A CENTRALISTA PESTI HÍRLAP
759A CENTRALISTA PESTI HÍRLAP
„Aki a magyar politikai sajtó történetét meg fogja írni”, annak „a Pesti Hírlapnál hosszan kell időznie” – írta Beksics Gusztáv 1882-ben, a „magyar doktrinairek”-ről közzétett munkájában. Szerinte ugyanis „nem volt, nincs és tán nem lesz Magyarországon hírlap”, amely hozzámérhető befolyást gyakorolt volna. Sőt, „nem volt hírlap Európában, melynek szerkesztői oly nagy szerepet töltöttek volna be, mint a Pesti Hírlapéi”. Nemcsak Kossuth lapjáról mondja ezt, hanem a centralistákéról is, vagyis a Pesti Hírlapot lényegében véve végig egy lapnak tekinti, az 1844 nyarán bekövetkezett szerkesztőváltozást pedig csak belső szakaszhatárnak egyazon, nagyobb pályán belül.
Azonosságon, folytatódáson persze többet kell értenünk annál, hogy a cím, más külső ismérvekkel együtt, végig változatlan maradt. Az maradt, mint láttuk, a Világ esetében is, ahol azonban az első, szabadelvű, illetve a második, hosszabb, konzervatív szakasz politikai, világnézeti szempontból mégis egymással lényegében véve ellentétes tendenciákat képviselt. Ilyesmiről a Pesti Hírlap esetében valóban nem beszélhetünk. Itt a két szakasz valóban nemcsak formailag folytatta egymást, hanem politikai tartalmának lényege szempontjából is, amennyiben mindkettő a liberális reformellenzék, a haladás medrében haladt és mindkettő a polgári nemzeti átalakulást készítette elő. A különbség köztük abban jelentkezett, hogy a fő célkitűzésen belül képviseltek más árnyalatokat, amelyek azonban, mint alább kiderül, szükség esetén, minden belső vita ellenére, közös frontra tudtak kerülni az ellenzéki egység érdekében.
A búcsú fájdalmas, keserű perceiben Kossuth, utolsó vezércikkei egyikében, persze elég élesen elhatárolta magát utóda: Szalay László politikai álláspontjától, amelyről tudta, hogy főleg a megye, illetve az alkotmányos központosítás kérdésében az övétől különbözik. Aggódó hangon vetette fel, hogy mi lesz „ültetvényeivel” azután, ha most „idegen kezekbe mennek át, jóakarókra, becsületes, s tudós kezekbe, de melyek mégis idegen kezek”. S búcsú-üzenetként hozzátette: „a megyei institutio, ha képviseleti rendszerre alapítva a népszabadsággal összhangba hozatik, … nemzetünknek semmi európai intézményért, semmi szobatudós papíros gondolatért cserébe nem adható, becses, drága kincs.” (1844. 364.) A vágás, így, a puszta elhatárolásnál élesebb, hiszen a szobatudós jelző, amelynek akkor, a feudális Magyarországon, még sokkal pejoratívabb hangzása volt, kétkedést nyilván főként az új szerkesztő és nem aziránt kelthetett, hogy az angol vagy a francia parlamentarizmus gyakorlati valóság-e vagy csak puszta papírosgondolat. Szalay 760egyébként, bár maga is nyíltan elméleti embernek tartotta önmagát, „idegen” -nek sem volt egészen nevezhető, hiszen annak idején Kossuth Pesti Hírlapjának mindjárt első számában sietett a hírlapírás ellen felhozott vádak cáfolatával az új vállalkozás védelmére kelni, kijelentve, hogy az a sajtó, amely az emberiség és a nemzet érdekeit képviseli, joggal tarthat igényt a közönség bizalmára. (Journalistica, 1841. 1.) Utóbb, 1843-ban pedig az országgyűlésről, ahol Korpona város követeként volt jelen, tudósításokkal is ellátta a Pesti Hírlapot. Igaz, hogy 1843. szeptember 27-i beszédében már határozottan állást foglalt nemcsak a polgárság ügye és az egész polgári átalakulás, hanem, a megyei rendszer helyett, a népképviselet mellett is.
Beköszöntőjében, amely 1844. július 4-én, a Pesti Hírlap 366. számában látott napvilágot, Szalay elismerte, hogy nehéz átvennie a szerkesztést Kossuth után, akiben a közönség méltán „a magyar politicai journalistica alapítóját s az ország egyik legfényesebb capacitását tiszteli”. Némi visszavágást ő is megengedett magának, célzásával, hogy az alkotmányos reformeszméket ideje „az érzelgő szóárból, a szertehullámzó általánosságból kiemelnünk”, valamint „tisztán és szabatosan formuláznunk”. Elsősorban most is azonban azt hangsúlyozta, hogy ő az ellenzék embere. A hazai politikai lapok közül – írta – azelőtt is a Pesti Hírlapot tekintette saját orgánumának. Igaz: „némi megszorításokkal”, de nem azok oldaláról, akik a lapot támadták, hanem azokéról, akik a reformot a régi alkotmány egészére szeretnék kiterjeszteni. Az eltérés „köztük ellenzékiek között” abban állt, hogy szerinte a megyék és az állam viszonyáról a lap által vallott nézetek némelyike „rokonabb a privilegiált statusok eszméjével, mint a képviseleti rendszerrel, rokonabb az aristocratiával, mint a democratiával”. Így többedmagával arra gondolt, hogy eszméik kifejtése érdekében saját, külön lapra kérnek engedélyt, majd pedig ehelyett elfogadták Landerer ajánlatát. Annyival is inkább, mivel az eddigi szerkesztő, saját nyilatkozatai szerint, továbbra is a hírlapírás területén óhajt működni, s így ebben a kérdésben képviselve lesz mindkét olyan árnyalat, amely egyébként „azonegy zászló alatt halad. Mint tudjuk, Szalay valóban úgy hitte, hogy az ellenzéknek ezentúl két lapja lesz. Egy ideig ennek ellenére habozott, mivel többen az ellenzék egységét féltették a centralista program meghirdetésétől. Deák azonban, akitől tanácsot kért, megnyugtatta őt, hogy a hazának tesz szolgálatot, ha átveszi a lapot, amely így, örvendetes módon, jó kezekbe jut.
A centralista irányzat magja az a kis elméleti munkaközösség volt, amelynek programja 1840 körül, a büntetőjogi reform kidolgozása közben kezdett megszületni. E program azonban hamar túlnőtt jogi szakkérdések elemzésén, és az egész fennálló rendszer átalakítását vette célba, mindenekelőtt olyan korszerű alapelvek kidolgozásával, amelyeken az új, polgári berendezésnek nyugodnia kellett. Kialakítói személyes tapasztalatok és olvasmányok segítségével behatóan tanulmányozták a fejlettebb polgári államok példáit, a francia forradalom és az angol parlamenti harcok tanulságait, a történelmi, államtani, politikai irodalmat, Montesquieu, Bentham, Tocqueville, Guizot, Macaulay és mások munkáit, az egykori polgári liberális ideológiát. Ők végezték a jövő elméleti előkészítését a polgári állam, a népképviselet, a felelős kormány, az alkotmányos központosítás, valamint 761a nemesi megyék helyett javasolt új önkormányzati rendszer kérdéseinek tisztázása, a teendők megfogalmazása útján. S hogy e feladatot jól végezték, azt 1848 törvényei is megmutatták. A polgári liberalizmust a nemesi ellenzék zöménél tisztább formában képviselték. Ez Magyarországon 1848 előtt demokratikus színezettel bírt. Viszont éppen azért, mivel a feudalizmus maradványaival a megyei rendszer vonatkozásában is szembefordult, hangsúlyozva a nemesi megye negatív vonásait és immár alapjában véve erőtlenségét is arra, hogy a szabadságnak ezentúl igazi biztosítékul szolgáljon, érthető módon idegenkedést, ellenkezést váltott ki a megyei nemesség többségében, amely a régi, rendi ellenzéki hagyományokon nevelkedett. Hozzátehetjük, hogy a centralisták felfigyeltek a nyugati kapitalista társadalmak, új, nagy szociális problémáira, a pauperizmusra, a proletarizálódásra, az osztályellentétek kiéleződésére és egyben a korai szocialisták tanaira is. Anélkül persze, hogy az utóbbiakat általában elfogadták volna, bizonyos gondolataikat, főleg az egyesületi, szövetkezeti mozgalom terén, megpróbálták felhasználni arra, hogy Magyarországon a soron következő kapitalizmust valamiféle javított kiadásban, a nyugati hibák elkerülésével próbálják útjára bocsátani.
A centralisták közül mindenekelőtt Szalay Lászlót, báró Eötvös Józsefet és Trefort Ágostont kell említenünk, akikhez valamivel utóbb kapcsolódott Csengery Antal is. Ezek négyen vitték a főszerepet az új, Pesti Hírlapban is. A csoport további három tagja: Lukács Móric, Madách Imre és Szontagh Pál nem elsősorban a Pesti Hírlap terén működött. Lukács cikkei inkább az Augsburger Allgemeine Zeitung, valamint a Henszlmann Imre által kiadott Vierteljahrschrift hasábjain láttak napvilágot, külföldi közönség előtt. Később kapcsolódott e héttagú csoporthoz br. Kemény Zsigmond, aki azonban a többiektől érezhetően jobbra állt. Az irányzat képviselői eleinte, mint láttuk, olyan, az elméleti kérdések kifejtésére alkalmasabbnak ígérkező folyóiratok indításával próbálkoztak, mint Szalay Themise, az első magyar jogtudományi folyóirat, majd pedig 1840-ben az ugyancsak rövid életű Budapesti Szemle. Nem sokkal ezután, 1841 őszén, Eötvös és Trefort Pesti Havi Irat címen egy olyan folyóiratra kért engedélyt, amelynek célja lett volna 5 – 6 íves számokban „minden hónap végével a közben eső honi hírlapokban már közzétett kül- s belföldi eseményeket általjános átnézetben mutatni be az olvasó közönségnek”. Vagyis amely, mondhatjuk úgy, nem a hírközlést, hanem az újabb fejlemények nagyobb távlatú, elvi elemzését tartotta volna fő feladatának. A terv azonban végül nem vált valóra, bár az engedély a szokásos, időtlen huzavonák után, pár hónap múlva megszületett. Most viszont, 1844 nyarán, a centralista csoport egyszercsak hírlapot kapott kezébe, méghozzá kész állapotban, olyat, amelyet előzőleg Kossuth tett páratlanul népszerűvé, és amelyet nem újként kellett a közönséggel megismertetni és elfogadtatni.
Sokszor rámutattak már arra, hogy a centralista szerzők a maguk államelméleti fejtegetéseivel nem tudták a szélesebb köznemesi és értelmiségi rétegekben azt a visszhangot ébren tartani, amelyet Kossuth oly biztos hatással tudott bennük felkelteni. Szalay szerkesztésének első hónapja után az előfizetők száma, ha igaz, mintegy ötszázra csökkent. Utóbb újra emelkedett, miután kiderült, hogy az új Pesti Hírlap is valóban megmaradt az ellenzék orgánumának. A lap ezután ismét 762a legolvasottabb, a leghatásosabb lett a hazai politikai lapok közül. Kossuth alatti népszerűségét azonban így sem érte el többé. Aminek okát persze nemcsak abban kell felfedezni, hogy a centralista szerzők vezércikkei rendszerint nehézkesebbek, elméleti ízűek, inkább értekezés-jellegűek voltak, és nem mérkőzhettek Kossuth szemléletes, lendületes írásaival. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az antifeudális célok ennél élesebb, átütőbb erejű, kevésbé higgadt, hatásosabb megfogalmazása, éppen a nemesi szíveknek oly kedves, régi megyei rendszer ellen, még nagyobb ellenkezést váltott volna ki. Nem annyira a megfogalmazás sokat emlegetett szárazsága, mint inkább az elvek elméleti igényessége és polgáribb volta okozta tehát elsősorban azt, hogy a centralista program a feudális hagyományokból lassan kibontakozó nemesség körében kevesebb pozitív visszhangra számíthatott. Márpedig az adott hazai viszonyok közt az átalakulás e nemesség részvétele nélkül nemigen volt elképzelhető. A centralista irányzat tehát azért maradt mindvégig többé-kevésbé elméleti jellegű, mivel a gyakorlati politikában kevesebb támogatója akadt. A késői olvasó viszont, aki az elméleti megalapozás igényét már természetesnek tekinti, a centralista cikkeket, belső logikájuk miatt, már nem fogja oly száraznak, egyhangúnak tartani. S innen nézve alighanem azt találja majd feltűnőnek, hogy a centralisták, írók és jogász szakemberek, milyen nagy és őszinte erőfeszítéseket tettek az elmélet megmagyarázása, népszerűsítése, közérthetővé tétele, gyakorlati következményeinek érzékeltetése érdekében, minden tőlük telhető módon, a Hírlap hasábjain, a humor és polémia eszközeivel is, minden szobatudósi pedantéria és fontoskodás nélkül. Az elméletet ugyanis nem öncélnak tekintették, hanem a gyakorlati politika alapjának. S bár igazi funkciójuk természet szerint az elmélet kidolgozása volt, azért igyekeztek arra, hogy kezüket kinyújtsák a gyakorlat emberei felé, és hogy tanulságaikat ők maguk, szükség esetén mások helyett is, minél kézzelfoghatóbb formában bocsássák a politikai gyakorlat rendelkezésére.
A legnagyobb ilyen erőfeszítést e téren talán éppen az új szerkesztőnek kellett megtennie. Szalay László rendkívül képzett és tájékozott, kitűnő jogász szakember volt, aki személyes tapasztalatból ismerte a nyugat-európai országok polgári intézményeit és akit kölcsönös baráti elismerés fűzött olyan nemzetközi szaktekintélyekhez, mint a német Gans, vagy a francia Lerminier. Utóbb pedig, mint tudjuk, nagy formátumú történetíró lett. Tehát mindenesetre, saját bevallása szerint is inkább kutató volt, tudós, tagja a Magyar Tudós Társaságnak is, aki legszívesebben tanulmányokat írt és nem vezércikkeket. A kifejezési formák közül legfőbb érzéke az értekező prózához volt, és nem a mozgékonyabb, zsurnalisztikai műfajokhoz. De a jó ügy érdekében mégis vállalta a hírlap-szerkesztés más jellegű teendőit, amelyeket szokása szerint igen alaposan, lelkiismeretesen, színvonalasan látott el, a kis részletekre is figyelve és amelyeket éppen ezért különösen fárasztónak talált. Nem meglepő, hogy ezeket már egy év múlva, amint lehetett, megkönnyebbülve adta át az ifjú Csengery Antalnak, aki most, 1843 – 44-ben, a diéta idején még mint jurátus tartózkodott Pozsonyban, ahonnan olykor már Kossuth idejében küldött a Pesti Hírlapnak a diéta eseményeiről beszámolókat, most pedig előbb Henszlmann Imre segítőtársaként, majd önállóan látta el a lap országgyűlési 763tudósítási rovatának vezetését. Szalay a szerkesztő, sőt az egész sajtó hivatását puritán komolysággal fogta fel. Már említett, 1841-i cikkében, amelyet a hírlapírás védelmében írt, kifejezte reményét, hogy a magyar sajtó nem fenyegeti majd a közerkölcsöket, mint néha a francia, és nem is fog „egy szomszéd birodalmi város”, vagyis Bécs „lapjainak példájára” a lelketlen „pénzvágynak oltárt emelni”, hanem a „polgári érdemek” és „az emberiség szent érdekei” fogják vezetni. Új szerepére is, úgy tűnik, főleg kötelességérzetből vállalkozott, elkészülve arra, hogy a Kossuthért lelkesülő olvasóközönség hidegen, bizalmatlanul fogadja. „Nem dicsőséget keresett a journalistica terén” – írta róla utóbb, emlékbeszédében Eötvös –, csak az a mód bántotta, „mellyel fellépése egyesektől megítéltetett.” 1844 végén pedig a francia utópista szocialista Victor Considéranthoz intézett Nyílt levél formájában, külön vezércikkben utasította el magától gróf Dessewffy Emil kezdeményezését, hogy konzervatív lapjába, francia mintára, a szépirodalmat is újra bevigye. Szerinte ugyanis „a magyar politicai journalistica” éppen „azóta fejlődött ki, mióta Kossuth Lajos a novellákat s a mindenféle versezeteket onnan kizárta”. A Hírlap nem a régihez akar visszatérni, nem is a sajtót óhajtja formai változtatásokkal átalakítani. „Azon fogunk lenni, hogy az időszaki sajtó által reformot eszközöljünk az eszmékben.”
Mindezek után inkább azt tartjuk meglepőnek, hogy ez a komoly jogtudós mennyi harci kedvvel, humorral, sőt szatírával írja egymás után a polemikus cikkeket. Fő célpontja és ellenfele gróf Dessewffy Emil Budapesti Híradója, a konzervatívok ugyanekkor indult lapja volt. Ennek panaszait gúnyolja ki, hogy a konzervatív elnevezés népszerűtlen, a haladó nevet pedig lefoglalják a reformerek, s ennek programját nevezi zagyva eklekticizmusnak. Közben megkezdi „nyílt leveleit Triesztből”, egy külföldön utazó, fiktív magyar levelező tollára adva saját véleményét, például azokról, akik „a magát municipiumnak mondó feudalismus czafrangjait” hirdetik. Időt szakít a svájci föderatív rendszer elemzésére is, hogy az állami egység hiányának bizonyos veszélyeire utaljon. S ha a Budapesti Híradó névtelen cikkírója „Delta úr”, angol és francia vonatkozásban „utánzási viszketegséggel” vádolja őket, Szalay július 17-én visszavág: miért jobb, ha a konzervatívok a nem-alkotmányos, kis német tartományokat utánozzák? „Igen is, mi utánozzuk Angliát és Franciaországot; jele, hogy nem akarjuk utánozni Braunschweigot és Schwarzburg-Rudolfstadtot” (Eredetiség s utánzás a politica mezején). Pár nap múlva kifejti, hogy a megyék híveinek „nem kell kétségbeesni” – igaz: a Pesti Hírlap nem velük tart, de „íme organumok keletkezik a Budapesti Híradóban”, amely „hosszú, zagyva czikk” -ben támadta a centralista programot. (1844. 371.) Július 31-én azt fejtegeti, hogy a megyei követutasítás középkori maradvány, és hogy a követek igazolása, a verificatio, az alsóház joga; mindehhez a nyugat-európai „alkotmányos státusok” példájára hivatkozik, hangsúlyozva, hogy „aki az európai solidaritást tagadni akarja, az bízvást tagadhatja a nap fényét is; s aki nem akarja látni azon fonalat, melly hazánkat s a többi alkotmányos nemzeteket egyiránt körülfogja, az erős magyar lehet, de opticai idegében egy kis hiba van bizonnyal”. 1844 augusztus közepétől kezdve azután a két hónap múlva befejeződő országgyűlés köti le elsősorban figyelmét, meg az, hogy a politikai sajtónak 764tovább kell harcolnia, de úgy, hogy „komoly pártküzdelem” lépjen a meddő civakodás helyébe, amellyel a konzervatívok próbálkoznak. Figyeli, sikerül-e eredményt elérni olyan fontos kérdésekben, mint a városok meg az új büntető törvénykönyv ügye, és természetesen az adóé, közelebbről azé a tervé, amelyben a „nemzet legjobbjai különböző politicai nézeteik daczára” egyetértenek. Az utalás Széchenyi és Kossuth átmeneti találkozására nyilvánvaló. Zala megye kitűnő fiával, vagyis Deákkal együtt ő is aggódva néz Pozsony felé: ha a rendek nem tudják magukat az ország felemelése érdekében áldozatvállalásra elszánni, súlyos veszély fenyeget, hiszen „olly ponton állunk, honnan vagy kibontakozni kell haladék nélkül, vagy leszédelegni a mélységbe”. Remény- és aggodalom a diétának berekesztésekor – 1844. november 6-án e cím alatt figyelmeztet a kiéleződő, új helyzetben arra, hogy „a monarchiának szüksége van e nemzetre, s e nemzetnek a monarchiára, ma inkább, mint tegnap, holnap inkább, mint ma”. Érzelmektől ugyanis függetlenül, politikailag az a szövetség a legszilárdabb, amelynek „bázisa közös ellenségtőli óvakodás s anyagi érdekek közös volta”. Csakhogy mindkét félnek kötelességéhez híven, megfelelő módon, a bizalom jegyében kell eljárnia, nem úgy, hogy az egyik oldalon a korlátlan hatalom emberei, a másikon „az izgatások forgószelének kényére ingadozó” emberek állnak szemben egymással. Felelős kormány és népképviselet, „alkotmányos központosítás kell” tehát, nem egyszerre ötvenkét municipium. Az is csoda – veti fel újra e témát november 27-én, – hogy ilyen, „a hét vezér idejére emlékeztető rendszer mellett” az országgyűlésnek egyáltalán ennyi eredménye volt. Ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy a sajtónak máris a következő országgyűlésre kell készülnie, nem baj, ha egyelőre csak tapogatózva. Téves fogalma lenne ugyanis „annak a journalisticáról, ki úgy vélekednék, hogy a hírlap hasábjaiból kész törvényjavaslatoknak kell kikelniök”. Az újságírónak „hozzá kell szólani a készületlenhez, a még formátlanhoz, neki sejdítéseket kell nyilvánítani, hozzávetésekből kell kiindulnia”. De mindig „okokkal támogatott vélemény kell az olvasónak”. Az újév első napján az öncélú tudomány hirdetőin gúnyolódik, azokon, akik profanációnak tekintik, ha valaki azért ír történelmet, hogy abból „mások okuljanak”. Ők, igenis, úgy látják, hogy a történelem nem pusztán „sötét fatalismus”, de nem is „mozaikféle töredékek” halmaza, benne szerepe van az emberi észnek, akaratnak is. Az unokák tanulhatnak abból, „mit az ősök tapasztaltak”. Ő és barátai, Eötvös, Trefort is a jobb jövő kialakítása érdekében próbálták „megkísérteni az időszaki sajtó általi működést”, és miután hozzájuk csatlakozott „nehány hasonló irányú publicistai talentum”, most már „a rokonszenv szózatait” kezdték mindenfelől hallani. 1845. január 15-én arra a Budapesti Híradó által felkapott vádra reflektált, hogy ő „tudós”. Vajon „hány gyűszű tudományt nyelhet le az ember journalisticai képességének veszélyeztetése nélkül?” Azt is vádként emlegetik, hogy a Pesti Hírlap „doctrinai lap”. „Igen örvendünk, ha az; illyennek szerkesztését tűztük ki magunknak feladatul”. Ez ugyanis azt jelenti, hogy lapjuk „nem pusztán empiricus”, hanem olyan, hogy „felsőbb elvek világosságában láttassa a tényeket”. Valamivel komolyabb hangon bírálja Szalay gróf Teleki Domokosnak az Erdélyi Híradó hasábjain kifejtett nézetét, amely szerint amit a Pesti Hírlap mondogat, azt majd csak unokáink és „maradékaink 765harmad- és negyedíziglen”, a távoli jövőben fogják esetleg magukénak tekinteni.
A monarchia és Magyarország viszonyáról fent idézett sorokból talán úgy tűnik, mintha a centralista Pesti Hírlap valami Széchenyiéhez hasonló álláspontot képviselt volna. A valóságban azonban Szalay, egyik „trieszti” levelében, külön leszögezte, hogy Széchenyit tiszteli, de nagyon sokban nem ért egyet vele. Mint szerkesztő, lehetőséget adott arra, hogy Tóth Lőrinc 1844 decemberében három polemikus cikkben védelmezze a Kossuth által létrehozott Védegyletet (1844. 409, 410, 415.), amelyet ekkor a Budapesti Híradó, de nemsokára Széchenyi is élesen támadott. Bezerédy István és mások gesztusát, hogy önként vállaltak adófizetést az országgyűlés után, a Pesti Hírlap 1845. január 2-i száma örömmel üdvözölte, Széchenyi viszont külön cikket írt ellene a Jelenkor 1845. január 30-i számában, A pisztoly idő előtti elsütése címen, amit azonban Szalay nyíltan helytelenített egy ismét Victor Considéranthoz címzett, újabb Nyílt levélben, amely 1845. február 2-án látott napvilágot a Pesti Hírlap hasábjain. A másik oldalon Széchenyi és a Jelenkor is elhatárolta magát a centralistáktól, akikről időnként elutasító, vagy éppen gúnyos kritikával nyilatkozott. E két vonal tehát nem hajlott egymás felé. Szalay ebben a most említett Nyilt levélben kitér a Pesti Hírlap és a Budapest Híradó közismerten éles ellentétére is, ezúttal inkább csak annyiban, hogy a néhai gróf Dessewffy Aurél rendkívüli képességeivel szembeállítja gyenge utódait, akiknek „a kormányról még csak concret fogalmuk sincsen”. Fontosabb, hogy Szalay ugyanitt ismét szükségesnek látta a Pesti Hírlap és az ellenzék viszonyára visszatérni, illetve magyarázatot fűzni egykori nyilatkozatához, hogy ő is az ellenzék embere. „Azt akartam mondani – írja –, hogy társaim és én, a magát pozitív ellenzéknek constituált pártból indulunk ki.” Ha viszont ez az ellenzék az ő eszméikben „nem üdvös reformot, hanem vétkes eretnekséget fogna látni, külön ellenzéket fogunk képezni”. A Pesti Hírlapot nem tudnák, de nem is akarnák a „régi” elvek szerint szerkeszteni, mivel szerintük „az eddigi formáknak”, a nemesi megyével együtt, „meg kell szünniök”. „Municipális státusrendszer és felelős kormány együtt” olyan, mint a kör négyszögesítése – írja Szalay ugyanaznap egyik „trieszti” levelében.
A vita a megyei ellenzékkel nem halkult, hanem a centralista program kifejtésével együtt igen öntudatosan folytatódott, egészen 1845 végéig, tehát még egy fél évig azután is, hogy Szalay a szerkesztést Csengerynek adta át. Az olvasóktól elbúcsúzva Szalay az 1845. június 27-i számban külön jelezte, hogy hiába szerette volna: harc nélkül, békén nem lehet elfogadtatni az alkotmányos központosítás elveit, bár komoly érveket senki sem tudott felhozni ellenük. Cikkíróként azonban továbbra is szerepelt a Pesti Hírlap hasábjain. Folytatta a „trieszti” levelek sorozatát. S mindjárt júliusban Tévedések cím alatt négy részben egy újabbat közölt. Ebben egyebek között ismét leszögezte, hogy „egy percig sem” fogja őket „megállásra bírni”, ha a „régi ellenzék néhány szószólói” nem helyeslik elveiket. Tisztában van azzal, hogy az ellenzék szükséges, és forrón óhajtja, hogy a haladás zászlaja „még számos évekig” azon férfiú kezében – vagyis Kossuthéban – lobogjon, „kiébe azt egy ország bizodalma helyezé”. De arra is szükség van, hogy a 766Pesti Hírlap pontosabb irányt mutasson, hogy a reformpárt ne töredezzék szét megyék szerint. Ők, a centralisták, a valóban „gyökeres reformot” nem hevenyészve, hanem „rendszeres politicai tanok foganatosítása által” vélik keresztülvihetőnek. „Jőni fog az idő, … midőn a csatát vesztett felületesség kétségbeesetten fog felkiáltani: egy kis tudományt! …és jőni fog az idő, amikor a mi politicai improvisatoraink, érezvén, mint vész lábuk alatt a föld, s látván, hogy csak a túlparton találni biztosítékokat”, két kézzel kapnak majd azon segítség után, amelyet a „szerény theoreticusok” fogalmaztak meg „lelkiismeretes olvasás közben”. S e „szobatudósok szerencséseknek fogják magokat tartani”, ha valóban „szolgálhatnak ügynek és embereknek”. Az is kiderül e cikkekből, hogy Szalay a francia polgári intézményeket tekinti jobb, „minden feudális vegyülettől tisztább” mintának, míg Angliában sok feudális maradványt is felfedez, s ha Anglia naggyá lett, az ezek ellenére történt. S az is kiderül, hogy az Augsburger Allgemeine Zeitung már évek óta nem tekinthető a „haladási eszmék” tárházának. Egy idő múlva azonban Szalay mégis kezdett felhagyni a változó témájú újságírás művelésével, és visszatalált ahhoz, ami a legjobban érdekelte: a jogi kodifikáció kérdéséhez. Büntető törvénykönyv címen még 1844 végén megkezdett, de akadozó sorozatát, amelyből 1845 szeptemberig mindössze két közlemény látott napvilágot, most, szeptember 15. és november 4. között további nyolc folytatással egészítette ki. Majd december 16-án Büntető eljárás cím alatt kezdett új sorozathoz, amelyet ugyancsak tíz részben, egészen a következő év májusáig folytatott. Ekkorra már bizonyos fokig a Pesti Hírlap és az ellenzék viszonya is módosult, de nem a szerkesztőváltozás, hanem az országos politikai erőviszonyok, a kormánypárt nyomásának fokozódása következtében.
Az új szerkesztő, Csengery Antal (1822 – 1880), egy neves nagyváradi ügyvéd fia, 1845 nyarán fiatalon, huszonhárom éves korában kapta kezébe az ország legfontosabb politikai orgánumát, amelyet most már egészen 1848-ig ő irányított. Korábban Beöthy Ödön, a közismerten ellenzéki bihari követ és alispán gyakornoka, jurátusa volt, akinek hasonló szellemben írt közleményei már Kossuth Hírlapjában is megjelentek. Az ellenzéken belül azonban most már teljesen a centralista irányzat híve lett. Szalay és Eötvös, akik, ifjú barátként, ugyanebben az évben Itáliába is magukkal vitték, éppen azért segítették új funkciója elnyerésében, mivel megbíztak tehetségében és elveiben. Valóban: Csengery sok vonatkozásban Szalay eszméit tette népszerűbbé. Újat nem is politikai irányvételben, hanem a szerkesztés módszereiben hozott. Irányítása alatt a lap élénkebb lett, változatosabb. A komoly elvi-politikai fejtegetések mellett megszaporodtak a kisebb, érdekes közlemények színfoltjai. Csengery jó gyakorlati érzékkel figyelte a közönség, az olvasók óhajait. Megújította, fűszerként, a Fővárosi Újdonságok rovatát, amelynek vezetését az ugyancsak fiatal, szatirikus író Pákh Albert (1823 – 1867) látta el. A lap külföldi híranyagát pedig a Csengeryvel egyidős Irínyi József (1822 – 1859) állította össze, akinek nyugat-európai útijegyzetei, progresszív szellemük és Párizs forradalmi hagyományait helyeslő utalásaik miatt, csak utóbb (1846), külföldön láthattak napvilágot, és aki Morion álnéven már 1843-ban vitatkozott Széchenyivel a Pesti Hírlap hasábjain. Irínyi úgy átélte a politikát, hogy 767még párbajozott is a konzervatív Budapesti Híradó egyik szerkesztőségi munkatársával. Csengery, mint szerkesztő és ügyes stiliszta, nemcsak átsimította a különböző közleményeket, hanem maga is sok mindent írt, nemcsak vezércikkeket. Mint följegyzései nyomán Gyulai Pál is kiemelte róla: valósággal „irodalmi mindenes” volt, aki hol újdonságokat, hol irodalmi értesítőt, színi kritikát, hol pedig, ha kellett, Pest megye gyűléseiről tudósításokat fogalmazott, vagyis valódi újságíró tehetségnek bizonyult. Írt ezenkívül természetesen számos nagyobb cikket, vezércikket is, rendszerint névtelenül. Mindjárt a szerkesztés átvétele után figyelemre méltó fejtegetéseket közölt arról, hogy a községeknek kellene olyan szabad beligazgatást biztosítani, amely a nép által s a nép érdekében folynék, úgy, hogy a nemesi megye helyébe végül e szabad községek együttese, „egyesülete” lépne. (Töredék eszmék a községek rendezése körül. 1845. 171 – 174.) Utóbb, november 16-án, a felelős kormányzati rendszer védelmében polemizált a Budapesti Híradóval, amely azt megvalósíthatatlannak minősítette. E cikkében azonban már érezhető, hogy a Pesti Hírlap az ellenzék egysége kedvéért átmenetileg kezd felhagyni a belső vitákkal. Eddig a centralisták a rendi ellenzéki hagyománnyal szemben azt hangsúlyozták, hogy a nemesi megyét az alkotmányos szabadság nem erős, hanem éppen ellenkezőleg: gyenge és illuzórikus védőjének tekintik, amelynél jobb, hatékonyabb biztosítékul óhajtják a parlamentarizmust bevezetni. Most viszont Csengery, elvei fenntartásával ugyan, de az őt jellemző közvetítő, egyeztető készséggel, inkább azt hangsúlyozta, hogy a biztosítékok e cseréjét kellő óvatossággal óhajtják majd végrehajtani: „megyéink hatáskörét csak azon tárgyakra nézve akarjuk megszorítani, hol az alkotmányi garantia … a felelősség által pártoltatik”. Más cikkeiben, a továbbiak során, egyebek közt az esküdtszékek dolgát fejtegette, Thiers, Tocqeville és mások nézeteit ismertette az alkotmányos központosításról, majd pedig Fiume és Magyarország, valamint a vámügy s ezzel kapcsolatban a dohánymonopólium, illetve a kereskedelem ügyeit. Irodalmi, esszéírói munkássága már főleg a szabadságharc utáni időszakra esett. Csengery élénkebb, hajlékonyabb szerkesztése alatt, és részben az 1845 végén kötött belső ellenzéki kompromisszum következtében is, a Pesti Hírlap visszhangja újra kiszélesült a közönség körében s az előfizetők száma ismét elérte az ötezres szintet.
A centralisták belső munkamegosztásában a közgazdaság témaköre Trefort Ágostonnak, Eötvös sógorának jutott, aki ebben kétségtelenül a kor egyik legjobb magyar szakemberének bizonyult. Trefort, aki Szalaynál sokkal mozgékonyabb újságírónak mutatkozott, az új Pesti Hírlap egyik legtermékenyebb munkatársa lett. Sorra írta a cikkeket a Bécs–Pest közti vasútvonal, általában a közlekedés, azután a birtokos nemességet különösen érdeklő hitel, valamint a telekkönyv, és természetesen az adó ügyéről. Hiszen „ki sebesen utazni, árukat olcsón szállítani akar, annak a mindennapi ész belátása s a nemzetgazdaság eddigi rendszere szerint adózni kell”. A közteherviselésre szükség van a közlekedés javítása, de az ipar és kereskedelem fejlesztése, sőt a vámkérdés megoldása érdekében is, hiszen a nemesi birtok adómentessége mellett a belső vámvonal megszüntetése sem igen képzelhető. Trefort, mint tudjuk, behatóan tanulmányozta és Nemzeti gazdaság rendszerei címen akadémiai előadásban is elemezte Adam Smith, Ricardo, MacCulloch, 768Say, List elméleteit. Utóbb, 1843 elején, Kossuth Pesti Hírlapjának hasábjain a saint simonistából konzervatívvá lassult, francia M. Chevalier nyomán fejtette ki, hogy „a néptömeg anyagi s erkölcsi helyzetének” javítására a „leghathatósabb eszköz az ipar”. Az új Pesti Hírlap munkatársaként határozott, de higgadt hangszerelésű vitát folytatott a konzervatív Budapesti Híradóval, amely persze vele szemben sem fukarkodott a váddal, hogy külföldi példák után szalad. Amire Trefort könnyen megfelelt: „Igen, mi plagiariusok vagyunk, ugyanazon értelemben, mellyben az egész civilisatio egy nagy plágium; mi mások tapasztalásán okulni akarunk; mi nem akarjuk magunktól eltaszítani azt, mit az emberiség ötven év óta tett s gondolt.” (1845. 449.) Szalaytól kissé eltérően Trefort kissé több megértéssel nézte az angol önkormányzati rendszer hagyományos, régi motívumait, de Sismondi nyomán ő sem habozott elítélni az angol nagybirtokok rendszerét, amely oly közel állt a hazai nagybirtokos konzervatívok szívéhez. „Mi nem vagyunk az angol földbirtok viszonyainak barátai – írta a Pesti Hírlap 1845 január 12-i számában –, mert mi a népet a földbirtokban részesíteni akarjuk, szeretjük a kis földbirtokosokat, habár aránylag kevesebbet is állítanak elő, mert nekünk az ember nemcsak dolgozó gép.” A következő hónapban pedig az örökösödési jog kérdését elemezve a hitbizományi rendszer ellen intézett támadást.
A centralisták – a konzervatívoktól eltérő kiindulópontból – szintén nem egészen értettek egyet a Kossuth által propagált, külön magyar védvámrendszer gondolatával, mert nem tartották a monarchiai erőviszonyok szempontjából reálisnak. A Védegyletet azonban, mint országos ellenzéki vállalkozást, nem támadták, sőt helyet adtak Tóth Lőrinc és a Timon álnéven író Madách Imre cikkeinek, amelyek a Védegylet elleni konzervatív rohamot igyekeztek visszaverni. Trefort azonban ezt a fellépést szemmel láthatólag másoknak engedte át, hiszen ő maga, mint főleg a Pesti Hírlap 1844. október 27-i számában közölt cikkéből kitűnt, több eredményt várt a belső reformoktól, mint a védvámrendszer erőltetésétől. Igaz, hogy 1845 tavaszán kész volt Deákot tapintatosan megvédeni, midőn a Védegylet zalaszentgróti fiókjának megnyitásán mondott beszédét, amelyet a Pesti Hírlap leközölt, Széchenyi élesen megtámadta a Jelenkor hasábjain. Mint 1845. április 17-én a vámügyről közzétett cikkéből kitűnt, a Védegyletet tényként elfogadta, bár gazdasági hasznosságát nem becsülte sokra. A védvámrendszer helyett azonban vámszövetséget javasolt Ausztriával, egyben a régi, közbenső, előnytelen vámvonal megszüntetését, annak egyik jeleként, hogy Ausztria hajlandó Magyarország gazdasági érdekeit is figyelembe venni.
A centralista Pesti Hírlap elvi irányvonalának folyamatossága 1844 nyarától egészen 1845 novemberéig világosan kitűnik legjelentősebb vezércikk-írója, báró Eötvös József munkásságából is. Eötvös 1844 második felében 8, a következő évben pedig 39 fontos cikkel vett részt az első küzdelemben. Írásait, amelyek rendszerint E. jellel láttak napvilágot, nagy tájékozottság és magas színvonal mellett tiszta és határozott eszmei következetesség jellemezte. Míg a jogi kodifikáció témakörével főleg Szalay, a közgazdasági és pénzügyi kérdésekkel pedig Trefort foglalkozott, Eötvös mindenekelőtt a polgári államelmélet rendszeres bemutatását és a magyarországi viszonyokra való alkalmazását tartotta fő feladatának, szüntelen 769harcban a hazai rendi, feudális elemekhez, így a nemesi megyéhez ragaszkodókkal. Mindjárt az új Pesti Hírlap legelső számában, 1844. július 4-én erről kezdett négyrészes sorozatot. (Központosítás és helyhatósági rendszer. 1844. 366, 368, 369, 372.) Érthető – mondotta –, ha Magyarországon a megyét hagyományosan tisztelik, hiszen a török időkben, midőn az állam összetört, ez volt a nemesi nemzet politikai menedéke. Most azonban, más viszonyok között, ideje „felhagyni a túlzó magasztalással”, és reálisan felismerni, hogy a megyei rendszer mennyire nem alkalmas a korszerű közigazgatásra és a törvények egységes végrehajtására. Mint Szalay, természet szerint Eötvös is azonnal éles vitába keveredett a feudális megyét sietve védelmébe fogadó, konzervatív Budapesti Híradóval. Gróf Dessewffy Emil őt, ha nem is mint szobatudóst, de mint irodalmárt támadta meg, azzal, hogy aki regényeket ír, az politikába, komoly dologba, ne szóljon bele. A válasszal azonban Eötvös sem maradt adós. Igaz, ő irodalommal, Dessewffy azonban egyebek közt azzal is foglalkozott, hogy „haszonbérbe vevé egy nagy alföldi községnek korcsma-jogát”. Vajon „a korcsmajog kibérlése annyival jobb előkészület-e a politikai pályához?” Az országgyűlés utolsó szakaszában a városi polgárság szavazati jogának kérdését vette elő. (Városi ügy. 1844. 384.) Kimutatta, hogy a törvényhozás korántsem volt mindig „kizárólag ugyanazon privilegiált osztályok kezében”. S leszögezte, hogy egy „oly törvényhozás, melynek tagjai csak kizárólag egy osztályt képviselnek, s utasításokkal lekötve a magyar nemesség nemcsak érdekei, de előítéleteinek védelmére is kötelezvék, Magyarországot a haladás pályáján czélhoz nem vezetheti”. Majd pedig az új év elején egymás után két cikkben is fejtegette, hogy a népet kizáró nemesi megye nem is igazi municipális rendszer, hanem „minden alkotmányos rendnek, minden nemzeti egységnek ellentétét” képezi, és ezért a jövőben a haladással összeférhetetlen. (Centralisatio s valóságos municipalis rendszer. 1845. 420.) valamint hogy a kötelező megyei utasítások rendszere az országgyűlési követet megfosztja szabad akaratától; ennél még az is jobb volt, midőn a nemesség fejenként megjelent Rákoson, hiszen ott, egy tömegben, esetleg valamire még rábeszélhető volt, eltérően attól a mostani rendszertől, „mely mellett az összes nemesség a törvényhozásban szintoly részt vesz, mint akkor, csak különbséggel, hogy egy hely helyett ötvenkettőn tanácskozik”.
Az év elején, 1845. január 19-én kezdte el Eötvös Agricola levelei című sorozatát is. E levelekből az év folyamán összesen nyolc látott napvilágot, egy kissé Szalay „trieszti” levelei mintájára, közvetlenebb modorban, egy fiktív vidéki birtokos nemes tollára adva mondanivalóját. Közben az is hamarosan kitűnt, hogy Eötvös nemcsak a Budapesti Híradó konzervatizmusával és Kossuthék megyepártiságával, hanem Széchenyivel sem tud egyetérteni. Midőn ugyanis Széchenyi, mint említettük, január végén megtámadta Bezerédy és mások önkéntes adóvállalását, Eötvös február 13-án külön cikkben cáfolta, hogy e gesztus a pisztolynak idő előtti elsütése volna. (Adóügy. 1845. 430.) Amire Széchenyi azzal válaszolt, hogy az ilyen vállalás nem is adó, hanem csak liberum oblatum vagyis önkéntes felajánlás. Eötvös pedig március 6-án erre is felelt, azt is helytelenítve azonban, a teljes közteherviselés híveként, hogy az ellenzék megelégedett volt a háziadó közös viselésének követelésével. (Felelet a Jelenkornak. 1845. 436.) Ezt követte három cikk arról, hogy a 770nemesi adómentességnek tulajdonképpen nincs is igazi jogalapja, majd pedig 1845 május első napjaiban ugyancsak három cikk Népképviselet és annak akadályai címen. (1845. 461 – 463.) Itt utalt arra a három javaslatra, amelyet a képviseleti rendszer kibővítése céljából előzőleg, mint láttuk, Kossuth Pesti Hírlapja felvetett, és amely egyrészt a városok szavazatát akarta az országgyűlésen növelni; azután a honoratiorokat beengedni a megyegyűlésre, végül pedig a nagyobb helységeknek bizonyos képviseletet adni ugyanott. Eötvös mindegyiket elégtelennek találta, a harmadikat pedig egyenesen olyannak, amely csak ellenérzést válthat ki, hiszen „oly gyűlésben, hol minden egyes nemes személyesen szavaz, Kecskemétnek vagy Kőrösnek két szavazatot adni inkább gúnyhoz, mint engedményhez hasonlít”.
Pulszky Ferenc, Kossuth Pesti Hírlapjának munkatársa, a legmozgékonyabb szellemű ellenzéki politikusok egyike, késői emlékiratában a maga szellemeskedő és egyben kissé lekicsinylő modorában ír a centralistákról, akik – szerinte – „érezték, hogy a lármás megyei életbe nem illenek bele, csinosan írt, de mégis száraz cikkekben fejtegették a parlamentarismus theóriáját, melyet senki sem támadott meg az ellenzék részéről, habár vele nem igen gondolt, mert nem tartotta égető kérdésnek”. „Mi is tudtuk – teszi hozzá –, hogy a felelős kormány a végczél, de inopportunusnak tartottuk a távol jövőben lebegő eszmény miatt … megtörni legerősebb védfalunkat”. Nem ez az egyetlen eset azonban, midőn Pulszky mosolygó könnyedséggel próbálja a gyanútlan késői olvasó figyelmét egy-két mozzanatról elterelni. A valóságban ugyanis a nemesi ellenzék nagyrésze, mint láttuk, sem azonnali, sem későbbi célként nem a felelős kormány és a népképviselet eszméjét tartotta szem előtt. A centralista program ellen pedig annakidején mások közt maga Pulszky szállt síkra, mégpedig a Jelenkor 1845. évi 39. számában. Amire június elején, újabb három cikkben, megint csak Eötvös válaszolt, egyebek közt megmagyarázva, hogy amit a régiek egykor szabadságnak neveztek, az „nem egyéb azon hatalomnál, melyet egyes osztályok az egész nép fölött gyakoroltak”. (Szabadság az ó- és újkor fogalma szerint. 1845. 480 – 482.) Mint regényíró, tudjuk, ekkoriban jelentette meg A falu jegyzőjét, hatalmas vádiratát a nemesi megye ellen. 1845 szeptemberében pedig egymás után tette közzé polemikus cikkeit arról, hogy a megye képtelen az alkotmány biztosítékának szerepét ténylegesen betölteni, és a végre nem hajtáson, a vis inertiae-n alapuló, sokat emlegetett ellenállása is vajmi keveset ér (1845. 535.); hogy nem a megyei rendszert, hanem a törvényhozást kell erősíteni (1845. 536.); hogy a verificatio, a követek igazolása a képviselőház jogai közé tartozik (1845. 537, 541.); hogy mind a népképviselet, mind a közteherviselés szükségessé teszi a megyei szervezet megváltoztatását (1845. 542.); s hogy igenis, nálunk is lehetséges a parlamenti kormány, hiszen az nemcsak a haladás ügyének érdeke, de a kormányzatnak is jobb, mint a jelenlegi „rendszeresített rendetlenség” fenntartása (1845. 543. 544.) Majd pedig újabb cikkekben, fáradhatatlanul verte vissza a Budapesti Híradó támadásait, tiltakozásait s nem egyszer személyeskedéseit. (1845. 547, 571– 574.)
Nem Eötvösön, hanem az ellenzék általános politikai erőviszonyain múlt, hogy e lendületnek és vele Eötvös publicisztikai tevékenységének 1845 őszén átmenetileg félbe kellett szakadnia. Mint ismeretes, gróf Apponyi György, az új alkancellár 7711845 tavaszán bevezette az úgynevezett adminisztrátori rendszert, vagyis éppen a megyékben igyekezett erélyes kézzel és részben a „fontolva haladó” konzervatív program segítségével a kormányzat uralmát biztosítani. S egy félév alatt kiderült, hogy a megye, ha éppen úgy fordul a helyzet, lehet, a reformellenzék helyett ellenfeleinek bástyája is. A kormánypártiak, konzervatívok többhelyt előretörtek, a „mérsékelt” elemeket leválasztották a liberálisok oldaláról, s az ellenzék sorai legalábbis átmenetileg megbomlottak. Innen, válaszul, az az érthető törekvés, hogy az ellenzék erőit igyekezzenek jobban összefogni, egyesíteni. 1845. november 18-án gróf Batthyány Lajos elnöklete alatt 28 ellenzéki vezető gyűlt össze Pesten. A megbeszélésen Eötvösék is részt vettek. A megjelentek nagyobb és tekintélyesebb része úgy látszik, határozottan azt az álláspontot foglalta el, hogy a Pesti Hírlapnak az ellenzék közös lapjának kell lennie, és hogy az egység kedvéért elsősorban a centralistáknak kell eszméik propagálásával felhagyniok. Nehéz volna utólag lemérni, hogy ebben mi játszott nagyobb szerepet: Kossuth híveinek saját megyepártisága, vagy talán az az aggodalom, hogy a „mérsékelt” nemesek még inkább a megyét védelmező konzervatívok oldalára hátrálnak a „túlzottan” polgári program elől. Annyi bizonyos, hogy előbb meg akarták venni a Pesti Hírlapot Landerertől. Majd pedig, miután vele nem tudtak egyezségre jutni, Deák távollétében, aki nem hitt az egységes program lehetőségében, a centralistákra gyakoroltak nyomást, hogy az egység kedvéért ezentúl közös ellenzéki programot képviseljenek, vagyis szűnjenek meg a népképviseletet, a felelős kormányt, a központosítást s egyben a megye átalakítását követelni. Tekintettel az ellenzék szorult helyzetére, a centralisták, a közös nagy célok érdekében, ebbe belementek, mint ahogy, szerény kisebbségként, másképp nem is tehettek, ha nem akartak az ellenzék többségével végleg szakítani. Csengery hajlandó volt arra, hogy a lap 1846-os újévi számában kiegyenlítő, közös ellenzéki programcikket közöljön, és megígérte, hogy a továbbiakban a Pesti Hírlap felhagy a centralista eszmék hirdetésével, s hogy ő minden főbb kérdést ezentúl megbeszél Batthyányval, Kossuthtal és gróf Teleki Lászlóval. Eötvös és Trefort pedig szavát adta, hogy ilyen körülmények között nem ír többé a lapba.
A fordulatot, a belső kompromisszum létrejöttét, illetve, mondjuk így: a centralisták átmeneti elhallgattatását a Pesti Hírlap is jelezte. Már 1845. november 27 és 30 közt három folytatásban közölte a Kossuthhoz közelálló Lónyay Gábornak Átalakulásunk című cikksorozatát, amely, a szerkesztő általában helyeslő, bár részben kiigazító jegyzetei kíséretében lényegében véve igen formában foglalt állást a „democratia” felé haladás meg a valódi közteherviselés mellett. Igaz, közben lekicsinylőleg nyilatkozott a francia „doctrinair iskolá” -ról, mire Csengery megjegyezte, hogy Guizot-tól például bizony „igen sok jót tanulhatnának a magyar conservativok”. (1845. 580.) Még szembetűnőbb volt, hogy a Pesti Hírlap 1845. december végén, majd pedig január 11-i és február 6-i számaiban három folytatásban közölte Kossuth Válaszát „A Körös megyei illir pártiak dühöngéseire” illetve a Budapesti Híradó közleményére arról, hogy Körös megyében egyesek Kossuth helyszíni útja után kijelentették: a fiumei vasút csak a magyar ellenzéket hozná a nyakukra, és ők Kossuthot nem akarják többé Horvátországban látni. 772Másrészt pedig azzal, hogy Csengery a Pesti Hírlap 1846. január 1-i számában, a saját aláírásával, valóban közzétette azt a közös célokat megfogalmazó, kiegyenlítő cikket, amelyről az ellenzéki értekezleten szó esett. Ebben kifejtette, hogy ők az elmúlt másfél év alatt „egy egész rendszert” körvonalaztak olvasóik előtt. Igaz, nem tagadták „a megyerendszer viszonylagos becsét”, és azt mindaddig fenn is akarták tartani, amíg „a nyugat-európai alkotmányos élet formáival jobban összhangzó” berendezést sikerül létrehozni; magát a rendszert azonban „az alkotmányos élet garantírozására elégtelennek, a nemzet erejének kifejtésére pedig alkalmatlannak” tartották, s ezért „erősebb s a kor kívánatinak jobban megfelelő biztosítékokkal” akarták felcserélni. Az ellenzék másik része viszont, a „régi Pesti Hírlap elvei szerint”, bár ugyancsak „nem takargatva a megyerendszer jelen hiányait”, magát a rendszert „lényegében oly becses institutionak tartá, mellyet Európa bármelly alkotmányos institutiojáért nem hajlandó cserébe adni”. Azóta azonban olyan aggasztó jelek mutatkoztak, amelyek „parancsolák szorosabban csatlakoznunk az ellenzék többi részéhez”. Ilyen viszonyok közt, midőn „az ellenzéknek e lapon kívül még mindig nincs más orgánuma”, a „közjó érdekében szükségessé vált”, hogy addig, amíg az aggasztó feltételek nem módosulnak, „a központosítás kérdésének általános tárgyalását az ellenzék ez orgánumában elhalasszuk”. Ami nem azt jelenti, hogy elveikről lemondtak, hanem csak azt, hogy az adott helyzetben az ellenzék közös céljait kell előtérbe hozni.
A centralisták azonban e kényszerű engedményt láthatólag csak a Pesti Hírlapra vonatkoztatták, és arra is csak átmenetileg. Szalay László a Pesti Hírlapban a továbbiak során egy „trieszti” levéltől eltekintve, amely 1846 szeptemberében Fiume mielőbbi összeköttetését sürgette az ország központjával, csak a Honosítás, vagyis az állampolgársági törvény viszonylag semleges, kodifikációs kérdéséről írt egy újabb cikksorozatot, amely 1846. július 19. és december 4. közt kilenc folytatásban látott napvilágot. Ugyanakkor viszont külön kötetben mutatta be a francia és angol parlamenti élet közelmúltjának főbb szereplőit, a polgári liberális, képviseleti rendszer népszerűsítése céljából. (Statusférfiak és szónokok könyve, 1846.) Eötvös, mint említettük, egy időre visszavonult a hírlapírástól. Igaz, hogy miután az 1846 februári újabb ellenzéki értekezlet külön feloldotta ígérete alól, megint tollat fogott, de továbbra is kerülte a valóban vitás pontokat. Korábban úgy tudtuk, hogy az egész 1846-os év folyamán mindössze 8 Agricola-cikket írt, nem saját nevében, és nem is a politika főbb kérdéseiről, hanem a würtembergi bevándorlásról, a magtárakról, a megyei utakról, a honoratiorokról, az újabb iparkiállításról, vagy a Nemzeti Múzeumról. Az újabb kutatás kimutatta, hogy minden valószínűség szerint tőle származtak azok a cikkek is, amelyek 1846. május 12-től kezdve háromcsillagos jel alatt láttak a Pesti Hírlapban napvilágot. Így mindenekelőtt Eötvöshöz közelálló témáról, a Népoktatási ügy (1846. 673, 683, 729.), közben Az Allgemeine Zeitung néhány valódi conservativje (1846. 685 – 686.), a Pest megyei botoztatás ellen írt Adalék (1846, 739), valamint ősszel, a Néhány őszinte szó. (1846. 777.) Ismételjük azonban, hogy e hét folytatásban megjelent, négy további cikk témái, ha fontosak voltak is, nem érintették az ellenzék fő belső, politikai vitakérdéseit a Hírlap hasábjain. Eötvös az év nagy részét nem is töltötte 773Pesten. Ugyanakkor azonban éppen ezidőben tette közzé Reform című kötetét, amelyben az előző másfél év során a Pesti Hírlapban megjelent, sokat vitatott cikkeit hozta újra napvilágra, persze átdolgozva: más sorrendben, logikus szerkezet keretébe illesztve, helyenként pedig átdolgozva, kibővítve és megtoldva új részletekkel, de fő mondanivalója szempontjából viszont annál hatásosabban. A kötet, amelynek előszavát 1846. május 1-ről keltezte, kora ősszel, külföldön, Lipcsében látott napvilágot, két nyelven is, magyarul, és Henszlmann Imre fordításában németül, és november elején hozzáférhető volt már Pesten is. Ami nyilvánvalóan mutatja, hogy Eötvös az ellenzék tekintélyesebb erőinek csak kénytelenségből engedett, és egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy a haladás ügyét valóban a következetesebb centralista program veszélyezteti. S alighanem ez volt a véleménye Csengerynek is, különben nem vett volna részt a kötet sajtó alá rendezésében segítő kézzel, személyesen.
„Hazánk nem maradhat jelen helyzetében” – a Reform kezdő mondata így vezeti be Eötvös korábban is kifejtett gondolatainak ezt az újabb, rendszeresebb, de most is higgadtan polemikus összefoglalását. Eötvös elhatárolja magát azoktól, akik a reformot részletekben, vagyis „alkotmányos életünk jelen formáit fenntartva, egyes, időről időre behozandó javítások által” szeretnék megvalósítani. Szerinte ugyanis a reformnak „egész alkotmányos életünk szerkezetére” ki kell terjednie. A haladás csak „a kormányzó hatalom összepontosítása s vele kapcsolatban a kormányi felelősség életbeléptetése” útján képzelhető. Fel kell számolni a jogok kizárólagos birtoklását egyetlen osztály által, de a közigazgatás szétesettségét és a kormány tehetetlenségét is. Újra, határozottan sorra jönnek nemesi megye, mint feudális intézmény negatív vonásai: a rossz közigazgatás, a sok visszaélés, a községek függése a „nemes vármegyétől,” s egyben az igazi önkormányzat hiánya. Mindennek alapján Eötvös arra a megállapításra jut, hogy „a megyei szerkezet nem más, mint néhány százezer kiváltságosak előjogainak summázata”.
Az ellenzék, a „közös” Pesti Hírlap hasábjain, e munkával nem foglalkozott. Az ellenfél válaszát a konzervatív Budapesti Híradó fogalmazta meg, oly magabiztossággal, amely akkor, 1847 elején már egyre kevésbé volt indokolt. (1847. 538 – 539.) Fölényesen jegyezte meg, hogy Eötvös rögeszméinek külön cáfolatára a „centralizálási eszme állásának jelen stádiumában egy csepp szükség sincs”. S a nemesi szívekhez szóló megnyugtatással tette hozzá: „Conserváljuk megyei institutióinkat, melyek … nyolcz századig voltak alkotmányos szabadságunk őrei, oszlopi; rendezzük ildomosan, irányozzuk oda szerkezetöket, hogy jövőre is azok maradjanak, és ne akarjunk bizonytalanra czentralisálni.”
Az utolsó év, a forradalom előtt, ismét újabb szakaszt hozott a Pesti Hírlap életében. Az ellenzék megerősödött, és rövidesen párttá szerveződött, de ugyanakkor megnőtt a centralista program befolyása is. A kényszerű hallgatás időszaka így lezárult. A lapban ismét felbukkantak az alkotmányos központosítás és a népképviselet eszméi, ha az ellenzék egysége kedvéért a megyének nem is oly éles bírálatával egybekötve. S megindult a teendők megfogalmazása, a felkészülés a küszöbön álló, új országgyűlésre. Szalay Lászlónak az új évet megnyitó vezércikke, a Pesti Hírlap 1847. január 3. számában, szinte jelképesen viselte ezt a címet: 774Szót kérek. Szalay ismét a parlamentarizmus és a községi önkormányzati rendszer bevezetését javasolta. Egyben pedig a sajtóban felbukkanó, felelőtlen és gyűlölködő hangnemet is kifogásolta, azt, hogy „a magyar publicistica csak minapában bontakozott ki pólyáiból, de hangja máris megcsattant”, holott „az előítéletek és szenvedelmek hinárjából” inkább „az elvek magasságára” kell feljutnia. A bírálat természetesen elsősorban a konzervatívoknak szólt, bár volt némi éle a régi, rendi típusú ellenzékiek felé is, hiszen egyszerre ítélte el azokat, akik „nem bizonyos ellenzéknek vagy bizonyos kormánynak, hanem minden ellenzéknek vagy minden kormánynak” eleve ellenségei. Ezután Tájékozás az egyesületi jog mezején cím alatt január 10. és 20. között négy folytatásban bírálta a Budapesti Híradót és a konzervatívokat, akik a német konzervatív publicistáknál is hátrább állanak, és akik a Védegylettől megriadva ellenzik az egyesületi jog megadását. Megjegyezte, hogy természetesen ők is biztosítani óhajtják az állam felsőbbségét az egyesületekkel szemben, de érdekes módon azt is, hogy ők ugyan nem szocialisták, de „hisszük a szocialisták által erősebben, mint valaha proclamált tant, hogy az associatio az emberi társaság indulási pontja s jövendője egyszersmind”. Majd pedig február és március folyamán, ismét a Budapesti Híradóval hadakozva azt fejtette ki, hogy évenként kell országgyűlést tartani. Csak így lehet ugyanis biztosítani, hogy az ország képviselői „folyvást irányt adhassanak s adjanak is valósággal a közigazgatásnak”. Folyamatos irányítás csak úgy képzelhető, „ha az országgyűlés nem fog többé karavánserai képére Pozsonyban sátort ütni, ha a nemzet képviselői nem rendkívüli tüneményképpen, hanem szabályszerűleg az ország szívében gyűlnek együvé”. A kötelező országgyűlési utasításoknak persze meg kell szűnnie. A továbbiak során Szalay egyebek közt a szavazati jog kérdésével is foglalkozott. Elvileg, távoli eszményként, az általános választójog megadását is helyesnek tartotta, de – mint március 16-án írta a Pesti Hírlapban, nem hitte, „hogy arra már megértünk volna”. Így, a többi centralistához hasonlóan, cenzusos választójog bevezetését javasolta, úgy azonban, hogy az a nemességre is vonatkozzék, tehát, a korábbi gyakorlattól eltérően, az sem bírna a maga egészében szavazati joggal. Szalay egyébként összegyűjtve, két kötetben közreadta 1847 tavaszáig megjelent, különböző cikkeit, így azokat is, amelyekben a centralista programot fejtette ki a Pesti Hírlap hasábjain. (Publicistai dolgozatok. 1847.)
A Pesti Hírlapnak 1846 végétől kezdve új, jelentős munkatársa tűnt fel báró Kemény Zsigmond, az író személyében. Kemény, mint emlékszünk, korábban egy ideig az Erdélyi Híradó liberális szellemű irányításával próbálkozott. Miután e kísérlettől vissza kellett vonulnia, Kolozsvárról Pestre költözött. Előbb Széchenyi próbálta megnyerni az általa tervezett, Független című lap szerkesztőjének. Kemény azonban ezt nem vállalta, mivel nem akart az ellenzékkel szembefordulni. Szívesen vállalkozott viszont arra, hogy Csengery, illetve a centralista Pesti Hírlap munkatársa legyen. Először az erdélyi úrbéri viszonyokról mondta el „igénytelen nézeteit”, de hamar kiderült, hogy érdeklődése túlnő az erdélyi specialitásokon, vagy akár a „korteskedés és ellenszerei” problémáin is, amelyekkel egy feltűnést keltő röpiratban már előzőleg foglalkozott. Kemény publicisztikája, amelynek súlypontja éppen 1847-re esett, alapos jogi és történelmi felkészültségről, 775és igen logikus és színvonalas elemző készségről tanúskodott, bár egyúttal arról is, hogy a centralista programot ő Szalayéknál érezhetően konzervatívabb polgári szempontból támogatta. A hazai rendi-feudális felfogással szemben azonban, amely intézményeink eredeti, sajátos voltát és a nemzeti géniuszt azért emlegetik, mivel a „korigényt fékezni” akarja, Kemény az „összehasonlító jogtudományra” hivatkozva, Eötvössel összhangban állapította meg, a Pesti Hírlap május 9-i számában, hogy „ha alkotmányunk sok ál-géniuszait, melyek miatt már alig lehet mozogni, kissé szemügyre vennők, kisülne, hogy nem egyebek, mint idegen nemzetektől kölcsönzött ó-institutiók tulajdonságai, mely institutiók eredetieknek csak azért látszanak, mert róluk az európai polgáriasodás, mint régi halottjairól, már rég elfeledkezett”. Szalayéknál is hangsúlyosabban kiemelte viszont Kemény, hogy Magyarország és a Habsburg-monarchia kapcsolatát nemcsak kikerülhetetlennek tartja, hanem sok vonatkozásban előnyösnek is: „Mind külső, mind belső viszonyaira nézve hazánknak és a birodalomnak érdekei ugyanazok. Külsőleg ellenségeink közösek. Belső állapotunkra nézve a birodalomnak feladata, hogy az egyes tartományok, pótolva egymás szükségleteit, közös erővel, anyagi és szellemi érdekeiknek a lehetőségig való kifejlődése után törekedjenek, s ezen érdekegység, mely birodalmunkat az egész civilisatio érdekében egy erős, összefüggő egésszé teszi, annyival szembetűnőbb lesz mindenki előtt, ha alkotmányos függetlenségünk felelősség által biztosíttatván, bizodalmatlanság nyugodt ítéleteinket nem zavarja többé”. Kossuth egykori javaslata ellen pedig, amely most a Pest megyei követutasításokba is bekerült, hogy a helységek a megyegyűlésen kapjanak képviseletet, Kemény szeptember végén három cikkben intézett támadást, Montesquieu és I. Béla király cím alatt. Részben azért, mivel Montesquieutől Louis Blanc-ig még senkinek nem jutott eszébe, hogy képviseleti rendszert egyéni választójogi feltételek helyett falvakra, mint közigazgatási egységekre kellene alapítani. De részben azért is, mivel a választójogot cenzushoz szeretné kötni, s erről a falvak küldötteinél nem lévén kifejezetten szó, megeshetnék, hogy „galléron ragadván a csendesvérű, vagy nyugtalan kedélyű, de mindenesetre tudatlan proletariusokat, feltaszigálják a tanácskozó terembe és a voxoló ládák mellé s megparancsolják nekik, hogy vélekedjenek az országos tárgyak körül”.
Az új szakaszt jelezte báró Eötvös József visszatérte is a fő politikai kérdések publicisztikai tárgyalásához a Pesti Hírlap hasábjain. Az év elején, áljeles, háromcsillagos cikkben, a növekvő ínség kérdését elemezte, válaszul a Budapesti Híradó 1847. január 3-i számának azokra a provokatív állításaira, hogy a magyarországi jobbágy voltaképpen szabad ember, egészen jól él, a nyomor csak „sporadicus” jelenség. Eötvös ötrészes cikksorozata, amely A nyomor és óvszerei címen február 7–16 közt látott napvilágot, rendkívül reális és sötét helyzetképet adott a hazai nyomorúságról, annak összefüggéséről a feudális szolgasággal, a magyar jobbágy egykorú életviszonyairól. Ezt követte azután tavasszal Teendőink című, igen jelentős cikksorozata, amely 1847. május 13. és november 25. közt 19 folytatásban látott napvilágot, előző munkáinál is fontosabb, agitatívabb erejű összefoglalása volt a ellenzék reform-céljainak. Kiindulása tulajdonképpen szembehelyezkedés volt Széchenyi 1847 februárjában közzétett Politikai Programmtöredékeivel, amely azt 776állította, „hogy hazánkban minden kidől sarkaibul, ha az ellenzék most többségre vergődhetnék”, és amely némi utalást a centralistákra is tartalmazott, Széchenyi sajnálkozó szavaiban, hogy nem járhat egy úton az ellenzék olyan tagjaival, akiket „igen becsül”. Eötvös határozottan leszögezte: a haza érdeke igenis azt kívánja, hogy a következő országgyűlésen az ellenzék bírjon többséggel. Eötvös az egész ellenzékről beszélt, mint ahogy a megyék kérdésében még most is hajlandó volt a maga centralista álláspontját e téren az ellenzéki egység érdekének, közelebbről Kossuth álláspontjának annyiban alárendelni, hogy nem taglalta a megye feudális tehertételeit, sőt leszögezte, hogy „bármik legyenek azon véleményárnyalatok, melyek sarainkban találtatnak”, a megyei rendszerről hibái ellenére sem kívánnak lemondani. Eötvös álláspontját, valamivel utóbb, visszatekintve, 1848. február 2-án Széchenyihez írt levelében fejtette ki. Eszerint „Kossuthnak lapja nem lévén, eszméink helyessége discussio útján csak a kormány irányában bizonyulhatott be”, vagyis ők a kormányt bírálták élesen, Kossuthot viszont kímélték, nehogy az a vád érje őket, „hogy fegyvertelen elleneket” támadnak meg, Eötvös mindvégig helytelennek tartotta, hogy Kossuthnak nem adtak saját lapot, bár tisztában volt azzal is, hogy Kossuth esetleges politikai orgánuma és, a másik oldalon, Landerer mohósága közé szorulva, aki a lapot „tiszta speculationak” tekinti, nekik jobb lenne a Pesti Hírlappal eleve felhagyniok. Amíg viszont Kossuthéknak nincs orgánuma, „kénytelenek vagyunk – bármennyire különböznek nézeteink – külsőleg velek összetartani”. Előzőleg pedig, midőn Kossuth megválasztása után a Budapesti Híradó a centralistáknak szemére hányta, hogy ők is Kossuth, vagyis politikai ellenfelük mellett agitáltak, a Pesti Hírlap 1847. október 22. száma ugyancsak jellemző módon, egyrészt, kissé hűvösen, Kossuth „tagadhatatlan érdemeit”, fő érvként azonban az ellenzék egységét emlegette: „Nincsenek-e köztünk s az ellenzék azon töredéke között, melyhez Kossuth Lajos tartozik, számtalan kapcsok, melyek bennünket, minden vélemény elágazások mellett is, végre az ellenzék közös táborában egyesítenek?”
A megye kérdésétől eltekintve azonban Eötvös a belső reform ügyében igen határozott, polgári álláspontot képviselt, arra hivatkozva, hogy „hazánkban csak a gyökeres reform nem kivihetetlen”. Ami különösen szembetűnő, ha tudjuk, hogy az ellenzék igen jelentős része még mindig beérte volna féllépésekkel, vagy éppen helytelen megoldásokkal. Pulszky Az örökváltság körül cím alatt három nagy cikkben fejtette ki a Pesti Hírlap 1847. augusztus 17-i–22-i számaiban, hogy Magyarországon a jobbágyoknak önmagukat kellene 3 – 6 év alatt megváltaniok, még pedig, telkük rovására, részint földben is, hogy gyorsabban menjen a dolog, hiszen jobb sietni, mert különben egyszer nálunk is sorra kerülhet a francia módszer, – vagyis a jobbágy terhek kárpótlás nélküli eltörlése. A szerkesztőség persze mindjárt, jegyzetben sietett hozzáfűzni, hogy a földdel való megváltást, vagyis a paraszti földek csökkentését semmiképpen nem tartja helyesnek. Eötvös pedig szeptember elején, a Pest megyei követutasítási vitában felelt így Kossuthnak, aki egy pillanatra szintén hajlandó volt felkarolni a Pulszky-féle földdel megváltás gondolatát, amelyet, úgy látszik, ellenzéki körökben elég sokan képviseltek. Maga Eötvös, sorozatának XV. cikkében, a lap 1847. október 28-i számában 777kötelező örökváltságot javasolt, legalábbis részben állami kárpótlás mellett. Természetesen teljes közteherviselést követelt, bár elég reálisan úgy látta, hogy ennek hívei a jelen országgyűlésen „még talán nem lesznek többségben”. S ezért – mint október 31-én, XVI. cikkében kifejtette – egyelőre „az adó bármely nemének vagy mennyiségének a nemesség általi elvállalását tetemes előlépésnek fogjuk tekinteni”. A Pesti Hírlap tisztában volt a nemesség nagy részének vonakodásával a komolyabb reformtól és éppen ezért már szeptember 14-én külön figyelmeztette az ellenzék vezetőit: a városoknak adják meg előre a szavazati jogot, mert enélkül nem lesznek képesek a reformot keresztülvinni. Eötvös utóbb, 1847. december 15. és 1848. február 3. közt is külön, négyrészes, névtelen cikksorozatban foglalkozott a Városi ügy kérdéseivel.
Horváth Mihály történeti művében felrótta a centralistáknak, hogy nem körvonalazták világosan azon „közös” ügyek jövendőjét, amelyek, mint a külügy, a hadügy és a pénzügy, a rendi államban az uralkodó jogkörébe tartoztak. Beksics erre azt feleli, hogy erre már idejük sem volt, hiszen ekkor még a parlamentáris kormány gondolatát is alig tudták elfogadtatni. Kétségtelen: kész rendszert, nyugat-európai polgári analógia híján, itt nem igen lehetett ajánlani, annyival is kevésbé, mivel ehhez nemcsak Magyarországot, belül, hanem az egész monarchia vezetését is reformálni kellett volna. A centralisták nyilatkozatai mindenesetre nem hagytak kétséget aziránt, hogy Magyarország és a birodalom érdekeit összhangban kívánják tartani. A Pesti Hírlapban 1847 nyarán maguk panaszkodtak, milyen nagy baj, hogy az ország kapcsolata a birodalommal „kellőképp definiálva nincs”. „Hozzuk tehát tisztába egymás iránti állásunkat – írta Eötvös a Teendőink VII. cikkében július 6-án – s át fogjuk látni, miként minden czivódás csak közös ellenségünknek lehet hasznára.” „Kölcsönös megértés” kell tehát. „Ne felejtse egyik rész, hogy a viszony, mely hazánk s a tartományok közt létezik, felbonthatatlan, ne ignorálja a másik, hogy hazánk alkotmányos ország, melyet tökéletesen önálló s független közigazgatás illet, s minden nehézség el leend hárítva”. A belső reform pontos, részletes programjához képest azonban a „közjogi” viszony kérdése így kétségtelenül még bizonytalan és általánosságban mozgó maradt.
IRODALOM
Deák Farkas: Csengery Antal emlékezete. = Száz 1880. 705–731. – Csengery „Pesti Hírlap” -járól. Egy munkatárs naplójából. = PH 1880. 196. sz. – Beksics Gusztáv: A magyar doctrinairek. Csengery Antal, br. Eötvös József, br. Kemény Zsigmond, Szalay László, Trefort Ágoston. Bp. 1882. – Péterfy Jenő: Csengery Antal mint író. = BpSz 1887. 50. köt. 1–16; és Péterfy Jenő válogatott művei. Bp. 1962. 331–345. – Viszota Gyula: Eötvös és Trefort tervezett folyóirata, a „Pesti Havi Irat”. = Academiai Értesítő 1907. 244–247. – Angyal Dávid: Szalay László. = BpSz 1914. 157. köt. 1–22, 187–228. – Csengery Lóránt (kiad.), Wlassics Gyula (bev.): Csengery Antal hátrahagyott iratai és feljegyzései. Bp. 1928. – Halász Gábor: Csengery Antal. = Nyugat 1939. I. 216–220; és Halász Gábor válogatott írásai. Bp. 1959. 479–487. – Sőtér István: Eötvös József. Bp. 1953, 1967.2 – Batári Gyula: Sajtóügyek Pest-Budán a XIX. század negyvenes éveiben. = Magyar Sajtó 1970. 28–29. – Fenyő István (s.a.r., bev.): Eötvös József kiadatlan írásai, 1846. május–1848 február. Bp. 1971.
