I. SZÍN.
Mielőtt valamire szánjuk magunkat, hadd beszéljek.
Beszélj, beszélj!
Föltettétek magatokban, hogy inkább meghaltok, semhogy éhezzetek?
Föl, föl!
Először is tudjátok meg: Cajus Marcius legnagyobb ellensége a népnek.
Tudjuk, tudjuk.
Öljük meg őt, s akkor magunk szabhatjuk meg a gabona árát. Nos, határoztatok?
Szót se róla többé. Megteszszük. El, El!
Egy szót, jó polgárok.
Minket szegény polgároknak tartanak, s a patriciusokat jóknak. Az ő fölöslegök eltáplálna bennünket. Ha csak azt adnák nekünk, mi nekik már nem kell, azt gyaníthatnók, hogy emberségesen enyhitettek rajtunk; de ők azt gondolják, hogy erre nem vagyunk érdemesek. A soványság, mely bennünket gyötör, nyomorunk látása a jegyzék, melyben jóllétök el van sorolva; a mi szenvedésünk az ő nyereségök. Boszuljuk meg ezt dárdáinkkal, mielőtt magunk is olyan szárazak lennénk, mint ezek; mert az istenek látják lelkemet, hogy kenyér-éhségből beszélek és nem bosszú-szomjból.
Fölkeltek-e különösen Cajus Marcius ellen?
Ellen először; ő valóságos kutya a köznép iránt.
Veszitek-e figyelembe, milyen szolgálatokat tett hazájának?
Helyes, és ezért szivesen is ruháznók föl jó hírnévvel; de ő maga jutalmazza meg magát kevélységével.
Nem, ilyen rossz indulatból ne beszélj.
Mondom nektek, a mit dicséretesen tett, csak ezért tette; habár a nagyon lelkiismeretes emberek azt mondják, hogy ez hazájáért volt, biz azt csak azért tette, hogy anyjának örömet szerezzen s maga kevélykedhessék, a mely tulajdona érdemeivel egy magasságú.
Mit természetében meg nem változtathat, bűnül rójátok föl benne; azt csak nem foghatjátok rá, hogy zsugori.
Ha ezt nem is, azért nem fogyok ki a vádakból. Annyi a hibája, hogy elsorolásába bele fárad az ember. (Kívül zaj.) Micsoda rivalgás ez? a város másik része fölkelt; mit állunk itt fecsegve? el a capitoliumba!
Jertek, menjünk.
Csendesen! ki jön itt?
Menenius Agrippa jön.
A derék Menenius Agrippa, ki mindig szerette a népet.
Ő elég becsületes. Bár a többi is ilyen volna.
Mi-tévők vagytok, földiek? hová e Botokkal? mi baj? Kérlek, szóljatok.
Tudja azt a tanács; hallott felőle két hét óta, mi a szándékunk, s ezt most tettleg akarjuk megmutatni. Azt mondják ők, hogy a szegény pörös embernek erős tüdeje van; majd meglátják, hogy karjaink is erősek.
Barátaim, szomszédim, tehát azon
Vagytok, hogy tönkre tegyétek magatok?
Dehogy! hiszen már úgy is tönkre tettek.
Mondom, barátim, rátok a nemesség
Gondot visel, s a drágaság miatt, mely
Szenvednetek készt, e botokkal épen
Úgy fenyegethetnétek az eget,
Miként Rómát, mely egyenest megy a
Kezdett úton, széttépve tízezer
Erősebb lánczot, mint minőt reá
Ti vethetnétek. Aztán e nyomort
Az istenek szerzik, nem a nemesség.
Ezen nem kéz, de térdhajtás segít. Ah,
Az inségtől fölingerelve, még majd
Több bajba estek. Piszkálódtok a
Kormányra, mely atyátokul vagyon, míg
Ti, mint ellenség, átkozzátok őt.
Ő atyánk! a bizony! Soha sem volt ránk gondja. Minket éhezni hagynak, s az ő magtáraik tömvék gabonával; rendeleteket adnak ki az uzsora ellen, hogy az uzsorásokat segítsék; naponkint visszavonnak egy-egy üdvös törvényt a gazdagok ellen, s naponkint keményebb rendszabályokat állítanak föl, hogy a szegénységet megkötözzék és zabolázzák. Ők emésztenek el bennünket, ha a háborúk nem; ez az egész szeretet, melylyel irántunk viseltetnek.
Vagy valljátok be, hogy rossz indulattal
Telétek meg, vagy azt kell, hinni hogy
Bolondok vagytok. Mondok nektek egy
Derék mesét; már hallátok talán,
De minthogy épen czélomhoz segít,
Ismét föltálalom.
Jól van, uram, meghallgatom. De azt ne gondold, hogy bajunkat rászedhetni mesével: hanem halljuk, ha úgy tetszik.
Egykor föllázadt a has ellen a
Test minden tagja, s azt így vádolák,
Hogy mint egy örvény vesztegel maga
Ottan középütt, renyhén, tétlenűl,
Az ételt egyre nyelve s társaival
A munkát meg nem osztva, míg a többi
Lát, hall gondolkodik, tanít, megy, érez,
S így kölcsönös segélyadással a
Közjóra törekesznek, az egész
Testnek javára. Így felelt a has…
Nos hát, uram, mi a has válasza?
No mindjárt, mindjárt. Olyszerű mosolylyal,
Mely szívességet tettetett (miért ne
Hagynám mosolyogni a hasat csak úgy,
Miként beszélni?), gúnyosan felelt az
Elégületlenekhez, kik irígylék
Járandóságát… épen mint ti a
Tanácscsal tesztek, mert ez nem hasonló
Hozzátok.
A has válaszát! Hogyan,
A koronás fej, a tanácsadó szív,
Az őrködő szem a vitézi kar,
Paripánk a láb, és kürtösünk a nyelv,
S egyéb istápunk s kis segédeink
Alkotmányunkban, hogy ha ők…
Nost aztán? |
Ha őket így zablázza a faló has,
Ez a szemétdomb…
Jón van; azután? |
S a többi munkás tag panaszt emel,
Mit szólhat a has?
Tudtokr’ adom. |
Kevés jutott, a türelembül, és
Fogjátok tudni…
Beh hosszúra nyúlik. |
Hát, jó barátom, most figyelj ide.
Megfontolá a dolgot a komoly has,
Nem mint szeles vádlói, s ezt felelte:
„Igazságtok van, társaim, hogy én
Előbb szedem be a táplálatot,
Melyből ti éltek, s ez rendén van így,
Mert én a test magtára s műhelye
Vagyok: de jusson eszetekbe, hogy
Azt én szétküldöm a vér folyamán
Az udvarig, a szívig s agyvelőig,
S a fordulások- s mellékútakon
A legerősb ideg s legvékonyabb ér
Megkapja tőlem a mi illeti,
Azt, a miből él, s bár ti összesen,
Kedves barátim,” így beszéle a has…
Jó, jó, uram! nos?
„Bár ti összesen nem |
Bebizonyíthatom, hogy nektek a
Javát, fölét küldöm szét, és magamnak
Csak a seprőt hagyom.” Mit szóltok erre?
Hát felelet; de hozzá mi közünk?
E jó has Rómának tanácsa, s ti
A lázadó tagok; ha fontolóra
Veszitek gondoskodásit és a közjót:
Általláthatjátok, hogy mindazon
Jótétemény, melyben nyilvánosan
Ti részesültök, tőle származik,
S nem magatoktól. Mit szólsz erre, te
Nagy újja ennek a gyülekezetnek?
Én a nagy újja? mi okért nagy újj?
Mivel te a legaljasb s rongyosabb vagy
E bölcs zavargók közt, s te jársz elől.
Vezérkedel, pimasz sehonnai,
Hogy önmagad húzz hasznot a dologból.
De a furkós botokkal legyetek
Készen, mert Róma és patkányai
Megütköznek, s egyik rész tönkre jut. –
Üdvöz légy, bajnok Marcius!
Cajus Marcius jön.
Köszönöm. |
Kik nyüzsgő véleményteket vakarva
Megrühösítitek magatokat?
Te csak mindig szépen beszélsz velünk.
Ki nektek jó szót ád, utálatos
Hízelgő. Mit vártok, kutyák, a kiknek
Nem kell se harcz, se bék? azt megijeszt, s ez
Daczossá tesz. Ki bennetek bizik,
Oroszlán helyt nyulat lel s lúdakat
Rókák helyett. Nem vagytok biztosabbak,
Mint a parázs a jégen s a napon
A hó. Erénytek, dicsőítni a
Gonosztevőt, s a törvényt szidni, mely azt
Megbünteté. Ki nagyságot szerez,
Gyülölitek; s jó indulattok olyan,
Mint a beteg, ki arra vágy, mi néki
Még jobban árt. Ki kegyetekre épít,
Ólom-karokkal úszik s tölgyeket
Hasít sással. Bitóra véletek!
Tinektek hinni? Egyre változik
Elmétek; kit gyűlöltetek, dicső most,
S a kit megkoszorúztatok, silány.
Mi baj? mit zúgtok minden piaczon
Az érdemes tanács ellen, holott ő
Tart rendben istenink után? különben
Egymást falnátok föl. – Mi kell nekik?
Mint ők szabják, oly áron gabona,
A mely, mint mondják, van bőségesen.
Azt mondják? az akasztani valók!
Ott ülnek a tűznél, s tudják, mi újság
A capitoliumban, hogy ki van
Le s fölmenőben? Házasítanak,
Pártot csinálnak és erősítik,
S azt gyöngítik, mely nem kedvök szerinti,
És nem sarújok talpa. Bőviben van
A gabna, mondják? Hagyna csak a nemesség
Kardomhoz nyúlni: oly magas kazalt
Raknék e fölnégyelt rabszolganépből,
A mily magasra csak fölérne dárdám.
Ezek meggyőződtek már teljesen;
Elméjökben nagy a hiány ugyan,
De szörnyű gyávák. Ám szólj, mit csinál a
Másik csapat?
Szétment. Kössék fel őket!
Sóhajtva példáztak, hogy éhesek, hogy
Éhség falat dönt, enni kell az ebnek,
A csontra hús kell, nem csak gazdagért van
Az aratás. Ily rongyokban dobálták
Ki a panaszt. És most, hogy megnyerék,
A mit kivántak, s ez kemény dolog
(A nemességen ez vesz majd erőt, ez
lesz végcsapása), most kucsmáikat
Hajgálják, minth’ a hold szarvár’ akarnák
Föltűzni, versenyt bőgve.
S mit nyerének? |
Öt szónokot, kit ők választanak
Pór bölcseségök védeül; ezek
Brutus, Sicinius… mit én tudom! – Hah,
Előbb földúlná e gaznép a várost,
Mint tőlem ilyet kapna. Majd idővel
Még többet nyer, s ismét többet csikar ki
A lázadási zajjal.
Különös. |
El, hulladék, pusztuljatok haza!
Követ jön.
Hol Cajus Marcius?
Itt van, mi baj? |
Ujság, uram, a volszkok fegyverre keltek.
Annál jobb! lesz módunk kihányni a
Dohos fölösleget. – Im, derék atyáink.
Cominius, Titus, Lartius és más Sneatorok, Junius Brutus és Sicinius Velutus jönnek.
Igaz, mit nem rég mondál, Marcius,
A volszk fegyverre kelt.
Vezére Tullus |
Vétkem, nemességét irígyleni;
S ne volnék az, ki most vagyok: szeretném,
Ha ő lennék.
Ti együtt vívtatok.
Ha birkóznék a föld, két részre állva,
S ő pártomon vón’: átmennék, hogy ő
Velem vívjék… oroszlán ő, kire
Büszkén vadászok.
Így, hős Marcius, |
Megigéréd ezt egykor.
Meg, uram, |
Megint szemközt látod Tullust velem. De
Mi ez, nyomorék? honn kell maradnod?
Oh nem, |
De az ügyet nem hagyom el.
Dicső faj! |
Jerünk a capitoliumba; legjobb
Barátink várnak.
Menj elől… után |
Az elsőség.
El, el, haza!
Nem, hadd kövessenek. Van
Élés a volszknál. Patkányép, oda
A garmadához! – Tisztes lázadók,
Hol a bátorság? Kérlek, jőjjetek.
Senatorok, Cominius, Marcius, Titus és Menenius el. Polgárok kisompolyognak.
E Marciusnak van-e párja gőgben?
Páratlan áll.
Midőn népszónoknak |
Figyeltél |
S gúnyolásira! |
Ha ingerűlt, az istenek se’ szentek
Előtte.
Csúfot űz a tiszta holdból.
Bár veszne el e harczban! Hogy férhet össze.
Ily gőg s vitézség?
Hogy ha jó siker |
A melybe délben lép. Csodálkozom,
Hogy tűri el dacza: Cominiustól
Vezéreltetni?
A hírt, mely czélja néki, |
Jobban fönntartani s növelni, mint
A második helyen; mert a vezér hibája,
Mi el nem sül, bár mindent elkövet,
Mi embertől telik, s így zúgnak a
Könnyelmű bírák: hajh, ha Marciusra
Bíznák a dolgot!
És ha sikerül: |
Cominiusnak minden érdemét
Őrá ruházza.
Úgy van, már is az
Övé Cominiusnak fél hire,
Nem ő szerzé bár; és ennek hibái
Dicsőségévé válnak, bár valóban
Nem érdemlé meg.
Nézzük meg, minő |
Magát ez ügyben?
Jer, menjünk tehát. |
(Mind a ketten el.) |