Az új irodalmi nemzetértelmezésért
Az új irodalmi nemzetértelmezésért
Fáy tétele újra markánsan jelzi: az eredetiség-gondolat az Élet és Literatúrában is – mint irodalomkritikai gondolkodásunkban általában – a nemzetiség eszméjével elválhatatlanul összefonódva jelentkezett. Folyóiratunkban ez a kölcsönösség és magának a nemzeti eszmének kifejtése – Kölcsey égisze alatt – legnagyobbrészt pozitív módon valósult meg. Erről szólva a folyóiratban elsősorban nem az osztálykülönbségek és -ellentétek mesterséges feloldásának a szándéka, a nemesség társadalmi primátusának biztosítása dominált, hanem az eszmekör másik hazai fő oldala: a polgári nemzetté válás szolgálata. Kapcsolatosan a közönségteremtés indítékával, az irodalom terének és hatásának minden oldalú kiszélesítésével – azaz a polgárosulást szolgáló alapvetően progresszív célokkal. Első folyóiratunk 349volt az Élet és Literatúra, amelyik már a polgári nemzet feltételei közepette gondolkodott az irodalomról, – amelyik azt nem nemesi privilégiumnak vagy válogatott hozzáértő kevesek ügyének tekintette.
Mint annyiszor, e vonatkozásban is Kölcsey kezdeményezett: mindenekelőtt a Nemzeti hagyományokkal, melyeket immár az egész nemzet közkincsének tekintett, s melyeket a maga korában tudvalevőleg épp a közrendű népnél vélt feltalálni. Ideális erő számára a nemzeti karakter, mely egységbe forrasztja a feudalizmus partikularitásában, testvériesíteni tud a széttagoltságban, képes a rendiség viszonyai közepette megosztani a rendiségen kívül állókkal – legalább virtuálisan – azt, amit a nemesség addig csupán magáénak tekintett: a hazát és a nemzetet.
Ez az egységtörekvés természetesen még inkább megnöveli a drámai műfajok időszerűségét, s feladatukká teszi a teoretikusoknak az idegenszerűségek és a nemesi elzárkózás elleni kétfrontos küzdelmet. Újabb fő célkitűzése ez az Élet és Literatúra dramaturgiai értekezéseinek: így a Körner-tanulmány akként veszi fel a harcot, hogy valósággal enciklopédiáját adja a régi irodalmi nemzetiség-fogalom képtelen egyoldalúságainak. A komikum-értekezés pedig akként, hogy olyan ábrázolási nemet, illetve műfajt vezet be elméletileg az irodalomba, amelyek társadalombírálatukkal eleve nemzeti szélességűek, messze túlhaladják a nemesség szféráját. Elsőrendű lehetőséget kínálva arra, hogy az irodalom „populáris”-sá váljon: eljusson a fentebb stíl arisztokratizmusától és a „bajnoki” magyarkodástól a mindennapiság embereiig. S hogy a folyóiratban már mennyire erről van szó, egy egészen más műfajú Kölcsey-írás is alátámasztja: az Egyházi beszéd (II. 226–235.), mely azért fordul az irodalomtól messzebb álló megnyilatkozási közeg kérdései felé, hogy általa is a „nemes popularitás” műfajaira, a sokaság felvilágosítására-felemelésére buzdítson.
Az Élet és Literatúra törekvéseiről egyes esetekben a fiatalok vallanak a legnyíltabban. A nemzetiség, nemzeti irodalom kultuszának ideológiai hátterét, a nemzetfogalom polgári kiszélesítését is Toldy Ferenc tárja fel leplezetlenül. A kritikáról értekezve Szemeréék húsz esztendős adeptusa ugyanis azt a közhelynek látszó igazságot állítja fel, hogy e műfaj azért múlhatatlanul szükséges, mivel messze elmaradtunk a külföldtől. (I. 305–310.) Kazinczy sugallatait visszhangozná ez az észrevétel? Azt is, de annál jóval többet: Toldy nem éri be a művelt, irodalomban jártas ezrekkel, számára „ezen ezrek még nem teszik a nemzetet, a testet”. Ez az oka annak, hogy oly kritikai vállalkozás létrehozására tesz javaslatot, mely a nagyvilág minden könyvéről mindenkit tudósítana. Újabb aspektusa tűnik fel tehát a nemzeti irodalomnak: a kritika műfaja mint polgári nemzetté válás előmozdító-egységesítő faktora. Toldy cikkében végérvényesen megfogalmazást nyernek a műfajért vívott harcok mélyén rejlő társadalmi tendenciák.
Ahhoz azonban, hogy ez megvalósuljon, a folyóirat alapindításaihoz híven fel kellett venni e téren is a régi beidegzettségekkel és irodalmi következményeikkel a harcot. Ezt már – mint előbb láttuk – tanulmányaiban nagy nyomatékkal Kölcsey megkezdte, s Szemere akként folytatta, hogy változtatás nélkül lenyomatta a régi irodalmi nemzetértelmezés jellegzetes megnyilatkozásait. Kölcsey nézeteit veszi különben össztűz alá valamennyi, Így Mailáth János, első romantikus költészettörténetírónk 350Berzsenyiről alkotott ítéletét, miszerint Berzsenyi azért az első magyar költő, mivel egészen magyar; Döbrentei antikritikáját, melyet Kazinczy bírálatára írt: oly tételekkel, hogy a nemzeti nyelv tősgyökeres természetét, „eredendő” karakterét, az „ősről maradt palotát” kell megtartani, követni, irodalmunkban „korcstalan magyar nyelvűség” kell stb. (I. 58., ill. II. 354–386.) S végül utóbb a fiatal és reményteljes kritikus, Szontagh Gusztáv krypto-konzervatív írásait közölte, melyek egyelőre a rendi nacionalizmus irodalomfelfogását summázzák. (IV. 135–137., 145–152.) Egyik cikkében Döbrentei polémiáját folytatja Kazinczyval, illetve Kölcseyvel az „eredeti magyar nyelvi alkotmány” nevében, dogmatikus álláspontját azzal a Rousseau-t tipikusan nemesi módon értelmező tétellel „támogatva meg”, hogy „Ép durvaság jobb fonák míveltségnél”. Másik írásában pedig a komikum-tanulmányhoz fűz megjegyzéseket Szontagh. Kisfaludy Károly újabb drámáira reflektál: szerinte az Aurora vezére letérni látszik ifjúsága, a Kérők útjáról, mivel frissen megjelent darabjai nélkülözik a nemzeti élet színeit, míg bátyjának nemesházi rajzolatai, jóllehet tele vannak művészi hibákkal, „magyarok és nemzetiek”, így gyönyörűséget okoznak.
Ha a konzervativizmus tehetséges fiatalokat is felvonultatott nézetei kolportálására, Szemere még felkészültebb és tágasabb látókörű fiatalokkal adatta meg a választ. Mailáthnak Toldy felelt az Élet és Literatúra I. kötetéről írott kritikájában. (Tudományos Gyűjtemény 1826. X. 95–112.; a szöveget Szemere újra lenyomatta folyóiratában II. 6–22.) Előítélettől mentes, kérlelhetetlen logikájú kérdése mennyi félreértésért volt Kölcsey számára elégtétel: „… a nemzetiség e legfentebb tulajdona a költőnek, s nem lehet-e a nem-nemzeti nagyobb mindeneknél?” S ehhez hasonló másik riposztja is, amellyel ugyancsak a rendi nacionalizmus jellegzetes megnyilatkozását, Dessewffy József „kíméletre” intését utasította vissza: „… mehet-e addig a patrióta kívánsága, hogy száraz kórót rágjunk, mert e földi, az ananász helyett, mert nem e földi?” Szellemes találatai tíz év küzdelmeinek – benne folyóiratunk munkájának – gyümölcseit sűrítik magukba.
Szontagh (és Döbrentei) ortológus reprízére Kazinczy adta meg a feleletet: a fejlődéselvet hangsúlyozva, amelyet ugyan Szontagh emlegetett, de amely ítéleteiből hiányzott. (IV. 152–163.) Emellett aláhúzza a Toldy által mondottakat: a tudomány országában a földnek minden lakosa egy nagy nemzet tagja, s a fejlődni nem akaró nem mellőzheti, hogy a többi nemzetet figyelje. A másik polémia Szontaghgal – Kisfaludy Károly védelmében – pedig perdöntő volt a nemzetiség- és eredetiségprincípiumok polgárosult tartalmainak diadalra juttatásában. Először Toldy adta meg a választ, részletesebben kifejtve a Mailáthnak írottakat: a nemzetiség nem egyetlen része a karakternek, az általános emberi magasabb rendű jellemjegy a nemzetiségnél, „az okos állat legfőképpen ember”. (IV. 137–145.) A nemzeti jelleg nem lehet minden műfajban meghatározó érvényű, társadalmi színműben elég, ha a karakterekben nemzeti jellegre vonatkozó ellentmondások nincsenek – állítja Toldy a nemzeti eszme mellé az általános emberit, megteremtve a kettő között azt az egyensúlyt, amely e nemesi eredetiség íróinál végképp hiányzott. S Kisfaludyt is e kettősség jegyében ítéli meg, de immár fejlődéstörténetileg: a régebbi darabokban az író mindennapi gyengeségek parodizálását nyújtja 351csupán, viszont „az újabbakban lélek festetik, s a lelki akciónak egész gépelyezete”, a régebbi érzelgés helyében egy filozófus költő szólal meg. E polarizációt azután a gyermekifjú Szalay Lászlónak a folyóirat újabb köteteiről kifejtett véleménye koronázta meg: Toldyval értve egyet, a nemzetiséget ő már élesen elválasztja a hazafiságtól, s Kisfaludy Sándor nemesházi rajzolataiban csak az utóbbit találja fel. A nemzetiség, nemzeti irodalom polgári értelmezése ezzel végérvényesen és karakterisztikusan elvált a nemesitől, sőt szembefordult azzal, s hogy mennyire, bizonyítja a két egyéni produkciónak Szalay-féle szarkasztikus minősítése: „… az Emberi szív örvényei [Himfy egyik akkortájt megjelent produktuma] a goethei mottón kívül nem egyéb prédikációnál e textusra: Zsidó ne végy feleséget a Moabitákból!” Öccsének darabjai viszont szerinte igen hű másolatai társadalmi viszonyainknak. (Szalay László: Észrevételek a Muzárion III. és IV. kötetéről. Pesten é. n. [1830.])
Amikor Szalay, ugyancsak a két szerkesztő közeli tanítványa, e véleményét megfogalmazta, 1830-at írtak már, az Élet és Literatúra eszmekörében felnőtt új nemzedék a júliusi forradalom előestéjén mást értett már a nemzetiség, nemzeti irodalom fogalmán, mint a kacagányos apák megbűvöltjei. Nem az elzárkózás, hanem a nagyvilág és a világirodalom felé közelítés principiumát, nem a dicsekedés, hanem a kritikaiság terrénumát – nem pusztán egy elvont, ideális szférát, mint inkább a valóság megközelítésének az adott korlátozott viszonyok közepette legcélszerűbb, idealitásában is a realitást szolgáló módját.
