IV. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

London. Szoba a „Vadkanfő”-höz czímzett kocsmában Eastcheapben.
Két Pinczér jő.
1. PINCZÉR.
Mi az ördögöt hoztál? John-almákat?
Tudod, hogy sir John nem szenvedheti a John-almát.
2. PINCZÉR.
Igazad van. Egyszer a herczeg egy tál John-almát tett elébe, s azt mondta neki: „Ime, itt van öt darab sir John;” azután kalapját levéve szóla: „ajánlom magamat ezen hat darab száraz, gömbölyű, régi, fonyorodott lovagnak.” Szívig sérté ez őt, de már elfeledte.
1. PINCZÉR.
No, teríts föl; rakd oda ezeket; s nézz utána, ha előkeríthetnéd a Csusza bandáját: Vászon leányasszony igen szeretne egy kis zenét. Gondoskodjál. A szoba, melyben vacsorálnak, igen meleg. Mindjárt itt lesznek.
2. PINCZÉR.
Hé, a herczeg meg Poins is ide fognak érkezni; kabátot és kötényt tőlünk öltenek magokra. De sir Johnnak nem szabad ám erről tudnia; Bardolph rendelte így.
1. PINCZÉR.
A mennykőbe! hisz itt gyönyörű mulatság, pompás tréfa készül.
2. PINCZÉR.
Utána nézek, ha Csuszát föllelhetném.(El.)
Kocsmárosné és Vászon Dorottya jönnek.
KOCSMÁROSNÉ.
Valóban, édes lelkem, úgy látszik, maga most kitűnő tomporaturában van; pulsátusa oly extrapompásan ver, a mint csak kivánható; szine pedig, mondhatom, oly tulipiros, mint a basarózsa. Bizonyosan sok édes aszút ivott; az csodamódon átható bor, befutja a vért, mielőtt észrevennők. Nos, hát hogy érzi most magát?
DOROTTYA.
Jobban, mint előbb. Hm!
KOCSMÁROSNÉ.
No ez jó; a jó szív aranyat ér. Ime itt jő sir John.
Falstaff dalolva jő.
FALSTAFF.
„Midőn Arthur az udvarnál” – Vigyétek ki az éji edényt. – „S derék király vala.” Hogy vagyunk, Dori kisasszony?
KOCSMÁROSNÉ.
Szorongásban szenved; abban bizony.
FALSTAFF.
Mint egész neme: ha az ember nem szorongatja őket, mindjárt szenvedők.
DOROTTYA.
Ejnye, gyalázatos fuvó, hát így vigasztal ön engemet?
FALSTAFF.
Maga fúj engem ily kövérre, Dori.
DOROTTYA.
Én fújom! Fújja biz a falánkság, meg a nyavalyák, de nem én.
FALSTAFF.
Ha a szakács segít előidézni a falánkságot, magok meg, Dori, segítenek előidézni a nyavalyákat, s mi magoktól kapjuk, Dori, magoktól kapjuk, azt már engedje meg, édes lelkem, azt engedje meg.
DOROTTYA.
Igen, tőlünk lánczainkat és ékszereinket.
FALSTAFF.
„Gallért, gyöngyöt, kalárist.” Mert tudja, a ki vitézűl szolgál, sántán jő vissza; a ki vitézűl tör be a résen dárdájával, vitézűl viszi azt a borbélyhoz; a ki vitézűl rohan a töltött ágyúra –
DOROTTYA.
Kösse fel magát, ronda süldisznó, hogy is kösse fel magát!
KOCSMÁROSNÉ.
Biz Isten, szokássá vált már magok között soha sem találkozni a nélkül, hogy egymással ne pöröljenek. Igazán oly harczosak, mint két pirított száraz kenyérszelet: nem tűrheti egyik a másiknak fogyatkozásait. Hej, csillagom! egyiknek tűrnie kell, s ez az egyik mindig csak maga, mert maga a gyöngébb edény, mint mondani szokták, az üresebb edény.
DOROTTYA.
Hogy tűrjön gyenge, üres edény egy ily roppant teli bödönt? Hiszen egy egész rakat bordeauxi kelme van testében; hajót se látunk azzal jobban megrakva. Jer, kibékülök veled, Jankó. Háborúba mégy; s látlak-e többet, vagy soha, arra senki se gondol.
Pinczér visszajő.
PINCZÉR.
Uram, Pistol zászlótartó ott lent van s szólni akar önnel.
DOROTTYA.
Kötélre a hetvenkedő gazemberrel! Ide ne bocsásd; az a legszájasabb pimasz egész Angliában.
KOCSMÁROSNÉ.
Ha hetvenkedik, be ne bocsásd. Nekem szomszédimmal együtt kell élnem, nincs szükségem hetvenkedőkre. A jó emberek előtt jó hírem nevem van. Zárjátok be az ajtót; ide afféle hetvenkedők ne jőjenek. Nem úgy éltem eddig, hogy itt most hetvenkedést engedjek. Zárjátok be az ajtót.
FALSTAFF.
Hallod, hé, korcsmárosné!
KOCSMÁROSNÉ.
Tűrtesse magát, sir John, ide ugyan semmi hetvenkedő be nem lép.
FALSTAFF.
De hallod, hisz az az én zászlótartóm.
KOCSMÁROSNÉ.
Lári-fári, sir John; azt nekem ne mondja; hetvenkedő lótartó be nem fog lépni küszöbömön. A minap Ösztövér komiszáros úr előtt voltam, s a mint azt mondta – csak most a múlt szerdán történt – „Fürge szomszéd” – azt mondja, ott volt a papunk, Némafi úr is – „Fürge szomszéd” – azt mondja – „csak rendes embereket fogadjon, mert” – azt mondja – „maga rossz hírben áll;” – s azt is elmondhatom, mért mondotta ezt, „mert” – azt mondja – „maga becsületes asszony s mindenki jól gondolkozik felőle, azért jól nézze meg, minő vendégeket fogad; ne fogadjon” – azt mondja – „holmi hetvenkedő ficzkókat.” Nem is bocsátom én be. Maga is keresztet vetett volna magára, ha hallotta volna, mit mondott. Nem, nincs szükségem hetvenkedőkre.
FALSTAFF.
Nem hetvenkedő az, kocsmárosné; szelíd, jó madár az, hidd el. Oly szépen megsimogathatod, akár egy agarat; nem hetvenkedik ő egy pulyka ellen sem, ha ez tollait ellenállásra berzeli. Hívd fel, pinczér.
KOCSMÁROSNÉ.
Jó madárnak mondja! No hiszen becsületes ember előtt nem zárok én ajtót, nem a jó madár előtt se; de a hetvenkedést ki nem állhatom. Bizonyomra mondom, rosszúl vagyok, ha valaki azt mondja: hetvenkedő. Tapintsák, uraim, mint reszketek; nézzék, való igazat mondok.
DOROTTYA.
Úgy van, kocsmárosné.
KOCSMÁROSNÉ.
Úgy-e? Igen, valóban úgy van! Mintha nyárfalevél volnék. Ki nem állhatom a hetvenkedőket.
Pistol, Bardolph s Apród jönnek.
PISTOL.
Jó napot, sir John!
FALSTAFF.
Hozott Isten, Pistol zászlós. Jer, Pistol, megtöltelek egy pár pohár borral, lődd aztán a töltést kocsmárosnémra.
PISTOL.
Két golyóval fogok rá lőni, sir John.
FALSTAFF.
Dejszen, nem fogja őt a pisztol, nehezen fogsz neki ártani.
KOCSMÁROSNÉ.
Eh! nem kell nekem se töltés, se golyó. Senki kedveért nem iszom én többet, mint a mi elég.
PISTOL.
Akkor magára lövöm a töltést, Dorottya leányasszony.
DOROTTYA.
Rám lövi? Ide vele no, rühes, pimasz! Mit! Nyomorúlt, alávaló, hitvány, csaló, ingtelen kölyök. Pusztulj, te gyalázatos gézengúz, pusztulj. Én az urad falatja vagyok.
PISTOL.
Ismerem én magát, Dorottya.
DOROTTYA.
Eltakarodjál, zsebmetsző gazember! te rút zsebtolvaj. E borra mondom, penészes pofádba merítem késemet, ha velem bicskázni próbálsz. Eredj, te sörnyelő czudar, te ütött-kopott komédiás, te! – Ugyan, kérlek, sir, mióta? No’lám! Két csillagrojt van a vállán. Tyhű!
PISTOL.
Ezért legyilkolom a gallérát.
FALSTAFF.
Hagyd abba, Pistol. Nem akarnám, hogy itt sülj el. Csappantsd el magadat a mi társaságunktól, Pistol.
KOCSMÁROSNÉ.
Ne, kedves Pistol kapitány; ne itt, édes kapitány.
DOROTTYA.
Kapitány? Oh átkozott aljas csaló, nem szégyenled, kapitánynak hivatni magadat? Ha a kapitányok úgy gondolkoznának, mint én, kibotoznának innen, hogy nevöket felveszed, mielőtt megérdemlenéd. Kapitány, te? Te csavargó! Hát miért? Hogy egy nyomorúlt szajha gallérát széttépted a bordélyházban? Ő kapitány! Kötélre a gazemberrel. Penészes, főtt szilvával és száraz lepénynyel él: s kapitány! E gaznépek oly gyűlöltté fogják tenni a kapitány szót, mint minő a „megnyomás” szó, a mely derék, jó szó volt, míg értelmét el nem csavarták. Azért bizony bele tekinthetnének e dologba a kapitányok.
BARDOLPH.
Eredj le no, kérlek, jó zászlótartó.
FALSTAFF.
Ide hallgass, Dori.
PISTOL.
Azt nem teszem. Valamit mondok, Bardolph káplár: szeretném széttépni! Meg is boszúlom rajta magamat.
APRÓD.
Kérlek, eredj le.
PISTOL.
Előbb elátkozom őt a pokol átkos tavára, az alvilági mélységre, Erebussal s a rémítő kínokkal együtt. Horgot ide, meg zsineget, azt mondom. El, el, ebek! El, ti végzetek! Nincsen-e itt Iréne?
KOCSMÁROSNÉ.
Kedves Pisel kapitány, kérem, csendesedjék. Már valóban késő az idő: juhászítsa haragját.
PISTOL.
Az ám a tréfa! Hát igás lovak
És Ázsiának elnyúzott gebéi,
Melyek csupán harmincz mértföldnyire
Futhatnak egy nap, Caesarokkal és
Kannibalokkal s trójai görögökkel
Mérkőzzenek? Nem! Inkább Cerberus
Átkozza el s dörögjön rá az égbolt.
Mit háborognánk ilyen semmiért?
KOCSMÁROSNÉ.
Lelkemre, kapitány, ezek igen kemény szavak.
BARDOLPH.
Távozzál, édes zászlótartó, mert még ütlegelés válik belőle.
PISTOL.
Dögöljön az ember, mint az eb; annyi a tallér, mint a gombostű-fej. – Nincs itt Iréne?
KOCSMÁROSNÉ.
Szavamra mondom, kapitány, olyas valaki nincsen itt. No, eszem adta! hát azt hiszi, eltagadnám? Legyen nyugton, az Istenért.
PISTOL.
Egyél hát, s légy kövér, szép Calipolis!
No, adjatok bort!
Si fortune me tormente, sperato me contente.
Féljünk az ágyutól? Nem! Hadd dörögjön!
Bort adjatok, s te, kedves, itt feküdj’.(Kardját leteszi.)
Végin vagyunk? Nincs még et caetera?
FALSTAFF.
Pistol, csendesen akarnék lenni.
PISTOL.
Csókolom az öklödet, kedves lovag. Mit? Hát nem együtt lesegettük-e a gönczöl szekeret?
DOROTTYA.
Ugyan lódítsátok le már a lépcsőkön. Ki nem állhatom az ily szájas gazembereket.
PISTOL.
Lódítsátok le a lépcsőkön? Ej! Láttam én már karón varjút.
FALSTAFF.
Dobd le csak, Bardolph, mint egy játékpénz-darabot. Ha semmi egyebet nem tesz, mint hogy semmit sem beszél, semmit se is keressen itt.
BARDOLPH.
No, lefelé a lépcsőkön!
PISTOL.
Mit? Hát bevágjunk? vagy megöntöződjünk?(Kardját felkapja.)
Akkor, halál, ringass álomba, szüntesd
Gyász napjaim’! Nehéz, mély, nyilt sebek,
Oldják fel a párkákat! Atropos, jer!
KOCSMÁROSNÉ.
Furcsa egy história.
FALSTAFF.
Addsza a kardomat, fiú.
DOROTTYA.
Kérlek, Jankó, kérlek, ki ne húzd.
FALSTAFF.
Lódulj le a lépcsőn.(Kardot húz.)
KOCSMÁROSNÉ.
Ez aztán szép zenebona. Inkább lemondok e kocsmáról, semhogy ily félelem- s remegésben legyek. Bizony még gyilkosság lesz a vége. Jaj, jaj dugjátok be kivont kardotokat; dugjátok be kivont kardotokat!(Bardolph és Pistol el.)
DOROTTYA.
Kérlek, Jankó, légy nyugton. Elkotródott a gazember. Ah! te kis kurafi bajnok gyerek, te!
KOCSMÁROSNÉ.
Nem sérült-e meg a lágyékán? Úgy tetszett, mintha veszélyes szúrást tett volna a hasára.
Bardolph visszajő.
FALSTAFF.
Kivetetted az ajtón?
BARDOLPH.
Igen, uram. Részeg, a bitang. Megsebzetted a vállán.
FALSTAFF.
A bitang! Még velem daczolni!
DOROTTYA.
Ah, maga kedves kis kópém, maga! Jaj, szegény majom, hogy izzadsz! Jer, hadd törlöm meg az arczodat; gyere no, te csíntalan bohó! Ah! te kópé! Én téged nagyon szeretlek. Oly vitéz vagy, mint a trójai Hektor, öt Agamemnonnal is fölérsz, különb vagy mint a kilencz régi vitéz. Ah, fattyam!
FALSTAFF.
A hitvány pimasz! Egy ágyterítőn fogom megcsapni a bitangot.
DOROTTYA.
Tedd azt, ha bátorságod van, s én két ágylepel között ringatlak el, ha megteszed.
Zenészek jönnek.
APRÓD.
Itt vannak a zenészek, uram.
FALSTAFF.
Hadd húzzák rá. No rajta, fiúk. Ülj az ölembe, Dori. A szájaskodó nyomorúlt! Hogy futott előttem a gazember, mint a kéneső!
DOROTTYA.
Valóban! S te úgy nyomultál utána, mint egy torony. Te kurafi, te karácsonyi kis vakart malacz, te. Mikor hagyod már abba a nappali harczolást s az éjjeli szurkálást? S mikor kezded foltozgatni vén testedet az ég számára?
Hátmögött Henrik Herczeg és Poins, pinczéröltönyben jönnek.
FALSTAFF.
Csitt, kedves Dorim! Ne beszélj úgy, mint valami halálfő, ne emlékeztess végemre.
DOROTTYA.
Hé, minő kedélyű az a herczeg?
FALSTAFF.
Jó, együgyü fiatal ficzkó. Jó asztalnok lett volna belőle, jól tudta volna fölszegni a kenyeret.
DOROTTYA.
Mondják, Poins éles elméjű ember.
FALSTAFF.
Éles elméjű? Kötélre a málé szájúval! Oly vastag annak az elméje, mint a tewksbury-i mustár. Nincs annak több esze, mint egy hörcsöknek.
DOROTTYA.
Mért szereti hát a herczeg oly igen?
FALSTAFF.
Mert egyik oly pipaszár lábú, mint a másik, s mert jól játszsza a koczkát; ánizst és angolnát eszik; égő gyertyavéget nyel le a borban; lovaskázik a kölykökkel; keresztűlugrál a zsámolyszékeken; szép magatartással káromkodik; lábán oly feszesen áll a csizma, mintha kifüggesztett csizmadia-czímer volna; nem igen okoz czivódást tisztességes történetkék elbeszélésével; s több efféle ugrifüles képességei vannak, melyek gyönge szellemre s ügyes testre mutatnak, melyekért a herczeg őt megszenvedi: mert a herczeg maga is csak olyan: közöttök egy hajszálnyi súly is lenyomná a mérleget.
HENRIK HERCZEG.
Aztán ne vágjam le nyomban e kerékagy füleit?
POINS.
Pántoljuk el itt a rimája színe előtt.
HENRIK HERCZEG.
Nézd, a dervadt öreg, hát nem úgy vakartatja a fejét, mint egy papagály?
POINS.
Mily csodálatos, hogy a kivánság oly sok évvel túléli a tehetséget!
FALSTAFF.
Csókolj meg, Dori.
HENRIK HERCZEG.
Saturnus és Vénus ez idő szerint érintkezésben. Mit mond ehhez a naptár?
POINS.
S ime, nem suttog-e czimborája is, a tüzes arczú Trigonum, urának ócska táblájával, jegyzőkönyvével, emléklapjával?
FALSTAFF.
Ah! be édes csócsikat adsz.
DOROTTYA.
No igen, hiszen egész állhatatos szívemből csókollak.
FALSTAFF.
Vén vagyok, vén vagyok.
DOROTTYA.
Jobban szeretlek, mint minden nyers ifjonczot összevéve.
FALSTAFF.
Miféle kelméből óhajtasz kötényt? Csütörtökön pénzt kapok, fejdíszt veszek neked holnap. – Egy vidám dalt, no. – Késő az idő. Siessünk ágyba. – Feledni fogsz, ha eltávozom.
DOROTTYA.
Bizony megríkatsz, ha így beszélsz. Járj utána, vajon öltözöm-e csinosan, míg vissza nem térsz? – No, hallgassuk meg a végit.
FALSTAFF.
Egy kis bort, hé, Feri!
HENRIK HERCZEG és POINS.
Mindjárt, mindjárt, uram.(Előlépnek.)
FALSTAFF.
Hah! ez a király fattyúgyermeke. S te nem Poinsnak a testvére vagy-e?
HENRIK HERCZEG.
Jaj! te bűnteljes földrészekből álló gömb, te, minő életet élsz te!
FALSTAFF.
Jobbat, mint te. Én nemes ebmer vagyok, te meg csak olyan bor-húzó vagy.
HENRIK HERCZEG.
Való igaz, uram, s azért jövök, hogy a maga bőrét lehúzzam.
KOCSMÁROSNÉ.
Jaj! Isten tartsa fenségedet. Isten hozta Londonba! Az úr áldja is meg ezt a nyájas arczát. Oh Jézusom, hát visszajött Walesből?
FALSTAFF.
Te átkozott bolond felségdarab! E fénylő húsra s e romlott vérre mondom, Isten hozott!(Kezét Dorira téve.)
DOROTTYA.
Mit, te hízott marha? Megvetlek.
POINS.
Mylord, kiforgatja haragjából s tréfával fogja elütni a dolgot, ha hevenyében nyakon nem csípi.
HENRIK HERCZEG.
Akasztani való faggyúbányája, hát mért beszélt maga rólam épen most oly aljasan e becsületes, mívelt, erényes nőszemély előtt?
KOCSMÁROSNÉ.
Hogy az Isten áldja is meg fenséged jó szivét! Olyan is ő, igazán mondom.
FALSTAFF.
Hát kihallgattál?
HENRIK HERCZEG.
Igen, és maga meg fölismert, ép úgy, mint midőn Gadshillnél futásnak eredt. Tudta, hogy mögötte állok, s czélzatosan beszélt úgy, hogy türelmemet próbára tegye.
FALSTAFF.
Nem, nem, nem; azt nem; nem gondoltam, hogy meghallhatod.
HENRIK HERCZEG.
Rá fogom kényszerítni magát, hogy bevallja szándékos gyalázkodását, s akkor majd tudom én, mit teszek vele.
FALSTAFF.
Nem gyalázkodás, Riki, becsületemre, nem gyalázkodás.
HENRIK HERCZEG.
Nem az, engem úgy lealázni! asztalnoknak, kenyérszegőnek, s nem t’om minek nevezgetni!
FALSTAFF.
Nem gyalázkodás, Riki.
POINS.
Nem gyalázkodás!
FALSTAFF.
Nem gyalázkodás, Edus, a világért sem; legkevésbbé sem az, drága Eduskám. Lealáztam őt e semmirekellők előtt, hogy e semmirekellők bele ne szeressenek; s midőn ezt tettem, csak a gondos barát és hív alattvaló kötelességét teljesítém, s atyád meg is köszönheti azt nekem. Nem gyalázkodás, Riki; nem az, Edus, nem az; nem, fiúk, legkevésbbé sem az.
HENRIK HERCZEG.
Lám, hát most meg a félelem és nagy pulyaság nem azért visz ez erényes nő bántalmazására, hogy velünk kibékülj? Semmirekellő ez? Semmirekellő-e ez a fiú? Vagy semmirekellő-e a becsületes Bardolph, kinek buzgósága az orrán lángol?
POINS.
Felelj, te kiszáradt juharfa, no, felelj.
FALSTAFF.
Bardolphot a sátán menthetlenűl megbélyegezte; az ő arcza Lucifernek titkos konyhája, hol az egyebet sem tesz, mint borvirágot pirít. A mi a fiút illeti, őkörülte jó angyal van; de az ördög már őt is hatalmába keríti.
HENRIK HERCZEG.
S a mi a nőket illeti?
FALSTAFF.
A mi az egyiket illeti, az már pokolban van s a szegény lelkeket égeti. A mi a másikat illeti, attól én pénzt kölcsönzök, s nem kárhozik-e el azért, nem tudom.
KOCSMÁROSNÉ.
Nem, arról kezeskedem.
FALSTAFF.
Nem, azt én sem hiszem rólad; azt hiszem, arra nézve kvitt vagy. De más panasz is van ellened, hogy törvény ellenére húst engedsz élvezni házadnál, miért egykor még jajgatni fogsz.
KOCSMÁROSNÉ.
Minden ételárús így tesz. No biz egy-két ürüczomb az egész bőjtben!
HENRIK HERCZEG.
S te, tisztes hölgy –
DOROTTYA.
Mit mond fenséged?
FALSTAFF.
Ő fensége olyat mond, a mire húsa felháborodik.(Kopogtatnak.)
KOCSMÁROSNÉ.
Ki kopog olyan hangosan azon az ajtón? Nézz ki csak, Feri.
Peto jő.
HENRIK HERCZEG.
Hogyan, Peto? Mi ujság?
PETO.
Király atyja Westminsterben vagyon,
S húsz gyönge, fáradt hirnök is van ott
Éjszak felől; a mint útban valék,
Tizenkét századost értem be, kik
Izzadva, puszta fővel zörgetének
A kocsmák ajtaján, s mindegyikök
Csak sir John Falstaffot kérdezgeté.
HENRIK HERCZEG.
Az égre, Poins; én megrovást érdemlek,
Hogy ily henyén pazarlom az időt,
Midőn a mozgalom viharja, mint
Sötét ködön a szellő, olvadoz már
És védtelen fejünkre majd lecsap.
Kardot, köpenyt! – Falstaff, jó éjszakát.(Henrik Herczeg, Poins, Peto s Bardolph el.)
FALSTAFF.
Most következnék az éj legízesebb falatja, s ime el kell mennünk, még csak bele sem márthatunk. (Kopogtatás.) Megint kopognak!
Bardolph visszajő.
No mi baj?
BARDOLPH.
Sietni kell az udvarhoz azonnal,
Tizenkét százados vár kün reá.
FALSTAFF.
Fizesd ki a zenészeket, hé. (Az Apród-nak.) Isten hozzád, kocsmárosné. Isten veled, Dori. Látjátok, édes babáim, mint járnak az érdemes emberek után: az érdemetlen bezzeg alhatik; míg a derék embert híva hívják. Isten veletek, édes babáim! Ha hirtelen el nem küldenek, meglátlak még távozásom előtt.
DOROTTYA.
Nem szólhatok: majd meghasad a szívem. Édes kedves Jankóm, vigyázz magadra.
FALSTAFF.
Isten veled, Isten veled.(Falstaff, Bardolph el.)
KOCSMÁROSNÉ.
Isten veled. Huszonkilencz éve lesz borsóültetéskor, mióta ismerlek; de becsületesebb, igazabb szívű embert – Isten veled!
BARDOLPH.
(Ott kün) Vászon leányasszony!
KOCSMÁROSNÉ.
No, mi a baj?
BARDOLPH.
(Ott kün) Küldd ki az uram után Vászon leányasszonyt.
KOCSMÁROSNÉ.
Oh fuss, Dori, fuss; szaladj, kedves Dori.(El mind.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem