A VÁLSÁG ÉVEI ÉS A HÍRNÖK
A VÁLSÁG ÉVEI ÉS A HÍRNÖK
A kormányzatnak a harcosan ellenzéki Tudósításokat sikerült erőszakkal elnémítania. De a változó viszonyok között maga sem tudott egyszerűen a régi negatívumhoz, a politikai sajtó nélküli némasághoz visszatérni. Európa polgárilag fejlettebb országaiban rohamosan bővült a sajtó: egyre több lap, egyre nagyobb példányszámban, egyre sűrűbben látott napvilágot. A közlekedés, posta és vasutak fejlődésével meggyorsult a hírszolgálat. A gazdasági életnek egyre jobb tájékozásra, egyre több hirdetésre volt szüksége. Az európai sajtó növekvő befolyása elkerülhetetlenül védekezésre, vagy éppen bizonyos versenyre késztette az elmaradtabb országokat és azok még feudális, konzervatív kormányait is, és ezek közül elsősorban a valamivel fejlettebbeket, hiszen a gazdasági viszonyok és az olvasóközönség, az írástudás terén ezek voltak már túl azon a stádiumon, amelyen a teljes elzárkózás és tudomásul nem vétel még elképzelhető. A szűkebb Ausztriában, amely a külföldi német nyelvterület sajtójától különösen nehezen volt elszigetelhető, a változás már korábban bekövetkezett. Az elképzelés persze nem a cenzúra lényegét akarta módosítani, hanem arra irányult, hogy az új eszközt: a sajtót a kormány lehetőleg saját céljaira használja fel, maga indítson vagy támogasson olyan lapokat, amelyek az ő érdekeit szolgálják. A mintát Metternich még párizsi követ korában, Napóleon kormányától leste el. Ezért kezdeményezte 1810-ben az első nagy osztrák napilap alapítását, az Österreichischer Beobachterét, amelyet titkára, Josef Anton Pilat szerkesztett, és amelynek fő feladata volt a Habsburg-monarchia kormányzatának politikáját propagálni és dicsérni. Hasonló elképzelés vezette Metternichet, midőn különböző német írókat anyagi támogatásban részesített, annak fejében, hogy külföldön, a nemzetközi nyilvánosság előtt vállalják a bécsi politika szócsövének szerepét. A Cotta-cég kiadásában 1789 óta megjelenő Augsburger Allgemeine Zeitung hasábjain így láttak napvilágot Pilat, Friedrich Gentz, Karl Ernst Jarcke, Josef Alexander Höbner, Anton Prokesch-Osten és a jónevű költő Joseph Christian v. Zedlitz osztrák és részben magyar vonatkozású cikkei – az utóbbi eredetileg demokratának, ellenzékinek indult, és már a lap munkatársa volt, midőn 1838-ban Metternich szolgálatába lépett. A bécsi kormányzat számára ennek jelentőségét az adta meg, hogy az Augsburger Allgemeine Zeitung majdnem tízezer előfizetőjével, a kontinens egyik legtekintélyesebb sajtóorgánumának számított, amely a maga délnémet liberális irányzatával magas színvonalon képviselt a Habsburg-monarchia vezetőitől egyébként erősen távol álló eszményeket. Az mindenesetre tény, hogy ez az augsburgi újság volt szinte az egyetlen külföldi lap, amelyet a cenzúra minden nehézség nélkül, szabadon beengedett a Habsburg- monarchiába, így Magyarországra. Érthető, hogy jóideig ez az orgánum volt a 404magyar olvasók, érdeklődők nemzetközi tájékozódásának legfőbb és korántsem legrosszabb forrása.
A harmincas évek ellenzéki akcióját követő konfliktus és válság idején a kormányzat időszerűnek látta, hogy ezt a módszert immár Magyarországon is alkalmazni kezdje. Innen érthető, hogy alig két hónappal a Törvényhatósági Tudósítások felszámolása és Kossuth bebörtönzése után, 1837. július 4-én Hírnök cím alatt, hivatalos engedéllyel, egy új magyar nyelvű politikai lap indult, de nem Pest-Budán, hanem a korábbi politikai központban, a magyar újságírás egykori szülőhelyén, Pozsonyban, és nem az ellenzék, hanem a kormányzat szolgálatában.
Az új lap szerkesztője, Balázsfalvi Orosz József (1790 –1851), aki hangsúlyozottan így: nemesi előnevével szerepelt a címlapon, már nem ismeretlen előttünk. Ő volt akivel társszerzőként Kossuth az Országgyűlési Tudósítások indulásakor „szövetséget” kötött. De emlékszünk: ő volt az is, aki aztán elfordult Kossuthtól, majd vele versengeni próbált, a kormányzat intését követve, amely, ha igaz, már akkoriban havi 150 forinttal honorálta szolgálatait. A dunántúli, kőszegi származású Orosz, aki fiatalon, 1815 körül telepedett meg Pozsonyban, eredetileg ügyvédnek készült, de diplomája helyett inkább irodalmi készségét, vagy még pontosabban: újságírói érzékét próbálta kamatoztatni, amiben jó német nyelvtudása is segítségére volt. Mint nemes származású, de vagyontalan, tollából és tájékozottságából élő értelmiségi, alapjában véve sok vonatkozásban együttérzett a korszerű törekvésekkel. Mint opportunista alkat azonban, aki szorongva, mindig függő helyzetben érezte magát, kész volt éppen ellenkező: retrográd álláspontot képviselni, ha úgy hitte, hogy a hatalom kegyét, anyagi támogatását elnyerheti, haragját pedig elkerülheti. A jelenség, mint az egykorú társadalmi viszonyok produktuma, korántsem volt elszigetelt és kivételes. Nála azonban talán azért is szembetűnőbb, mivel tevékenysége, éppen az átlagnál valamivel jobb tehetsége folytán, olyan mozzanatokhoz: Kossuth kéziratos lapjához, majd a kezdődő kormánysajtóhoz kapcsolódott, amelyeknek külön figyelmet szentelünk. Orosznak az 1830-i országgyűlésről külföldön kiadott munkája, amelyről már szó esett, egyebek közt a cenzúra enyhítését, az országgyűlési tárgyalásokról szóló sajtóközlemények engedélyezését ajánlotta a kormánynak, annak érdekében, hogy „a korszellem feltartóztathatatlanul gördülő gépe továbbvigyen bennünket, különben hallatlan erejével szétmorzsolja a mereven ellenállókat”. Ez akkor nagyon újszerűnek tűnt, annak ellenére, amit mi érzünk jellemzőbbnek, hogy a legtöbb szimpátiával Orosz arról a Felsőbüki Nagy Pálról, az alsó tábla régi, feudális rendi ellenzékének vezető alakjáról írt, aki, nem véletlenül, éppen ekkoriban lett a bécsi kormány anyagilag is lekötelezett embere. Újszerűnek Kossuth szemében is, aki úgy látta, hogy érdemes és ajánlatos a nála tizenkét évvel idősebb és már bizonyos publicisztikai eredményekkel bíró szerzővel társulnia. Pedig Orosz ekkor már Széchenyi Világja ellen adott ki egy meglehetősen sikerületlen bírálatot (Gr. Széchenyi István mint író, 1832), méghozzá a gyenge és reakciós tollforgató Ponori Thewrewk József társaságában. Utóbb, 1834–1836 között, a Fillértár című képes hetilapot szerkesztette. További szélárnyékba fordulását jelezte azonban, már a Kossuth-epizód után, egy megint Lipcsében közreadott, német munkája az „ismeretlen” Magyarországról 405(Terra incognita, 1835), amelyet oly kevéssé ismernek külföldön, de még Ausztriában, sőt idehaza is. A könyv nem egy érdekes megfigyelést tartalmaz az ország életéről, de a viszonyok bonyolultságára annyit hivatkozik, s oly bizalmatlan kétkedéssel hátrál meg az újítások elől, hogy felfogása nagyon egybehangzik a Metternich-rendszerével, amely iránt egyébként is feltűnően konciliánsnak mutatkozik. Használható, de veszélytelen és alkalmazkodó tehetség, aki csak addig képviseli a korszerűt, amíg baj nélkül teheti, és amíg fenyegetés vagy a haszon reménye határt nem szab neki: az adott helyzetben a kormányzatnak éppen ilyen újságíróra volt szüksége. Ő volt alkalmas arra, hogy a korszerű publicisztika új eszközeit a fennálló rendszer lényegének átmentése, támogatása érdekében hasznosítsa. A sors kegyetlen iróniája, amely a rutinos helyezkedőket sem szokta elkerülni, hozta végül úgy, hogy Bécs e támogatója, a magyar szabadságharc volt külügyi alkalmazottjaként, franciaországi emigrációban, öregen, szegényen, öngyilkossággal végezte életét.
A Hírnök, amelynek egészen megszűnéséig, 1845 közepén, tehát nyolc éven át Orosz állt az élén, már abban a három hasábos, újszerű, nagy ívrét alakban látott napvilágot, amelyet nemrég, Széchenyi javaslatára, a Jelenkor honosított meg a hazai hírlapirodalomban. Eleinte Wiegand Ferenc, majd Schmidt Antal nyomdája állította elő. Hetenként kétszer jelent meg először kedden és pénteken, majd utóbb 1838-tól kezdve hétfőn és csütörtökön. Előfizetési ára helyben 8 Ft, távolabbra, postán, 8 Ft 48 kr. volt egy évre. Az előfizetők száma 2000 körül mozgott, tehát nem is volt kevés. A lap beosztása lényegében véve szintén a már kialakult, új típust követte. Elől jöttek a kinevezések, a hivatalos közlemények. Utánuk a fontosabb hazai események, így a megyei mozgalmakról szóló híradások, amelyeket ily szűrőn keresztül már a kormányzat is nyilvánosságra engedett. Ezután következtek, a megfelelő orgánumokból kiszedve, a külföld hírei. Pozsony, mivel Bécshez közelebb esett, e téren a Hírnöknek bizonyos előnyt biztosított. S mivel székhelye volt az országgyűlésnek, 1839–40-ben, majd utóbb, a hazai politikai hírek terén is. A lap végén, árak, hirdetések mellett helyet kapott a közhasznú intézmények, olykor gyárak, a művészet és irodalom egy-egy újabb mozzanatának rövid ismertetése, színházi rovat, sőt utóbb a heti sajtószemle is. E többféle elemet eleinte az új, külön Tárca-rovat segített összefogni, egészen addig, amíg 1838-ban külön melléklapja nem önállósult Századunk cím alatt. Ettől kezdve ennek hasábjain láttak napvilágot az ismeretterjesztő, irodalmi, kritikai közlemények és polémiák, míg a főlap elsősorban politikai jellegű maradt.
A Hírnök nemcsak küllemében, stílusában igyekezett az új igényekkel lépést tartani, hanem abban is, hogy óvakodott valami merev konzervativizmust, vagy éppen nyílt kormánypártiságot képviselni. „Előrehaladás leend e lapnak megváltoztathatatlan jelszava” – szögezte le Orosz a vállalkozás élén. Bármennyire igyekezett azonban a szabadelvűségnek, sőt a pártonkívüliségnek bizonyos látszatát fenntartani, és a lapnak többfelé tájékozódó, sokoldalú jelleget biztosítani, hamar nyilvánvalóvá lett, hogy a kormányzat, illetve a „fontolva haladó” konzervatívok politikáját támogatja. Eleinte csak időnként bírálta azt az irányzatot, amely „mindazt, mi kedvenc eszméi közé tartozik, kivihetőnek is tartja, s Magyarországot 406még éjszakamerikai alkotmánnyal is könnyen felruházná”. (1837/16.) Utóbb, a 44. számban azonban már közelebbről kifejtette, hogy a lap feladatául a „monarchico-aristocrata” kormányforma védelmét tűzte ki, és a harcot azok ellen, akik „a királyt az ország első tisztviselőjévé alázni törekednek”. (1837/44.) A Hírnök – célkitűzéséhez híven – valóban a „trónhoz, oltárhoz és a törvényes szabadsághoz”, vagyis a fennálló feudális rendhez ragaszkodott, annak ellenére, hogy utóbb is gyakran úgy tett, mintha a politikán kívül állana. Mondanunk sem kell: Széchenyit sem kímélte, akit már korábban is támadott, és aki persze most is ellenzékinek számított a kormányzat szemében.
Mindehhez Orosz a megfelelő munkatársi megtalálta. Segédszerkesztőül 1837 szeptemberében Bajza egyik volt hívét, Csató Pált nyerte meg, akit, mint a drámabíráló bizottság jegyzőjét, a bizottság egyik tagja, gr. Dessewffy Aurél, a reform-konzervatívok vezető alakja ajánlott neki. Csatót, aki nem mindennapi tehetség volt, novellista, színműíró, kritikus, és a francia utópista szocializmus irodalmában is tájékozott, saját labilitásán túlmenően a jobb elhelyezkedés hiánya, valóban a „szegénység vitte” a Jelenkor szerkesztőségében elfoglalt, szerény munkaköréből az új pozícióba, amelynek persze egészen korai haláláig (1841) politikai konzekvenciáit is vállalnia kellett, önmagát is meggyőzve arról, hogy miért kell immár konzervatív oldalról folytatnia egykori elvbarátai: a Bajza-triumvirátus és az Athenaeum ellen azt az irodalmi mezt öltő politikai harcot, amelyet Orosz a Hírnök lapszemle-rovatában elejtől fogva vinni kezdett. Garay János (1812–1853), a költő, egy szekszárdi kereskedő fia, aki előbb a Regélő és a Honművész munkatársa volt, s aki Pozsonyba menve 1838 elején vette át, a Hírnök szerkesztőségében a külföldi híranyag összeállításának és fordításának munkakörét, úgy látszik nehezebben ebben tudta a lap politikai irányához való alkalmazkodást elviselni, mert már 1839-ben kifejezetten emiatt távozott, és újra Pesten, a Jelenkor munkatársa lett. Csató halála után a Hírnök segédszerkesztői posztját az egyszerű családból származó, szegény értelmiségi Matica Imre (1810–1862) kapta meg, aki pesti bölcsész-hallgató, nevelő, majd akadémiai írnok volt, és közben versek, elbeszélések szerzője is, és már 1838-tól kezdve részt vett a lap munkájában Pozsonyban, ahol utóbb gimnáziumi tanárként működött.
A Hírnök és a Századunk idősebb munkatársai közül megemlíthetjük a fáradhatatlan tollú Rumy Károly György (1780–1847) esztergomi tanár, Kazinczy egykori barátja nevét. Rumy, egy iglói evangélikus kereskedőcsalád fia, aki német egyetemi tanulmányok után egy ideig a Georgikonnak is tanára volt, igen széles körű irodalmi, főleg recenziós és ismeretterjesztő működést fejtett ki magyar és német nyelven egyaránt, és Orosz lapjaiba is mondhatni százával írta a különböző kisebb cikkeket. S megemlíthetjük a vele egy évben született és egy évben meghalt másik ismert szerző: Csaplovics János (1780 –1847) nevét is, amelyet azonban talán Johann von Csaplovics, vagy még inkább Ján Čaplovič formában kell leírnunk, tekintve, hogy ez a Hont megyei származású, nemes ügyvéd, aki 1813 óta a Schönborn hercegi család munkácsi majorátusi uradalmának nagyrészt Bécsben élő igazgatója volt, német, magyar, szlovák nyelvű írásaiban maga is e formákat használta sorban, de magát mégis inkább szlováknak érezte, és a negyvenes éves 407elején már a magyarosítás ellen tiltakozott. Számos érdekes néprajzi, statisztikai, gazdasági, jogi cikket, bírálatot, elbeszélést, könyvet írt a legkülönbözőbb lapokba. Konzervatív álláspontjára jellemző volt az a cikksorozata, amelyet „a sajtó- és szólásszabadságról” mindjárt 1837 augusztusában tett közzé a Hírnök Tárca-rovatában. Szerinte, ha a beszédet, a szólást az elidegeníthetetlen emberi jogok közé sorolják, azok közé kell az öklöt és a fejbeverést sorolniok. S ha valahol, társaságban „egy neveletlen előáll és különbség nélkül a jelenlevőknek sorban szemtül szembe illetlenségeket, vagyis véleménye szerint igazat merészel mondani”, azt bizonyára mindenki meggyűlöli. Valami tapintatos előzetes cenzúrára tehát szükség van, mert igaz ugyan, hogy „az értelmes embert a legtiltottabb könyv sem csábíthatja el”, de „a többség mindég és mindenütt ostoba”. (1837/15–18.) Utóbb a Századunk is több, névtelen cikkben foglalkozott, többé-kevésbé hasonló szellemben, a sajtószabadság kérdésével, sőt a politikai pártokéval is, persze a kormányzat szellemében, jeléül annak, hogy adott esetben a szépirodalmi és ismeretterjesztő melléklap is hajlandó volt átcsapni a politika terére. Egy későbbi cikkében Csaplovics, ugyancsak a Századunk hasábjain, azt fejtegette, hogy régi, feudális törvényhozásunk nem tekinthető rosszabbnak, mint az angol, hiszen a városok is gazdagodtak, bár a nemes még mindig nem fizet adót (Hírlapi bölcsesség, 1839/97, 99.); amire a szerkesztő viszont jegyzetben azt jegyezte meg, hogy bizony a polgárság sem gazdagodott eléggé. A következő két évben pedig Csaplovics Vállas Antallal és Szontágh Gusztávval az Akadémiáról folytatott a Századunkban heves vitát.
A fiatalabbak közül Kunoss Endre (1811–1844), a Vas megyei parasztfiúból lett jogász, költő és újságíró, korábban a Jelenkor segédszerkesztője, azután Peregriny Elek (1812–1885), egy Zemplén megyei orvos Pozsonyban végzett fia, főúri nevelő, tankönyvíró szerepelt Orosz lapjainak munkatársaként, valamint, mások mellett, a Rajzolatok érzékeny önérzetű szerkesztője, Munkátsy János (1802 –1841) is, aki színi kritikáiban polemizált Bajzáékkal. Kunoss a rendi ellenzék 18. századi politikai eszményképét bírálta egy jellemző cikkben, amelyet „Montesquieu constitutionalis monarchiai ideáljának némelly hiányai” cím alatt közölt a Századunk hasábjain. (1839/58.)
Orosz apparátusában tehát egyszerű származású, mozgékony szellemű értelmiségiek is helyet kaptak, ha helyet vállaltak és ezeknek szintén részük volt abban, hogy a Hírnök, minden elfogultsága és hibája ellenére, mint lap, szakmailag, ha nem is politikailag, jobb volt, és könnyebben az is lehetett az egykorú többi lapnál. Még jellemzőbb volt azonban az a láthatólag szoros kapcsolat, amely Orosz vállalkozásait a Dessewffy családhoz fűzte. Csatót, mint látjuk, gr. Dessewffy Aurél irányította volt Pozsonyba, aki maga is hajlandó volt tollat ragadni. Öccse, gr. Dessewffy Emil, aki ugyancsak a fontolva haladó konzervatívok egyik igen határozott, bár kevésbé tehetséges szóvívője volt, 1839 őszén a Századunk hasábjain kezdte közölni, számos folytatásban, Alföldi levelek című programadó cikksorozatát, amely utóbb, könyvalakban, külön is megjelent. De a fivérek apja, Széchenyi Hitelének egykori taglalója és ellenfele, az öreg gr. Dessewffy József is felbukkant a Századunkban: mindjárt az első szám az ő hosszú versezetét közölte A magyarok 408istene címmel, a pesti magyar színház megnyitása alkalmával. A 2. szám pedig éppen a Dessewffyek Szabolcs megyei példájára hivatkozva jelentette ki, hogy igenis van „patriarchalis nexus” a földesúr és jobbágyai között.
A Hírnök tehát egyrészt a kormányzattal mind közelebbi kapcsolatot találó Dessewffyek nézeteinek, másrészt pedig Széchenyi elleni támadásoknak lett szócsöve, és mindezzel együtt persze Metternich intenciójának is. Az utóbbi tény egyebek közt abból is világosan kitűnt, hogy folytatásokban, magyar fordításban itthon is egész terjedelmében leközölte azt a hosszú cikksorozatot, amelyet, Metternich kívánalmainak megfelelően az említett, neves német író, br. Zedlitz tett közzé 1839-ben, Pia desideria címen, az Augsburger Allgemeine Zeitung hasábjain. Zedlitz, mint említettük, eredetileg az augsburgi lap polgárias, szabadelvű szellemi munkatársa volt. Most azonban, magyar vonatkozásban, egykori jozefinista szerzőkre emlékeztetően, a magyar rendi politika egészét retrográd szelleműnek, olyannak tüntette fel, mint amely alapjában véve a középkort akarja konzerválni, liberális jelszavak alatt a kiváltságosok egyeduralmát biztosítani, mialatt méltatlan, alárendelt pozícióba szorítja a városokat, polgárokat. Zedlitz nem vette tehát tudomásul a nemesi reformellenzék megszületését és új célkitűzéseit, a magyar politikai mozgalmakat egyszerűen a régi, rendi elégedetlenség új fejezetének, a liberális nemeseket pedig feudális rebelliseknek tekinti. Szerinte a Lajta nemcsak Ausztria, hanem a civilizáció határvonala is Magyarország felé. A torzítás akkor is nyilvánvaló, ha Zedlitz e bírálatot inkább látszólag jóindulatú tanácsként fogalmazta meg, különös tekintettel az új országgyűlésre, amelyen a magyarok jobban tennék, ha a régi, rendi sérelmek meddő vitatását félretéve és a hangoskodó karzattal nem törődve a kormányzattal fognának össze, a pozitív munka érdekében, valahogy úgy, mint az általa megdicsért Dessewffy-féle politikusok teszik. Tekintve, hogy ezt az érezhetően bécsi sugalmazású okfejtést, a külföldi nyilvánosság előtt, egy-két fájó részigazsága ellenére, vagy talán még inkább azok miatt, a magyar politikai közvélemény, nem indokolatlanul, önérzetbe vágónak tekintette, hazai közzétételére Orosz is alighanem csak a kormányzat óhajára vállalkozott. A magyar ellenzék részéről Zedlitznek, mint tudjuk, a mozgékony szellemű Pulszky Ferenc (1814– 1897) válaszolt, a volt országgyűlési ifjak egyike, aki azonban elkerülte a kellemetlenségeket, mivel gazdag nagybátyja még időben, az elfogatások előtt, sietve külföldi tanulmányútra vitte. Pulszky személyesen megismerkedett az Augsburger Allgemeine Zeitung vezető szerkesztőjével, Gustav Kolbbal, akinek felkérésére szívesen vállalta a magyarországi levelező szerepét a lap igen rangos külföldi hálózatában, amelynek például Franciaországban előbb Thiers, majd pedig Heine is tagja volt. Így aztán a magyar reformellenzék válaszát Zedlitz bírálatára ugyancsak az Augsburger Allgemeine Zeitung hasábjain tette közzé Pulszky, egy hosszú cikksorozatban, amely sorra tárgyalta a magyar politikai és kulturális élet főbb jelenségeit, a hazai reformtörekvéseket és az országgyűlés eredményeit. E cikkek elősegítették, hogy a fontos német orgánum olvasói körében reálisabb, méltányosabb állásfoglalás alakuljon ki Magyarországot illetően. Mondanunk sem kell, hogy ezt a választ a Hírnök már nem közölte.
Az erőszak és válság időszakában a bontakozó politikai sajtó féloldalassá torzult. 409A kormányzat lapja kivirágozhatott. A reformpolitika törekvései viszont, az ellenzékre mért csapások után, csak fékezetten, halkan, vagy éppen áttételesen közvetve, kerülő úton, nem politikai jellegű folyóiratokban juthattak néha szóhoz.
A megmaradt lapok közül a kormány ellenzékinek tekintette még a Jelenkort is, nem Helmeczy továbbra is kissé színtelen és széteső szerkesztői iránya miatt, hanem azért, mert Széchenyi állt mögötte. A lapot 1838-tól kezdve a pesti Trattner-Károlyi nyomda állította elő, amely modernebb külsőt tudott neki biztosítani és 1839-ben, elsőnek Magyarországon, már gyorssajtót helyezett üzembe. A lap továbbra is hetenként kétszer, szerdán és szombaton látott napvilágot. Előfizetési díja viszont 1836 óta felment évi nyolcról 12 forintra, vagyis drágább lett, mint a Hírnök. A segédszerkesztői posztot Csató távozása után, 1837–1841 között Nagy Ignác (1810–1854) töltötte be, aki kamarai hivatalnok volt, de közben íróként szerzett nevet magának, egyebek közt a Regélő és a Rajzolatok munkatársaként. Ismét egy különös, ellentmondásos alkatú értelmiségi, aki valamivel talán elődjénél is tehetségesebb volt, de aki politikailag nála is jóval negatívabb életpályát futott be. Jószemű, modern riporter volt az egyik oldalon, aki rovatában, Budapesti Napló cím alatt, találó, gyors vonásokkal karikírozta ki a városi, pesti élet figuráit és mindennapjait. Meghasonlott, beteg, keserű ember a másikon, egyszerre gátlástalanul törtető és meghunyászkodó a hatalom vagy pénzforrás előtt, aki a polgárosodást ekkor még Széchenyi útján próbálta képviselni, utóbb, 1848-ban Kossuthot zaklatta előléptetésért, mint üldözött magyar, 1849-ben viszont már Bécs szolgálatában, a megtorlók kegyéből, szinte a bitófa árnyékában kapta a lapengedélyt. Egyszerűbb, de megnyerőbb képlet Garay Jánosé, aki fellélegezve hagyta ott a Hírnök nyomasztóan konzervatív légkörét, hogy most, 1839-től a Jelenkor szerkesztőségében folytassa ugyanazt: a külföldi hírek összeállítását.
A politikumot megint, vagy még inkább talán, persze kerülő úton, a Jelenkor melléklapja, a Társalkodó szólaltatta meg, Így közelebbről Széchenyinek abban a cikkében, a többi közül, amely a Századunk támadását, P. F. kezdőbetűk fölött, olyan elsöprő erejű, személynek adresszált, nyílt és kíméletlen felháborodással verte vissza, amilyennel a reform oldaláról más akkor fellépni aligha mert s tudott. A cím: Némely orosz tárgyakról (1838/71–72.) még Orosznak, a szerkesztőnek szólt, aki maga helyett mást küld porondra, lapjában, amelyet Széchenyi Századnak keresztel át: „Már bocsásson meg Orosz úr, hogy nem mondom: Századunk, de valóban olly hamis században, minő Orosz úrnak Századja, nem tudnék élni, s ekkép e pár sort a magyar közönség számára sem írhatnám.” Néhány további, gúnyos mondat után jön a közvetlen célpont: P. F., vagyis gr. Pálffy Ferdinánd, „Tincserl” a bécsi körökben, aki mint dilettáns, úri tollforgató, ezúttal a Duna-gőzhajózás ügyét minősítette értelmetlennek és eredménytelennek, Széchenyi egész munkásságával együtt, tehát éppen azt az egyetlen olyan vállalkozást, amelyen át a magyar reformmozgalom a nemzetközi politikába is bekapcsolódott – Széchenyi, tudjuk, nemcsak Angliában járt, hanem személyes összeköttetést épített ki az önállósodó szerb és román államok fejedelmeivel is. Ez a Pálffy persze magában véve jelentéktelen figura volt csupán, akinek nevét történetünkben mindössze az tartotta fenn, hogy Széchenyinek alkalmat adott a tudatlan, dologtalan, minden jó 410kezdeményezést akadályozó, minden áldozattól visszariadó mágnás típusát, keresetlen szavakkal, éppen róla megmintázni. Csakhogy ő, Széchenyi és mások szemében, alapjában véve szócsöve volt egy másik gróf Pálffynak, aki a Fidél keresztnév birtokosaként, mint kancellár, az erőszakpolitika vezető alakja volt. S ennek a hatalmas úrnak szólt, mindenki által félreérthetetlenül, Széchenyi szinte elképesztő szókimondása, hogy „nézzen a gróf csak ezen tükörbe”, és maga is látni fogja, hogy bajaink igazi kútfeje nem Bécsben, nem is a túlzó hazafiakban található, hanem „azon félig-meddig rothadt támaszaiban a hazának, kiknek se szívük, se lelkük, de még csak képük sem magyar”.
Az ilyen sikerült huszárcsínyektől eltekintve azonban, hogy a dolgot nevén nevezzük, a politikumot, közelebbről a reform ügyét e nehéz időkben nem a tulajdonképpeni „politikai” hírlapok tudták elsősorban képviselni. Sem a meglevők, a megmaradtak, sem az olyan újabb, rövidéletű, szerény és színtelen vállalkozások, mint Köpe János brassói evangélikus lelkész és tanár 1838-ban indult, de már a következő évre megszünt Erdélyi Híradója, amely összeollózott tartalmával és Mulattató című, meglehetősen igénytelen szépirodalmi melléklapjával, inkább csak a magyar nyelv zászlaját próbálta felemelni a szász vidéken, különösebb politikai irányvonal nélkül.
Munkátsy János, akivel már találkoztunk Orosz munkatársai és Bajzáék ellenfelei közt, ugyancsak igyekezett Rajzolatok című divatlapját politikai orgánummá átalakítani. Előbb, 1837-ben még azt kérte, hogy politikai rovatot is nyithasson. A következő évben azt, hogy hírlapban védhesse az uralkodóház és a hon érdekét. Végül 1840 január elején Sürgöny címen sikerült egy hetenként kétszer megjelenő politikai lapot indítania, a Literatúrai Csarnok című melléklap kíséretében. Ekkor azonban már mindinkább erőt vett rajta betegsége, amely 1841-ben végzett vele. A Sürgöny 1840 december végén megszűnt – ennek jogát szerezte meg Landerer, midőn a Pesti Hírlapot készült megindítani.
A politikai elnyomás megint az irodalmi folyóiratok jelentőségét növelte meg. A politikum ismét kerülő úton, közvetve, ilyen orgánumokon át tudott valamennyire szóhoz jutni, persze oly áttételeken keresztül, amelyek részben már a műfajjal is összefüggtek. A főszerep e téren ekkor a reformmozgalom legszínvonalasabb irodalmi folyóiratának, az Athenaeumnak jutott, amely 1837 január elsejétől fogva hetenként kétszer, tehát viszonylag gyakran, minden csütörtökön és vasárnap látott napvilágot, és amely heti egy alkalommal, 8 oldalon, egy külön melléklappal, a Figyelmezővel is rendelkezett.
Az engedélyt persze Vörösmarty és Schedel (Toldy), még 1836 őszén, kifejezetten nem politikai lapra kapta, hanem olyanra, amelynek elvben nem is volt szabad politikával foglalkoznia. A triumvirátus harmadik tagja, Bajza József, mint láttuk, részt sem vehetett a folyamodásban, annyira „forradalmár” híre volt, pedig csak a nemesi liberalizmust képviselte, igaz, hogy azt viszont igen határozottan. Forma szerint az Athenaeum és melléklapja kiadó-szerkesztője is Schedel és Vörösmarty volt. Tudjuk persze, hogy az Athenaeumot a valóságban, mint „szerkesztőtárs”, Bajza irányította. Bevezetőjét is ő fogalmazta meg, kiemelve, hogy az írás, majd a könyvnyomtatás óta e találmány szerepe az eszmék terjesztésében a legnagyobb. 411Az Athenaeum tulajdonképpen a kor új irodalmi igényeinek akart eleget tenni. De már azzal, hogy a szabadelvű eszméket képviselte egyre szélesebb nyilvánosság előtt, hogy bírálta, támadta, néha nagyon is élesen, a konzervatív irodalmi tábor tagjait, már magában véve is bizonyos politikai hangulatkeltést végzett az erőszak-politika ellen. Tegyük hozzá: nem is véletlenül, hiszen szerkesztője tudatosan igyekezett arra, hogy amennyire lehet, pótolja azt a politikai lapot, amelyet Bécs oly konokul vonakodott engedélyezni. Bajza valóban minden lehetőséget megragadott arra, hogy szabadelvű nézeteinek hangot adjon. Lapja olykor még szinte aktuális politikai kérdésekbe is beleszólt, de egyébként is: legtöbb cikkének, más témákról is, volt valami rejtett politikai tendenciája, íze, amit a cenzor is érzett, bár tettenérni nem mindig tudott. Érthető, hogy a lap súlya, elterjedtsége egyre nőtt, és hamarosan mintegy ezer előfizetővel rendelkezett. Népes munkatársi gárdájában nemcsak az irodalom, hanem az új kibontakozásra váró politikai élet jelen s jövő szereplői is helyet találtak. A segédszerkesztő teendőit az ifjú és progresszív szellemű Vajda Péter (1808–1846) látta el. A Hírnökre hárult az a feladat, hogy a kormányzat és a konzervatívok oldaláról támadja és lehetőleg visszaverje e törekvéseket. Ezt Orosz és gárdája kezdettől fogva meg is próbálta, fáradhatatlanul, nem egyszer gorombán, újra meg újra denunciálva Bajzáék „ultraliberalizmusát”, anélkül azonban, hogy sikerült volna a csatát megnyerniök.
A fejlődés útja egyébként is lényeges vonatkozásokban tovább haladt, minden erőszakos rendszabály ellenére. Tovább haladt egyrészt a társadalmi igények és az életforma polgárosodása terén. Másrészt pedig a külföldi minták, a polgári országok viszonyainak tanulmányozása, tapasztalatainak gyűjtése terén, olvasmányok, utazások segítségével. S hogy a nagyvilág új képébe a politikai sajtó is mennyire beletartozott, arról az egykorú nyugat-európai útleírások tanúskodnak. „Journalizmus! nagy szó”– olvassuk az ifjú Szemere Bertalan párizsi jegyzeteiben, 1837 elején. – „Annak a nagy órának, mit világnak nevezünk, sorsteljes mutatója” ez, amely „vezeti a népet s híven és minden körülállásokban tanácsolja a kormányt”, míg a sajtószabadság a nyugodt légkört biztosítja. Szemere nyitott szemmel nézte a francia sajtóviszonyok fejlődését és a nagy példányszámú polgári sajtó első, jellemző orgánuma: a Presse újszerűségét is észrevette. A hazai politika és sajtó olyan eljövendő, jeles szereplői, mint Eötvös József, Trefort Ágoston vagy Szalay László, ugyancsak ekkoriban utazták be a kontinens fejlettebb országait, amelyekben a polgári átalakulás eredményei, a gazdasági vagy politikai korszerűsödés, a liberális ideológia és a közvélemény-formáló eszközök szerepe mellett már a kapitalista társadalom új, belső ellentmondásaira, a proletarizálódásra, az élesedő szociális problémákra is felfigyeltek, bár azt remélték, hogy az újat, korszerűbbet nálunk, ha a tanulságokat okulásul levonjuk, talán ilyen bajok nélkül, a hibákat elkerülve lehet majd megvalósítani. Tapasztalataikat jogi, gazdasági, szociális témájú elméleti cikkekben kezdték megfogalmazni, hazatérésük után, két olyan színvonalas, de rövid életű folyóirat hasábjain, amelyek jelentősége az új politika ideológiai elvi kifejtése szempontjából is kétségtelenül figyelmet érdemelt, de amelyek hatása az adott viszonyok közt igen szűkkörű maradt. Az egyik, a Themis, Szalay László szerkesztésében, 1837–1839 közt mindössze három füzetben 412közölt jogi cikkeket. A másik, a nyugat-európai szemlék típusát meghonosító Budapesti Szemle pedig utóbb, 1840-ben, két kötetben, ugyancsak Szalay és eljövendő centralista társai szerkesztésében.
A bécsi kormányzat egy idő múlva kezdte úgy látni, hogy mégis jobb lesz az erőszakpolitikával felhagynia. Nemcsak azért, mivel ennek módszerei arra ugyan nem igen voltak alkalmasak, hogy az ellenzéket valóban megsemmisítsék, de nagyon alkalmasak voltak arra, hogy a belső ellenkezést egyre szélesebb körben növeljék. A Habsburg-monarchia, szerkezetének és európai pozíciójának sajátos feltételei miatt, mindenkor fokozott mértékben, másoknál is inkább megérezte a nemzetközi erőviszonyok változásait. Az 1839-i közel-keleti válság idején átmenetileg jelentősen felerősödött a nemzetközi politikai feszültség. A Habsburg-monarchia nehezen bírt volna el bármilyen újabb külső megterhelést. Kormányzatának tehát legalább a belső ellentétek enyhítésével kellett megpróbálkoznia. S ez nemcsak ajánlatosnak tűnt, de annyiban megengedhetőnek is, amennyiben az európai forradalmi hullám, amely 1830 körül oly fenyegetően kezdett feltornyosulni, most, legalábbis átmenetileg, elapadni látszott.
A magyar reformmozgalmat tehát, amelynek a politikai sajtó is egyik természetes igénye volt, többé már nem lehetett egyszerűen parancsszóval visszanyomni. Ezt az uralkodóházzal való együttműködés és béke hívei is határozottan ellenezték, Széchenyivel az élükön. Annyival is inkább, mivel némileg az erőviszonyok is módosultak. A Wesselényi-mozgalom, igaz, elbukott. De így is része volt abban, hogy az ellenzék öntudatosabb lett és szélesebb. Magyarország pedig, a korábban ismeretlen, közben növekvő nemzetközi figyelem tárgya lett, nem utolsó sorban a dunai hajózás új útvonala iránti érdeklődés és a külföldi, főleg angol utazók beszámolói nyomán, amelyek sorban láttak nyomtatásban napvilágot. A kérdés tehát kezdett mindinkább úgy felmerülni, hogy miként lehet az új törekvéseket a fennálló társadalmi és politikai rend szempontjából, bizonyos engedmények árán, a lényeg megmentése érdekében, kedvezőbb irányba terelni, vitorláiból a szelet kifogni. Ezt elősegítette, hogy bizonyos módosításokra, korszerűbb megoldásokra már a nagybirtoknak és a konzervatív arisztokraták bizonyos elemeinek is szüksége volt. Gr. Dessewffy Aurél (1808–1842), aki a „fontolva haladó”, vagy éppen „reformer” konzervatívok legjelentősebb, vezető alakja volt, már az 1839–40-i országgyűlés előtt, figyelmet keltő emlékiratban ajánlotta a kormányzatnak, hogy ezt az új irányvonalat kövesse.
Az országgyűlés valóban kompromisszummal zárult. Tárgyalásainak itt természetesen elég csak egy-két, a sajtószabadság ügyével kapcsolatos mozzanatára utalnunk. Mindenekelőtt arra, hogy az alsó tábla ismét javaslatot terjesztett fel az országgyűlési újság tárgyában. A főrendek ezt azzal az indokkal nem akarták elfogadni, hogy az egész sajtó ügyét kell napirendre tűzni, és nem a külön diétai hírlapét. Erre az alsó tábla többsége úgy fogalmazta meg javaslatát, hogy az országgyűlési újság, minden kommentár és vita nélkül, csak az elhangzottakat közölné. Az 1839. június 21-i országos ülésen azonban, midőn az alsó táblán ezt vitatták, Szerencsy István személynök az elnöki székből egyebek közt azt a kifogást emelte, hogy e javaslat ellenkezik a törvények által elismert cenzúrával. Erre persze kitört 412a vihar. Klauzál Gábor Csongrád megyei követ azonnal óvást emelt, kimutatva, hogy a törvényekben nincs szó cenzúráról. A rendek, Deák Ferenc javaslatára, magukévá tették ezt az álláspontot, és továbbküldték a javaslatot a főrendi táblához. Az itt lefolyt vita során, amelynek eredményeként a szöveget végül háromszor is visszaküldték, voltak, akik azt fejtegették, hogy a kormánynak akkor is jogában áll előzetes cenzúrát gyakorolni, ha a törvények ez ügyben nem tartalmaznak külön rendelkezést. Ezzel szemben gr. Batthyány Lajos, a most először színre lépő, főrendi ellenzék vezére, úgy nyilatkozott, hogy minden olyan jog, amelyet egy-egy törvény a kormánynak külön át nem ad, a nemzeté, vagyis a rendeké marad. Majd megkérdezte a cenzúra bajnokait, nem szégyenkeznek-e „a cenzúra paizsa alá vonulva oly menedékhez folyamodni, mely a védelmet honfitársaik legnagyobb részétől megtagadja”, és amely mögül „a gyáva firkászok csoportja, mint biztos rejtekről lövi szét a fegyvertelenekre fizetett nyilait”. Gr. Dessewffy Aurél, a „fontolva haladó” konzervatívok vezére, 1839. szeptember 21-én azt adta elő, hogy a cenzúra módosítása külföldön mindenütt fokozatosan, úgy ment végbe, hogy először a nagyobb terjedelmű és szűkebb körben olvasott munkákat, a könyveket tették szabaddá, és csak utóbb az „újságleveleket”, amelyek a „legélénkebben hatnak a közönségre, leghangosabban szólanak az indulatokhoz”. Magyarországon sem volna hát helyes, ha fordított sorrendben az országgyűlés időszakában, tehát „a legkényesebb kérdésekre nézve” éppen az újságok előtt nyitnának kaput, midőn egyébként a könyvek cenzúrája terén a régi rendszer fennmarad. Ő ugyan – tette hozzá – nem ellenzi a fennálló cenzúra módosítását, hiszen a nyilvánosságnak barátja, de helyesebbnek tartaná, ha a rendek inkább azt javasolnák, hogy „a már létező, újságok nagyobb kiterjedésben közölhessék az országgyűlési híreket”. Dessewffy közelebbi s igen jellemző véleménye egyébként, mint egy „a sajtószabadságról” készült fogalmazványából tudjuk, az volt, hogy mindenütt a helyi feltételek döntik el, melyik megfelelőbb a kétféle rendszer: a preventív, vagyis előzetes, illetve az utólagos, vagyis represszív cenzúra közül, amelyek egyike sem jobb vagy rosszabb magában véve a másiknál. Szerinte Magyarországon három ellentmondás teszi a preventív cenzúrát szükségessé. Az egyik az ország helyzete a Habsburg-monarchiában, mivel a nemesség egy része ellenszenvet érez „egy szükségessé vált politikai kötelék” iránt; a másik a magyarok helyzete többféle nemzetiség között; a harmadik pedig a kiváltságosok és a parasztok ellentmondása.
A kormányzat, mint tudjuk, a két tábla eredménytelen üzenetváltásai után valóban Dessewffy javaslata értelmében foglalt állást: megengedte, hogy a hírlapok az ülésekről bővebben beszámoljanak, sőt akár beszédeket is közöljenek, de azt sajátos módon kikötve, hogy a szónokot és megyéjét nem szabad megnevezniök. A cenzúra lazítása, amelyre alább még visszatérünk azon intézkedések közé tartozott, amelyekkel a kormányzat a feszültséget próbálta levezetni, félretéve az erőszakpolitikát, amelyet a béke és együttműködés hívei is határozottan elvetettek. Abban a beszédben, amelyet a megsértett szólásszabadság ügyében 1840. április 22-én tartott a főrendi tábla, Széchenyi kifejtette, hogy a bajok okát „heterogén összeköttetésünkben” látja, vagyis abban, „hogy nekünk alkotmányunk van, Ausztriának pedig nincs”. De éppen, mert így van, a kormánynak is kötelessége 414volna „alkotmányos kifejlődésünket őszintén elősegíteni”. Ezt azonban „nem cselekszi”. Sőt, egyebek között „annyi rágalmakat enged, sőt parancsol ellenünk iratni fizetett emberei által”, hogy nyilvánvaló: „a külföld közvéleményét iparkodik ellenünk gerjeszteni. Ha visszatekintek mindazon méltatlanságokra, melyeket a diéta alatt azon érzéssel valék kénytelen olvasni külföldi lapokban, hogy ezekre egész kiterjedésben s tökéletesen megcáfolólag nem lehet, nem szabad válaszolni, akkor, megvallom, forrott ereimben a vér”. A magyaroknak nincs szükségük „kikopott, fizetett poéták” tanácsaira – mondta, nyilvánvaló célzással Zedlitz cikkeire az Augsburger Allgemeine Zeitung hasábjain. „A kormány, valamint felhagyott minket elnémetesítő eszméivel, úgy hagyjon fel minden összeolvasztási szándékaival is; mert ezt többé nem eszközölheti. Meggyilkoltathatunk talán, de a többi ausztriai tartományokkal egybeolvadni soha nem fogunk. Sőt az is kérdés: meggyilkoltathatunk-e? Én nem hiszem. Nemzetünknek jövendője van …”
A kormányzat leváltotta az erőszakpolitika fő exponenseit, elfogadta az önkéntes örökváltságot és szabadon engedte a politikai foglyokat. Igen, néhány egyéni esetben tragikusan zárult a Wesselényi-mozgalom mérlege. Kölcsey ekkor már halott. Lovassy megőrült börtönében. Wesselényi betegen, a csehországi üdülőhelyén, vaksághoz közel, „polgári halottnak” tekinti önmagát, „gonoszság és erőszak elmetszették ínaimat”. Hátralevő éveit félrevonulva akarja tölteni, hívja Kossuthot is. Kossuth azonban, aki a három évi magányos fogságot töretlenül viselte el, sőt olvasmányai segítségével a világban tovább tájékozódott, hiszen még lapokat is kapott, a Hírnököt, a Tudománytárt, a Tudományos Gyűjteményt, az Augsburger Allgemeine Zeitungot, amelyet kincstári költségen hozattak neki, „főnixként” új, megnőtt erőkkel lépett ki börtönéből, készen arra, hogy korszerűbb módszerekkel, még hatásosabban folytassa az ellenzéki harcot.
IRODALOM
Tábori Kornél: Százéves sajtónapló. Szemere Bertalan tanulmányútja. = A Sajtó 1932. 101–106. – Sas Andor: A száz év előtti Századunk. Orosz József és lapjai a reformkorbeli Pozsonyban. = Századunk 1939. 260–270. – Schmidt Edit Erzsébet: Csató Pál, 1804–1841. Szeged, 1941. 103 I. – Sas Andor: Egy reformkorbeli pozsonyi magyar újságíró portréja. = Irodalmi Szemle 1965. 343-349. – Lukácsy Sándor: Egy fejezet az Athenaeum történetéből. = ItK 1964. 589–602. – Uő: Az Athenaeum, a szabadelvűség műhelye és terjesztője. MKsz 1965. 333–339.
