BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
Mindaz, ami VI. Henrik authenticitására és származási idejére nézve áll, alkalmazható a harmadik részre is, mely tehát az előbbivel együtt Shakspere ifjúkori műve és 1592 táján készül.
A st.-albansi csata, melylyel a második rész végződik, nem hozta még létre a lényeges fordulatot, mely a harmadik részt bevezeti. Öt évi szakadatlan, váltakozó küzdelem következett még e csatára, s csakis 1460-ban, a northamptoni ütközetben tört meg annyira a Lancaster-ház ereje, hogy York herczeg nyiltan fölléphetett trónkövetelési igényeivel. Ezzel kezdődik a harmadik rész. Shakspere itt is forrásait követi, Holinshed és Hall krónikáit, melyek kivonatban igy adják elő a bekövetkező eseményeket: York és Warwick trombitaszó mellett vágtattak London utczáin át Westminsterbe, a pairek házába, hol York a királyi trónra ült s a lordok előtt hosszú beszédben kifejtette, hogy a korona egyedül őt illeti, mint II. Richárd jogos örökösét. A két párt hívei közt hosszabb vita támadt, s végre azon egyességre jutottak, hogy Henrik haláláig király maradjon, York pedig utódja legyen s a walesi herczeg kizárassék a trónöröklésből. Margit királyné azonban nem akarta magát alávetni ez egyességnek. Hadsereget gyűjtött az éjszaki részekben; a Lancaster-ház hívei, Somerset és Exeter herczegek és Lord Clifford zászlaja alá gyűltek hadaikkal, s 20,000 emberrel délnek indultak. York Sandal várába zárkózott, s alig volt 6000 embere, midőn a királyné várához közeledett. Wakefieldnél ütköztek össze s félórai harcz után szétszóródott York serege; ő maga két nagybátyjával elesett, Salisbury gróf az ellenség kezébe került s másnap lefejezték. York ifjabb fiát, Edmund, rutlandi grófot, ki Holinshed szerint tizenkét éves volt, káplánjok meg akarta menteni, de Clifford utólérte s a térdre esett fiút leszúrta. Sem gyönge kora, sem királyi arcza, sem fölemelt kezei – mert rémületében nem tudott szólni – nem indították meg Clifford kegyetlen szivét, úgy hogy ez irgalmatlan gyilkosságával nagy szégyent vont magára.
York többi fia nem vett részt a wakefieldi csatában. A következő évben Warwick is vereséget szenvedett St.-Albansnál, hol már egyszer megmérkőzött a két rózsa. Most a piros rózsa győzött, Clifford megverte Warwickot s Henrik királyt is kiszabadította hatalmából. A király újra egyesült nejével és fiával, kit még azon nap lovaggá ütött a csatamezőn. Warwick ekkor March gróffal egyesült, s mindketten összeszedve minden erejöket, Yorkshirebe siettek a döntő csatára. A Lancasterek is megtettek minden erőfeszítést; lehet mondani, fél Anglia fegyverben állt a két rózsa táborában. A towtoni síkon vivták meg a harczot. Mindkét részen bosszú és gyűlölet lángolt; mindenkinek volt valami kedvese, kinek halálát meg kellett bosszulnia; a legnagyobb elkeseredéssel harczoltak mindkét oldalon. Végre Warwick és Edvárd fegyvere győzött; a Lancasterek hada vad futással szétszóródott, Clifford elesett, a király és neje Skócziába menekültek; Warwick York fiát és örökösét diadalmenetben Londonba vitte; útközben minden városban királynak kiáltották ki és Westminsterben IV. Edvárd néven királylyá koronázták. Testvérei, György és Richárd, Clarence és Gloster herczegeivé lettek. Az új király első uralkodási évei semmi felhasználni való eseményt sem nyujtottak a dráma számára. Az 1464-ik évben azonban két fontos esemény történt. Az egyik VI. Henrik titkos visszatérése Skócziából, mely után rögtön felismerik, elfogják, Londonba viszik és a Towerbe zárják. A másik IV. Edvárd házassága Grey Erzsébettel, melyet a krónika így ad elő:
Midőn Edvárd király már erősen ült a trónon, megfelelő hitvese után nézett körül. Ezért Francziaországba küldte Warwick grófot, hogy megkérje számára Bona herczegnőt, XI. Lajos, franczia király sógornőjét. Mind a herczegnő, mind a király kedvezően fogadták a kérést. Szerencsétlenségre ezalatt Edvárd Bedford herczegné házában, ki ekkor második házasságban élt Woodville lorddal, megismerte ennek leányát, Woodville Erzsébetet, özvegyét ama Grey János lovagnak, ki a st.-albansi csatában a Lancaster-párton harczolt és elesett; és oly szenvedélyesen beleszeretett, hogy minden áron birni kivánta. A York-ház diadala után elkobozták volt sir John Grey javait; a fiatal özvegy tehát arra kérte most a királyt, hogy legalább özvegyi részét adja ki. Tisztes viselete, bájos külseje, kellemes mosolya, mely sem nagyon vidám, sem bárgyú nem volt, megbűvölte a királyt; mivel azonban vonakodott kedvesévé lenni, elhatárzá a király, nem kérdve senki tanácsát, hogy nejévé teszi. Anyja mindent elkövetett, hogy lebeszélje szándékáról; lehetetlennek nyilvánitá e házasságot, de minden szava eredménytelen maradt; a szegény lovag özvegye valóban Anglia királynéja lett. Rokonai rögtön kegyekben, kincsekben, kitűntetésekben részesültek. Atyja Rivers gróffá és birodalmi connetable lett; legidősb bátyját, Antalt, Lord Scales örökösnőjével házasitá össze a király; egyik nővére Buckingham herczeg neje lett; első házasságából született legidősb fia Dorset marquis lett és Lord Bonville gazdag örökösnő-leányát nyerte hitvesül. A York ház régi hívei növekedő elégedetlenséggel szemlélték ez eddig jelentéktelen család felkapaszkodását; de mindenek fölött Warwicknak volt oka haragra. Ő, az ország leghatalmasabb embere, ki joggal nézhette magát az új uralkodóház megteremtőjének, kinek tekintélye oly nagy volt az országban, hogy távollétében úgy tűnt fel az embereknek, mintha a nap elenyészett volna az égről, személyes becsületében is sértve érezte magát az idegen udvar előtt és engesztelhetetlen gyűlöletet esküdött a kiméletlen király ellen. XI. Lajos és Bona ellenben higadtabban vették a dolgot; az első pillanatban bosszúságot éreztek ugyan, de nemsokára megvigasztalódtak, mert a milanoi herczeg személyében új megfelelő kérő lépett föl.
A hadi szerencse eleinte a fölkelőknek kedvezett; megnyerték a banburyi csatát, Edvárdot meglepték sátorában és elfogták. De nemsokára megfordultak a dolgok. A fogoly Edvárdot megszabaditák a yorki érsek fogságából barátai s ettől fogva szerencse kisérte fegyverét. Clarence és Warwick Francziaországba menekültek és szövetkeztek Margit királynéval, hogy XI. Lajos segítségével helyreállítsák a Lancaster-ház uralmát. Az ifjú walesi herczeg nőül vette Warwick leányát, Lady Annát, hogy még jobban megerősítsék az új frigyet; Clarence azonban, ki ezzel megsemmisítve látta becsvágyó reményét, megbánta családjától való elpártolását s még Francziaországban titkos alkudozásokba bocsátkozott Edvárd királylyal, ki fényes igéreteket tett neki, ha elpártol Warwicktól. Egy franczia hajóhad támogatásával Warwick kikötött a devonshirei parton. Vele volt többek közt Pembroke gróf is, VI. Henrik mostoha testvére, Owen Tudor fia, ki nőül vette V. Henrik özvegyét. A legidősebb fiú, ki e házasságból született, Richmond gróf ez időben már meghalt; de maradt egy fia, Henrik, ki akkoriban tiz éves volt s egy walesi várban túszul őriztetett. Warwickot ujjongva fogadta az angol nép; oly gyorsan és váratlanul tört be az országba, hogy Edvárd király nem is gondolhatott ellenállásra és több hivével Hollandba menekült. Warwick erre Londonba sietett és VI. Henriket, hat évi fogság után kiszabadította a Towerből. Ez most Warwickot és Clarencet kormányzókká tette s ez utóbbi számára biztosította a trónöröklést, ha ő férfisarjadék nélkül halna meg. Pembroke gróf ezalatt Walesből Londonba vitte unokaöcscsét, az ifjú Richmond grófot, hol bemutatta a királynak. Henrik igy kiáltott fel: „Erre a gyermekre fogjuk hagyni mi és ellenségeink mindenünket.” Ugy látszik – jegyzi meg Holinshed – hogy a szent fejedelem prófétai lélektől volt ihletve, amint hogy annyira jámbor, békeszerető és ájtatos volt, hogy ezáltal népét elidegenitette magától, és az udvari finomságot nem becsülte annyira, mint ily nagy uralkodóhoz illett volna.” Mihelyt újra felülkerekedett a York család, Pembroke gróf a bretagnei herczeg udvarához vitte unokaöcscsét, honnan csak III. Richárd legyőzésére tért vissza, hogy mint VII. Henrik elfoglalja az angol trónt.
Edvárd és Richárd ezalatt csapatot gyűjtöttek Burgundban és 1471-ben Ravensburgban kikötöttek az angol parton. Edvárd azt hirdeté, csak azért jő, hogy örökölt herczegségét átvegye, nem hogy a királyt megtámadja. Midőn azonban hívei mindenfelől hozzá özönlöttek, York város kinyitotta előtti kapuit, többen hívei közül, névszerint sir Francis Montgomery, kijelenték, hogy a királyért harczolnak ugyan, de nem York herczegért: ekkor csakhamar ledobta szerény álarczát s újra merészen föllépett, mint trónkövetelő. Warwick kerülni akarta a nyilt csatát és óvatosan visszavonult Coventry falai közé; Clarence hiába igyekezett kiegyezésre birni őt Edvárddal: inkább elpusztul, hogysem esküjét megszegje, volt a válasz. Ekkor Clarence átment Edvárdhoz, és Warwick saját testvére, a yorki érsek, példáját követte. Midőn összegyűjté hadi erejét, harczra indult Warwick, és Barnetnél találkozott az ellenséggel. Itt mutatta ki először vitézségét Gloster Richárd. Ő vezette az előhadat s jelentékenyen hozzá járult a fényes diadalhoz, mely e napon Edvárd fegyvereit koszorúzta. Warwick és Montague elestek a viadalban; Warwick holttestét egészen kifosztva találták meg egy sűrűségben. Margit királyné épen akkor kötött ki franczia segédcsapatokkal, midőn hirt vett a nagy vereségről. Reményét vesztve vissza akart fordulni, de Somerset herczeg rábeszélte a harcz folytatására. Erre következett a véres tewkesburyi csata, mely végleg megtörte a Lancaster-házat; maga Margit királyné, fia és legfőbb hívei az ellenség kezébe estek. A walesi herczeget egy lovag fogta el, ki száz fontnyi évdíj igéretére és azon biztatásra, hogy a herczeg bántatlan marad, kiszolgáltatta Edvárd királynak. A király kérdé a herczeget, hogyan mert lobogó zászlókkal Angliába törni, mire az ifjú merészen igy felelt: „Azért, hogy visszahódítsam atyám birodalmát, melyet atyjától és nagyatyjától örökölt, s mely egykor reám fog szállni örökül.” A király erre szó nélkül ellökte őt magától, mire Clarence, Gloster, Hastings és Dorset, kik ott álltak, felkonczolták a szerencsétlen herczeget. És e kegyetlen tettért, fejezi be Holinshed, a bűnösök legtöbbjének később ugyanazon kelyhet kiüritniök, isten igazságos megtorlása szerint és megérdemlett bűntetésül. – Margit királynét fogságba vetették, mig atyja, Reignier nagy összeg pénzen, melyet XI. Lajostól vett kölcsön, ki nem váltotta. Most már csak VI. Henrik volt életben a Lancasterek férfi ágából, s május 19-én, tizenhat nappal a tewkesburyi csata után őt is halva találták börtönében. Az állandó hir szerint, mondja Holinshed, Richárd, glosteri herczeg szúrta őt le tőrével, hogy testvére Edvárd annál nagyobb biztosságban uralkodjék; némelyek azonban azt állíták, hogy bánatában halt meg, midőn barátjainak vereségét és fiának halálát meghallotta.
Ezek dióhéjban foglalva a történeti események, a westminsteri parliamenttől VI. Henrik haláláig s a York-ház uralkodásának végleges megerősítéséig, melyek VI. Henrik harmadik részének cselekvényét alkotják. A költő híven követte a krónikát, de nem egyszerűen dialogizálta. A hol drámai czélja szükségessé tette, összevonta, áthelyezte az eseményeket, leleményével pótolta a hézagokat s a külső eseményeknek megadta a benső összefüggést. Különösen figyelemre méltó az a gond, melylyel Gloster herczeg jellemét rajzolja s előkésziti az emberi gonoszságnak azt a megdöbbentően hatalmas alakját, melyet mint III. Richárdot volt később bemutatandó. Mindazok a vonások, mint az álnokság, tettetés, a nagy szellemi erő, a bátorság és harczi ügyesség, az öntudatos haladás a czél felé és a kiméletlenség az eszközök megválogatásában és felhasználásában, melyek később a dráma III. Richárd-jában gigantikus arányokban domborodnak ki, mindezek megvannak itt, mintegy csirájokban, az ifjú Gloster herczeg alakjában. És ebben Shakspere egészen szabad leleménynyel követte ihletét. A krónikák itt még semmit sem mondanak Richárd szerepléséről. A wakefieldi csata idejében még gyermek volt és anyjával együtt Burgundban tartózkodott. Később is, midőn felnővén átjön Angliába és részt vesz a pártküzdelmekben, a krónikák csak mint mellékszemélylyel foglalkoznak vele és semmit sem mondanak róla, ami jövendő szörnyű szereplését sejtetné. Egyszerre lép fel nálok, mint tökéletes gonosztevő, ki tegnap még híve volt testvérének, királyának, ma elvetemült gonosztevő, ki hidegvérrel gyilkol le mindenkit, rokont, barátot, ki útjában áll. A költő ezt nem fogadhatta el; neki ki kellett mutatnia a benső összefüggést, a fejlődést, a lélektani magyarázatot, s azért nem véve számba a chronologiát, már az ifjú Richárdban feltűnteti későbbi rémtetteinek magvát és gyökerét ama benyomásokban, melyek a véres polgárháborúban befolyást gyakoroltak reá, s rajzolja jellemének azon vonásait, melyek e befolyás alatt oly óriási arányban fejlődtek ki.
Midőn York herczeget fiai biztatják, hogy az esküvel erősített kötés ellenére fogjon újra fegyvert a Lancaster-ház ellen: Edvárd egyenesen, szárazon a meztelen esküszegést ajánlja, de Richárd álnokul ki tudja magyarázni, hogy nem kell esküt szegni, mert ez az eskü nem kötelező.
Érvénye nincs az eskünek, ha nem
Tevők törvényes felsőség előtt,
Amely fölötte áll az esküvőnek;
Henrik nem áll, bitorlá e helyet;
Ő volt pedig, aki megesketett;
S ezért az eskű semmis és hiú.
Tevők törvényes felsőség előtt,
Amely fölötte áll az esküvőnek;
Henrik nem áll, bitorlá e helyet;
Ő volt pedig, aki megesketett;
S ezért az eskű semmis és hiú.
Bátorsága, eszélyessége, harczi ügyessége, vezéri tehetsége mindenütt kiválóan ki van emelve; ő dönti el a győztes csaták sorsát s az ő kiméletlen keze szúrja le a veszélyes ellenfeleket, kiket a könnyelmű Edvárd életben hagyna. És mig látszólag e nagy szolgálatokat teszi testvére trónjának, sötéten áll oldala mellett, a trónra szegezve szemét és mint a tigris lesve a kedvező alkalmat, hogy zsákmányára szökjék. Magánbeszédeiben egészen kitárul lelke s bepillantást enged a viharral teljes sötét éjszakába, mely ott honol. Midőn bátyja, a kéjvágyó Edvárd király tudtára adja, hogy lady Greyt nőül veszi, Richárd magára maradva átengedi magát sötét gondolatainak s kitárja lelkét:
Tervemre mily lehűtő gondolat.
Királyi trónról álmodom tehát csak,
Mint aki kün áll egy előfokon,
S a messze partot kémli és sovárgja,
Vágyván, szemével lába érne föl,
A tengert szidja, mely elzárja onnan,
S hogy áthatoljon, fenekig meritné:
Igy vágyom én a trónt, ily messziről;
Igy szidom én is mindazt, ami elzárt;
Igy mondom és is; gátjaim lerontom,
Lehetlenekkel hízelgvén magamnak.
Szemem nagyon gyors, szívem elbizott,
Kezem s erőm ha föl nem ér velök.
Királyi trónról álmodom tehát csak,
Mint aki kün áll egy előfokon,
S a messze partot kémli és sovárgja,
Vágyván, szemével lába érne föl,
A tengert szidja, mely elzárja onnan,
S hogy áthatoljon, fenekig meritné:
Igy vágyom én a trónt, ily messziről;
Igy szidom én is mindazt, ami elzárt;
Igy mondom és is; gátjaim lerontom,
Lehetlenekkel hízelgvén magamnak.
Szemem nagyon gyors, szívem elbizott,
Kezem s erőm ha föl nem ér velök.
S tovább fűzve gondolatait, bepillantást enged lelke legmélyebb rejtekébe és megmutatja a titkos rugót, mely mozgatja: a gyökeret, melyből szenvedélyei és tettei erednek. Rútságának öntudata egyesülve hatalmas élvezetvágyával megtanitott őt arra, hogy számára egyedül a hatalomban van gyönyör, mely után szomjúhozik.
De mit! ha trón Richárd számára nincs,
Mi más gyönyört ad néki a világ?
Egy hölgy ölében keresem a mennyet…
Oh nyomorú egy ötlet! s hihetetlenb,
Mint száz aranyló koronát szerezni.
Hisz Szerelem anyám méhébe’ már
Megátkozott, s hogy járma rám ne illjék,
Megdugta a gyarló természetet,
Hogy száraz ággá karom’ zsugorítsa,
Irigy hegyet formáljon hátamon,
Hol testemet gúnyolva űl a rútság,
Hogy felemássá korcsosítsa lábam’,
Minden tagomban torzzá bélyegezzen,
Formálatlan, nyalatlan medvebocscsá,
Melyen nincs még egy anyai vonás.
S vajon lehetne-é szeretni engem?
Oh szörnyű balhit, csak gondolni is!
Ha más gyönyört hát föld nekem nem ád,
Mint leigázni, birni, győzni őket,
Kiknek alakja különb az enyimnél:
Álmodni trónról lesz az én egem,
Én csak pokolnak nézem e világot,
Mig e fejet formátlan törzsökén
Dicső királyi ékszer nem köríti.
Mi más gyönyört ad néki a világ?
Egy hölgy ölében keresem a mennyet…
Oh nyomorú egy ötlet! s hihetetlenb,
Mint száz aranyló koronát szerezni.
Hisz Szerelem anyám méhébe’ már
Megátkozott, s hogy járma rám ne illjék,
Megdugta a gyarló természetet,
Hogy száraz ággá karom’ zsugorítsa,
Irigy hegyet formáljon hátamon,
Hol testemet gúnyolva űl a rútság,
Hogy felemássá korcsosítsa lábam’,
Minden tagomban torzzá bélyegezzen,
Formálatlan, nyalatlan medvebocscsá,
Melyen nincs még egy anyai vonás.
S vajon lehetne-é szeretni engem?
Oh szörnyű balhit, csak gondolni is!
Ha más gyönyört hát föld nekem nem ád,
Mint leigázni, birni, győzni őket,
Kiknek alakja különb az enyimnél:
Álmodni trónról lesz az én egem,
Én csak pokolnak nézem e világot,
Mig e fejet formátlan törzsökén
Dicső királyi ékszer nem köríti.
De e fej és a korona közt még sok más fej áll. Le fogja kaszálni mindezeket, s a tüskés rengetegben, melyben most bolyong, véres bárddal fog magának útat nyitni. Érzi magában az erőt és tehetséget e munkára; s amily keserű őszinteséggel rajzolta le előbb testi ferdeségét, épen oly félelmes önismerettel sorolja el most lelkének ferdeségeit.
Tudok mosolygni, s ölni, mig mosolygok;
Helyes-t kiáltni arra, a mi fáj;
Csikart könyűkkel nedvesítni arczom,
S illesztve mérni minden alkalomhoz…
Nestor gyanánt játszom a szónokot,
Furfangosabban csalok, mint Ulysses,
S Tróját vívok ki, mint egy új Sinon,
Több alakot váltok, mint Proteus,
S tőlem tanulhat gyilkos Macchiavelli…
Helyes-t kiáltni arra, a mi fáj;
Csikart könyűkkel nedvesítni arczom,
S illesztve mérni minden alkalomhoz…
Nestor gyanánt játszom a szónokot,
Furfangosabban csalok, mint Ulysses,
S Tróját vívok ki, mint egy új Sinon,
Több alakot váltok, mint Proteus,
S tőlem tanulhat gyilkos Macchiavelli…
Igy mutatja meg a fiatal kigyó méregfogait, melyeknek halálos marása később nemzedékeket fog elpusztitni. És nem fog visszarettenni semmitől, hiszen a véres polgárháborúkban, melyekben felnőtt, nem tanult mást, mint azt, hogy e világban az erő és nem a jog győzedelmeskedik, hogy az eskü csak az egyűgyűeket köti, a bátor és eszes ember kezében az a legbiztosabb fegyver, és végre, hogy a siker mindent igazol. A természet szörny szülöttét igy idomítják és növesztik nagyra a külső körülmények, s igy adják kulcsát és magyarázatát a megdöbbentően nagyszerű gonoszságnak, melyet más viszonyok közt nem tudnánk, mint valót, elfogadni.
Vele szemben ellentétül áll a kegyes, békeszerető, jámbor VI. Henrik, a szelidségnek e tragikus alakja, kit jósága, békeszeretete visz tragikus hibájának elkövetésére, midőn megfosztja saját fiát trónöröklési jogától s gyöngeségből ismét nem képes ellenállni, midőn a kötés megtörésére biztatják. A trónra vágyó Richárddal szemben áll a szelid Henrik, kit születése és a viszonyok hatalma ültetett a trónra, míg ő sokkal szívesebben volna egyszerü pásztor a zöld mezőkön. A dráma legszebb jelenete az, midőn a towtoni csatában Henrik félrevonul a harcz zajából, honnan „a királyné és Clifford pörlekedve elűzték, mert jobban foly a harcz, ha távol van”, az elhagyott mezőn leül egy vakandtúrásra és elábrándozik a pásztor boldogságáról.
Oh ég! mi boldog élet volna az,
Nem lenni több egy egyszerű juhásznál:
Egy dombon ülni, mint most itt ülök,
Számlapokat faragni ügyesen,
Szemlélni rajtok a perczek folyását:
Számlálni, hány percz tölti bé az órát,
Hány óra tészen teljes egy napot,
Hány nap mulik, amig egy év lefoly,
Hány évig élhet a halandó ember.
Ha ezt tudom, elosztanám időm:
Hány órahosszat őrzöm nyájamat,
Hány órahosszat kell aztán pihennem,
Hány órahosszat kell ismét mulatnom,
Hány órahosszat kell imára szánnom…
Igy perczek, órák, napok, havak, évek
Rendeltetésök czéljához elérve,
Ősz fürtjeim a csöndes sírba vinnék.
Ah! milyen élet vón’, mily kedves, édes!
Nem lenni több egy egyszerű juhásznál:
Egy dombon ülni, mint most itt ülök,
Számlapokat faragni ügyesen,
Szemlélni rajtok a perczek folyását:
Számlálni, hány percz tölti bé az órát,
Hány óra tészen teljes egy napot,
Hány nap mulik, amig egy év lefoly,
Hány évig élhet a halandó ember.
Ha ezt tudom, elosztanám időm:
Hány órahosszat őrzöm nyájamat,
Hány órahosszat kell aztán pihennem,
Hány órahosszat kell ismét mulatnom,
Hány órahosszat kell imára szánnom…
Igy perczek, órák, napok, havak, évek
Rendeltetésök czéljához elérve,
Ősz fürtjeim a csöndes sírba vinnék.
Ah! milyen élet vón’, mily kedves, édes!
Fájdalmas, felséges ironiája az uralkodó sorsának! Míg a király a vakandtúráson ülve a pásztor boldog életéről elmélkedik, körülötte vérengzően dúl a harcz, ezrével ölik egymást alattvalói, egy apa hurczolja magával gyermekét, kit megölt, egy fiú hurczolja magával apját, kit megölt, mert a polgárháború szembe állitá őket egymással: a király hallja a keservet, látja a kiomló vért, és érti, érzi, hogy mindez érette történik, az ő trónjáért, érette, kinek „édesebb árnyat adna a cserje, mint a gazdag himü királyi ágy”, – és szive legbenső mélyéből tör ki a felkiáltás:
Keservbe fúlt, tört szívek! nálatok
Én, a király, még nyomorúbb vagyok.
Én, a király, még nyomorúbb vagyok.
