A Magyar Hírmondó utolsó évei
A Magyar Hírmondó utolsó évei
1787-től kezdve már két magyar újság jelent meg rendszeresen: Szacsvay bécsi Magyar Kurírja és a pozsonyi Magyar Hírmondó, amelynek élén ebben az időszakban már nem találkozunk a korábbiakhoz hasonlítható, kiemelkedő szerkesztőkkel. Maga a lap utolsó két esztendeje nem nyújt ugyan egységes képet: az 1787-es évfolyam meglehetősen száraz, érdektelen, tükrözve ezzel is részben a gyakori szerkesztőváltozást, de az átmeneti politikai helyzetet is. A következő, utolsó évében azonban ismét felélénkül a lap s egyre inkább kifejezést ad a hazai politikai elégedetlenségnek és az ezt leginkább kiélező török háború eseményeiről is rendszeresen tudósít.
A Magyar Hírmondó szerkesztését 1787 első felében állítólag Tállyai Dániel folytatta, aki talán ezzel igyekezett kárpótolni magát az elmaradt önálló lapért. Az év derekán Ungi Pál vette át tőle a szerkesztést, de rövid idő múlva, 1788-ban 104ő is kénytelen volt azt átadni Szabó Mártonnak, aki már előzőleg is, talán már 1787 elejétől kezdve, Tállyaival együtt részt vett az újság előállításában.
Az új szerkesztő, bemutatkozásakor utal az újságírók gyakori váltakozására és arra, hogy mint a vízikígyó fejének levágása után, egy helyett kettő is nő. Érdekes változást jelez az a közlemény, amelyben a szerkesztőket előfizetőik a hazai hírek bővebb és gyakoribb közlésére serkentik. Meg is ígérik: gondjuk lesz arra, hogy a belföldi híreket hiteles forrásokból közöljék, a külföldiekkel kapcsolatban pedig azt írják, – talán a versenytárs Magyar Kurírra gondolva – hogy igyekezni fognak más újságleveleket megelőzni.
A későbbiek során azonban azt kell tapasztalniok, hogy a hitelességre való törekvést nem olyan egyszerű megvalósítani, mert gyakran „magukkal ellenkező” hírből kellett az igazságot kihámozni. Az ellentétes felfogást pedig gyakran éppen a másik magyar lap, Szacsvay Magyar Kurírja képviselte. Ez különösen nyilvánvalóvá vált a belgiumi eseményekkel kapcsolatban. A Magyar Hírmondó, amely a hazai nemesi mozgalom rokonszenvével figyelte a függetlenségi mozgalmat, megrótta a Magyar Kurírt, (amelyben Szacsvay a hivatalos bécsi nézőpont szerint, elítélően írt a felkelésről), és azzal vádolta, hogy az eseményekről eltorzítva ad tájékoztatást. A bécsi magyar újságot „Krajcáros Vásárkiáltó”-nak nevezi, amelyikben Szacsvay bolondoknak és vakmerőknek minősítette a „bőrükbe nem férő” hollandokat és belgákat.
De nemcsak a Magyar Kurírral, hanem a bécsi osztrák lapokkal is vitába keveredett a pozsonyi Magyar Hírmondó. A bécsi hivatalos lapot az „újságok orákulumának” nevezi, utalva arra, hogy a birodalom többi újságja csak ennek nyomán adhatott hírt a belgiumi fejleményekről. Máskor visszautasítja a bécsi lapoknak azt az igyekezetét, amellyel a belgiumi eseményekért a magyarokat is hibáztatják.
Az újság hangja, az ellenzéki hangulat hatása ellenére is, meglehetősen száraz volt. Ezt a fokozódó cenzúrai szigor mellett, Ungi Pál betegeskedésével mentegeti. 1787 végén, mégis azt ígérték, hogy a lap a jövőben hű krónikása lesz a „mostani idők új históriái”-nak.
1788-ban az újság szerkesztését zömmel Szabó Márton végezte, Ungi Pál betegségébe visszaesve hamarosan meg is halt … A fiatal Szabó Márton az év elején azt fejtegeti olvasóinak, hogy a „vallásbeli csodák” helyét a „politikai csodák” foglalták el. Ezeken elsősorban azokat a külföldi eseményeket értette, amelyek iránt egyre nagyobb érdeklődést tanúsított a nemesség és az értelmiség. A Magyar Hírmondó egyre inkább e rétegek szemüvegén nézte az eseményeket, míg Szacsvay lapja változatlanul az elítélés hangján nyilatkozott a felkelésekről.
Szabó Márton, akárcsak a német felvilágosult írók, élesen elítélte a német fejedelmeknek Angliával folytatott emberkereskedését. Azt is észreveszi, hogy az angol lapok a franciaországi helyzetet „éles és bátor pennával”írják le, meg azt, hogy „maguk a franciák is igen bátran kezdenek az ő rossz igazgatások ellen írni”.
Már ekkor élénk figyelemmel kísérte a franciaországi fejleményeket a Magyar Hírmondó. Hírt adott az ellenzéki követelésekről, részletesen ismertette a nantes-i ediktumot, és a rendi gyűlés egybehívására irányuló követeléseket.
105Láttuk, hogy ebben az időszakban honosodott meg a magyar sajtóban az úgynevezett „eliziumi lelkek, vagy halottak beszélgetései” -műfajának alkalmazása.
A magyar sajtóban – nagyjából egyidőben – Szabó Márton és Szacsvay kezdte közölni e dialógusokat.
Nagy érdeklődéssel követte nyomon a Magyar Hírmondó a török háború eseményeit is, hiszen ez iránt a nemesi társadalom is fokozott érdeklődést tanúsított. Amikor pedig a háború kapcsán újabb cenzúraszigorításokat vezettek be, a pozsonyi újságszerkesztő síkraszállt a teljesebb sajtószabadság érdekében, és példaként az angol sajtót emlegette, ahol bármit meg lehet írni.
Bár a politikai események hírei meglehetősen háttérbe szorították az irodalmi és kulturális jellegű közleményeket, néha mégis olvashatunk ilyeneket is a lapban. A Kassai Magyar Társaság megalakulásakor például részletesen beszámolt az eseményről, és ezt fűzte a közleményhez: „Csak addig lesz a magyar magyar, míg ez a nyelv virágzik.”
A nyelvi-irodalmi vonatkozású közlemények ritkaságát indokolja egyébként az is, hogy közben megvalósult az a Magyar Múzsa nevű melléklap, amelyre Barczafalvi Szabó Dávid tett javaslatot. Ide került az irodalmi jellegű közlemények nagy része. (Egyébként Szacsvay is létrehozott egy ilyen melléklapot; mindkettővel a folyóiratokról szóló fejezetben foglalkozunk részletesebben.)
A Magyar Hírmondó 1788 folyamán egyre inkább az ellenzéki hangulat hatását mutatta: hol nyíltan, hol burkoltan egyre több cikk tiltakozott a nemesi és a nemzeti érdekeket mellőző bécsi politika ellen. A nyár végén azonban ismét megszűntek e közlemények és helyüket szinte kizárólagosan a hivatalos jelentések foglalták el. Majd az október 8-i számban bejelentették, hogy a „nagy és fontos okokra nézve” a jövőben Pesten fogják kiadni az újságot, de már Magyar Merkurius címmel.
1788. október 8-án megszűnt tehát a pozsonyi Magyar Hírmondó, amely 9 éven keresztül az ország határain belül egyedül képviselte a magyar újságírást. Belőle sarjadt ki 1786 végén a magyar hírlapirodalom bécsi ága; majd 1788-ban Pozsonyból Pestre került át a hazai magyar újságírás székhelye.
