BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
E második rész authenticitását nem vonják kétségbe, mint az elsőét. Mindenki elismeri, hogy VI. Henrik második része abban a formában, a mint az 1623-ki folioban megjelent, Shakspere munkája és magán viseli kezének bélyegét. De itt más kérdés merül fel. A foliot megelőzőleg már több negyedrét kiadása jelent meg e darabnak, a szerző neve nélkül. Ezek közt legrégibb az 1594-ki Millington-féle kiadás, e czím alatt: The first Part of the Contention betwixt the two famous of York and Lancaster stb. (A két hires ház, York és Lancaster között volt harcznak első része.) Ez a Millington egyike volt ama rabló könyvárusoknak, kik a szerzők tudta és beleegyezése nélkül elcsonkitva és meghamisítva adták ki darabjaikat, melyeket valamely útonmódon megszereztek. Ez úgynevezett First Part is nem egyéb, mint VI. Henrik második részének elrontott kiadása. Eltérései azonban oly lényegesek, hogy némelyeket azon gondolatra vezettek, mintha nem is Shakspere munkája volna, hanem egy régibb iróé, melyet aztán Shakspere a folioba foglalt formában dolgozott ki. Malone és követői, kik e conjecturát fogadják el, meg is találták azt a régibb irót, kinek a szerzőséget tulajdonitanák, és ez nem volna más, mint Greene. Hivatkoznak is Greenenek utolsó munkájára, mely halála után 1592-ben jelent meg e czím alatt: A groat’s worth of wit bought vith a million ofrepentance. (Egy garasára bölcseség, millió megbánáson vásárolva.) E művében többek közt így ir: „Van itt egy felkapaszkodott szajkó, ki tollainkkal ékeskedik, és színészbőrbe burkolt tigris szivvel azt véli, hogy épen oly jól kiállithat egy jambust, mint a legjobb közületek, és tökéletes Factotum Jankó létére azt képzeli, ő az egyetlen színpad-rengető (Shake-scene) az országban.” Világos czélzás van itt Shakspere nevére és VI. Henrik harmadik részére, hol York „női bőrbe burkolt tigris szivnek” nevezi Margit királynét. Csak az a kérdés, mennyit lehet adni egy oly iró vádjára, ki általában könnyelműnek van elismerve, kit az irigység emésztett és a szenvedélyesség elvakított. Malone és társai, sajátságos kegyelettel Shakspere iránt, komolyan veszik a malváziai bor mértéktelen élvezete következtében meghalt Greene panaszát, sőt túl is mennek rajta, s míg ez talán legfölebb egy-egy képet, fordulatot, kifejezést érthetett a fölszedett pávatollak alatt, ők egész drámákat tartanak ily pávatollaknak, és pedig épen VI. Henrik két utolsó részét, a honnan van merítve a tigris sziv idézete.
E bizonyiték sokkal gyöngébb, a rá épitett föltevés sokkal ingadozóbb, hogysem el lehetne fogadni, s azoknak kell igazat adnunk, kik a Millington-féle kiadásban nem látnak egyebet, mint Shakspere művének elrontott és megcsonkított formáját. Egészen más a viszony e kiadás és a folio darabja közt, mint Shakspere igazi átdolgozásainál a régi munka és az átdolgozás között. Ezeknél a mese, az alakok ugyanazok lehetnek, de mindez át van idomítva és félreismerhetetlenül áthaladva az átdolgozó szellemétől: világosan észre lehet venni a nyers anyag viszonyát a művészi kidolgozáshoz, Itt azonban nincs szó ily átdolgozásról, melyben a mélyreható indokolás, az új csoportositás, az eszmei tartalom sajátjává teszi az átdolgozónak az idegen munkát. Ellenkezőleg, Millingtonnnál az egész beosztás és jelenetezés, az egész jellemrajz ugyanaz, mint Shaksperenél, a versek nagyobb része is szóról szóra megegyezik egymással. A különbség abban áll, hogy Millingtonnál majd hiányzik egy csomó vers, majd eltérnek a kifejezések; e hézagok és eltérések pedig olyanok, hogy nemcsak oly költőtől, mint Greene, hanem csak valamennyire tanult embertől sem származhattak. Világosan látható, hogy a kiadás futólagos utánirásokból, zavaros emlékezésekből és ügyetlen kiegészitésekből van összeférczelve. A mint Schmidt a német Shakspere-társaság kiadásában megjegyzi, Millington valószinüleg irnokot küldött a szinházi előadásra, azon meghagyással, hogy leginkább a darab dialogikus tagoltságára ügyeljen, s e czélból a beszédek elejét jegyezze föl s közepökből egyes főbb szavakat. Azért csaknem mindenütt egybehangzást találunk a beszédek első verseiben, s eltéréseket és hézagokat a folytatásban; a hol gyorsan váltakozó párbeszéd van, melyet a toll nem követhetett, legfeltünőbb az eltérés. Hogyan történt a kiegészítés, azt is elég tisztán lehet látni. Jóravaló iró nem lehetett, ki erre a czélra oda adta tollát Millingtonnak; valami tudatlan ember volt az, ki még a jambusokat sem ismerte, s a hol toldani kellett, egyszerü prózát darabolt fel verssorokká; latinul sem érthetett, s azért Shakspere latin idézeteit kihagyta; az angol történetben is járatlan lehetett s oly hibákat követett el, melyeket lehetetlen Greenről vagy Marlowról (némelyek ennek is tulajdonítják a szerzőséget) föltenni. Igy például ott, hol York örökösödési igényeiről van szó, Salisbury fölcseréli York herczeget Roger Mortimerrel, s amazt fogatja el és öleti meg Glendower által. – Shaksperenél a királyné azt mondja Suffolknak, hogy hallani fog róla.
Mert bárhol is leszesz e földtekén,
Lesz Irisem, ki téged föltalál.
Lesz Irisem, ki téged föltalál.
Ebből az Irisből a másoló, kinek valószinüleg mythologiai ismeretei voltak, irlandi nőt (Irish) csinált. És igy tovább. A hol valamely hézagot emlékezetből vagy önállóan akar betölteni, a legjobb esetben silány közhelyeket vagy ostobaságot talál. A sólyomvadászaton Shaksperenél igy szól a király:
Im! mint hat isten minden élő lényben!
Ember, madár biz a magasba tör.
Ember, madár biz a magasba tör.
Világos, hogy az első verset a költő csak azért irta, hogy bevezesse az általános elmélkedést, mely a második versben foglaltatik. A másoló, ki az első vers után hézagot talált, a maga feje szerint igy egészitette ki: „Mily csodálatosak az isten művei kezének még ez együgyű teremtményeiben is! Gloster bátya, mily magasra repült sólymod! És hirtelen lecsapott a fogolyra.” – Shaksperenél az I. felvonás III. szinében, midőn Glosterre támadnak ellenségei és mindenféle vádakkal illetik, ez szó nélkül eltávozik. De nemsokára visszatér és indokolja távozását:
Most lordjaim, hogy haragom lehűtém,
Körüljárván az udvar-négyszögöt,
A közügyekről jöttem értekezni.
Körüljárván az udvar-négyszögöt,
A közügyekről jöttem értekezni.
A másoló följegyzi Gloster hirtelen távozását, de az indokolást már nem volt ideje utána irni, s igy a mi Shaksperenél a legszebben meg van magyarázva, nála érthetetlenné válik. Másutt, a hol semmi sem jut eszébe a hézagok pótlására, egymás után ott hagyja állni az összefüggés nélküli sorokat. Schmidt idéz néhány ilyen sor, és elmésen kimutatja, hogy történt a másolás és miként maradtak együtt az értelmetlen sorok; s mindent összefoglalva kimondja, hogy ez irodalmi csalás oly otromba, hogy csak azokat ámithatta el, a kik elfogult véleményük számára támaszt kerestek benne. Mert nem lehet észre nem venni, hogy Malonenál és követőinél egy hátsó gondolat zavarta meg az itéletet, az a kívánság tudniillik, hogy VI. Henriket ne kelljen Shakspere művéül elismerniök. Pedig hogy annak kell tartanunk, nemcsak a folio kiadói bizonyítják, hanem maga a költő is, a ki V. Henrik végén a kar szavai által nyiltan azon darabok szerzőjének vallja magát, melyek az angolok francziaországi uralkodásának elenyésztét rajzolják.
Gyarló tollával a történetet
Alázatos költőnk eddig követte;
Nagy emberink fényét e szűk keret
Meg-megszakasztva, csak kevesbitette.
Csak kis korig, de nagyban tündökölt
Angolhon csillaga. Szerencse kardja
Számára megszerezte volt a föld
Legszebb kertjét, hogy fejdelmének adja.
Hatodik Henrik már pólyáiban
Frank s angol fejdelem, jött e királyra;
Annak sok ág-bogú tanácsiban
Elveszett Frankhon s vérzett Angliája.
Előfordult az színünkön nem egyszer:
Fogadjátok hát ezt is érte kegygyel.
Alázatos költőnk eddig követte;
Nagy emberink fényét e szűk keret
Meg-megszakasztva, csak kevesbitette.
Csak kis korig, de nagyban tündökölt
Angolhon csillaga. Szerencse kardja
Számára megszerezte volt a föld
Legszebb kertjét, hogy fejdelmének adja.
Hatodik Henrik már pólyáiban
Frank s angol fejdelem, jött e királyra;
Annak sok ág-bogú tanácsiban
Elveszett Frankhon s vérzett Angliája.
Előfordult az színünkön nem egyszer:
Fogadjátok hát ezt is érte kegygyel.
V. Henrik költöje itt büszke örömmel hivatkozik korábban irt ifjúkori műveire, VI. Henrik három részére, s az ő tanusága a legbiztosabb.
A második rész cselekvénye az angol történet ama részét foglalja magában, mely Margit királyné Angliába érkezésétől a st.-albansi csatáig terjed, 1445-től 1455-ig. Csak egy eseményt vett a költő korábbi időből, Gloster herczegné bukását, azon drámai czélból, hogy az ifjú királyné és a nagyravágyó herczegné versengése által több életet adjon a cselekménynek. Már 1441-ben vád alá helyezték Cobham Eleonorát, Gloster herczeg nejét, hogy az exorcista Bolingbroke Roger, Marjory Jourdemain boszorkány és Southwell Tamás kanonok társaságában bűbájosságot űz és a király élete ellen áskálódik. Arra itélték, hogy vezeklő ingben vezessék körül London utczáin s aztán Man szigetére számüzték. Férjét hat évvel később érte el sorsa, s talán nem is oly érdemetlenül, mint a drámában, mely inkább a néphagyományt, mint a szigorú történeti igazságot követi; s a nép igen ragaszkodott Gloster herczeghez, kit általában a jó Humphry herczegnek nevezett, és ártatlannak tartotta, de annál nagyobb gyűlölettel nézte ellenségét és megbuktatóját, a királyné kegyenczét, Suffolk herczeget. Gloster és Suffolk küzdelme s mindkettő bukása, York első emelkedése, Cade lázadása és a st.-albansi csata, melyben a Lancester házat először győzte le York fegyvere: – ezek főbb mozzanatai e második rész cselekvényének.
Gloster herczeg bukásáról igy ir Holinshed: „A király túlságos szelidsége nem volt képes féken tartani a pártosokat. A királyné ellenben nagy eszü és bátorságú, becsvágyó s az ékesszólás és állambölcsesség adományaival felruházott hölgy volt; de néha (mint a nők szokása), midőn legnagyobb buzgalommal járt valami után, egyszerre, mint a szélkakas, megfordult és megváltozott. E hölgynek sehogy sem tetszett, hogy férjén inkább uralkodtak mások, mintsem ő uralkodott volna, s elviselhetetlen volt rá nézve, hogy minden fontos dolgot Gloster herczeg végzett, és azt gondolhatnák felőle, hogy benne, a királynéban, nincs értelem és királyi érzület, mivel férjét, ki rég elérte férfi korát, mint kiskorút engedi mások által vezetni. Bár e bogarat eleinte saját képzelődése vitte fejébe, nemsokára mások is izgatták, úgy az államtanács tagjai, kik gyűlölték a herczeget, mert kereken szemökre vetette hibáikat, mint atyja, Reignier király, ki azt a tanácsot adta neki, hogy ő és a király vegyék át az uralkodást s ne tűrjék el az igát, mint kiskorúak és árva gyermekek. Mi szükség van több szóra? A királyné könnyen rábeszéltette magát és Gloster herczeget először minden államügyből kizárta, halálos ellenségeit sem akadályozta, hogy panaszokat és sérelmeket gondoljanak ki ellene és övéi ellen, úgy hogy biztatására több nemes összeesküdött ellene. Ezek közt a legkiválóbbak Suffolk marquis és Buckingham herczeg voltak, s a winchesteri bibornok és a yorki érsek sem maradtak tétlenül. Különféle pontokat hoztak fel ellene nyilt tanácsban, kivált azt, hogy a halálra itélteket más módon végezhette ki, mint az ország törvénye rendeli. Természetesen nagy gyűlöletre tett szert a herczeg mindazoknál, kik gonosz tetteik méltó jutalmától féltek, mert jártas volt a polgári jogban és a gonosztevőket a törvény szigorával sujtotta. És bár minden vádra megfelelt, semmit sem használt okossága és ártatlansága, mert halála el volt már határozva. De hogy elkerüljék a lázadást, melyet ily kedvelt herczeg nyilvános kivégzése felidézett volna, megegyeztek ellenségei, hogy elvesztik, mielőtt óvakodhatnék. E czélra parlamentet hívtak össze Berryben, hol az ország minden pairje megjelent, és köztük Gloster herczeg is; és az ülés második napján Anglia akkori constableje, Lord Beaumont, Buckingham herczeg és mások kiséretében elfogta őt és őrizet alá tette, szolgáit elszakitotta tőle és kiséretének harminczkét tagját különböző börtönökbe vitette, a nép nagy bámulatára. Elfogása után való éjjelen, mely február 24-ke volt, a herczeget holtan találták ágyában s holttestét megmutatták a fő- és közrendeknek, mintha gutaütésben halt volna meg. De (mint Hall mondja) minden páratlan ember belátta, hogy erőszakos halállal veszett el. Némelyek azt hitték, hogy megfojtották; mások, hogy izzó nyársat ütöttek belé hátulról; mások, hogy két dunyha közt fojtották meg; némelyek azt vélték, a bosszúság ölte meg, mivel nyilvános védelmét nem engedték meg. Holttestét St.-Albansba vitték s ott temették el.
Egyike a dráma legszebb jeleneteinek, mely Gloster halálát adja elő, s megrázó pathosában és mesteri jellemzésében a költő legkiválóbb műveivel vetekedik. A gyönge, jólelkű király kesergése mellett a királyné és Suffolk diadalmas arczátlansága és befejezésül Warwick dörgő szavai, melyek a nép lázadását s a közelgő büntetést hirdetik, hatalmas drámai benyomást tesznek és színpadilag is a leghatásosabbak közé tartoznak. Suffolk képmutató jelentésére Gloster haláláról, a király elájul, majd magához térve így tör ki, midőn a királyné és Suffolk alig rejthető örömmel csak úgy oda vetnek neki néhány vigasztaló szót:
Mit! Suffolk lord vigasztal engemet?
Nem ő dudolt-e hollódalt imént,
Hogy megakasztá síri hangja vérem’,
S azt hiszi most, hogy czirpelő ökörszem,
Üres kebelből mely vigaszt csipog,
Az először hallott hangot elűzi?
Mérged ne rejtsd ily czukrozott szavakba.
Hozzám ne nyuljon! vedd, mondom, kezed!
Kigyószúrásként érintése borzaszt.
El, el, előlem, vészes hirhozó!
Szemedben rémes felségben ül ott
Ijesztve gyilkos zsarnok indulat.
Reám ne nézz! megsebesit szemed!
De mégis, el ne menj! – Jer baziliszk,
Öld meg, ki rád ártatlanúl tekint!
Kéjt csak halál árnyéka ád, az élet
Kettős halál: mert Gloster halva van.
Nem ő dudolt-e hollódalt imént,
Hogy megakasztá síri hangja vérem’,
S azt hiszi most, hogy czirpelő ökörszem,
Üres kebelből mely vigaszt csipog,
Az először hallott hangot elűzi?
Mérged ne rejtsd ily czukrozott szavakba.
Hozzám ne nyuljon! vedd, mondom, kezed!
Kigyószúrásként érintése borzaszt.
El, el, előlem, vészes hirhozó!
Szemedben rémes felségben ül ott
Ijesztve gyilkos zsarnok indulat.
Reám ne nézz! megsebesit szemed!
De mégis, el ne menj! – Jer baziliszk,
Öld meg, ki rád ártatlanúl tekint!
Kéjt csak halál árnyéka ád, az élet
Kettős halál: mert Gloster halva van.
A királyné válaszából látszik, mily kevésre becsüli e gyönge jó embert, kinek nem volt ereje megvédni nagybátyját ellenségeitől s most csak siratni tudja. De tovább is megy: vakmerő fogással maga hozza elő a lehetőséget, hogy őt érhetné a gyanú Gloster haláláért, s úgy tünteti fel magát, mint a rágalom áldozatát:
Tán azt hiszik majd, én tevém el útból:
Igy sebzi hírem rágalom szava
S vádjaival eltelnek udvarok.
Ezt nyertem én holtával. – Oh mi gyászos,
Királynő lenni szégyen-koronával!
Igy sebzi hírem rágalom szava
S vádjaival eltelnek udvarok.
Ezt nyertem én holtával. – Oh mi gyászos,
Királynő lenni szégyen-koronával!
E gondolatot aztán még tovább füzi, midőn látja, mint sóhajt a király Gloster után. Sajnálandóbbnak mondja magát a megöltnél, és szemére hányja férjének, hogy ezt mégis jobban sajnálja, mint őt. Diadalmas elbizottságában odáig megy, hogy szerelmét is, mely őt férjéhez Angliába hozta, segitségül hivja, és panaszkodik e györge báb kemény szivén, mely szerelmére csak kegyetlenséggel válaszol.
Ezért törött meg csaknem hát hajóm
És űzve vissza balszél kétszer is,
Hazám felé Angolhon partiról?
S ez azt jelenté: a szél mintegy óva
Mondá: Kerüld a skorpió-tanyát
S lábad ne tedd az ellenségi partra.
S én átkozám a kedves vészeket
S ki kibocsátá érczbarlangjaikból;
S kérém, az angol áldott part felé
Vagy szörnyű szirtre hajtsák a hajót.
A szirt lesülyedt süppedő fövénybe
S nem zúza szét csipkézett csúcsain,
Hogy nála még keményebb kő szived,
Majd palotádban, ez rontson meg engem.
És űzve vissza balszél kétszer is,
Hazám felé Angolhon partiról?
S ez azt jelenté: a szél mintegy óva
Mondá: Kerüld a skorpió-tanyát
S lábad ne tedd az ellenségi partra.
S én átkozám a kedves vészeket
S ki kibocsátá érczbarlangjaikból;
S kérém, az angol áldott part felé
Vagy szörnyű szirtre hajtsák a hajót.
A szirt lesülyedt süppedő fövénybe
S nem zúza szét csipkézett csúcsain,
Hogy nála még keményebb kő szived,
Majd palotádban, ez rontson meg engem.
Ekkor kitör kivül a nép zaja s mennydörgés gyanánt közeleg, mintha az ég megsokalta volna e csúfolódást a legszentebb érzelmekkel, s villámával akarna közbesujtani. Warwick és Salisbury a nép haragját hirdetik s az izgatott, lüktető jelenet hatása teljes lesz, midőn a belső szoba ajtai szétnyilnak, Gloster előtünik, a mint halva fekszik ágyában, s Warwick az észrevett jelekből egymásután fölfedi a borzasztó titkot. A nép zaja künn folyton emelkedik, a palotát ostromolja és a bűnös büntetését kivánja, s midőn ez végre bekövetkezik és a gyönge király, támaszra lelve a nép kivánságában, összeszedi erejét és száműzetésre itéli Suffolkot, jóleső és megnyugtató hatást, valódi katharsist gyakorol a felháborodott lélekre s méltó befejezése a nagyszerű jelenetnek.
Suffolk végleges bűnhődését igy adja elő Holinshed: „Isten igazsága nem engedte, hogy ily bűnös ember elkerülje bűnhődését. Midőn Suffolk hajóra szállt, hogy Angliába vitorlázzon, egy hadi hajóval találkozott, mely Exeter herczegé, a Tower parancsnokáé volt. Ennek kapitánya rövid viadal után a herczeg hajójára hatolt, s midőn megtalálta rajta a herczeget, a doveri révbe vitte, levágatta fejét egy csónakon s a fejet és törzset a partra dobta. Egy káplánja, ki a holttestet megtalálta ott, Wingfield Collegebe vitte Suffolkban, hol eltemették. Ily véget ért William de la Poole, suffolki herczeg, Isten rendelete szerint, a mint hitték, mert oka volt a jó Gloster herczeg halálának.”
Gloster halálának másik főszerzője, a gőgös winchesteri bibornok rövid idő multán szintén meghal. Shakspere ennek halálát Hall tudósitása után rajzolta. Hogy a bibornoknak része lett volna testvére meggyilkolásában, az inkább a krónikás leleményének látszik, ki VIII. Henrik idejében irván, időszerűnek tarthatta ily vérbűnnel mocskolni be a római bibornokát. Történetileg csak annyi bizonyos, hogy a bibornok kevéssel Gloster után szintén meghalt; de ekkor már hat éve visszavonult minden államügytől s egyedül egyházi hivatásának élt. Shakspere, ki Boleyn Anna leányának uralkodása alatt irta drámáját, szintén helyén valónak találhatta Hall felfogását követni, ki a bibornokot becsvágyó, gőgös, kapzsi embernek festi s halálos ágyán ezt a felkiáltást adja szájába: „Miért kellene meghalnom, mikor annyi kincsem van? Ha az egész ország megmenthetné életemet, képes vagyok azt akár politikával megnyerni, akár kincsekkel megvásárolni. Piha! nem lehet a halált megvesztegetni és semmire sem képes az arany?” E krónikai adatnak köszönhetjük a drámának rövidségében is hatalmas jelenetét Beaufort bibornok hálószobájában, hol a haldokló bibornok felkiált:
Ha a halál vagy, Anglia kincseit
Fogadd s vehetsz rajt’ más ily szigetet,
Élnem ha engedsz s kínt nem érzenem.
Fogadd s vehetsz rajt’ más ily szigetet,
Élnem ha engedsz s kínt nem érzenem.
A Cade-féle kommunisztikus fölkelés festésében megtaláljuk Shakspere egész erejét, mély komolyságát, szikrázó humorát. Holinshed krónikája így ir Cade Jánosról. „Nemsokára más mozgalom támadt. York herczeg párthívei népfölkelést támasztottak Kentben, még pedig a következő módon. Egy megnyerő külsejű és jó eszű fiatal embert, ki Polychronicon szerint irlandi születésü volt, névszerint John Cade vagy John Mend-all, felbiztatták vegye fel John Mortimernek, York herczeg unokatestvérének nevét, hogy March gróf párthiveinek támogatását megnyerje. Sikerült is, ámbár végül meghiúsitották a tervet és a bűn elnyerte méltó jutalmát… Hogy ügyét jó látszattal palástolja, e dicső vezér alázatos fölterjesztést küldött a királyhoz, melyben biztositá, hogy nem ő felsége ellen vonul, hanem azon tanácsosai ellen, kik saját előnyüket kedvelik és elnyomják a szegény népet… Azt követelte, hogy 1) a király űzze el környezetéből Suffolk minden párthivét és rokonát, és csak a királyi vérből való igazi lordokat vegye tanácsába, York, Exeter, Buckingham, Norfolk herczegeket s az ország minden grófját és báróját. 2) Hogy mindenki felelősségre vonassék, ki Gloster halálában közreműködött. Továbbá, hogy megszünjék minden zsarolás, melyet naponként gyakoroltak a nép ellen, mint a zöld viaszk, mely állandó romlása a hű kenti alattvalóknak. Hasonlókép a King’s Bench, mely nagyon nyomasztó Kent grófságra, a nélkül, hogy a király és hű tanácsa valamit tudna róla stb.… A király a canterburyi érseket s Buckingham Humphrey herczeget küldte hozzá, hogy panaszairól és kivánságairól értekezzenek vele. E lordok a beszédben megfontoltnak, az alkudozásban értelmesnek, szivében kevélynek és véleményeiben makacsnak találták őt, mert semmit sem akart hallani seregének szétoszlatásáról, hacsak a király személyesen nem jő hozzá s mindent nem engedélyez, a mit kiván… A király (Killingworthba való) távozása után Cade Southwarkba ment és a Fehér szarvasban vett szállást. Embereinek legszigorúbban megtiltotta a gyilkolást, rablást, megbecstelenitést, és e jó látszattal még inkább megnyerte a köznép szivét. Azután bevonult Londonba, elvágta a felvonó híd kötelét, a londoni kőre ütött kardjával és mondá: Most Mortimer e város ura. Szépitő nyilatkozatot tevén a mayor előtt jövetelének okára nézve, visszahúzódott Shouthwarkba és julius 3-án Lord Say kincstárnokot Guildhallba vitette s ott vád alá helyezte. Ez azt kivánta, életének meghosszabbitására, hogy pairjei itéljenek fölötte, de a vezér erővel elragadta őt a törvényszéki hivatalnokoktól, levágatta Cheapben fejét s hosszú póznára tüzette, melyet az utczákon maga előtt vitetett. És ezzel meg nem elégedve, Mile-Endbe ment s elfogta ott sir James Cromert, ez idő szerinti kenti sheriffet és Say lord vejét, a kit szintén, nem hallgatva meg vallomását vagy védelmét, lefejeztetett és fejét póznára tüzette; és e két fejjel újra a városba vonult a semmirekellő dühöngő s gúnyból minden utczasarkon összecsókoltatta őket, mindenkinek, a ki látta, nagy irtózatára. Ere nyilt fosztogatás következett, és rablás a város különféle házaiban, különösen Malpas Fülöp alderman és mások házaiban, nem tekintve sok tekintélyes kalmár megbirságolását, kiknek életök és vagyonuk biztonságáért fizetniök kellett. Igy Horn Róbert alderman 500 márkát volt kénytelen fizetni. Southwarkban ki is végeztetett több személyt, némelyeket, mert nem engedelmeskedtek parancsának, másokat, mert régi ismerősei voltak és attól félt, hogy elárulhatnák alacsony származását.
A politikai ürügy alatt támadt fölkelés így fajult kommunisztikus lázadássá, mint minden oly mozgalom, melynek vezetése az alsó nép kezébe kerül, mely a szabadság és egyenlőség hirdetett elveit rögtön a maga szempontjából magyarázza s az osztály- és vagyonkülönbség eltörlésében gyakolatilag alkalmazza, a mint Németországban a reformatio eszméi a parasztháborúban, Francziaországban a nagy forradalom tanai a jakobinus socialismusban idomtalanultak el. Ezt a szükségszerü elfajulást állitja elő Shakspere a kenti fölkelés mozgalmas, nagy igazsággal és humorral teljes képeiben, valóban typikus alakjaiban, melyek azelőtt és azóta számtalanszor ismétlődtek, s néhány vonással egészen kidomboritják a parasztosan felfogott kommunizmust. „ Egy félpennys kenyér ára ezután Angliában egy penny leszen; a három abroncsú kantára tiz abroncs férjen; s söralját inni szememben fölségsértéssel egy. Az egész országot közrebocsátjuk és paripám majd Cheapsideban legel… Pénz nem lesz többé, mindenki az én rovásomra eszik-iszik. Minden embert egy libériába bujtatok, hogy mint testvérek összeférjenek és engem urokúl tiszteljenek.” Saint-Just összes institutiói benfoglaltatnak e mondásban.
A kenti népfölkelés csak nyitánya volt a nagy harczi drámának, mely a piros és fehér rózsa közt megindult. Ennek első felvonásával, a st.-albansi csatával, melyben a Lancaster-ház először nyert vereséget York fegyverétől, kezdődik Anglia történetének legvéresebb korszaka, mely VI. Henrik harmadik részében és III. Richardban tárul elénk.
