IV. SZÍN.
Így, mostan a jóllét tulérni kezd,
És a halál rothadt torkába hull.
Itt leskelődtem ravaszul közel,
Hogy ellenimnek romlását bevárjam,
S megyek Frankhonba: a vég is, remélem,
Szintoly keserves, zord, gyászos leend.
Vonulj el, szánandó Margit: ki jő itt?
(Visszavonul.) |
Ah, herczegim! szép gyönge kisdedim,
Bimbóvirágim, édes rügyeim!
Ha légbe’ röpked szende lelketek,
S az örök itélet még le nem kötött:
Lebegjetek körül légszárnyakon,
S halljátok édes anyátok siralmát.
Megtorlás űzött, sugjátok fülébe,
Az élet hajnalán az örök éjbe.
Sokféle inség törte meg szavam’,
Jajban kifáradt nyelvem néma, csendes. –
Plantagenet Edvárd, mért haltál te meg?
Plantagenetet lerótta Plantagenet,
Halottdíjt Edvárdért Edvárd fizet.
Oh Isten! a göngéd bárányokat
Elhagytad, a farkas torkába dobtad.
Mikor aluvál te ily tettek fölött?
Mikor szent Henrik meghalt, s jó fiam.
Holt élet, vak szemfény, szegény halandó,
Elő kisértet, jaj-szinhely, világcsúf,
Élettül bítorolt sírilleték,
Rövid kivont emléke únt napoknak,
Angol jogos földön nyugodj’ nyugatlan, (Leül.)
Mely tiszta vértől ittas jogtalan!
Ah! hogyha sírt adhatnál oly hamar,
Mint bús ülőhelylyel kinálsz meg, úgy
Itt csontjaim’ rejtném el, s nem nyugodnám.
Gyászolni, oh kinek van több oka? | (Leül.) |
Ha az idősb bú tiszteletre méltóbb,
Legyen az enyém a korosabb java, (Leül hozzájok.)
S az én keservem legfelül borongjon.
Ha a bú társat tűr, mondjátok el
Balsorsotok’, tekintve az enyémre:
Volt Edvárdod, de egy Richard megölte;
Volt Henrikem, de egy Richard megölte;
Volt Edvárdod, de egy Richard megölte;
Volt Richardod, de gy Richard megölte.
Volt egy Richardom is, s te megöletted;
Rutlandom is volt, segitéd megölni.
Volt egy Clarenced is, Richard megölte.
Mert méhed odvából mászott elő
A pokol-eb, mely mind halálra kerget:
Ez ebnek előbb volt foga, mint szeme,
Hogy megmart bárányok vérét igya:
E bősz dulóját Isten műveinek,
A föld e fölséges fő zsarnokát, ki
Siró lelkek vérző szemén uralg,
Öled bocsátá el, hogy sirba üzzön. –
Oh! bölcs igazságos végzésü Isten,
Mint köszönöm, hogy e véres szelindek
Felfalja anyja testének gyümölcsit,
S másokhoz jaj-társul szegődteti!
Oh! Henrik nője! búm felett ne tombolj:
Az ég tanúm, sirtam tiéden.
Tűrd tőlem: én bosszúra szomjazom,
S most annak látásával eltelem.
Edvárdom ölője, Edvárdod halott;
Edvárdomért egy más Edvárdod is;
Ifjú York ráadás: mert mind a kettő
Nem éri fel vesztésem nagy becsét.
Clarence halott, ki Edvárdom’ döfé le;
S ez őrjöngő játék nézői, Hastings,
A házasságtörő, Rivers, Vaugham, Grey,
Idő előtt fultak zord sirjaikba.
Még él Richard, a poklok czinkosa,
Csak ügynököl megtartva, hogy vegyen
S küldözzön abba lelkeket; de majd, majd
Eljön siralmas vége, nem siratva:
Tátong a föld, a pokol ég, ördögök
Ordítanak, szentek könyörgenek,
Hogy innen gyorsabban pusztuljon el.
Töröld ki élte kötvényét, nagy Isten,
Hogy élve lássam ez ebnek dögét!
Oh! te megjósolád, hogy jön idő,
Mikor hivlak, hogy átkoznom segíts
Ezen pohos pókot s puffadt varangyot.
Rád mondtam akkor: szerencsém hiú
Czifrája; múló árny, festett királyné;
Annak, mi én valák, csak mutatója;
Hizelkedő lap szörnyü szindarabhoz;
Magasra tolt, hogy nyögj alázuhanva;
Két szép fiúval megtréfált anya;
Annak, mi voltál, álma; czifra zászló;
Czélpontja minden vészhozó lövésnek;
Méltóság jelve, pára, bugyborék;
Játékkirálynő, szinpad-töltelék.
Hol van urad most? hol testvéreid?
Hol két fiad? min örvendesz te most?
Ki követ? ki térdel? s mondja: „Üdv, királyné!”
Hol a hizelgő s hajlongó nagyok?
Hol a tolongó népség, mely kisért?
Mind elhajoltak; s lásd, mi vagy te most:
Boldog hitesből legbusabbik özvegy;
Vidám anyából, a ki sír e névre;
Abból, kitől esengtek, mély esengő;
Királynéból, gond koronázta rabnő;
Ki engem gúnyolt, most gunyolva tőlem;
Kitől mindenki félt, fél mostan egytől;
S mindent kormányzónak, ki sem fogad szót.
Így fordult vissza a torló igazság,
S merőben zsákmányul hagyott a kornak;
Csak gondolatját bírod, a mi voltál,
Hogy még inkább kinozzon, a mi vagy.
Helyem’ bitorlád, s nem bitorlod-e
Kellő arányát az én bánatomnak?
Kevély nyakad csak félig hordja még
Igám’, a melyből im fáradt fejem’,
Kivonva, összes terhét rád hagyom.
York nője, gyász királyné, éljetek:
Ez angol bún Frankhonban nevetek.
Átkokhoz értő, oh, maradj, ne menj még:
Tanits átkoznom ellenségimet.
Éjjel ne alhass’, bőjtölj nappalon;
A holt örömet s élő nyomort hasonlitsd;
Gondold, hogy szebb volt, mint vala, két fiad,
S rútabb a gyilkosuk, mint a minő;
Nagyitsd a vesztést, a rossz ok rosszabb lesz:
Ismételd ezt, átkozni megtanít ez.
Szavam tompult: oh, a tiéden fend ki.
Mint az enyémet, majd a bú megedzi. | (El.) |
A balszerencse mért oly dús szavakban?
Védencz keservek szél-ügyvédei,
Mit sem hagyott öröm lég-örökösi,
S nyomor szegény lehellet-szónoki!
Adj helyt nekik: bár a mit felhozandnak,
Mit sem segít, a szívnek enyhet adnak.
Ha úgy, ne kösd le nyelved; jőj velem,
S fojtsd keserű szavad lehelletébe
Átkos fiam’, ki édes két fiad’
Fojtá meg. (Dobszó.) A dob szól: adj szót jajodnak.
Richard király és Kisérete jő hadmenetben.
Ki tart fel engem harczra indulót?
Oh! az, kinek föl kelle tartnia,
Átkos méhébe fojtva, nyomorult,
A sok ölés előtt, mit végrehajtál.
Arany koronába rejted homlokod’,
A melyre sütni, hogy ha élne jog,
A herczeg megölését kellene,
Kié e korona volt, és szegény
Fiaim s fivéreim szörnyű halálát?
Nyomorű gaz, hol vannak gyermekim?
Varangy, varangy te, hol van Clarence bátyád?
S a kicsi Plantagenet Edus, fia?
Hol a nemes Rivers, Vaugham, Grey?
Hol van a jó Hastings?
Kürtök riadjanak! Peregjen a dob!
Az ég ne hallja meg e kofa nőket,
A kik az úr felkentjét sértik. Üsd, fúdd!
(Trombita és dobszó.) |
Vagy így fulasztom dörgő harczi zajba
Ezen kiáltozást.
Fiam vagy-é te?
Az, hála Istennek, önnek s atyámnak.
Akkor hallgass ki nyugton, nyugtalant.
Úrnőm, kedélyéből van egy vonásom,
A mely a vád hangját nem türheti.
Oh! hagyj beszélnem.
Szóljon, én nem hallom. |
Beszédem nyájas és szelid leszen.
És kurta, jó anyám: mert sietek.
Hát úgy sietsz? Én vártam rád, az ég
Tanúm, gyötrelmek- és halálkinokban.
És végre im nem jöttem vígaszára?
A szent keresztre, nem, te jól tudod,
Világra jöttöd poklommá tevé azt.
Nekem kinos teher volt születésed,
Daczos, makranczos volt gyermekkorod;
Tanidőd dühös, vad, szörnyü, üdvtelen;
Ifjú korod merész, kihívó, szemtelen;
Érettkorod kevély, ravasz, véres, konok,
Szelídebb, ám gonoszb, nyájas gyülölködő.
Mondhatsz csak egy vidám órát nekem,
Melyet veled öröm volt töltenem?
Egy sincs, a nap egy óráján kivül,
Mely tőlem a naphoz hivá ebédre.
Ha ön előtt oly kegyvesztett vagyok,
Hadd menjek, úrnőm, hogy ne haragítsam.
Doboljatok!
Kérlek, hallgass meg engem.
Nagyon keserűen szól.
Egy szóra csak! |
Jó.
Örök igaz végzetből, vagy te halsz meg,
Mielőtt e harczból győzve visszatérnél;
Vagy én mulok ki aggság s bú miatt,
S nem látom arczodat többé soha.
Azért vigyed legsúlyosb átkomat,
A mely a harcz napján jobban nyomaszszon,
Mint összes fegyvered, melyet viselsz!
Imám az ellen részén harczoland,
S Edvárd fiainak apró lelkei
Fuvaljanak majd lelket ellenidbe,
S nekik igérjék a sükert s diadalt.
Véres vagy: az lesz véged is; a szégyen
Szolgálta élted’: sirba az kisérjen. | (El.) |
Átkozni bennem több ok, de kevesb
Erő lakik: ament mondok reá. | (Megy.) |
Úrnőm, maradjon: önhöz egy szavam lesz.
Királyi vérből nincs már több fiam, hogy
Megöld; s leányim inkább legyenek
Imádkozó apáczák, mint siró
Királynék: nincs ok életökre törnöd.
Van egyleánya: Erzsébet nevű,
Szép és erényes, kegydús és királyi.
S ezért kell halnia? Oh! hadd meg éltét:
S megrontom erkölcsét, s elrútitom;
Rágalmazom magam’, mint Eduárdhoz
Hűtlent, s gyalázat leplével födöm:
Vérét a vad gyilkos hogy ne kivánja,
Bevallom, ő nem Eduárd leánya.
Tisztelje születését: ő királyvér.
Hogy mentsem éltét, azt mondom, nem az.
Csak születése biztosítja éltét.
E biztosságból haltak öcscsei.
Nem volt születéskor jó csillaguk.
Nem, életöknek rossz baráti voltak.
Nem rontja le senki a sors végzetét.
Igen, ha sorsot romlott szív határoz.
Két kis fiamnak szánva szebb halál volt,
A kegy ha szebb élettel áldja meg.
Azt véli, én vesztém el öcscseim’?
Valóban, elvesztés! Te vagy oka,
Hogy rájok nézve a jóllét, királyság,
Vérség, szabadság, élet elveszett.
Gyöngéd szivök’ bármely kéz szúrta át,
Főd adta görbe úton az irányt;
Bizonynyal a gyilkos kés tompa volt,
A míg ki nem fené azt kő szived,
Hogy dulja báránykáim belsejét.
A vad keserv a megszokott keserv
Által szelídül: máskép fiaim
Nevét nem ejtené füledbe nyelvem,
Míg körmöm nem vetett horgonyt szemedbe;
S én a halálnak ily üdvetlen öblén,
Árbocz s vitorla nélkül gyönge bárka,
Diribra törném szikla kebleden.
Úgy boldoguljak én e vállalatban
S véres csatáim vészes sükerében,
Miként családját több jóval kivánom
Tetézni, mint a mennyi gyászt hozék rá.
Az égnek arcza mily javat takar,
Mi fölfedezve, jó lehet nekem?
Úrnőm, ha felhatolnak gyermeki.
Vérpadra, nemde, hogy fejök’ veszejtsék?
Nagyságra, a szerencse fő fokára,
A földi dics uralmi fő helyére.
Arról beszélve, búmnak hízelegj: mondd,
Mi rangot, állást és becsűletet
Hozhatsz te gyermekim bármelyikére?
Mindent, a mim van, úgy van, magamat,
S mindent od’adnék egyik gyermekednek:
Hogy fojtsd haragvó szíved Lethejébe
A bántalomnak gyász emlékeit,
Miket, szerinted, rajtad elkövettem.
Szólj röviden, vagy e szives szavak
Tulélik a szivességet magát
Tudd meg, szeretem őszintén lányodat.
Leányom anyja, őszintén hiszi.
Mit hisz?
Hogy ő szintén szeretve van, a lányom,
A mint szintén szeretted öcscseit.
Én s ő szintén köszönjük ezt neked.
Oly gyors ne légy értelmem’ elcsavarni.
Azt vélem, őszintén szeretem leányod’,
S királyi nővé vágyom tenni őt.
Jól van; hanem mit vélsz, ki lesz királya?
A ki királynévá tenné: ki más?
Hogyan! te?
Én, épen én: mit gondol erről?
Hogy kérheted meg?
Arra ön tanit meg. |
S tőlem kivánod megtanulni azt?
Úrnőm, egész szívemből.
Az által, a ki öcscsét megölé
Küldj néki két vérző szűt; vésd beléjök
Edvárdot s Yorkot; ő majd sirni fog:
Azért kináld meg őt – mint Margit egykor
Atyádat, Rutlandnak vérébe mártva –
Egy kezkenővel; mondd, hogy öcscsei
Édes testéből szítt bibor nedűt;
Mondd, hogy siró szemét törölje azzal.
Ha szerelemre nem csábitja ez,
Küldj levelet dicső nagy tetteidről:
Ird, hogy te tetted el Clarencet az utból,
S Rivers nagybátyját; és hogy kedveért
Jó Anna nénjét titkon küldted el.
Urnőm, kigúnyol: mert ez nem az út
Megnyerni gyermekét.
Más útja nincs,
Kivéve, hogyha más alakzatot vészsz,
S nem lészsz Richard, a ki mindezt tevé.
S ha mind szerelemből tettem őiránta?
Akor valóban nem választ, de gyűlöl,
Ily vérragadmányon vevén szerelmet.
Azt, a mi történt, jobbá nem tehetjük;
Az ember néha gondtalan cselekszik,
A mit idővel megbán örömest:
Ha fiaitól elvevém a trónt,
Lányának adva, most jóvá teszem;
Ha megölettem méhének gyümölcsit,
Hogy felviruljon sarja, lánya által
Véréből nemzem enhajtásimat.
A nagyanyai név majdnem oly szivélyes,
Mint az anyának édesded neve:
Lejebb egy izzel ők is gyermeki,
Szintúgy hevéből s véréből valók;
Mind egy kínból – a vajudást kivéve,
Melyet ő tür, a kiért ön türt hasonlót.
Ifjú korát boszanták gyermeki;
De az enyémek aggságát viditsák.
A vesztesége egy királyfi; de
E veszteséggel lánya lett királyné.
A mint szeretném, kárpótolni nem
Tudom: fogadj’ a jót, mit adhatok.
Dorset, fia, a ki lelki rettegés
Közt idegen hazában bujdosik,
E szép frigy által híva, hon terem,
S nagy rangu méltóságot foglal el:
A király, ki bájdús lányát hitvesének,
Dorsetet öcsnek hivja nyájasan.
Ismét királynak anyja lesz, s a rossz
S a mult visszás időnek romjait
Kétszer dusabb jövő építi fel.
Hah! még mi látunk sok boldog napot;
Omlott könyűinek hig csöppjei
Keleti gyöngygyé változnak megint,
A nyert szerencse húszszoros kamattal
Megszaporitván a kölcsönadottat.
Menj hát, anyám; lányodhoz menj: te mint
Tapasztalt, bátoritsd félénk korát;
Készitsd fülét el a kérő szavához;
Gyöngéd szivébe önts égő ohajt
Az uralomhoz; ismertesd meg őt
A nászöröm édes csendóráival:
S ha most e kar a törpe pártütő,
Üres fejű Buckinghamt megfenyíté,
Győzelmi koszorúval megjövén,
Ágyába lányod’ a győző viszi;
S átadva néki nyert győzelmemet,
Csak ő lesz a győző, Caesar Caesarja.
Mit mondjak én neki? hogy apja öcscse
Lesz férje? vagy azt, hogy nagybátyja? vagy,
Ki öcscseit s nagybátyjait megölte?
Mely czím alatt kérjem meg őt, hogy azt
Isten, törvény, becsűletem s szerelme
Gyöngéd korának tetszővé tegyék?
Emlitsd hazánknak békéjét e frigyben.
A mit örök harcz árán venne meg.
Mondd, a király esd, a parancsoló úr.
Azért, mit a királyok ura tilt.
Mondd, hogy királyné lesz, nagy és hatalmas.
Hogy mint az anyja, e czímet sirassa.
Mondd, hogy szeretni vágyom mindörökké.
De mekkorig tartand ez mind, örökké?
Szép élte édes végső napjaig.
De mekkorig tart szépen édes élte?
Meddig az ég s természet nyújtja azt.
Míg a pokol s Richard megtűri azt.
Mondd, az uralkodó jobbágya lesz.
Az ily uralmat jobbágynőd utálja.
Légy ékesszóló, hogy megnyerd nekem.
Legjobb az őszintén mondott igaz szó.
Úgy mondd el őszintén igaz szerelmem’.
Őszinte, s nem igaz, rossz hangzatu.
Okai sekélyes elhamarkodottak.
Oh, nem, nem, okaim mélyek, s halottak: –
Szegény fiaim a sirban, halva, mélyen.
E hurt ne illesd; annak vége van.
Ezt illetem, míg szűmé megszakad.
Szent Györgyre, térdkötőmre, koronámra –
Szentségtelenítve, meggyalázva van,
S a harmadik bitorlott.
Esküszöm – |
A semmire:
Mert ez nem eskü. Györgyöd elveszíté
Szentségtelenitve szent becsűletét;
Bepiszkolt térdkötőd lovagerényét;
Bitorlott koronád királyi fényét.
Ha esküszöl, hogy hígyem azt, olyanra
Esküdj’ meg, a mit nem bántalmazál.
Hát, a világra –
Telt bántalmaiddal. |
Atyám halála – |
Élted meggyalázta. |
Tehát, magamra –
Tenmagad gyaláztad. |
Tehát, Istenre –
Őt sértéd leginkább. |
A frígyet, a melyet férjem kötött,
Meg nem szeged, s nem halnak meg rokonim.
Ha rá tett esküdet megtörni félsz:
Most a fejed’ körző királyi ércz
Fiam gyöngéd halántékit diszitné;
Itt voln’ a két herczeg s lélekzenék,
Kiket, két gyöngéd ágytársúl a porban,
Megtört hited férgeknek juttatott.
Mire esküszöl hát?
A jövő időre. |
A mult időben megbántottad azt:
Mert a jövőt én is könynyel mosom
Az általad megbántott multakért.
A gyermekek, kiknek te apjait
Megölted, őrizetlen ifjuságban
Élnek, hogy aggkorukban is sirassák;
És a szülék, kiknek gyermekeit
Meggyilkolád, mint vén száradt növények,
Élnek, hogy aggkorukban megsirassák.
Ne esküdj’ a jövőre: visszaéltél
Te azzal, a régmultban rosszul élve.
Mint szándokom jó, s bánatom való:
Úgy boldoguljak vészes ellenimmel
Mérkőzve! verjen meg saját kezem!
Ég és szerencse, jó órát ne adj!
Nappal, ne adj fényt! éj, ne adj nyugalmat!
Legyen a szerencse minden csillaga
Romlást hozó rám, ha nem tiszta szivből,
Feddhetlen áhitat- s szent gondolattal
Esengek bájos herczeglányodért!
Őrajta épül üdvem, s a tiéd;
Őnélküle, énrám, rád s magára őrá,
A honra, sok hivő lélekre romlás,
Halál, bukás jön, és vég pusztulás:
Nem menti ettől meg, csupán csak ez:
Engem se mentsen más, csupán csak ez.
Azért is, jó anyám (már így nevezlek),
Légy nála hű szerelmem ügynöke:
Mondd el, mivé leszek, s nem a mi voltam;
Nem a mit érdemlek, de a mit fogok.
Utald a korszükségre s állapotra,
S ne légy daczos gátul nagy czél előtt.
Így hozzon kisértésbe a gonosz?
Ej, mért ne, hogyha jóra kísért.
Magam felejtkezzem meg enmagamról?
Ha magadra gondolnod magadnak árt.
De gyermekim’ megölted.
Őket leányod ölébe temetem.
Ott, e füszer-fészekben, vígaszodra,
Magok megtermik újra magokat.
Menjek, megnyerni lányomat neked?
S e tetted által légy boldog anya.
Megyek. – Irj nem sokára, s általam
Majd megtudod leányom véleményét.
Vidd hő szivem csókját, s most ég veled.
(Megcsókolja. Erzsébet Királyné el.) |
Mi hir? mi újság?
Ratcliff jő; Catesby követi.
A nyugati parton, leghatalmasabb úr,
Erős hajóhad czirkál: több üres
Szivű gyanús barát tódúl a partra,
Fegyver s elszántság nélkül visszaverni.
Mint vélik, Richmond a tengernagyuk;
Ott ácsorogva Buckingham segélyét
Várják, hogy a kiszállót üdvözöljék.
Egy gyors futár siessen Norfolkhoz: –
Ratcliff, magad, vagy Catesby. Hol van ő?
Itt, jó uram.
Catesby, repülj Norfolkhoz. |
Megyek, királyom, kellő gyorsasággal.
Ratcliff, jer ide. Nyargalj Salisburybe,
S ha oda érsz – (Catesbyhez.) Bámész, oktondi gaz,
Mit állsz, a herczeghez mért nem sietsz?
Előbb magas tetszését mondja meg,
Üzenni mit méltóztatik neki.
Oh! igaz, jó Catesby. Gyorsan gyűjtse egybe
A legnagyobb erőt, mi tőle tellik,
S vezesse hozzám gyorsan Salisburybe.
Megyek. | (El.) |
Királyom, mit tegyek Salisburyben?
Ej, mit tennél ott, míg én nem megyek?
Azt mondta, fölség, hogy előre fussak.
Stanley jön.
Mást gondolék. Stanley, mi hirt hozál?
Nem oly jó, hogy örömmel hallaná,
Sem oly rossz, hogy megmondni nem lehetne.
Hó, ez talány! Se jó, se rossz? Miért
Kerülgeted hát száz mértföldnyiről,
Ha legrövidebb úton megmondhatod?
Tehát mi újság?
Richmond tengeren van. |
Sülyedjen el, s a tenger rajt’ legyen.
Fehér májú kóbor! mit kuttog itt?
Azt nem tudom, fölség, csupán gyanítom.
Nos, mit gyanítasz?
Felbujtva Dorset, Buckingham s Morton által,
Koronát keresni jött el Angliába.
Üres a trónszék? nem hordják a kardot?
A király halott? az ország úrtalan?
Él-é York-örökös, rajtunk kivül?
S ki a király York örökösén kivül?
Mondd hát, miért van ő a tengeren?
Ha nem azért, főúr, nem is gyanítom.
Ha nem azért, hogy uratok legyen,
Nem is gyanítod, mért jön a welsi.
Félek, te pártot ütsz s hozzá szegődöl.
Nem, jó uram, s azért ne gyanakodjék.
Hol van tehát hadad, hogy visszaverd?
Hol vannak emberid, vazaljaid?
Nem a nyugati marton vannak-e,
Hogy partra szállitsák a pártütőket?
Nem, éjszakon vannak barátaim.
Hideg barátim ők. Mi dolguk éjszakon.
Rájok mikor szükségem nyúgaton van?
Parancsot nem kaptak, hatalmas úr.
Bocsásson el, fölség: barátaim
Fölött ha szemlét tarték, ott leszek,
A hol, s mikor fölséged rendeli.
Ej, mégy, hogy így Richmonddal egyesülj:
De benned én nem bízom.
Nagy király, |
Álnok sohsem valék, nem is leszek.
Menj, tarts szemlét; de hadd itt fiaidat,
Stanley Györgyöt. Szived legyen szilárd:
Máskép törékeny lesz az ő feje.
Bánjék vele úgy, a mint én hű leszek.
(El.) |
Királyom és uram, Devonshireben,
A mint barátim értesítenek,
Sir Edward Courtney és a büszke főpap,
Az exeteri püspök, bátyja, s számos
Frigytársaik fegyverben állanak.
Második Követ jő.
A Guilfordok Kentben fegyvert ragadtak,
És minden órán több szövetkezik
A pártosokkal, s egyre nő haduk.
(Harmadik Követ jő.
Mylord, a nagy Buckinghamnek hada –
(Megüti.) Odébb, ti baglyok!
Semmi, mint haláldal? |
A hir, |
Az, hogy a gyors vizár és záporok
Széjjelzilálták Buckingham hadát;
Ő maga is bujdoklik egyedül,
Nem tudja senki, hol.
Kérlek, bocsáss meg:
Im, vedd ez erszényt, gyógyitsd az ütést.
Nem hirdetett díjt egy okos barátom
Annak, ki kézbe adj’ az árulót?
A hirdetést kiadták, nagy király.
(Negyedik Követ jő.
Lovel Tamás és Dorset marquis lord Yorkshireben, úgy mondják, fegyverben állnak;
De azt a jó vigaszt hozom, mylord,
Hogy a vihar szétszórta a bretagnei
Hajóhadat. Richmond egy csónakot
Küldött a dorsetshirei partra, s ott
Megkérdeté, ha pártolják-e, vagy sem;
Azok azt felelték, őket Buckingham
Küldé segélyül; ő nem hitt nekik,
S felvont vitorlákkal Bretagne felé tart.
Fel, harczra, harczra! Fegyverben vagyunk,
Ha nem csatázni külső ellenekkel,
Leverni itthon a gaz lázadókat.
Catesby jő.
Fölség, Buckingham herczeg fogva van:
Ez kedvező újság. Hogy Richmond gróf
Kiszállt hatalmas haddal Milfordnál:
Kedvetlen hir, de meg kell mondanom.
El, Salisburybe! Míg itt csevegünk,
Királyi harczunk nyerve, vesztve volna. –
Rendelje meg valaki, hogy Buckinghamt
Vigyék Salisburybe; s mi indulunk. | (Elmennek.) |