I. SZÍN.
Ki áll őrt a kapun? Hé! hol van a gróf?
Kit mondjak, hogy ki ön?
Jelentsd a grófnak, |
A gróf |
Zörgetni ajtaján, majd válaszol.
Northumberland jő.
Im itt jön a gróf.
Mi hír, Bardolph! Most minden pillanat
Egy harczi tény szülőjévé lehet.
Szilaj napok! A pártdüh, mint a ló, mely
Tüzelő tápszerrel élve, elragad,
S útjába’ mindent eltipor.
Nemes gróf, |
Adná az ég, hogy jót.
Szivem szerint jót. |
Fiad szerencséjétől hirtelen
Elhulla Henrik, és a Bluntokat
Douglas ölé meg. János herczeg és
Westmoreland, Stafford elfutottanak,
S Monmouth Henrik kövér tulokja, sir John
Fiadnak foglya. Oh! ilyen nap, így
Harczolva, üldve s így megnyerve, nem
Volt még, korunk dicsőitéseül,
Caesar előnye óta.
Honnan e hír?
Láttad a harczmezőt? Shrewsburyból jössz?
Azzal beszéltem, ki onnan jöve,
Egy jó nevű s hírű lovag, ki mind
Valónak állitotta ezt a hírt.
Itt jő szolgám, Travers, kit hír után
Kémlelni még kedden küldöttem el.
Mellette száguldék út közben el,
És biztosabbat ő se hoz bizony,
Csak a mit énutánam mondhatand.
Travers jő.
No hát, Travers, mi jó hír jön veled?
Engem sir John Unfrevile viszakülde
Kedves hirekkel, s jobb levén lova,
Megelőzött. Utána egy nemes,
Vágtatva, csaknem elfuladva jött
S nálam pihenteté fáradt lovát.
Az útat kérdezé Chester felé,
S én tőle, hogy mi hír Shrewsburyban.
Azt mondta, elbukott a lázadás
S az ifju Percy Henri vére hült.
Ezzel fölkantározta gyors lovát,
S előre nyulva rajta, a szegény
Állatnak reszkető véknyába vágta
Sarkantyuját gombjáig; úgy rohant,
Hogy nyelni látszott útját és tovább
Szónak sem állott.
Oh! beszéld csak újra.
Mondá, hogy Percy Henri vére hült;
Hővérből Hült-vér! És a lázadás
Rosszúl ütött ki!?
Mondhatom, mylord! |
Becsűletemre! a lordságomat
Teszem föl egy szalagra: hagyjuk ezt.
Miért adott hát Travers úti társa
Oly pontos hírt a veszteség felől?
Ki? |
Melyen lovaglott, csente, és csak úgy
Beszélt találomra. Im a közelb hír.
Morton jő.
Czímlap gyanánt ez ember homloka,
Gyász költemény értelmét hirdeti.
Ép ilyen a part, melyen a dühös
Hullám a pusztulás nyomát hagyá.
Shrewsburyból jösz-é, Morton? beszélj.
Shrewsburyból futok, mylord, hol az
Undok halál legszörnyübb arczot ölte,
Rémitni pártunkat.
Hogy van fiam s öcsém?
Remegsz; utadról hívebben beszél
Nyelvednél a sápadt szin arczodon.
Ily ember, ily bágyadt, lélektelen,
Ily bus, keserves, holttekintetü,
Lebbentheté föl éjfélkor Priam
Leplét, óhajtva néki mondani,
Hogy Trója lángba’ van: s Priam előbb
Találta a tüzet, mint ő a szót.
Percym halálát én is így előbb,
Semmint te szólnál. Azt vágysz mondani:
Im ezt meg ezt tevé fiad s öcséd,
Így víva Douglas! – hogy sovár fülem’
Hős tetteikkel tömd be; ámde végre,
Hogy ezt valóban is betömd, eme
Magasztalást elfúvod egy sohajjal,
Mondván: Öcséd, fiad, mind elveszett.
Életbe’ van Douglas; öcséd is él még,
De hajh! nemes fiad –
Nos, ő halott! |
Ki attul fél, mit tudni nem szeretne,
Ösztön szerint olvassa más szeméből,
Hogy a mitől félt, megtörtént. Beszélj!
Mondd azt uradnak, hogy sejtelme csal:
E meghazudtolás kedves nekem,
S dússá teendelek bántalmadért.
Nagyobb vagy, semhogy ellenmondanék.
Igaz sejtelmed s félelmed való.
De mégse, mégse mondd, hogy Percy holt.
Látom szemedből a gyász vallomást.
Rázod fejed’, s veszély, vagy bűn előtted
Valót beszélni. Mondd, ha elesett.
Nem sért a nyelv, mely holtnak mondja őt.
Az a bünös, ki holtakról hazud,
Nem a ki holtat élőnek nem állit.
De gyászos ujság első hírnökének
Rossz hívatása van, s előbb-utóbb
Úgy hangzik nyelve, mint egy bús harang, mely
Elköltözött barátunkról beszél.
Fiad’ halottnak én nem tarthatom.
Fáj, hogy el kell hitetnem véletek,
Mit bár ne láttam volna meg soha;
De e szemek látták őt vériben,
Pihegve és bágyadtan állva ellen
Monmouth Henriknek, a ki gyors dühvel
Sujtotta földre a nem csüggedő
Percyt, ki többé nem kelt élve föl.
S midőn halála híre szétfutott
Annak, ki táborában szellemével
Tüzet fuvalt a bárgyu pórba is:
Sergében elvevé tüzét, hevét
A legbátrabbnak is: mivel csupán
Aczéla edzte volt párthíveit;
S midőn ez, egyszer nála megtörött,
Mindnyájan összehajlottak, miként
A tompa, súlyos ón, vagy mint az a tárgy,
Mely önmagába’ súlyos, s hirtelen
Röpül, ha kénytetik: így emberink,
Hővér elestétől nyomatva, úgy
Megkönnyitették a súlyt félelemmel,
Hogy nyil se száll gyorsabban czél felé,
Mint harczosink menekvő czéllal a
Térről futottak. Ekkor a nemes
Worcester csakhamar foglyúl esett,
S a vérengző Douglas, e lángoló skót,
Ki fürge fegyverével a király
Hasonmását háromszor ölte meg,
Csüggedni kezde, s enyhitette így
A megszaladtak szégyenét, s mivel
Futásában remegve megbotolt,
Elfogták. Az egésznek vége az,
Hogy a király győzött, és gyors hadat
Küldött ki immár ellened, mylord,
Az ifju Lancaster és Westmoreland
Vezérletében. Én ennyit tudok.
Gyászolni ezt elég időm leszen.
Gyógyszer van a méregben: és e hír,
A mely, ha ép volnék, megrontana,
Szintúgy üdit most, hogy beteg vagyok.
S mint a szegény, kinek láztól gyötört
Csuklói, bénitott horgok gyanánt,
Függnek alá az élet terhitől,
Egy-egy erős rohamra, mint a tüz,
Kipattan őre karjából: azonkép
Fájdalmiban elgyöngűlt testem is,
A szenvedéstől megragadva, most
Háromszoros lesz. El hát, gyönge mankó!
Most pikkelyes keztyű, aczélcsuklókkal
Boritsa e kezet. El, kór kötőlék!
Mert gyönge véde lennél ím e főnek,
A melyre győzelemben ittasult
Fejdelmek ütnek. Halántékimat
Érczczel köritsük. Hadd közelgjen aztán
A rémes óra, mit dacz és idő hoz,
Tombolni vén Northumberland felett.
Csókolja egymást ég s föld! a folyam
Lépjen ki medriből! haljon ki a rend!
S többé ne légyen szinpad e világ,
Hol a viszály unott szinműve foly.
Uralkodjék minden kebelben az
Elsőszülött Kainnak szelleme,
Hogy így, ha minden sziv vér-útra lép,
A szörnyü játék végződjék be és
A holtakat homály temesse el.
E szenvedélyes hév megárt, mylord.
Becsérzeted’ ne foszd meg az eszélytől.
Ragaszkodó társidnak élete
Fönléteden függ, mely aláhanyatlik,
Ha rajtad így dúl a bősz szenvedély.
Számot vetél a harczczal, mérlegelted
A vak esélyt, mielőtt kiadtad e szót:
Lépjünk a sikra! Sejtetted, hogy a
Csapások közt eleshetik fiad,
S hogy vészes útja egy mélység fölött visz,
Hol inkább elbukik, mint átkelend.
Jól tudtad azt, hogy teste a sebekre
Fogékony, és hogy izgult szelleme
A legsürübb veszélybe vonja őt;
És mégis azt mondád: Eredj! s ezen
Határzatodnak semmi félelem
Nem vethetett korlátot. Most megtörtént.
Mi mást hozott e merész vállalat,
Mint a mit úgyis egyre sejtheténk?
Mi, kikre sulyosúl e veszteség,
Tudtuk, hogy oly vészes habon vagyunk,
Melyről menekni kétes koczka lesz;
De mégis mertünk s a magas dijért
Föl sem vevők a rémitő veszélyt.
S bár most elessünk, újolag merünk.
Föl, föl! tegyük rá éltünket, javunkat.
Nagy ideje! mert én, tisztelt uram,
Biztosnak hallom, és szavam való, hogy
A yorki érsek feltámadt erős
Fegyverzetű haddal: s oly férfi ő, ki
Kettős bilincscsel vonja hiveit.
Fiad csupán csak testet, árnyakat
És ember-képeket vitt a csatába,
Mert elkülönzé e szó: lázadás,
Tettöknek működését szellemöktől,
Így undorral s kénytetve harczolának,
Mint a ki gyógyszert vesz s csak fegyverök
Volt részünkön, de lelkök, szellemök
Úgy megfagyott e szóra: lázadás,
Miként tóban a hal. De most az érsek
Vallássá tette már a felkelést,
S mert szándokát hűnek, szentnek hiszik,
Mellette vannak test s lélek szerint.
Richard királynak a Pomfret kövéről
Vakart vérével táplálgatja ő
A fölkelést, mondván, hogy im ez ügy
Az ég ügye, s hogy véres tartományt jár,
Mely élteért nyög Bolingbroke alatt.
Nagy és kicsiny buzog követni őt.
Előbb is tudtam ezt; hanem valóban
Kitörlé lelkemből a szenvedés.
Jertek! s a biztosság meg a boszu,
Legjobb útját fontolja meg kiki.
Bocsássatok felhívást, hírvivőket,
S vonjunk párthíveket magunkhoz hirtelen.
Kevés van még, pedig most kéne végtelen! | (Mind el.) |