BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
E darab első előadásán a Globe-szinház, melyben szinpadra vitték, leégett. A tűzvész okát Sir Henry Wotton unokaöcscséhez 1613. julius 6-ról intézett levelében következőkép adja elő: „A királyi szinészek új darabot adtak elő e czím alatt. «Minden igaz», mely VIII. Henrik uralkodásából néhány fő jelenetet foglalt magában s különféle rendkivüli fénynyel és pompával volt kiállítva… Midőn Henrik király álarczos ünnepet rendez Wolsey bibornok házában s beléptekor ágyúkkal lőnek, a papiros vagy más anyag, melylyel az egyik töltve volt, meggyujtá a födelet. Kezdetben csak jelentéktelen füstnek vélték, s mivel szemöket inkább a játékra irányozták, a tűz belűl gyujtott s amint valami aknakanóczon körülfutott s egy óránál kevesebb idő alatt fenékig leégette az épületet.” Hogy a „Minden igaz” czimű darab alatt mást nem lehet érteni, mint Shakspere VIII. Henrikjét, világosan mutatja a darabnak részletesen felsorolt tartalma, mely egészen ugyanaz a mi drámánkkal; de ha ez nem volna elég, bizonyságul szolgálhat egy másik levél, melyet Lorkin Tamás sir Thomas Puckeringhez irt 1613. junius 30-án s melyben elbeszéli, hogy „tegnap, azaz junius 29-én, midőn Bourbadge társasága a Globe-szinházban a VIII. Henrik czimű szinművet adta elő és mozsarakból üdvlövéseket tettek, a szinház leégett.”
Mindkét levél tehát ugyanazon egy darabról beszél, melynek kettős czíme volt: VIII. Henrik, vagy Minden igaz, mely kettős czim Shakspere korában, s magánál Saksperenél is nem volt szokatlan dolog. És igy e tételes adatokból világosan kitűnik, hogy a jelen dráma először 1613. junius 29-én került szinre. A mi pedig születése idejét illeti, azt sem lehet sokkal előbbre tenni. A költő legkésőbbi korszakára, azon időre, midőn a szinpadtól visszavonult és szülővárosában telepedett le, utalnak a benső jelek, melyek egyáltalában jellemzik az utolsó években irt drámákat. Nyelve tömör, verselése egyenetlen, nagy gondot fordit a külső kiállitásra, s az ünnepi menetekre, némajátékokra vonatkozó utasitásai sokkal bővebbek, mint bármely más darabjában. S az utolsó jelenetben azon szavak, melyek Erzsébet utódját, I. Jakabot, mint „országok létrehozóját” dicsőitik, csakis virginiai első gyarmatosításra vonatkozhatnak, mely 1612-ben történt. E külső és benső bizonyitékok szerint tehát e darab nem készülhetett 1612. előtt.
Ezzel ellentétben Malone és az angol kritikusok legtöbbje Erzsébet uralkodása korába teszi a darab származását, azt állitva, hogy az I. Jakabról szóló néhány sort valamely későbbi előadáskor toldották bele. De az alap, melyre támaszkodnak, merő föltevés. A Tudorok dicsőitése VIII. Henrik személyében – mondják – és az Erzsébet koráról szóló jóslat épen oly kellemetlen lehetett Jakab királyra, ki tudvalevőleg ellenszenvvel viseltetett a kihalt dynastia iránt, a mily hizelgő volt Erzsébetre. De ez a föltevés is gyönge és alaptalan. VIII. Henrik alakja, a mint Shakspere a drámában rajzolja, épen nem dicsőités, s az erőszakos, buja, képmutató ember rajza, a mint a dráma forrásaihoz híven bemutatja, inkább Jakab királyra, mint VIII. Henrik leányára nézve lehetett kellemes. Az a mód sem igen hizeleghetett Erzsébetnek, amint anyját, Boleyn Annát, szinpadra vitte a dráma s az ő rovására Katalint, az eltaszított hitvest dicsőitette; nem tekintve azt, hogy az Erzsébetről szóló jóslatban a királynő magas életkoráról és közel haláláról szóló helyek épen nem arra valók, hogy egy hiú nő tetszését kiválóképen megnyerjék. Sokkal észszerűbb és Shaksperehez is méltóbb az a föltevés, hogy ama dicsőitések a már elhúnyt királynőről szólnak, s nem az udvaroncz költő hizelgései, hanem az angol hazafias érzelem méltó kifejezése, mely mindig büszkén és szeretettel gondolt a nagy királynőre.
| Sába nem volt |
E szende lélek, A fejdelmi kegy,
Mely e hatalmas lelket alkotandja,
S a jók egyéb erényi kétszeres
Mértékbe’ lesznek benne. Az igazság
Leszen dajkája; szent és égi eszmék
A tanitói. Félni és szeretni
Fogják: övéi áldják, elleni
Reszketnek tőle, mint a szétűzött
Kalászmező, gond nyomta fejjel. Üdv
Fakad nyomán; míg ő uralkodik,
Mindenki békén költi el saját
Termésit és a béke énekét
Örvendve zengi vig szomszédi közt.
Istent igazság- s lélekben tanit
Imádni…
…E gyermek Anglia
Üdvére késő kort ér. Sok nap át –
Megy rajta: egy se jó, nagy tett ne’kül.
– Tovább ne látnék bár! De halnia
Meg kell: a szentek elhivják; de ő
Szűzen haland, mint tiszta, szennytelen
Liljom, s egész világ siratja majd.
Erzsébet keresztelésével s a jövőbe vetett prófétai tekintettel ér hirtelen véget e darab, melyet Ulrici és vele többen nem annyira drámának, mint inkább szinpadi alkalmi költeménynek tartanak. Az örvendetes családi esemény I. Jakab király udvaránál, melynek ünneplésére e drámai költemény alkalmiságon messze túlmenő jelentése van e darabnak, mely bemutatja ama világtörténeti fontosságú fordulat tényezőit, melylyel Anglia elszakadt a régi egyháztól s az újnak erős bástyája lett. Nem magát az angol reformatiót rajzolja itt, hanem feltünteti azon erőket és érdekeket, melyeknek összeütközése létre hozta Angliában a nagy vallási átalakulást. A király, kinek kicsinyes szenvedélye nem annyira oka, mint inkább csak külső alkalma volt e nagy fordulatnak, csak is külsőleg központja a drámánák; VIII. Henrik nem olyan alak a történelemben, hogy beválnék tragikus hősnek, Shakspere nem is akarta annak tűntetni fel; úgy mutatta be, a milyen valósággal volt; a tragikumot itt a hatalmas római egyház mértéktelen hatalmi törekvésében és elbukásában találjuk, melynek képviselője Wolsey bibornok.
Wolsey alacsony sorsból származott, állitólag egy ipswichi mészáros fia volt, Már VII Henrik alatt emelkedni kezdett, s tudományával, ékesszólásával és elmésségével annyira megnyerte VIII. Henrik kegyét, hogy ez egyremásra elhalmozta kitűntetéseivel, 1513-ban lincolni püspökké, két év multán yorki érsekké tette. Korlátlan befolyása volt a királyra. Alig lett érsekké, már kieszközölte a maga számára a bibornoki kalapot, s kevélysége oly féktelen volt, hogy mind a nemességnek, mint a népnek halálos gyűlöletét vonta magára, de senki sem mert ellenségesen lépni föl ellene. Mint lord kanczellár minden tekintet nélkül megbüntette a legmagasabb urak túlkapásait, hogy megóvja a szegény emberek békességét. Alig vették ezek észre, hogy vaskézzel ragadja meg a gazdagokat, szüntelen panaszokkal járultak eléje; a főurak azonban visszavonultak az udvartól vagy arra sürgették a királyt, hogy vessen féket a bibornok kevélységére s ne tűrje, hogy egy alattvaló még a királyt is felülmulja. A bibornokot mindez nem ingatá meg állásában, s inkább fejedelem, mint pap módjára élt, elvakulva a gőgtől és megittasulva e világ mulandó örömeitől. Kevélysége határtalan volt; ha misézett, herczegeknek és grófoknak kellett ministrálniok; botrányos és feslett élete rikító ellentétben állt Krisztus tanitásával és példájával. Háztartása díszesebb volt, mint a királyé; palotájában fényes lakomákat adott a külföldi követek tiszteletére; néha a király is megjelent ott, s ilyenkor hihetetlen pompájú álarczos és egyéb játékokat rendezett. A politikában eleinte VII. Henrik nyomában haladt, Spanyolországgal és a Habsburgi házzal szövetkezve Francziaország ellen. E szövetség gyümölcse egy kis francia terület volt, Tourney és vidéke, melyet Anglia meghóditott. De I. Ferencz, franczia király megnyerte Wolseyt az angol-franczia szövetség tervének, s ennek megpecsétlésére történt 1520-ban a két király találkozása Andren völgyében. Az angol nemesek, kik parancsot kaptak a király követésére, zúgolódtak a súlyos költségek miatt; s leghangosabban kelt ki a bibornok ellen Buckingham herczeg, kit a bibornok is jól ismert, mint ellenségét, s meg is tett mindent elvesztésére. Buckingham bukása és halála egyik epizódja a jelen drámának s jól beillik keretébe, mert vele bukott el az utolsó kisérlet a régi olygarchiai uralom fölélesztésére s ez egyengette az útat a királyi önkényuralomra, mely szükséges volt az angol reformatio gyors végrehajtására.
A franczia szövetség rövid életű volt. Már 1523-ban szakítás következett, mivel néhány angol kalmárhajót Bordeauxban lefoglaltak. V. Károly császár, ki Flandriából Spanyolország felé hajózva kikötött Angliában, felhasználta Henrik ingerült hangulatát, hogy megkösse vele a régi szövetséget Francziaország ellen. A király valóban késznek látszott a háborúra, s Wolsey megragadta az alkalmat, hogy a hadi költség ürügye alatt hatodrészben megadóztasson minden birtokot. De oly erős visszahatás támadt ez adó ellen, hogy a király kénytelen volt visszavonni a rendeletet, sőt azoknak is megkegyelmezett, kik ez adó miatt fellázadtak. Wolsey azonban ezt is úgy tudta forgatni, hogy a nép neki tulajdonította az adó megszüntetését és a kegyelem kieszközlését. Két év mulva a bibornok ismét a franczia szövetség helyreállításán dolgozott. Ennek megerősítésére a király leányát, Máriát Orléans herczeggel akarta összeházasítani; de volt egy messzebb menő terve is. Az, hogy Henrik vegye nőül Ferencz király húgát, Alençon herczegnőt és e czélra váljék el nejétől, arragoniai Katalintól. A királyné eltávolítása által megsemmisítni remélte saját és a franczia szövetség ellenségét, s bosszút állhatott a császáron, kire azért is haragudott, mert vonakodott neki adni a toledoi érsekséget. A franczia megbizottak valóban kétségbe vonták Henrik és Katalin házasságának érvényességét. Arragoniai Katalin előbb Henrik bátyjával, Arthurral volt eljegyezve; midőn ez még gyermekkorában meghalt, az ifjabb testvérnek kellett adnia kezét. A pápai fölmentés megszüntette az akadályt, de Katalin nem szült fiút férjének; a fiúk, kiket világra hozott, vagy halva születtek vagy korán elhaltak. Azonkivül hat évvel idősebb volt férjénél, kinek izzó vére új kéjek után vágyódott; s az is bizonyos, hogy a nemzet új házasságot óhajtott, mert félt, hogy a női trónörökléssel idegen befolyás emelkedik érvényre az országban. A bibornok mind e körülményeket ügyesen fel tudta használni czéljára. 1528-ban a londoni dominikánusok termében tartották meg Wolsey és Campejus bibornok, pápai követ elnöklete alatt a nagy consistoriumot, ugyanazon szertartásokkal és ugyanoly lefolyással, mint a drámában. Katalin azonban nem akarta elismerni a consistorium illetékességét és a pápához fölebbezett. Wolsey veszélyeztetve látva befolyását, ha nem sikerül a válást szép szerével keresztül vinnie, Campejus kiséretében meglátogatta Bridewelben a királynét, hogy rábeszélje föllebbezésének visszavételére. A királyné udvarhölgyeinek jelenlétében fogadta a két bibornokot, és vonakodott velök szobájába vonulni, mert a mit neki mondanak, azt az egész világ hallhatja. Wolsey ekkor latinul kezdett beszélni, de Katalin félbeszakitá, kivánva, hogy angolul beszéljen. A bibornok tehát sima szavakkal előadta ajánlatát. A királyné azt felelé, hogy ily fontos ügyben nem határozhat azonnal; munkánál ült hölgyeivel s nem gondolhatott efféle dolgokra. Bölcs tanácsra van szüksége, melyet Angliában nem találhat. Egy angol sem lehet barátja a király tetszése ellen; az ő tanácsadói Spanyolországban vannak. Campejus bibornok ezután elhagyta Angliát, a nélkül, hogy valamit végezhetett volna; kétségesnek mondá az ügyet s szükségesnek tartá jelentést tenni a pápának.
Ekkor állt be Wolseyra nézve ama tragikus fordulat, mely minden törekvését meghiúsította s őt a gyors bukásba ragadta. Megtudta, hogy a király beleszeretett egy szép udvarhölgyébe, Boleyn vagy Bullen Annába, s elválása után ezt szándékozik nőül venni. Halálos csapás volt ez a bibornokra, mert nemcsak kijátszotta tervét, melynélfogva Henriket a franczia herczegnővel akarta összeházasitni, hanem Boleyn Anna által, kit titkos lutheranismusról gyanúsitottak, nyitva látta Angliába az útat az új eretnekségnek, melyet minden áron távol kellett tartania, ha el akarta érni minden becsvágyó törekvésének utolsó czélját, a római pápaságot. És igy épen a királyné elválasztása, melyen minden erejéből dolgozott, lett oka bukásának, az semmisítette meg élte egész munkáját. E csalódás megzavarta helyes gondolkozását, és végzetes hibákat követtetett el vele, melyek siettették bukását. Levelet irt a pápának, hogy halaszsza el itéletét a válóper ügyében, míg ő a királyt megnyeri czéljának. E kétszinű játéka tudtára jutott a királynak, kezébe került a pápához irott levele, s a felháborodott király elhatározá, hogy megsemmisíti hálátlan szolgáját, ki mindenét neki köszönhette. A főnemesség észrevevén a király hangulatának e fordulatát, vádiratot nyujtott be hozzá a bibornok büszkesége ellen. A király Norfolk és Surrey herczegeket küldé hozzá, hogy a birodalmi pecsétet elvegyék tőle s őt Asherbe küldjék. De Wolsey vonakodott e szóbeli parancsnak engedelmeskedni; midőn azonban a herczegek irásbeli meghatalmazással jelentek meg előtte, megadta magát s elhagyta palotáját, miután előbb leltárt állitott össze roppant kincseiről. A King’s-bench törvényszék javainak elkobzására és a királyi oltalom elvonására itélte. A bibornok nem védte magát, hanem ügyvédei által bevallotta bűnét. A király lefoglalta vagyonát, de meghagyta neki érsekségét és a winchesteri püspökséget. Ezalatt azonban a parlament elé került a lordok vádirata. Legfontosabb pontjai ezek voltak: Wolsey a király engedelme nélkül elfogadta a pápai legatus méltóságát s ezáltal korlátolta az országbeli püspökök hatalmát; leveleiben midig igy irt: Ego et rex meus (én és királyom); az országos pecsétet az országon kívűl is magával vitte; önhatalmúlag alkudozásokat kezdett Anglia és Ferrara szövetségére nézve; egy izben, ámbár ragadós betegsége volt, a királyra lehelt; pénzekre vésette bibornoki kalapját; tömérdek összeg pénzt küldött Rómába; a pápához irt leveleiben rágalmazta az angol papságot. E vádpontok helyességét aláirásával és pecsétjével ismerte el a bibornok, és most Londonba kellett mennie, hogy felelősségre vonják felségárulásáért. Utközben megbetegedett s csak nagy fáradsággal juthatott el Leicesterig, hol megszállt az apátságban. A apáthoz, ki ünnepélyesen fogadta, igy szólt: „Hozzátok jöttem, hogy itt helyezzem nyugalomra csontjaimat.” Néhány nap mulva meghalt a kolostorban, reggeli 8 órakor, amint megjövendölé. Halálos ágyán igy szólt: „Ha Istennek ily buzgón szolgáltam volna, mint a királynak, nem hagyott volna el ősz fürteimmel. De ez méltó jutalma a buzgalomnak, melylyel Isten helyett a királynak szolgáltam s csak az akaratát igyekeztem teljesitni.”
Igy irnak a krónikások Wolsey bibornokról s ezeknek nyomán állitotta elénk Shakspere e hatalmas alakot, valódi mintáját ama XV. és XVI. századbeli főpapoknak, kik akaratok ellenére nagy részben okai voltak a reformatio föllépésének és gyors elterjedésének. Hatalmi vágyuk, mely nem elégedett meg a lelki uralommal, hanem a világi hatalom körébe is átnyult s a királyok leigázására törekedett, mértéktelen nagyravágyásuk, fényűzésök, kevélységök, érzéketlenségök minden józan reform iránt okozta, hogy az ellenállhatatlanul haladó idő egyszerűen félre lökte őket, s nélkülök és ellenökre hozta létre a reformatiót; a hullámok, melyeket megvetőleg tenyerökkel véltek a földbe visszafojthatni, túlcsaptak fejök felett s elsodorták őket minden hatalmukkal és nagyságukkal. De a költő objectivitása nemcsak ez oldaláról mutatja be a hatalmas főpapot, hanem azt is rajzolja benne, a mi jó és elismerésre méltó s a miben szintén mintája a többinek; nagy elméjét, akarata erejét, nagylelkűségét és bőkezűségét, a művészetek és tudományok pártolását, és azt a hatalmas férfias erőt, mely a köz sorsból származott embert nemcsak Anglia urává tette, hanem arra is feljogosította, hogy azon korszak legmagasabb méltóságára, a pápai székre irányozza becsvágyát. Két ítéletet talált Wolsey bibornokról Holinshedben, melyeket ez különböző forrásokból vett át, az egyiket Halltól, a másikat az ir Campiantól. Hallé igy szól: „E bibornok nagy kevélységgel birt; mert a fejedelmekkel egy vonalba helyezte magát, és csalfa, titkos üzelmek által mérhetetlen kincseket szerzett. Kevés lelkiismeretet csinált a simoniából, nem volt részvevő, s nézeteihez szenvedélyesen ragaszkodott. A nyilvános kihallgató teremben hazudott és valótlanságot mondott és kétszinű volt szóban és véleményben. Sokat igért és keveset tett; testében bűnös volt és rossz példát adott a papságnak.” Campian ellenben igy ir róla: „E bibornok kétség kívűl nagyra született, igen bölcs volt, szépen beszélt, emelkedett lelkű volt, de bosszúvágyó és testileg bűnös, ellenségei iránt büszke, bármily hatalmasok voltak, de azok iránt, a kik barátságát elfogadták vagy keresték, csodálatosan nyájas; érett tudós, hajlamainak szolgája, hizelgéssel könnyen megnyerhető, telhetetlen a szerzésben, királyi az ajándékozásban, amint kitűnik ipswichi és oxfordi collegiumaiból; a javadalmak betöltésénél szolgáinak nagy pártfogója; a tudományok előmozditója, önfejű minden vitában és soha sem boldog bukásáig. Ebben oly önuralmat mutatott és oly feddhetetlenül érte el végét, hogy halálának órája több dicsőséget hozott reá, mint előbbi életének egész fénye.”
Shakspere mind e két ellentétes ítéletet átveszi, de nem keveredik ellenmondásba, mint Holinshed; mert mindegyik itéletét más-más egyén szájába adja, kik vitatkoznak a bibornok fölött. Hall itéletét Katalin királyné teszi magáévá, kinek volt oka a bibornokot gyűlölni.
Határtalan kevély volt, önmagát
Egy sorba fejdelmekkel állitá;
Alattomos cselekkel a hazát
Igába hajtá; nála eladó
Volt hivatal, tiszt; törvényűl csupán
Ön nézetét ismerte; vakmerőn
Hazudni kész; kétszínű mindenütt,
De nyájas ahhoz, kit épen tönkre tett.
Igért sokat; mint akkor ő maga;
S mind semmivé lőn az: mint mostan ő.
Testében is bűnös, s ez által is
Rossz példa a papok közt.
Egy sorba fejdelmekkel állitá;
Alattomos cselekkel a hazát
Igába hajtá; nála eladó
Volt hivatal, tiszt; törvényűl csupán
Ön nézetét ismerte; vakmerőn
Hazudni kész; kétszínű mindenütt,
De nyájas ahhoz, kit épen tönkre tett.
Igért sokat; mint akkor ő maga;
S mind semmivé lőn az: mint mostan ő.
Testében is bűnös, s ez által is
Rossz példa a papok közt.
Griffith erre a bibornok védelmére felel, kevés változással elmondva róla Campian itéletét.
| E bibornok, |
Volt híva bölcsejétől. Tudomány
Tejét ivá, korán megértve, bölcs,
Méznyelvű, rábeszélő, mint kevés.
Ellenfeléhez büszke és fanyar,
De jó baráthoz nyájas, mint a nyár.
S bár venni telhetetlen (ami bűn),
De adni is fejdelmi bőkezű:
Örök tanúi erre, asszonyom,
E tudomány két ikre bennetek
Ipswich meg Oxford…
| Bukás is reá |
Most feltalálta önmagát, s megérté,
Mily boldog a nagyság nélküli lét!
S hogy agg korára több fényt nyerne még,
Mint adhat ember: Istent félve halt meg.
Valóban, Wolsey bibornok legnagyobb volt bukásában; nemcsak a krónikás mondja ezt róla, igy tünteti föl a költő is, a darab legszebb jelenetében, midőn elbucsúzik a fénytől, a nagyságtól, s visszvonul a szerény magányba. Hű Cromwellje kérdésére, mikép van? igy felel:
| Én? Jól. Jó Cromwell, soha |
Magamra, és belsőmben egy nyugodt
Csöndet lelek, mi minden földi fény
Fölött való: a jó önérzetet.
Önismeretét mutatják végső szavai, melyekkel tanácsot ad a hivatalába lépő Cromwellnek, s melyek mind meg annyi tanulságok, saját élete pályájából, nagyságából és bukásából levonva, önismerete által megvilágítva, közvetlen tapasztalása által szentesitve:
Kevély ne légy! e bűnben estek el
Az angyalok; hogy illenék e bűn
Emberhez, a teremtő képihez?
Önző ne légy; szeresd, a kik gyűlölnek;
Jobb a becsület, mint a vett hűség.
Légy békülékeny, bánj engesztelőn
Irigyeiddel. Légy igaz, s ne félj.
Czélod, melyért vivsz, mindig a honé,
Az istené s jogé legyen; ha mégis
Bukol: megáldott vértanú gyanánt
Fogsz esni…
Az angyalok; hogy illenék e bűn
Emberhez, a teremtő képihez?
Önző ne légy; szeresd, a kik gyűlölnek;
Jobb a becsület, mint a vett hűség.
Légy békülékeny, bánj engesztelőn
Irigyeiddel. Légy igaz, s ne félj.
Czélod, melyért vivsz, mindig a honé,
Az istené s jogé legyen; ha mégis
Bukol: megáldott vértanú gyanánt
Fogsz esni…
VIII. Henrik király magyarul Szász Károly forditásában, négy felvonásba összehúzva, 1867-ben került szinre a nemzetiszinházban.
