BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
A jelen dráma nyomtatásban először 1598-ban jelent meg; születési évét tehát 1596-ra vagy 1597-re lehet tenni, közvetlenűl II. Richard befejezése után, melynek folytatását képezi. Az első kiadáson kívül, a folio megjelenése előtt, huszonhárom év alatt még öt negyedrétű kiadása látott napvilágot, bizonyságaúl a roppant népszerűségnek, melyben az angolok e legkedveltebb nemzeti drámája részesűlt.
Az első rész az első Lancaster-házbeli király uralkodásának harmadik és negyedik évét foglalja magában, a homeldoni csatától a shrewsburyi ütközetig, az 1402-ik év szeptember 14-től az 1403-ik év július 21-ig. Anyagját a költő Holinshed krónikájából merítette, de teljesen mellőzte a wycclefiták vallási villongásait, melyek e korszakba estek ugyan, de sokkal kevesebb befolyással voltak a politikai dolgok fejlődésére, s kevésbbé mentek át a nép életébe, hogysem a korfestő szinek között foglaljanak helyet.
IV. Henrik uralkodásának kezdetétől fogva külső ellenségekkel és belső összeesküvésekkel vesződött. Éjszakon az angolok esküdt ellenségei, a skótok törtek az országra, s míg a király ellenök vonult, másfelől a walesiek keltek föl Owen Glendower vezetése alatt. Ez az Owen Glendower egy Griffith Vichan nevű walesi nemes fia volt; eleinte a jogtudományokkal foglalkozott és Richard király szolgálatában állt Flint várában, midőn Lancaster Henrik fogságba ejtette; míg mások szerint IV. Henrik király apródja volt, mielőtt ez trónra jutott volna. Később meghasonlott vele s lassankint élére jutott walesi honfitársainak, kik az angol iga ellen küzdöttek. Owen Glendower neve félelmessé lett az angolok előtt. Azt mondták róla, hogy már születését is csodás jelek kisérték, mert ugyanazon éjszakán atyja istállójában a lovakat hasig vérben állva találták. 1402-ben Glendower szokása szerint pusztítva és zsákmányolva rontott az angol területre. Edmund Mortimer, March gróf, Herefordból katonasággal vonult ellene, de vereséget szenvedett, több mint ezer embere elesett, s ő maga fogságba került. A király nem igen sietett Mortimer kiszabadítására, mert ennek a koronához való joga mindenki előtt ismeretes volt; legörömestebb látta volna a grófot és egész törzsét Istennél és szentjeinél az égben; így nem állnának útjában, s reá nézve, mint gondolá, minden jobban menne. Augusztus közepén ismét kivonult a lázadó Owen Glendower megfékezésére, de minden igyekezete hiábavaló volt, mert Glendower mindig elmenekült előle és rejtekeibe húzódott, honnan, a mint hitték, varázserejével olyan vihart, esőt, havat és záport zúdított a király seregére, a minőt soha sem láttak és hallottak, úgy hogy a király kénytelen volt visszatérni, miután az ország nagy részét kizsákmányolta és fölégette.
Ezalatt a skótok betörtek Angliába, de nagy veszteséggel visszaverettek. Ennek megtorlására Archimbald, Douglas gróf, nagy hadsereget toborzott. De Homeldon mellett az angolok a Hővér melléknevű Lord Percy és March György gróf vezérlete alatt oly dühvel támadtak a skótokra, hogy ezek kénytelenek voltak megfutamodni; a szent kereszt ünnepén, aratás idején történt ez, s az angolok nagy mészárlást míveltek…
Henrik, northumberlandi gróf, testvérével, Tamás, worcesteri gróffal és fiával, Lord Percyvel, kik a királynak uralkodása elején hű barátai és buzgó támogatói valának, most irígyelni kezdték szerencséjét és hatalmát, s különösen el voltak keseredve a miatt, hogy a király a homeldoni foglyokat követelte tőlök; mert valamennyi közűl csak Mordake, Fife grófot szolgáltatták ki neki, ámbátor ismételten és pedig heves fenyegetések mellett követelte a többieket is. Ezeket azonban a Percyek sajátjoknak és jogos zsákmányoknak tekintették és indulatukban megfogadták Worcester tanácsát, ki mindig a gyűlölet és egyenetlenség szításán fáradozott; a királyhoz mentek Windsorba és azt kivánták tőle, hogy váltságpénzzel vagy más módon szabadítsa ki Edmund Mortimert Glendower rabságából. A királyra igen alkalmatlan volt e kivánság, mert épen legérzékenyebb oldalán érinté; hiszen ez Edmund March Roger gróf fia és Lady Philippa unokája volt, ez pedig leánya Clarence Lionel herczegnek, III. Edvárd harmadik fiának; és mikor Richard király Irlandba ment, őt kiáltották ki az ország és a korona örökösévé, nagynénjét Eleonorát pedig Lord Percy vette feleségűl. Azért a király nem vehette nyugodtan, ha valaki ezen család javára szólalt fel, s azt felelé, hogy March gróf nem az ő szolgálatában esett foglyúl, hanem készakarva nem állt ellen Owen Glendowernek, és azért nem akarja sem kiváltani, sem támogatni. A Percyek nem csekély haragra gyuladtak ez álnok kifogás fölött, és Hővér Henrik nyiltan mondá: Lássátok, a korona örököse meg van rabolva jogától, és a rabló mégsem akarja kiváltani őt azzal, a mi az övé. A Percyek távoztak és többé nem gondoltak másra, mint Henrik király letételére, hogy helyében Edmundot ültessék a trónra. Ezalatt Edmund vagy megúnva a fogságot, vagy halálfélelemből vagy más okból ráállt, hogy Owen Glendowerrel szövetkezzék a király ellen és nőül vegye leányát. Ekkor a Percyek is szövetségre léptek Glendowerrel. Megbizottaik által a bangori főesperes házában felosztották maguk közt az országot, s erről hármas okiratot állítottak ki és pecsételtek meg, oly értelemben, hogy egész Anglia délkeletre a Severntől és Trenttől March grófnak jusson, egész Wales és a Severntől nyugatra eső tartományok Owen Glendowernek, a többi pedig a Trenttől éjszakra Lord Percynek.
Mint némelyek mondják, ezt egy balga jóslatban való hitből tették, mely szerint Henrik király az Istentől megátkozott vakondok volna, ők hárman pedig a sárkány, oroszlán és farkas, melyek az országot megosztanák maguk közt. Henrik király, kinek a szövetségről sejtelme sem volt, háborúra készült Wales ellen. Effelől tudósítást nyervén Worcestertől, Northumberland és fia egész seregöket megindíták és a skótokat, kiket Homeldonnál fogságba ejtettek, frigytársakul nyerék, Douglas grófnak Berwick városát és Northumberland egy részét, a többi skót lordnak nagy földbirtokokat és uradalmakat igértek. És így egy nagy csapat jól fölszerelt skót csatlakozott hozzájok, a zsákmány és bosszú vágyától vezetve.
Hogy tetszetős színt adjanak ügyöknek, a Percyek a yorki érsek Richard Scroop tanácsára egy egész sor czikkelyt állítottak össze, melyek sok nemesnél és más országos rendeknél elfogadtatást találtak, és nekik a tényleges segítség sok ígéretét szerezték meg. De midőn kenyértörésre került a dolog, a legtöbben cserben hagyták őket. Miután az összeesküdtek nyilvánosságra hozták szándékukat, Percy Henrik, bízva Owen Glendower, a March grófok és mások támogatásában, gyorsan munkához akart látni és hadsereget állított fel Cheshireben és Walesben. Worcester gróf, ki a walesi herczeg nevelését vezette s egész addig Londonban tartózkodott, titokban elillant a herczeg házából és Staffordba ment unokaöcscséhez, hogy vele együtt vezesse a készüléseket. Northumberland betegsége miatt nem egyesülhetett velök, de megigérte, hogy felgyógyulása után lehető gyorsan hozzájok csatlakozik.
Nyilatkozatokat bocsátottak ki, melyekben saját személyök biztosítását és a kormányzat javítását jelenték ki egyetlen czéljokul. Vádolták a királyt, hogy az ország védelmére szedett adókat lelkiismeretlenűl eltékozolta, és panaszkodtak, hogy őt a rágalmak elfogulttá tették irántuk és nem találhatnak nála igazságot, bármily készek volnának peerjeik biróságának alávetni magukat. A király viszont nyilvános iratban válaszolt, csodálkozását fejezve ki ily vádak fölött, mivel megdönthetetlenűl be tudja bizonyítni, hogy Northumberland gróf és Lord Percy kapták legnagyobb részét a rendektől a határok védelmére megszavazott összegnek; arra nézve is biztosítást adott, hogy mindketten veszedelem nélkül megjelenhetnek előtte az állítólagos rágalmak ellen igazolni magukat.
De ellenségei el voltak határozva vállalkozásuk kivitelére és Shrewsbury felé indultak, hol Owen Glendowerrel és a walesiekkel reméltek találkozni; mindenütt, a hol átvonultak, azt hiresztelték, hogy Richard király még életben van és jelenleg Chesterben tartózkodik, hogy az alkalmas pillanatban előlépjen. Henrik király, kit a skót March gróf mindenről értesített és gyors cselekvésre szólított fel, hirtelen hadsereget toborzott, és oly sietve haladott előre, hogy Shrewsbury előtt szemben állt ellenségeivel, mielőtt ezek csak sejtették volna jövetelét. Felhagytak most Shrewsbury város megrohanásának tervével, és Lord Percy, mint nagy vitézségű vezér, tisztjeit és katonáit harczra buzdítá, mivel a dolog azon pontig jutott, hol másképen már ki nem egyenlíthető. „Ez a nap, mondá, mindnyájunkat nagy tisztességhez fog juttatni, vagy ha elbukunk, megmenteni a király gyűlöletétől és kegyetlenségétől; mert ha férfiak vagyunk, a mint illik, inkább legyen kedvünkre a haza javáért harczban esni el, mint gyáva félelemből tovább folytatni életünket, melyet az ellenség ítélete később úgyis el fog venni.”
Az egész sereg, mely 14,000 főből állt, megigérte, hogy vele harczol és vele hal meg. A Percyek részén álltak, mint hadseregök tisztjei, a skót Douglas gróf, Kinderton báró, sir Hugh Browne és sir Richard Vernon, sok más derék és bátor lovaggal. Mialatt a két sereg szemközt állt egymással, Worcester és Percy lordok Caiton Tamás és Salvain által Henrik királyhoz küldték a fentemlített czikkelyeket, melyekben őt nyilvánvaló hitszegésről vádolták, mert esküje ellen magához ragadta a koronát és királyi méltóságot, Richard királyt elfogta, lemondásra kényszerítette s végűl megfosztotta életétől. Sok egyebet is róttak fel bűnéül, mint törvénytelen adók behajtását, az országos törvények és szokások megsértését, és hogy semmit sem tett March grófnak a fogságból való megszabadítására. Mindezt magukra vállalták, hogy mint a jog védői és ápolói be fogják ellene bizonyítni, a mint ezennel az egész világ előtt kijelenték.
Midőn Henrik király elolvasá a czikkelyeket s a hozzájok csatolt kihívást, azt válaszolá a követeknek, hogy kész a kard élével a csatában bizonyítni be ügyök rosszaságát s feltűntetni hazug voltát; nem is kétkedik, hogy Isten oltalmazni fogja jogát a hűtelen és hitszegő árulók ellen. Korán reggel a legközelebbi napon, mely Mária Magdolna vigiliája volt, mindkét részen csatarendbe állították a csapatokat, és mialatt a katonák a harczi jelt várták, a király a Percyekhez küldé a shrewsburyi apátot és a titkos pecsét egy titkárát, hogy bocsánatot kínáljon nekik, ha méltányos egyezkedésre lépnek. Lord Percy meg akarta hallgatni a király ajánlatát s elküldte nagybátyját Worcestert, hogy a királynak elmondja fölkelésök okait és sérelmeik orvoslását kivánja. Beszélik, hogy a király minden méltányos kivánságba beleegyezett és jobban leereszkedett, mint állásához illett volna; de Worcester gróf unokaöcscsének mindennek ellenkezőjét mondta és szivét még inkább elkeserítette a király ellen. És mikor a trombiták felharsantak, a király csapatai „Szent György!”, ellenségeik „Espérance Percy!” kiáltással dühösen összecsaptak, az ijászok nyilzáport küldtek elleneikre és sokan elestek, hogy többé föl ne keljenek.
A skótok, kik Percy előhadát képezték, bosszút akartak állni az angolokon régi bántalmaikért, és a király előhadát Stafford gróf vezérlete alatt oly hevesen támadták meg, hogy visszavonulásra kényszeríték és csaknem áttörték az ellenség csatasorát. A walesiek is, kik eddig erdőkben, hegyek és mocsárok közt lappangtak, segítségökre siettek a Percyeknek. De a király mindenütt jelen volt, hová övéinek szüksége hívta; friss csapatokat vezetett elő és a harcz hevesebben tört ki, mint azelőtt. E pillanatban Lord Henry Percy és Douglas gróf a királyi csapatok sűrű nyilzáporán keresztűl a király közelébe hatoltak s lándsákkal és kardokkal oly hevesen támadtak reá, hogy a skót March gróf, a ki kiismerte szándékukat, eltávolítá a királyt a csatatér e részéről, és valóban életét mentette meg ezáltal, mert a két lord mindenkit levágott, a ki a királyi zászló körűl volt, mint Stafford grófot; a zászlótartót is megölték, sir Walter Bluntot.
A walesi herczeg e napon derék ifjú lovag módjára állt atyja oldalán, mert ámbár csakhamar megsebzé arczát egy nyíl, úgy hogy a kiséretében levő nemesek el akarták vezetni a csatatérről, nem engedte ezt, nehogy eltávozása félelmet idézzen elő a csapatoknál, és nem gondolva sebével, a leghevesebb harczban ott maradt és buzdítá embereit, a hol szükség volt rá. A harcz három hosszú óráig tartott, a nélkül, hogy eldőlt volna, míg végre a király „Szent György, diadal!” kiáltással áttörte az ellenséges csatasort, és oly messze előre hatolt, hogy, mint némelyek beszélik, Douglas gróf földhöz vágta és ez alkalommal megölte sir Walter Bluntot más hárommal, kik a király ruháját és viseletét öltötték magukra, a midőn fel is kiáltott: „Isten tudja, mint nő ki e sok király, mint gomba a földből!” A királyt ismét fölemelték, és még több bátor hadi tettet vitt végbe, mert azt mondják, hogy azon a napon saját kezével harminczhat ellenséget ejtett el. Példáján felbuzdulva övéi hősileg harczoltak és elejtették a Hővér melléknevű Percy lordot. Szóval a király ellenségei vereséget szenvedtek és megfutamodtak; futás közben Douglas gróf egy meredekről leesett, és oly erősen megsérült, hogy üldözőinek kezébe jutott; de bátorsága jutalmául a király szabadon bocsátá. Worcester gróf is fogságba került, mindezen bajok szítója és izgatója, sir Richard Vernonnal, Kinderton báróval és másokkal együtt. A rákövetkező hétfőn (a csata szombatra esett) Worcestert, Vernont és Kindertont elítélték és lefejezték, a gróf fejét Londonba küldték és ott kiállították a hídon……
Ez a történeti anyag, melyből Shakspere drámája épült. Fölösleges a különbségre mutatni, melyet a nyers anyag és a kész épület között mindenki felismer hosszas magyarázatok nélkül is. Ugyanezt mondtuk és mondhatjuk Shakspere minden darabjáról, ha eredeti anyagjával összevetjük; mindegyikre alkalmazható az elhasznált, de mindig igaz metaphora, mely szembe állítja egymással az egyik oldalon a nyers és idomtalan köveket, a másikon a művészi alkotású palotát, magas bolthajtásaival, arányos termeivel, melyek élő, igaz, természetes alakok ragyogó csapatjától nyüzsgenek. De talán egyikben sem fordított a költő oly nagy gondot alakjainak megválogatására és csoportosítására, sehol másutt nem pazarolta oly bőkezűen az igaz jellemzés legkülönbözőbb szineit, sehol másutt nem ékesítette fel rokonszenvének vagy humorának drágább köveivel. Ime mindenek közűl kiválva elénk tűnik a költő kedvencz hősének, Henrik herczegnek alakja, úgy a mint a néphagyomány fenntartotta s a költő szeretetének egész melegségével, képzelmének egész erejével kiszinezte: az ifjú erő szilaj teljességében, csillogó humorával és férfias komolyságával, fiatalos kicsapongásaiban méltóságosan, durva hüvelye alatt mély és gazdag kedélylyel, szilaj daczczal és gyermeteg megadással; fölpezsdülő vérének legnagyobb tévelygései, az őserejű ifjúság legrikítóbb balgaságai között soha el nem homályosuló józan eszével, egészséges ítéletével, megragadó és megható igazsággal és egyszerűséggel, szemünk előtt haladva végig fejlődésének egész lépcsőzetén; vele szemben a hővérű Percy, a középkori lovagi arisztokraczia eszménye, kielégíthetetlen tettvágygyal, olthatatlan becsvágygyal; bátorságában, nyerseségében, humorában, őszinteségében, becsületérzetében Henrik herczeghez hasonlóan, kinek a költő a párhuzam kedvéért kortársává is teszi, ámbár a történelem tanúsága szerint a herczeg atyjával volt egykorú. De van közöttük egy nagy különbség, mely az egyik diadalát s a másik elbukását lélektanilag igazolja, s e különbség az, hogy Percyben nincs meg az ész nyugodt megfontolása, mely a szenvedély hevét megzabolázza s a jóban-rosszban egyaránt szükséges mérséklet korlátai között tartja. Az ő elbukásában is nyilvánúl Shakspere életbölcsészetének alapja, hogy az embernek mindenben a bölcs mérséklet szabályát kell követnie, s az egyén ösztönét alárendelnie az összeség czéljának, a kötelességnek.
E természetes, nemes, magasan kiváló alakok körűl ott látjuk csoportosulni a politika hideg, számító embereit, kiknek eszménye a siker, s kiknek lelkiismerete nem épen megbízható. Ott van az okos, ravasz, határozott, önmagán uralkodni tudó király, hideg mosolyával, mindent átható éles tekintetével; vele szemben Worcester, Percy lelkiismeretlen nagybátyja, az önző és csak saját érdekét szolgáló Northumberland, a felfuvalkodott, képzelődő, zavaros fejű Glendower, és mindezek körűl keresztűl-kasúl száguldozva a herczeg korhely pajtásai, e tomboló, vidám, haszontalan banda, az emberi sülyedésnek, az állati ösztönök felülkerekedésének legkülönfélébb fokozatait tűntetve fel a humor csillogó verőfényében, s mindnyájok élén a pohos vén lovag, a világ összes komikus költészetének legremekebb alkotása, az ős Silenos eszméjének legigazabb és legelevenebb megtestesülése, Falstaff.
Falstaff alakja és neve typikussá vált, a költők utánozták, Erzsébet királynő oly nagy mulatságát találta benne, hogy kivánságára Shakspere a „Windsori víg nők”-ben újra felléptette, mint szerelmest; több költő összeállt s 1600 körűl kiadta Falstaff életrajzát, sőt a vallási villongás is megragadta a korhely vén lovag alakját s a katholikusok sir John Oldcastle, az eretnek lord Cobham alakjára véltek benne ismerni. Ez az Oldcastle név különben előfordul egy Shakspere előtti drámában, melynek czíme „The Famous Victories of Henry the Fifth” (V. Henrik híres győzelmei). E különben idomtalan és durva munka V. Henrik egész történetét magában foglalja, úgy mint trónörökösét és úgy mint királyét is, tehát annyi anyagot, mely Shaksperenek három drámára szolgáltatott tárgyat. Szerzője ismeretlen; annyi bizonyos, hogy 1588 előtt keletkezett. Ebben is megvan a komoly és humorisztikus jelenetek párhuzamos haladása, s hogy Shakspere ismerte e darabot, kitűnik abból is, hogy nehány nevet átvett belőle, mint Eastcheapet, s a herczeg kisérői közűl Ned és Gadshill neveit. De más hasonlóság nincs ez ügyetlen, laza munka és Shakspere remekműve közt, s névszerint a szellemtelen, otromba Oldcastle és a humor királya, Falstaff, legfölebb abban hasonlítnak egymáshoz, hogy amaz is kövér. Shakspere IV. Henrik második részének epilogjában tiltakozik is e két alak jogosulatlan összekeverése ellen. „Ha nem terhelétek túl magatokat kövér eledellel, alázatos szerzőnk folytatni fogja e történetet s abban sir John Falstaffot is. … Az után, a mint tudom, Falstaff izzadásban hal meg, ha ugyan szigorú ítéletetek már meg nem ölte: mert Oldcastle úgy halt meg, mint vértanú; de ez nem olyan ember.” Ebben egyszersmind tiltakozás van az ellen is, hogy a vallási polémia felhasználta Falstaff alakját s a „fehérszakállú sátán” vonásaiban a fentemlített Oldcastlera akart ismerni.
Magyarúl IV. Henrik több fordításban került színre a nemzeti színházban. 1855-ig Matisz Pál és Egressy Gábor, 1858-tól csupán Egressy Gábor neve alatt fordult elő. A Kisfaludy-társaság teljes Shakspere-kiadásában Lévay József fordításában jelent meg, s ugyanezt fogadta el legújabban a nemzeti színház is.
