz 1845 nyarán, mint említettük, befejezte pályafutását. Ugyanekkor viszont Metternich, a magyarországi német sajtót igyekezvén támogatni és befolyása alá vonni, Landerernek engedélyt adott a Pester Zeitung című politikai lap megindítására. „Ez az újság lesz hivatva” – olvassuk a szerkesztés feladatait szabályzó, részletes utasításban – „az új rend, a városi polgárság és a nemzetiségek kormányhűségét ébren tartani”. Előzetes programját a Nemzeti Újság 1845. március 14-i száma is úgy kommentálta, hogy e lap, mely a korábbi Pesther Tageblatt helyébe lép, de már politikai orgánumként elsősorban a kereken egy millió főnyi hazai német ajkú lakosság s egyben a polgárság szóvivője, „kiválólag a negyedik rend közlönye szándékozik lenni”. A szerkesztői munkát 1845. március 30-án kezdte meg Eduard Glatz, egy szepességi származású, bécsi evangélikus lelkész fia, aki maga is írogatott a hazai németekről, és a magyarországi politikai kérdésekről is közzétett Lipcsében egy röpiratot. (Portfolio, 1844.) A kormány egyébként, új sajtópolitikájának megfelelően, most már a kormánylapok támogatására kezdte felhasználni a hivatalos hirdetéseket is, amennyiben úgy rendelkezett, persze a megyei ellenzék felháborodása közben, hogy ilyeneket ezentúl csak a Pester Zeitung és a Budapesti Híradó közölhet. Elvetette viszont 1846 nyarán Nagy Pál, a Nemzeti Újság egykori, levitézlett szerkesztőjének javaslatát egy olyan, „a közhirdetések számára kiadandó melléklap” megindítására, amely nem önállóan, hanem különböző politikai lapok egységes, hivatalos mellékleteként látott volna napvilágot. A sor végén még az erdélyi, kolozsvári Múlt és Jelent kell megemlítenünk, amely időszakunkban már valamivel nagyobb terjedelemben és némi irodalmi, színházi szemlét nyújtó Tárca-rovattal is felszerelve látott napvilágot. Tulajdonosa és szerkesztője, Szilágyi Ferenc, ekkor már nem is próbálta kormánypártiságának korábban is eredménytelen leplezését, és – részben az Erdélyi Híradóval folytatott viták hatására – 1845 végén nyíltan megírta, hogy „tövises vagy conservatív lap szerkesztőjének pályája”. Utóbb, a forradalom előtti évben, ha lehet, még határozottabban a konzervatív tábor mellett foglalt állást, szemben az ellenzékkel, amelyet szerinte „az éretlen tömeg zaklatása és szereplése” jellemez. (1847. 33.)
IRODALOM
Dezsényi Béla: Nemzeti Újság 1840–1848. Nyolc év egy konzervatív hírlap történetéből. = Regnum 1940/1941. 313–356. – Uő: Magyar hivatalos közlöny százéves terve. = MKsz 1941. 289–292. – Szemző Piroska: A „Pester Zeitung”. Bp. 1941. 40 l. – Dezsényi Béla: A Nemzeti Kör a negyvenes évek irodalmi és hírlapi mozgalmaiban. = ItK 1953. 163–204.
