Barczafalvi Szabó nyelvújítási kísérlete
Barczafalvi Szabó nyelvújítási kísérlete
Szacsvay kiválása után ismét Barczafalvi Szabó Dávid vette át a Magyar Hírmondó szerkesztését. A pozsonyi magyar újság ettől kezdve fokozatosan eltávolodott attól az egyoldalú bécsi orientációtól, amely Szacsvay alatt jellemezte és míg ezt az irányt a Magyar Kurír folytatta, addig a Magyar Hírmondó egyre többször adott hangot annak a növekvő ellenállásnak, amely a nemesség, de az értelmiség és a parasztság bizonyos köreiben is kifejlődött II. József uralma ellen.
Barczafalvi 1786. június 21-én kapcsolódott be újra, szerkesztői minőségben, a pozsonyi újság kiadásába. Utaltunk rá, hogy Szacsvay évei alatt sem szüntette meg teljesen kapcsolatait a lappal, és hogy az akkor írt cikkei már lényeges változásra 102utalnak korábbi nézeteihez képest. Ezek közül is a legszembetűnőbb az a módosulás, amely a nyelvújítással kapcsolatos elvein figyelhető meg. Korábban ugyanis azt hangoztatta, hogy az újság célja nem egyedül a nyelv pallérozása, ezt a feladatot inkább egy tudós társaság körébe utalta. Nem volt híve a szóújításnak, és a Rát-féle purista törekvéseknek. De már 1785 folyamán, a még Szacsvay szerkesztése alatt megjelent cikkeiben már számos új szóalkotásával találkozunk; amikor pedig másodszor is átvette az újságírói munkakört, meg is fogalmazta a szóújítással kapcsolatban megváltoztatott véleményét. Engedélyt kért olvasóitól ahhoz, hogy élhessen az új szókkal, mert különben nem tökéletesedhetik a nyelv. És ezúttal már nem tartja elegendőnek megvárni, amíg létrejön egy tudós társaság, hanem – akárcsak Révai annak idején – lapját és annak olvasóit kívánja az új szóalkotások érdekében felhasználni.
A nyelv ügye ekkor Barczafalvinál is – akárcsak Rátnál és Révainál – előtérbe kerül. Azt írja, hogy az újságírást „kedves hazai nyelvemnek lehető tökéletesítése végett” vállalta ismét magára. Az új szók elbírálásával kapcsolatban ő vetette fel elsőként a Magyar Múzsa és más tudományos újságok kiadásának szükségességét, sőt, azt ígérte, hogy megpróbálja ezek létrehozását. Addig is arra kérte olvasóit, küldjék be számára az új szavakat, ő azokat lapjában rendszeresen közzéteszi, hogy a közönség megrostálhassa őket. De mivel ilyeneket nem kapott, maga fogott hozzá a szófaragáshoz. Ezt azonban – elődei mérsékelt és a nyelv szellemét figyelembe vevő eljárásával ellentétben – olyan formában csinálta, hogy széles körű tiltakozást váltott ki általuk, és még Kazinczy szerint is az ortológusok malmára hajtotta a vizet.
A hozzá érkezett tiltakozó levelekre válaszolva elismerte tévedéseit, de hangsúlyozta azt is, hogy szándékai jók voltak; nyelvének, hazájának akart szolgálni. Véleménye szerint ebben nem akadályozni, hanem segíteni kellett volna őt. Történeti áttekintéssel bizonygatta, hogy a fejlődés révén előálló új fogalmak új szavakat tesznek szükségessé, márcsak azért is, hogy a nép is olvashasson könyveket, amelyekből ezért a német és más nyelvek esetében is kiirtották az idegen kifejezéseket. Vázolta azokat a nehézségeket is, amelyek újságírói munkájában gátolták és egyúttal bepillantást adott a korabeli lapszerkesztés egyik legáltalánosabb gyakorlatába.
„Itt van nálam mindenkor hatféle külföldi újság; – írja – jöjj ide, mikor írok, majd megláthatod, hogy írom az újságot.” Felsorolja egy sor katonai tiszti rendfokozat és hajófajta idegen nevét, és utal arra a nehézségre, hogy nincs a magyar nyelvben ezeknek megfelelő szó. „Már kapom – folytatja – kitészem őket, de hogy? Bizony, ha tisztán magyarul akarom, csak így: Fővezér, Fel-tiszt, al-tiszt … Látod-e, hogy kell elmellőznöm a dolgot? S így mellőzvén el a szókat, szépen elmellőzzük egyszersmind a tudományt: mert nem tudomány az, mikor egyik dolgot a másiktól nem tudom jól megkülönböztetni: csak Tiszt, csak Tiszt, mind csak Tiszt, s a. t.” (MH 1786. augusztus 30.)
Az volt a véleménye, hogy a „szócsinálás” nem egy ember ügye, hanem az egész nemzeté. Ő éppen a közvélemény segítségével szerette volna eldönteni egy-egy szó helyességét, és így „őbenne koncentrálódott volna az egész haza”. Kudarca után 103mellőzni igyekezett az új szavakat, és helyettük az új fogalmak esetében körülíráshoz folyamodott.
Barczafalvi kísérlete, a nyelvújítás történetének egyik érdekes epizódján túl, publicisztika-történetünknek is érdekessége, hiszen az olvasók véleményének a kikérése és figyelembe vevése egy bizonyos kérdéssel kapcsolatban – Révai tervei mellett – nála fogalmazódtak meg leghatározottabban. Amit el akart érni, az a közvélemény kutatásának és felhasználásának az első homályos jelentkezése sajtónkban.
Szándékai és azok megvalósítása között a kortársak még nem tudtak különbséget tenni. Csak Kazinczy ismerte el később az előbbi helyességét. Pedig ellenzői között kétségkívül szép számmal voltak olyanok is, akiket Révai a „Ferenc deákék” konzervativizmusával vádolt, hiszen bizonyos ellenvéleményt Rát és Révai sikerült szóújításai is kiváltottak. Barczafalvi esetében azonban a tiltakozás olyan méreteket öltött, hogy valószínűleg a kiadó sem nézte már jó szemmel az újság népszerűségének további hanyatlását. Ez lehetett az oka annak, hogy év végén a szerkesztő elbúcsúzott olvasóitól, és annak a reményének adott kifejezést, hogy utódja szebben és jobb magyarsággal fog írni.
Az a változás, amely Barczafalvi Szabó 1784-es és a két évvel későbbi, nyelvvel kapcsolatos nézeteiben bekövetkezett, nemcsak a közben nyilvánvalóan jobban megismert német purista törekvések hatása volt, hanem a nemzeti nyelv kérdéseinek a nyelvrendelet visszahatásaként megfigyelhető előtérbe kerülése is. Jól tükrözi ezt az a szemléletbeli változás, amely a nyelvrendelettel kapcsolatosan megfigyelhető Barczafalvinál. Ő, aki 1784-ben még főleg a régi magyar királyokat hibáztatta, mert elhanyagolták az anyanyelvet, két év múlva egy gondolatjelekkel és öt felkiáltójellel befejezett közleményben már azt a felfogást vallotta, amely az uralkodó nyelvrendeletében erőszakos beavatkozást látott: „Nagy boldogság, midőn valamely nemzet otthon van a maga hazájában, és nem kénteleníttetik – – – !!!!!” Ez a hang a Magyar Hírmondó utolsó évfolyamaiból már egyre gyakrabban kicsendül, kifejezést adva a hazai társadalmi és politikai viszonyok közt végbemenő változásoknak.
