I. SZÍN.
Urak, higyétek, vizi madarakra
Hét éve nem volt ily solymászatunk,
De túlnagy volt a szél s tíz állt egy ellen,
Vén Janka hogy nyomot veszt röptiben.
De hogy’ csapott fel madarad, mylord,
És szálla fel a többiek fölé!
Im! mint hat Isten minden élő lényben!
Ember, madár biz’ a magasba tör.
Nem is csoda – bocsánat! – hogy kitűnőn
Repülnek a protector solymai:
Tudjátok, urok hogy szeret a magasban
És röptükön túl vágy még gondolatja.
Aljas-silány az a lélek, mylord,
A mely magasbra nem tör egy madárnál.
Tudtam, magasbra vágy a föllegeknél.
Biz úgy, bibornok. Mit gondol kegyed,
Nem vón’-e jó, ha égbe tudna szállni?
A soh’se múló üdv kincstára az!
Földön van a te mennyed; kincsed a trón,
Erre irányul lelked és szemed,
Vészes protector, átkos peer, ki álnok
Színeskedéssel megcsalsz hont, királyt!
Ily agyafurtság egy papnál, bibornok!
Tantaene animis coelestibus irae?
Pap ily heves! – Jó bátya, rejtsd dühöd’!
Ily jámborsággal megfér ily gonoszság?
Sir, nem düh az, csupán a mennyi illik
Ily szép vitához s ily gazlelkü peerhez.
Mint ki, mylord?
Ki más, mit te, mylord, |
Hogy szemtelen vagy, tudja Anglia.
S te nagyravágyó, Gloster.
Légy nyugodt, |
Mert boldogok a földön békeszeretők.
Ugy én legyek hát boldog, hogyha kardom
Békét szerez a gőgös védnök ellen.
Szent bátya, biz’ szeretném, erre jusson!
Ha mersz, legyen.
Pártos hadat ne kontass ez ügyért:
Bántalmadért se állj ki tenmagad.
Csak jőni merj! – Ha mersz, ma este légy
Ott a berek keletső oldalán.
Miről beszéltek?
Hidd el, Gloster öcs’ |
Tovább vadászunk. – (Félre Glosterhoz.) Pallost hozz magaddal.
Meglesz, bátya.
Ne feledd: a berek keletső odalán.
Bibornok, ott leszek.
Nos, Humphrey bátya? |
Solymászatról beszéltünk csak, uram! –
(Félre.) A szűz anyára, pap, tar pilised’
Megnyírom vagy batkát sem ér vivásom.
Medice seipsum:
Védnök, vigyázz, hogy megvédd tenmagad’.
Zajong a szél, urak, mint boszutok.
Mint sérti, bántja szívem’ e zene!
Ily zagyva húrból öszhang kelhet-é?
Hadd legyek én békítőtök, urak!
(Egy valaki jő és kiáltoz: Csoda!) |
Vaj mit jelent e zaj?
Minő csodát hirdetsz te itt, fiú?
Csoda! csoda!
Jer a királyhoz, s mondd el, mily csoda?
Sz.-Albans oltáránál egy vak ember
Szemevilága nyilt meg az imént,
Ki mitse látott, a mióta él.
Legyen dicsőség annak, ki hivőknek
Fényt ád az éjben, kétségben vigaszt!
A sz.-albansi mayor jő társaival; Simpcoxot ketten hozzák egy székben; felesége és nagy sokaság utánok.
Egész menetben jő itt a lakosság,
Hogy bemutassa fölségednek őt.
Nagy a vigasza itt e földi létben,
Bár szemvilága bűnét sokszorozza.
Hátrább, barátim. – Hozzátok ide,
Beszélni óhajt véle a király.
Mondd el, jó ember, a dolog folyását.
Hogy az urat dicsőithessük érted.
Soká valál vak? s most meggyógyulál?
Vakon születtem én, kegyelmes úr.
Valóban úgy.
Ki ez az asszony?
Szolgálatjára, az ő felesége.
Ha anyja volnál, jobb tanú lehetnél.
Hol születél?
Éjszakon, Berwickben, fölséges úr.
Nagy volt, szegény te, ég kegyelme rajtad:
Szentetlenűl ne múljék nap, sem éj,
El ne feledd, mit tett az úr veled.
Mondd meg, jó ember, véletlen menél
A szent sirjához, avagy áhitatból?
Ég tudja, áhitatból; százszor is
Álmomba’ hallám, sőt még többször is:
„Simpcox, jer! itt könyörgj! én megsegítlek!”
Valóban úgy van; gyakran magam is
Hallám a hangot, mely úgy hitta őt.
Mit! béna vagy?
Az, könyörüljön ég! |
Hogy’ lettél azzá?
Egy fáról leestem. |
Egy szilvafáról.
Hát vak m’óta vagy?
Oh így születtem.
Mi! s a fára másztál?
Csak ere’ az egyre, még ifjú koromban.
Ugy ám! de drágán is fizette meg.
Bizony nagyon szerethetéd a szilvát.
Ah! feleségem volt, ki megkivánta,
S életveszélylyel mászatott fel érte.
Ravasz lator! – De nem segit neki. –
Mutasd szemed’; most húnyd le, nyisd fel. –
Ugy gondolom, hogy jól még most se látsz.
Mint a nap! – Isten s Alban légyen áldott!
Mit mondasz: mily szinű ez a köpeny?
Piros, uram, miként a vér.
Ezt eltaláltad. Mily szinű e köntös?
Fekete az, mint a gagát.
Ugy hát tudod, mily színü a gagát?
Pedig hiszen nem látott azt soha.
De eleget már köntöst és köpenyt.
Oh nem, még eddig soha életében.
Ficzkó, felelj: mi a nevem?
Oh! nem tudom, uram!
Hát itt ezé?
Azt se tudom.
Ezét se?
Nem én, uram.
És mi a te neved?
Simpcox Saunder, szolgálatjára, fenség.
Leghazugabb lator te a keresztyén
Világban! Hisz hahogy vakon születtél,
Nevünket ép úgy tudhatnád, a mint
Megnevezéd ruháink színeit.
Köztük tehet különbséget a szem,
Néven nevezni rögtön lehetetlen. –
Sz.-Alban itt csodát tett, uraim;
S mit szólatok, nem vón’ nagy mester az,
Ki lábra tudná e bénát segítni?
Oh hogyha ezt tudnád, mylord!
Sz.-albansiak, nincsenek poroszlók várostokban, és olyas valami, a mit ostornak neveznek?
Vannak, mylord, nagyságod szolgálatjára.
Hozassatok hát ide azonnal egyet.
Menj, fiu, hozd ide rögtön a poroszlót.
(Valaki el.) |
Most hozzatok ide hamar egy padot.
(Egy padot hoznak.) Most, gazember, ha az ostortól meg akarsz menekűlni, ugord át e padot és fuss el.
Ah uram! nem vagyok képes egyedűl még csak állani sem: kinozni akarsz hijába.
(A küldött vissza jő s vele egy poroszló ostorral.)
Jó, hát majd mi lábra segitünk. Poroszló jer, ostorozd őt, míg e padon át nem ugrik.
Megteszem, mylord. – Jöszte, ficzkó; csak gyorsan le a gunyával.
Ah, uram mit tegyek? állani sem vagyok képes.
(A poroszló egyet üt rajta; erre átugorja a padot és elszalad; a nép követi és kiáltoz: „Csoda!”)
Te látod ezt, ég, s ily soká türöd?
Kaczajra indít, hogy’ fut a kamasz.
Utána rögtön, s e rimát vigyétek.
Pusztán az inség vitt reá, uram!
Botozzátok a falvakon keresztűl,
El Berwickig, a honnan jöttenek.
(Mayor, poroszló, asszony stb. el.) |
Im, Humphrey herczeg, mily csodát tevél ma.
Való! megugrott s eltünék a béna.
Nagy csodákat, Suffolk, te tevél,
Városokat egy nap eltűntetél.
Buckingham jő.
Mi hírt hoz itten Buckingham rokon?
Reszket szivem, e hírt elmondani.
Egy ronda had, elveteműlt, gonosz –
Védőleg egy követ fúván velök
Lenóra asszony, a védnök neje,
A csőcseléknek főkolomposa –
Hatalmad ellen vészes cselt koholt.
Frigyben kuruzsló- és boszorkahaddal.
Megleptük őket tetten, a midőn
Rosz lelkeket kérdvén a királynak,
S fölséged több titkos tanácsosáét,
Mint majd bővebben értesűlni fogsz.
Most e szerint hölgyed, protector úr,
Londonban a birák elé kerűl.
E hír ugy-é bár megtompítja szablyád’
S a mai órát meg nem tarthatod?
Szűnj’ meg, gőgös pap, szívem’ sérteni.
Minden erőm’ lezúzta bú-keserv;
S megtörve így kitérek most előled
S bármely silány csatlós elől.
Oh ég! mi vészt, bajt támaszt a gonosz,
Veszélyt idézve ekkép önfejére!
Im, Gloster, ten-fészked szennyfoltja ez;
Örűlj, magad ha bűntelen leszesz.
Tanúm gyanánt Istent hívom fel én,
Királyom’ és hazám’ hogy szeretém;
Ám nőm ügyéről semmit sem tudok.
Fájt hallanom, a mit hallék imént.
Nemes szivű ő; de ha jó hirét,
Erényt felejtve, vélök czimborált,
Kik – mint szurok – szennyt hagynak: elüzöm,
Ne lássa többé ágyam’ és köröm’!
Törvény s gyalázat martaléka légyen,
Ha rám miatta háramolna szégyen!
Jó, jó. Ez éjjel még itt pihenünk;
Londonba vissza holnap újonnan,
Kipuhatolnunk végkép ez ügyet,
A bűntevőket számadásra vonnunk
S megmérni ügyök’ igazság mérlegével,
Mely bizton áll s győz a jog erejével.
(Harsonák. Mind el.) |