A szélbal politikai szellem uralma
A szélbal politikai szellem uralma
Frankenburg, átvéve a lap szerkesztését, eszmei programot is adott mutatványszámában. „…Mindig csak egy irányt ismertem: s ez tisztán hazafiságos, tisztán nemzeti, nemcsak betűre, hanem szellemre nézve is magyar!” – írta patetikusan. (1866. 50, 786.) A reformkornál vagy legkésőbb 1848-ban megrekedt szemlélet és hang nem felelhetett meg sem a kornak, sem a laptípusnak. Éppen csak negyed évig szerkesztette Frankenburg a Magyarország és a Nagy Világot – minden egyedi jellegzetességet nélkülözve. Jellemző szerkesztői időszakára, hogy még szépirodalmi műveket is egy évtized késéssel publikált (például Gyulai Pál Glück-Szerencse úr című elbeszélését).
Az örökké nyugtalan pályán mozgó, Vajda János írói köréhez tartozó, rendkívül termékeny író, Vértesi Arnold (1834–1911) szerkesztői időszaka (1867 – 70) a korábbinál erősebb politikai tájékozódást és napi politikai szinten határozott baloldali ellenzéki magatartást jelentett. Vértesivel együtt egy baloldali szellemű baráti kör vette kézbe a lapot; az első évben ők is írták a lap nagy részét: Áldor Imre (1838–1928), Csukássi József, Tóvölgyi Titusz, Vadnay Károly és maga Vértesi. A vezérszerep a főmunkatársé, Áldoré lehetett. Erre mutatnak a megegyező jellegzetességek az 1868. április 19-ig és az 1870. tavasztól őszig terjedő időszak között: mindkettőben Áldor volt a főmunkatárs. Szenvedélyes politizálás, baloldali ellenzékiség s szellemi és politikai téren egyaránt a tolerancia hiánya, a politikán kívüli rovatok látványos lesoványodása és a szerzői gárda összeszűkülése jellemezte Áldor főmunkatársi korszakait. A lap címének egyik fele, a nagyvilág jelentéktelenül kicsivé zsugorodott; maga Áldor utasította el különböző tárgyak kapcsán az önálló „magyar szellem”, a nemzeti elzárkózás nevében.
A rovatok átalakultak, csak az „Életírások”, az irodalmi rovatok és „A hét története” maradt változatlan. A „Népisme, tájrajzok” csak egynegyedében maradt magyar vonatkozású, ám még ezekben a cikkeiben is a különlegességek, a rendhagyó érdekességek álltak a központban, nem a valósághű ismertetés szempontjai. A „Történelem, régiségek”-rovat viszont majdnem teljesen magyar érdekű volt, mintegy negyedében egy-egy okirat, törvény, emlék ismertetése kapcsolódott egy-egy forradalmunkhoz, szabadságharcunkhoz. Jelentős teret kaptak az 1848–49-es visszaemlékezések is. A természettudományok és az ipar, gazdálkodás, közlekedés rovatai mit sem változtak, maradtak periferikus érdekességek tárházai. Kevésszer jelentek meg az építészetre, szobrászatra, festészetre és zenére, színházra, irodalomra vonatkozó írások. A hazai és külföldi események, társasélet többnyire politikai érdekeltsége 233miatt szerepelt. A szépirodalmi anyagot tekintve, a költemények csak magyar költők többségükben igen gyenge művei közül kerültek ki. Az elbeszélések nagyobb részét már fordították Dickens, Bertand, Jules Janin, Wilkie Collins, Alfonz Karr és más nyugat-európai kortársak műveiből. Az eredeti elbeszélések Jókaitól, Laukától, Tóvölgyitől és Vértesitől származtak.
Áldor olykor szellemes, de általában elvakult hadakozásai voltak a legjellemzőbbek a Magyarország és a Nagy Világ 1867. évi évfolyamára. A napi politikától elvonatkoztató egyetlen figyelemre méltó közlés Mentovich Ferenc 1863-ban elkobzott „Az új világnézlet” című művének részlete volt három folytatásban. Az egyik első magyar materialista filozófiai munka, főként így kiragadott töredékében, nem tudott a részletvita színvonala fölé emelkedni, s inkább mutatta filozófiai kultúránk és nyelvünk fejletlenségét, mintsem a materialista filozófia valódi térhódítását. A részlet közlésével a Magyarország és a Nagy Világ elődjének, az Ország Tükrének 1862-es közlését követte, sőt még Premkó Antallal is az ott megkezdett vitát folytatta Mentovich.
1868-ban az életrajzi rovat egyfelől tetemes mértékben a negyvennyolcas katonák rovatává alakult – nagyrészt nekrológokká–, másfelől igen sok arisztokrata kapott helyet (valószínűleg az olvasóközönség pletykaigényének kielégítésére). Áldor április 19-én adta fel főmunkatársi állását (a „Hét történeté”-t ezután felváltva írta Csukássi, Hevesi Lajos, Tóvölgyi és ifj. Ábrányi Kornél). Ettől kezdve jól érzékelhető a külvilág iránti érdeklődés megelevenedése. Fontos helyet kapott és némileg a mérce szerepét töltötte be az angol liberalizmus. Újdonság volt a hazai közintézetek sorozatos bemutatása, mely művelődési önarcképünk megrajzolásához jelentett fontos adalékot.
A hazai témák csökkentek, a világ felé fordulás fokozódott a következő évben. A korábbinál többrétűvé vált a lap. A politika még mindig uralkodó szempontja maradt, ám inkább a balközéppártot támogatta polgári oldalról. Ifj. Ábrányi Kornél jellemző módon ábrázolta a nagypolgár Wahrmann Mórt. A self-made mant értékelte benne és azokat az érdemeket, amelyek anyagi javakban nyerik el jutalmukat. Politikusként annak a Deák-párti képviselőnek látta, aki a baloldaliak tapsai közepette beszél. Egységesen materialista álláspontot tükröztek a lap értékesebb, jelentősebb értekezései. Két részlet jelent meg Ludwig Büchner „Erő és anyag” című művéből, magasra értékelték Karl Vogtot és pesti előadásait. Asbóth János „A vallás viszonya a festészethez és a modern szent festészet” című esztétikai esszéjében az egykorú vallásos tárgyú festészet lehetetlenségét azzal bizonyította, hogy a kor „realizmusa” mond ellent az idealizmusnak.
1870 első harmadában a betegen Olaszországban tartózkodó Vértesit Vadnay Károly helyettesítette. A túlnyomó részben francia vonatkozású háborús anyag mellett a művészeti, esztétikai tárgyúírások száma nőtt meg ekkor. Vértesi – és Áldor – visszatértével viszont az ellenzéki hang erősödött meg ismét.
234Jelentős változást hozott a lap életében Vértesi menesztése. A november 13-i 46. számban Vértesi bejelentette, hogy megválik a laptól. Csukássi és Áldor mint főmunkatársak ugyancsak kötelességüknek tartották, hogy visszalépjenek. Áldor később hozzáfűzte, hogy „másodízben kényszerülök most elválni” a laptól, amiből nyilvánvaló, hogy már 1868 áprilisában sem saját elhatározásából távozott.
A következő számban legalább részlegesen fény derült az ügy hátterére. A kiadó, a Deutsch Testvérek Rt. már korábban pert indított Vértesi ellen egy közösen választott bíróság előtt azért, hogy „a közönségnek, a szöveg tekintetében is oly lapot adjunk kezébe, mely finom ízlésének inkább megfelel”. (Ezzel a Deák-párti lapokat kiadó Deutsch Testvérek nyilvánvalóan arra célzott, hogy a megelőző fél évben ismét felerősödött a lap politikai ellenzéki hangja.) Vértesi a maga részéről bírákul kérte fel Úrváry Lajost, Csernátony Lajost és Vadnay Károlyt, a Deutsch Testvérek Halász Imrét, Greguss Ágostot és Szilágyi Dezsőt, e hat tag pedig elnökül Gyulai Pált választotta meg. E „bíróság” végül úgy döntött, hogy a részvénytársaság 800 forintot köteles fizetni Vértesinek, aki viszont ennek fejében azonnal visszalép a szerkesztéstől. (1870. 47, 563.)
Nem valószínű, hogy ezt az igen tekintélyes összeget megítélte volna a közös bíróság, és a Deutsch Testvérek kifizették volna, ha egy formailag rossz, érvénytelen szerződés lett volna köztük, amit bármikor felbonthatnak. A francia köztársaság kikiáltásának ünneplése általános volt a korabeli közművelődési lapokban; legalábbis nem valószínű, hogy ez tűnt volna megbocsáthatatlannak Deutschék szemében. A legvalószínűbb, hogy Áldor Imrének a betegeskedő szerkesztő hátterében való ismételt feltűnése ijesztette meg őket. Áldor határozott szélsőbal politikai eszméi valóban nagyon távol álltak tőlük. De éppen ennyire bizonyos az is, hogy a lap ekkoriban csak mérsékelt példányszámig jutott el (felső határként 2000 előfizető), amit tetézett az, hogy Vértesi rosszul gazdálkodó, meggondolatlan, túlköltekező szerkesztő volt.
Mindenesetre A Hon és a Magyar Újság kampányba kezdett a kiadó ellen. Állítólag az újságírók között is sikerrel korbácsolták fel a kedélyeket: Berczik Árpád és Dóczi Lajos visszautasította a felkínált szerkesztőséget, s csak Ágai állt kötélnek.
