I. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

Athén. Csarnok Timon házában.
A Költő, Festész, Ékszerész, Kalmár és Mások, külön-külön ajtókon, jönnek.
KÖLTŐ.
Adj’ Isten.
FESTÉSZ.
Örvendek, hogy jól vagy.
KÖLTŐ.
Oly rég
Nem láttalak már. Hány hét a világ?
FESTÉSZ.
Mával is kevesebb.
KÖLTŐ.
Tudjuk. De nincs-e
Valami különösebb, ritka ujság,
A krónikákban hallatlan? – Jóság büve!
Hatalmad gyüjté össze mind e lelket
Szolgálatúl. A kalmárt ismerem.
FESTÉSZ.
Én mind a kettőt: amaz ékszerész.
KALMÁR.
Derék egy úr!
ÉKSZERÉSZ.
De már az bizonyos.
KALMÁR.
Nincs mása! Mintha idomítva volna
Fáradhatatlan s örökös adásra:
Ő valamennyin túltesz.
ÉKSZERÉSZ.
Ím egy ékszer –
KALMÁR.
Kérlek, mutasd meg. Timon úrnak úgy-e?
ÉKSZERÉSZ.
Ha becsüjét helyesli. No de hát –
KÖLTŐ. (Szavalva.)
A ki jutalmért a hitványt dicsérte,
Ama szerencsés vers hirének árt,
Mely a jelesről méltán énekel.
KALMÁR.
Alakja szép.
ÉKSZERÉSZ.
S mi dús! Nézd csak vizét.
FESTÉSZ.
Hogy lelkesít e mű, e nagy urunknak
Tett hódolat!
KÖLTŐ.
Csak úgy kicsusszantottam.
Költészetünk, mint mézga, ott szivárog,
A honnan él: a tűz csak ütve tör
Ki a kovából; a mi szende lángunk
Magát szüli, s folyamként fut a parttól,
A melybe ütközött. – Hát ez mi, nálad?
FESTÉSZ.
Festmény. – Mikor fog könyved megjelenni?
KÖLTŐ.
Nyomban, mihelyt azt néki bémutattam.
– Hadd lám a képet.
FESTÉSZ.
A kép jó.
KÖLTŐ.
Az ám!
Ez itt be jól, fölségesen kiválik.
FESTÉSZ.
Megjárja.
KÖLTŐ.
Pompás! Hogy beszéli e kecs
Öntermetét! mily lelki hatalom
Lövell e szemből! mennyi képzelem
Mozog ez ajkon! Szinte tolmácsoljuk
E néma tartást.
FESTÉSZ.
Az életet majmolja csínosan.
Hát e vonás: jó?
KÖLTŐ.
A természetet
Leczkézi, mondom: művész verseny éled
Mind e vonásban, s élőbb mint az élet.
Tanácsosok mennek keresztűl a színen.
FESTÉSZ.
Hogy járnak ezen úrhoz!
KÖLTŐ.
Athén tanácsosi: – a boldogok!
FESTÉSZ.
Ni, mégis!
KÖLTŐ.
Lám, hogy tolúl, hogy árad itt a vendég.
Durva müvemben alkoték oly embert,
Kit fölkarolva, legbővebben ellát
Ez alvilág: szabad irányomat nem
Gátolja semmi részlet; az önállón
Halad viaszkom széles tengerén;
S röptömnek egy pontját sem mérgezi
Czélzott gonoszság; sasként szárnyal az,
Bátran, előre, nem hagyván nyomot.
FESTÉSZ.
Hogy értselek?
KÖLTŐ.
Majd föltárom neked.
Látod, hogy minden rendü s lelkü ember
(A csalfa és ledér szintúgy, miként
A szigorú s komoly) szolgálatát
Ajánlja Tímon úrnak: dús vagyon,
Kapcsolva kedves, jó természetéhez,
Minden szivet meghódít s elsajátít,
Hogy őt szeresse és szolgálja: s nem csak
Tükörbe’ készült képü hizelkedők,
De Apemant, kinek fő élve önutálat,
Előtte térdet hajt s békén megy el,
Boldog, ha Tímon bólintott felé.
FESTÉSZ.
Beszélgetésben láttam őket.
KÖLTŐ.
Fortúna trónját kellemes, magas
Halomra helyezém: a hegy tövében
Minden nemű és módú nép sorakszik,
Fáradva, hogy a gömbnek domborán
Emelje állását; s mindnyája közt,
Kik szemök’ az uralgó nőre szegzik,
Egyikre Tímon termetét ruházom:
Fortúna ivor keze őt felinti,
És kegye által versenytársi menten
Szolgái lesznek.
FESTÉSZ.
Czélszerű egy eszme.
E trón, Fortúna, e halom, s az egy,
A lent maradtak közül felhivott,
Fejét a meredeknek hajtva, hogy
Felkapjon a szerencséhez: nekünk is
Jó, úgy hiszem, képül.
KÖLTŐ.
Ne csak. Vigyázz.
Ők mind, imént pajtási (némelyik
Különb is nála), immár csak utána
Járnak, tisztelgve töltik csarnokit,
Áldozva sugdosnak fülébe, szentnek
Tekintik kengyelét, sőt a szabad
Léget kegyéből szivják.
FESTÉSZ.
Ejnye! Hát még?
KÖLTŐ.
Ha, változó szeszélyiben, Fortúna
Lerúgja volt kegyenczét: hívei,
Kik – négykézláb is – törtek fel utána
A hegytetőre, hagyják őt lecsúszni,
S hanyatló lábát nem kiséri egy se.
FESTÉSZ.
Közönséges dolog. Erkölcsi képet
Ezrével is mutathatok, mely ilyen
Fortúnaféle gyors csapást velősben
Fest, mint a szó. De jó lesz bémutatnod
Timonnak, a mit bárki szeme látott:
A főt le, lábat föl.
Harsonaszó, Timon jő, Kisérettel; Ventidius Inasa beszél vele.
TIMON.
Ő fogva, mondod?
VENTIDIUS INASA.
Az, uram. Öt talenttel tartozik;
Vagyona szűk, hitelezői szigorúk:
Azért becses irásodat szeretné
Azokhoz, a kik elzárták. Ha ez nincs,
Reménye vész.
TIMON.
Nemes Ventidius! Jó.
Nem vagyok olyan, hogy, ha rám szorúlnak,
Barátimat lerázzam. Oly nemesnek
Ismerem őt, ki méltó a segélyre.
Meg is lesz ez: lerovom tartozását,
S kiszabadítom.
VENTIDIUS INASA.
Örök hálára készted.
TIMON.
Tisztelem. A váltságot küldöm. És kérd,
Hogy látogasson meg, mihelyt szabad.
Mert nem elég a gyöngét fölsegítni,
Kell támogatni is. Isten veled.
VENTIDIUS INASA.
Az isten áldja meg nagyságodat. (El.)
Egy athéni Öreg jő.
ÖREG.
Hallgass meg, Tímon!
TIMON.
Rajta, jó atyus.
ÖREG.
Van egy Lucilius nevű cseléded?
TIMON.
Van. Mi bajod vele?
ÖREG.
Nemes Timon, hivasd magad elé.
TIMON.
Kiséretemben van? – Lucilius!
Lucilius jő.
LUCILIUS.
Nagysád szolgálatára, itt vagyok.
ÖREG.
Ez a legény, uram, ez inasod
Estende házamhoz jár. Kis koromtól
Szerettem gazdálkodni, s vagyonom
Tisztesb egy örökösre érdemes,
Mint a ki tányért hordoz.
TIMON.
Nos, tovább?
ÖREG.
Csak egy leányom van, más rokonom nincs,
A kire szerzeményem’ hagyhatom.
Szép lány, egyik legifjabb eladó,
És drága pénzen, legjobb mód szerint
Neveltetém. De szolgád ím szerelmét
Kisérti. Kérlek, nemes úr, te is tiltsd
Találkozásukat; magam hijába
Beszéltem.
TIMON.
Ő becsületes fiú.
ÖREG.
Maradjon is hát az, Timon: jutamát
Becsűletességében lelje föl
S ne vígye lányom’.
TIMON.
Szereti a lányka?
ÖREG.
Ifjú s fogékony. Önnön egykori
Indúlatainkból tudjuk, mily szeles
A fiatalság.
TIMON. (Luciliushoz.)
Szereted a lányt?
LUCILIUS.
Igen, uram, s ő szívesen fogadja.
ÖREG.
Ha egyezésem nélkül megy férjhez, tanúim
Az istenek, világ koldúsi közzül
Választok örököst, s őt mindenemből
Kitagadom.
TIMON.
Hát ha hozzá való
Mátkával egyesűl, mit adsz neki?
ÖREG.
Három talentet most; végtére mindent.
TIMON.
Ez ifjú régen szolgál engemet;
S javára, kissé megerőködöm:
Ez emberi kötély. Add néki lányod’:
Mit ő kap, ellensúlyzom a fiúnál,
Hogy ugyanannyit nyomjon.
ÖREG.
Nemes úr,
Kösd le becsűleted: s a lány övé.
TIMON.
Csapj föl! Becsűletemre, szómnak állok.
LUCILIUS.
Alásan köszönöm. Jószág, vagyon
Sohse kerűljön a kezem alá,
Hogy azt ne nézzem a tiédnek! (Lucilius s az Öreg el.)
KÖLTŐ.
Uram, fogadd munkámat, s élj sokáig!
TIMON.
Ah, köszönöm. Mindjárt lesz szóm veled;
Ne menj el. – Hát te mit hoztál, barátom?
FESTÉSZ.
Festményt, uram. Kérlek, fogadd el.
TIMON.
A képeket szivesen fogadom.
A kép leginkább a valódi ember:
Miót’ a gazság vásárt űz valónkkal,
Külszín az ember: a festmény pedig
Mindenkor az, a mit mutat. Müved
Tetszik nekem; s hogy tetszik, megtudod.
Kiséretemben várj, mig majd beszélünk.
FESTÉSZ.
Áldjon az ég!
TIMON.
Isten veled. Kezed’.
Együtt ebédelünk. – Nos, ékszerednek
Ártott a becslés.
ÉKSZERÉSZ.
Hogyhogy! becsmérelték?
TIMON.
Sőt túlontúl dicsérték. Hogyha úgy
Venném meg azt, a mint magasztalák,
Végkép ki lennék fosztva.
ÉKSZERÉSZ.
Ára olyan,
Hogy eladó megadná. De tudod,
Efféle holmit, változván ura,
A birtokos szerint becsülnek; és hidd,
Értéke nő, ha nagysád viseli.
TIMON.
Jó gúny.
KALMÁR.
Nem az, uram. E nyelv közös:
Mindenki azt beszéli.
TIMON.
Lám, ki jő itt.
Szidás kell-é tinektek?
Apemantus ő.
ÉKSZERÉSZ.
Tűrjük azt
Nagysáddal együtt.
KALMÁR.
Ő senkit se kímél.
TIMON.
No, nyájas Apemantus, jó napot.
APEMANTUS.
Mig nyájas l’endek, tartsd meg jó napod’:
Ha te kutyád lészsz, s e gazok erényesek.
TIMON.
Miért nevezed őket gazoknak? Hisz nem ismered.
APEMANTUS.
Hát nem athéniak?
TIMON.
Azok.
APEMANTUS.
Úgy nem bánom szavamat.
ÉKSZERÉSZ.
Engem ismersz, Apemantus.
APEMANTUS.
Tudod, hogy ismerlek; neveden szólítottalak.
TIMON.
Büszke vagy, Apemantus.
APEMANTUS.
Főleg arra, hogy nem hasonlítok Timonhoz.
TIMON.
Hová vagy indulóban?
APEMANTUS.
Egy becsületes athéninak akarom kiverni agya velejét.
TIMON.
Az olyan tett, a miért meg kell halnod.
APEMANTUS.
Meg, ha semmittevésért halált mond a törvény.
TIMON.
Hogy tetszik neked ez a festmény, Apemantus?
APEMANTUS.
Nagyon, mert ártatlan.
TIMON.
Nem jól munkált, a ki a festészt csinálta; pedig ez ugyan piszkos egy munka.
FESTÉSZ.
Kutya!
APEMANTUS.
Anyád fajombeli. Vaj mi ő, ha én kutya vagyok?
TIMON.
Ebédelsz-e velem, Apemantus?
APEMANTUS.
Nem; nem eszem urakat.
TIMON.
Ha azt ennél, megharagítanád a nőket.
APEMANTUS.
Oh, azok esznek urakat; s az terheli meg a hasokat.
TIMON.
Mosdatlan czélzás.
APEMANTUS.
Mosd meg és tartsd meg fáradságodért.
TIMON.
Hogy tetszik neked ez az ékszer, Apemantus?
APEMANTUS.
Nem oly jól, mint az őszinte szó; pedig az egy fillérjébe sem kerűl az embernek.
TIMON.
Mit gondolsz, mennyit ér?
APEMANTUS.
Nem ér annyit, hogy gondoljak vele. – No, költő?
KÖLTŐ.
No, bölcsész?
APEMANTUS.
Hazudsz.
KÖLTŐ.
Hát nem vagy az?
APEMANTUS.
De igen.
KÖLTŐ.
E szerint nem hazudok.
APEMANTUS.
Hát nem vagy költő?
KÖLTŐ.
De igen.
APEMANTUS.
E szerint hazudsz. Pillants utolsó művedbe, a hol őt érdemes férfinak képzeled.
KÖLTŐ.
Az nem képzelet; ő igazán az.
APEMANTUS.
Az igaz, érdemes rád, és hogy megfizessen munkádért: a ki szereti a hízelgést, érdemes a hízelgőre. Egek, ha én úr volnék!
TIMON.
Ugyan mit cselekednél akkor, Apemantus?
APEMANTUS.
Ugyanazt, a mit Apemantus most cselekszik: teljes szívemből gyűlölném az urat.
TIMON.
Micsoda! tenmagadat?
APEMANTUS.
Enmagamat.
TIMON.
Miért?
APEMANTUS.
Mert uraságomban nem lennék többé haragos kedvű. – Nem vagy te kalmár?
KALMÁR.
Az vagyok, Apemantus.
APEMANTUS.
Veszítsen el a kereskedés, ha az istenek nem teszik!
KALMÁR.
Ha a kereskedés teszi, az istenek teszik.
APEMANTUS.
A kereskedés istened: hát istened veszítsen el!
Harsonaszó. Egy Inas jő.
TIMON.
Mit harsonáznak?
INAS.
Ez Alcibiades, vagy húsz lovassal,
Bajtársival.
TIMON.
Ti, kérlek, menjetek
Fogadni, s kalaúzoljátok hozzánk.
(Néhányan a Kiséretből el.)
Te itt ebédelsz. Míg meg nem köszöntem,
Ne menj; s ha meglesz az ebéd, a festvényt
Mutasd. – Örűlök látni arczotok’.
Alcibiades, társaságával jő.
Barátom, üdvözöllek!
APEMANTUS.
Úgy. No, jertek! –
Köszvény zsugoritsa és száraszsza hajlós
Tagjaitok’! – Mi szűk a szeretet
Ez édes gaznép s ennyi bók között! –
Az ember elfajult majommá.
ALCIBIADES.
Tűrtetted vágyam’, s éhemben alig
Birok veled betelni.
TIMON.
Üdvözöllek.
És mielőtt elválnánk, jó időt
Mulatva töltünk. Kérlek, jőjetek be.
(Mind el, Apemantuson kívül.)
Két Úr jön.
1. ÚR.
Mennyi az idő, Apemantus?
APEMANTUS.
Ideje már a becsületességnek.
1. ÚR.
Hisz annak folyvást ideje van.
APEMANTUS.
Annál kárhozottabb vagy te, hogy folyvást elmulasztod.
2. ÚR.
Mégy-e Timon úr lakomájára?
APEMANTUS.
Megyek, megnézni, az étek hogyan tömi a gazokat s a bor hogyan hevíti a bolondokat.
2. ÚR.
Jó egészséget, jó egészséget!
APEMANTUS.
Bolond vagy, hogy két jó egészséget kívánsz nekem.
2. ÚR.
Miért, Apemantus?
APEMANTUS.
Egyet magadnak tarthattál volna, mert én egyet sem kívánok neked.
1. ÚR.
Akaszd föl magad’.
APEMANTUS.
Nem én. A te kívánságodra semmit sem teszek; kérelmeskedjél barátodnál.
2. ÚR.
Félre, békétlen kutya! vagy elrúglak.
APEMANTUS.
Kutyaképen kerülöm a szamár lábát. (El.)
1. ÚR.
Az emberiségnek ellenese ő.
Nem jösz izlelni Timon szívességét?
Tulhajtja ő a jóság legjavát.
2. ÚR.
Ömleszti! Plutus, a pénz istene,
Kulcsárja csak: nincs oly érdem, hogy azt
Hétszer ne váltaná meg; sem ajándék,
Hogy az adót ne érje oly viszonzás,
Mely tultesz minden rendes lerováson.
1. ÚR.
Még senkit ily nemes szív nem vezérlett.
2. ÚR.
Éljen sokáig boldogan! – Megyünk be?
1. ÚR.
Társad leszek. (Mindketten el.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem