II. SZÍN.
Fejed miért csügg, férjem, mint kalász,
Mely lekonyúl Ceres dús terhitől?
Mért vonja össze nagy Humphrey szemöldjét,
Mogorva arczczal nézvén a világot?
A durva földre mért szegzed szemed’,
S nézed merőn, mi arczod’ árnyba vonja?
Mit látsz vaj ottan? Henrik koronáját
Föld valamennyi díszétől ragyogva?
Ha azt: merőn csak nézz, csúszsz’ arczodon,
Mígnem az a te homlokod’ köríti.
Nyujtsd ki karod’, ragadd fel a dicső díszt.
Rövid talán? Az enyémmel toldom én meg.
S ha ketten együtt ragadók fel: együtt
Emeljük égre föl fejünk’, s szemünket
Le nem alázzuk többé, hogy csak egy
Pillantásunkra méltassuk a földet.
Óh drága Nell, ha férjed’ szereted,
A nagyravágyás férgit űzd tova.
Ha uram, öcsém, erényes Henrik ellen
Van szándokom, e gondolat legyen
E földi létben vég lehelletem.
Rossz éji álom tett engem borússá.
Mit álmodál? szólj, férjem: díjaul
Elmondom édes hajnalálmomat.
Rémlék, e pálcza, udvartiszti jelvem,
Ketté törött; ki tette, feledém,
De úgy hiszem, a bíbornok vala;
A ketté zúzott bot darabjain
Somerset Edmund feje volt kitűzve,
És Poole-é, Suffolk első herczegéé.
Ezt álmodám: ég tudja, mit jelent.
Hm! azt jelenti ez csupán: a ki
Egy ágat tör csak Gloster erdejében,
Fejét veszíti el a vakmerő.
De hallj meg engem, Humphreym, édesem:
Rémlék, Westminster székes templomában
Ültem királyi széken, a melyen
Királyt s királynét szoktak koronázni,
Előttem Henrik s Margit térdelének
S fejemre ők tevék a koronát.
Ej, ej, Leonora! megszidlak ezért.
Te büszke nő, roszlelkü Leonora!
Nem vagy-e e hon második asszonya
És a protector szeretett neje?
Számodra készen kéj-gyönyör nem áll-e,
Fogalmadat tetézve, túlhaladva?
S mégis örökké árulást koholsz,
Hogy letaszítsad férjedet s magad’
Fény-dísz csucsáról a szégyen tövéig?
Menj, menj, ne halljak többé ily beszédet!
Mi ez, uram, igy meghurítod-é
Leonorát, hogy álmát elmesélte?
Magamba őrzöm álmom’ ezután,
Hogy ki ne szidjanak.
Ne haragudjál, már kibékülék.
Mylord protector, ő felsége kéret,
Készülj az útra Sz. Albans felé,
Solymászni indul a király s királyné.
Megyek. – Jer, Nell; velünk jösz úgy-e bár?
Mindjárt megyek, követlek, jó uram.
(Gloster és hírnök el.)
Kővetnem kell, elől nem mehetek,
Míg ily kicsínyes s gyáva lelkü ő,
Ha férfi volnék, herczeg, vérrokon,
Kiirtanám e gátló törzseket
S törnék utat fejetlen nyakakon;
Bár nő, de lomha nem leszek, s szerencse
Díszmenetében játszom szerepet,
– Hol, merre vagy? Jer, sir John, jer, ne félj,
Ketten vagyunk csak, én s te egyedűl.
Hume jő.
Felséged éltét Jézus tartsa meg!
Mily szó ez: felség? Herczegnő vagyok csak.
De Hume tanácsa és Isten kegye
Megsokszorozza kegyed czímeit,
Mi hírt hozasz, John? Értekeztetek már,
Te, Jourdain Margit, a ravasz boszorkány,
S Bolingbroke Roger, a szellemidéző?
Vaj készek-é szolgálni engemet?
Megfogadák, hogy fönséged elé
A föld alól egy szellemet idéznek,
Kérdéseidre a ki megfelel,
A hányat csak eléje szab kegyed.
Elég; a kérdést majd kigondolom.
Ha Sz. Albansból visszatérek, akkor
Gondoskodom, hogy mindez teljesűljön.
Fogadd e díjt, Hume; légy, fiú, vigan
E fontos ügynek frigyes társival. | (El.) |
Aranyaival hogy Hume vígan legyen!
Biz az lesz! – Ám, sir John, most mit teszesz?
Ajkad’ lezárd, ne szólj, csak ennyit: pszt!
Mély titkolódzást kíván a dolog.
Boszorkát hoznom, aranyat adott:
Ördög legyen bár, marka nyitva lesz.
Ám aranyom másunnan is repűl:
Nem mondhatom, hogy a gazdag bibornok
S az ujdonsült Suffolk herczeg felől;
De úgy tudom: mert, hogy valót beszéljek,
Leonora asszony dölyfét ismerik,
S megfizetének, ássam őt alá
S fülébe súgjam a szellemidézést.
Mondják, latornak nem kell alkusz: s ím én
Suffolk s Winchester alkusza vagyok.
Ha nem vigyázasz, Hume, nagyon közel jársz,
Ravasz gazoknak hínod mindakettőt.
Igy áll az ügy, s így – félek – végre is
Hume, a gazember rontja meg e hölgyet.
Az ő büne Humphrey bukta leszen.
Bármit dül el: aranyt markol kezem. | (El.) |