V. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

Cymbeline sátra.
Cymbeline, Belarius, Guiderius, Arviragus, Pisanio, Urak, Tisztek és Kiséret jönnek.
CYMBELINE.
Ide mellém, kiket az Isten trónom
Mentőivé tett. Fáj szivem, hogy a
Szegény harczos, ki oly dicsőn vivott,
Piritván rongyával fényes sergekre
S mezetlen melle vérten tultevén,
Nem lelhető. Kegyünk, ha boldogithat,
Boldog lesz, ki meghozza.
BELARIUS.
Oly nemes
Haragot s ily drága tetteket ily árva
Lénytől, ki szemre koldusdolgokat
Igért, soha nem láttam.
CYMBELINE.
Semmi róla?
PISANIO.
Élők s halottak közt kerestük őt,
De nincs nyoma.
CYMBELINE.
Jutalmát, bánatomra,
Még én öröklöm; ám nektek adom,
Britannia mája, szive s veleje,
Kik által él. Már ideje kérdezni
Honnan jövétek? szóljatok.
BELARIUS.
Uram,
Mint nemesek születtünk Cambriában.
Nem voln’ szerény s helyes tovább kérkednem,
Ha csak nem mondom, hogy becsületes
Népek vagyunk.
CYMBELINE.
Le térdre. Keljetek
Fel, harczteri lovagjaim: magamhoz
Kisérőkké nevezlek s felruházlak
Állásitokhoz mért méltóságokkal.
Cornelius és hölgyek jönnek.
Ez arczok hoznak valamit. Oly busan
Üdvözlitek győzelmünk’? Rómaik
Lehetnétek s nem britek.
CORNELIUS.
Üdv, király!
Boldogságod’ zavarván kell jelentnem:
Királynénk meghalt.
CYMBELINE.
Oly rosszul kinek
Áll e hir, mint orvosnak? De tudom:
Gyógyszer halaszthat éltet, a halál
Magát az orvost elviszi. Hogy halt meg?
CORNELIUS.
Iszonynyal, önkivületben, a hogy élt;
Ádáz volt a világ iránt, s úgy végze
Maga iránt. A mit meggyónt, ha tetszik,
Elmondom; hölgyei, ha tévedek,
Megállithatnak: ők vizes arczokkal
Jelen voltak halálán.
CYMBELINE.
Kérlek, mondd.
CORNELIUS.
Első vallása: sohsem szeretett;
Az általad nyert fényt szerette csak;
Országodhoz ment, trónod nője volt,
Téged gyülölt.
CYMBELINE.
Ő tudta ezt maga,
S ha haldokolva nem mondá vala,
Nem hinném ajkinak sem én. Tovább!
CORNELIUS.
Leányod, kit csak szinleg szeretett
Oly hőn, megvallá, skorpió vala
Szemének, s életét, hahogy futással
Elébe nem vág, elveszi vala
Méreggel.
CYMBELINE.
Oh ravasz sátán! Ki lát
Egy nőn keresztül. Van-e többis még?
CORNELIUS.
Több és rosszabb. Megvallá, hogy számodra
Halálos mérge volt, mely perczről perczre
Emészt az élten, hogy izenkint lassan
Pusztitson el: és ez időtt sirással
Virrasztás-, gond- és csókkal szándokolt
Áltatni téged, és (ha majd szere
Fogott voln’ rajtad) rávett volna, hogy
Fiát örökbe fogadd utódnak; ám
Fia csodás távoztán ez megdülvén,
A szégyenen kétségbesett, megvallá
Ég s föld csufjára, tervét; bánta, hogy
Nincs végrehajtva a gonosz, s így halt meg
Kétségbeesve.
CYMBELINE.
Hallottátok ezt?
EGY HÖLGY.
Hallottuk mind, felséges úr.
CYMBELINE.
Szemem
Nem a hibás, mert szép volt; sem fülem,
Mely hallá hízelgését; sem szivem,
Hivén a szint valónak: bűn lett volna
Kétkedni benne. Oh, de hát leányom!
Hogy volt hibám, te mondhatod, s mutatja
Is az, mit türtél. Ég forditsa jóra!
Lucius, Jachimo, a Jós és más római foglyok őrizettel jönnek; Posthumus hátul, és Imogen.
Most nem jösz sarczért, Caius: ezt
Kitépték a britek, habár nem egy
Hős árán, kiknek rokoni kivánják,
Hogy lelkeik kiengeszteltessenek
A foglyok vérivel, s mi megigértük:
Azért készüljetek.
LUCIUS.
Jusson eszedbe, sir, a harcz forgandó:
Tiétek lett e nap; lett voln’ mienk,
A vér kihülvén, mi a foglyokat
Nem fenyegettük volna karddal. Ám
Az ég csak életünk’ hagyá váltságul.
Így hát legyen: elég, hogy római
Tud türni római szivvel; s él Augustus.
Hogy ezt ne is feledje. Ennyit a
Magam ügyéről. Ezt az egyet kérem:
Apródom, brit fiú, hadd váltsa meg
Magát: ily kedves, pontos, ily serény,
Alkalmon túl is gondos, és igaz,
Hű, gyöngéd, dajkáló apródja nem
Volt még gazdának. Járulon kérelmem
Erényihez, s így nem tagadja meg
Fenséged: egy britont se bánta ő,
Bár rómait szolgált; mentsd meg őt, uram,
S azontul vért ne kímélj.
CYMBELINE.
Láttam őt:
Vonási hozzám rokonok. Fiú,
Kegyembe nézted magadat, enyim
Leszesz. Mi okbul mondom: élj, fiú!
Azt nem tudom: ne is köszönd uradnak,
Élj, s bármit kérj, mi jóságomhoz illik
És állásodhoz, megadom; igen,
S ha mindjárt foglyot kérsz, a legnemesbet.
IMOGEN.
Felség, alázatosan köszönöm.
LUCIUS.
Nem mondom, hogy kérj éltemért, fiú,
Pedig tudom, fogsz.
IMOGEN.
Nem, oh! Más dolog
Vár én rám. Olyat látok itt, a mi
Keserübb, mint a halál. Jó gazdám, élted
Álljon magáért.
LUCIUS.
Megvet a fiú,
Elhágy s búsit: rövid örömben él,
Ki lány és gyermekhitre épitett.
Mi lepte úgy meg?
CYMBELINE.
Mit kivánsz, fiú?
Mind jobban tetszel; mit lesz kérni jobb,
Gondod meg jól. Szólj, ismered, ki nézesz?
Kell élte? Rokonod? barátod ő?
IMOGEN.
Ő római; nem jobban rokonom,
Mint én fenségedé, ki jobbágyodnak
Születvén, még kissé közelb vagyok.
CYMBELINE.
Mért nézed úgy?
IMOGEN.
Ha meghallgatnál,
Titkon megmondanám.
CYMBELINE.
Szivből, s a hogy
Figyelni csak tudok. Mi a neved?
IMOGEN.
Fidele, sir.
CYMBELINE.
Apródom vagy, jó fiú;
Gazdád leszek; gyere velem s szólj nyiltan.
(Cymbeline és Imogen egymással beszélgetnek.)
BELARIUS.
Nem úgy támadt fel e fiú?
ARVIRAGUS.
Homok homokhoz
Így nem hasonlít: a rózsás fiú,
Ki meghalt, és Fidele volt. Mit véltek?
GUIDERIUS.
Halottunk élve.
BELARIUS.
Csitt, várjunk még; nem néz ránk: emberek közt
Vannak hasonlók. Ő ha voln’, tudom,
Hogy megszólítana.
GUIDERIUS.
De láttuk halva.
BELARIUS.
Csitt, nézzük csak tovább.
PISANIO (magában.)
Ő asszonyom.
Hogy újra él, hadd menjen az idő
Ha jól, ha rosszul.
(Cymbeline és Imogen előre jönnek.)
CYMBELINE.
Jer, állj oldalamra:
Mondd hangosan kérelmed’. (Jachimohoz.)
Lépj ki, sir,
S felelj neki, de nyiltan, vagy koronánkra
S kegyére, mi becsületünk: nehéz
Kinzás vegye ki azt, a mi igaz,
A csalfaságból. – Rajta, szólj neki.
IMOGEN.
Kivánom, mondja meg ez úr, hol vette
Im e gyürüt?
POSTHUMUS (magában).
Mit tartozik ez ő rá?
CYMBELINE.
E gyémánt ujjadon, szólj, hogy került
Te hozzád?
JACHIMO.
Kinzással is kén’ hallgattatnod arról,
Mi néked lesz, kimondva, kín.
CYMBELINE.
Nekem?
JACHIMO.
Örömmel vallom meg kényszerbül, mit
Titkolnom kín. Gazságon nyertem e
Gyürűt, mely Leonatusé vala,
Kit számüzél. Ég s föld között nemesb
Úr (s ez nagyobb bú néked, mint nekem)
Nem élt. Akarsz még többet hallani?
CYMBELINE.
Mindent.
JACHIMO.
Ama tökély, leányod, a
Kiért vérzik szivem, s kire csalfa lelkem
Remeg gondolni… Engedj, ájulok.
CYMBELINE.
Leányom! Mit tudsz róla? Légy erős.
Élj inkább, míg a természet kivánja,
Semhogy meghalj, mielőtt még többet hallok.
Szólj, végy erőt.
JACHIMO.
Egykor (boldogtalan óra),
Rómában volt (oh átkozott a ház),
Ebéd fölött (lett voln’ az étel mérges
Vagy legalább mit én evém) a jó
Posthumus (mit mondjak? Ő jobb vala,
Semhogy rosszak között legyen, s a legjobb
A legkülönbek közt is) búsan ült,
Hallgatván, mint dicsérjük hölgyeinket
Szépségökért, mely mellett a legkérkedőbb
Beszédje koldus volt; alakjokért,
Mely mellett Venus s a deli Minerva
Bénák, bár természet fölöttiek;
És lényökért, tárházaért mindannak,
Mit nőben férfiú szeret, és hozzá
A férjfogó horog, a báj, mely a
Szemet megejti.
CYMBELINE.
A dologra térj.
Parázson állok.
JACHIMO.
Térek, s gyorsan is,
Hacsak nem vágysz bánatra. Posthumus
(Nemes úrként a szerelemben, s mint
Kinek királyi hölgye van) kiállott,
S nem szidva, kit dicsértünk (ebben is
Nyugodt volt, mint az erény), rajzolni kezdé
Úrnőjét; nyelve úgy festette, hogy
Ha lelket fúsz belé: úgy kérkedésünk
Vagy szolgálókról pattogott, vagy rajzán
Egyűgyüeknek látszánk.
CYMBELINE.
A dologra.
JACHIMO.
Leányod tisztasága itt kezdődik.
Diána álma sincs olyan, úgy festé,
És nincs hideg, csak ő. És én, czudar,
Dicséretét gáncsoltam, s aranyakba
Fogadtam, mit ujján viselt, az ellen,
Hogy ágyába kéredzem s elnyerem
Kettőnknek hitszegésén e gyürüt.
A hű lovag, úgy bizván hűségében
Mint hűnek én lelem, e gyürüt fogadta,
S fogadja, bárha Phoebus kerekéből
Lett voln’ kárbunkulus, és bizton, bárha
Megéri az egész kocsit. Ide
E szándékkal jövék. Emlékezel
Tán rám az udvaron, hol szűzi lányod
Taníta meg, hogy mint külünbözik
Czudarság s szerelem. Reményfosztottan,
De nem lankadtan kezd olasz agyam
Az együgyü brit ellen álnokul
Működni, és hasznomra, kitünőn;
És, röviden, úgy sikerült cselem,
Hogy álpróbám elég volt arra, hogy
Derék Leonatus eszét vegyem,
Hitét sértvén neje hirnevébe’ ily
Meg ily jelekkel, mint a függönyök,
Festmények, im e karperecz (tudod,
Mint nyertem!) sőt személyiről is titkos
Jegyek, hogy mást nem is gondolhatott,
Mint hogy eltéptem szűzi kötelékét
S behuztam tételét. Mire – úgy tetszik,
Őt látom.
POSTHUMUS (előlép).
Őt olasz ördög, igen!
Oh jaj nekem! én hiszékeny bolond,
Remeklő gyilkos, tolvaj, s a mi csak
Megillet volt, jelen s jövőbeli
Czudart! Kést, mérget, kötelet, igaz
Birót nekem! Király, küldj kitanult
Hóhérokért: mert én vagyok, a kin
Minden gonosz e földön megjavul,
Gonoszb’ levén mindennél. Én, ki lányod’
Megölte; nem! czudarként hazudom:
Ki egy még czudarabb szentségtörő
Orvval tetette. Az erény szentélye
Volt ő; nem! az erény maga. Követ
Rám! sárt! és köpjetek le! és kutyák
Ugassanak az utczán végig! minden
Czudarságnak neve Posthumus legyen,
S csökkenjen általam. Ó Imogen!
Királyném, éltem, nőm! oh Imogen,
Imogen, Imogen!
IMOGEN.
Uram, hallgass rám.
POSTHUMUS.
Hát játék ez? Ne, vakmerő apród!
Ez a te részed itt! (Veri, Imogen elesik.)
PISANIO.
Segitsetek
Urak, úrnőnknek. Oh uram, Posthumus!
Csak most ölted meg Imogent. – Segitség!
Szép úrnőm!
CYMBELINE.
A világ kering velem?
POSTHUMUS.
Mily szédülés fog el.
PISANIO.
Ébredj fel, úrnőm!
CYMBELINE.
Ha ő az, úgy az ég gyilkos örömmel
Sujtol halálra!
PISANIO.
Hogy vagy, asszonyom?
IMOGEN.
Oh menj, szemembül el! Te mérget adtál.
El, vészes ember! Ne szívj herczegekkel
Egy levegőt.
CYMBELINE.
Ez Imogen dala.
PISANIO.
Asszonyom,
Az ég szórjön rám kénkövet, ha az
Üvegcsét nem tartám becses dolognak
A királynétól kaptam.
CYMBELINE.
Mindig újabb?
IMOGEN.
Megmérgezett.
CORNELIUS.
Oh istenek! feledtem,
Mit a királyné megvallott, s mi téged
Igaznak bizonyit: ha azt adá
Pisanio úrnőjének, monda, mit
Erősitőként adtam én neki:
Úgy tett vele, mint én patkánynyal tennék.
CYMBELINE.
Mi az, Cornelius?
CORNELIUS.
Gyakran zaklatott,
Hogy mérget szürjek néki, a mivel
Kipróbálná, a mit tanult, de csak
Silány párákon, macskán és kutyán:
Én szándokában több vészt sejtve, oly
Italt szürék, mely hogyha beveszik,
Megszünteti az életnek jelen
Hatalmát, de rövid időn újulva
Teszik a természetnek szervei
Ismét a tisztöket. Ittál belőle?
IMOGEN.
Úgy tetszik, mert halott valék.
BELARIUS.
Fiúk,
A mi hibánk volt.
GUIDERIUS.
Ez Fidele bizonynyal.
IMOGEN.
Mért lökted el magadtól hitves hölgyed’?
Vedd úgy, hogy sziklán állsz, és lökj le újra.
POSTHUMUS (megöleli).
Függj, lelkem, itt, édes gyümölcs, a mig
A törzs kihal.
CYMBELINE.
Mit? Vérem, gyermekem?
Mit! Én csak bambán nézzem ezt? Nem is
Szólsz én hozzám?
IMOGEN (letérdel).
Uram, áldásodat!
BELARIUS (Guiderius és Arviragushoz).
Nem szidlak, hogy szerettétek ez ifjút:
Volt okotok rá.
CYMBELINE.
Szentelt víz legyen
Kihulló könnyem rajtad! Imogen,
Anyád meghalt.
IMOGEN.
Sajnálom őt, uram.
CYMBELINE.
Oh ő gonosz volt: ő okozta e
Különös találkozást itt; de fia
Eltünt, s nem tudni, mint s hová.
PISANIO.
Uram,
Félelmem elmult: szólok, s igazat.
Midőn úrnőm eltünt, Cloten jött hozzám;
Kivont aczéllal s habzó ajkkal esküdt:
Ha meg nem mondom, hogy hová szökött,
Nyomon megöl. Véletlen volt zsebemben
Uramtul egy koholt levél, mely a
Milfordi erdőkben utalta nyomra,
Hol – az esztelen – uram ruháiban,
Miket tőlem csikart ki, szennyes czélal,
Úrnőm erényét sérteni esküvén,
Csatangol; hogy mi lett belőle, már
Azt nem tudom.
GUIDERIUS.
Hadd végzem én regéd’.
Én őt megöltem ott.
CYMBELINE.
Az Isten mentsen!
Jó tetteid’ ne szedje le kemény
Itélet ajkimról. Derék fiú,
Vond vissza, kérlek.
GUIDERIUS.
Mondtam, s tettem is.
CYMBELINE.
Ő herczeg volt.
GUIDERIUS.
Hanem jó müveletlen:
Sértései herczeghez illők épen
Nem voltak; oly beszéddel ingerelt,
Hogy rá megsarkantyuztam voln’ a tengert,
Ha így süvölt. Lecsaptam a fejét;
S örvendek, hogy nem rólam mondja ő
Itt állva e regét.
CYMBELINE.
Sajnállak: önnön
Nyelved itélt el: türnöd kell a törvényt:
Halott vagy.
IMOGEN.
A fejetlen embert
Uramnak véltem.
CYMBELINE.
Kössétek meg: el
Szemünkbül a bünöst.
BELARIUS.
Király, megállj!
Több ember ez, mint kit megölt; s náladnál
Nem rosszabb származás, és tőled többet
Érdemle, mint mért egy csapat Cloten
Sebet kapott. Bocsássátok kezét;(Az őrökhöz.)
Nem lánczra született.
CYMBELINE.
Megsemmisíted,
Öreg, még megfizetlen érdemed’,
Haragunk’ idézve fel? Jó származásu,
Mint mi?
ARVIRAGUS.
Ezzel sokat is monda tán.
CYMBELINE.
Meg is halsz érte.
BELARIUS.
Meghalunk mindhárman;
De meglásd, kettő olyan közülünk,
Minőnek mondtam. Gyermekim,
Veszélyest mondok most magamra nézt,
De rátok jót.
ARVIRAGUS.
Veszélyed a mienk is.
GUIDERIUS.
És üdvünk az övé.
BELARIUS.
Legyen! Bocsánat:
Volt egy alattvalód, király; neve
Belarius.
CYMBELINE.
Tudsz hirt az árulóról,
Kit számüzék?
BELARIUS.
Ő vette fel e kort:
Igen, ő számüzött; de árulónak
Én nem tudom.
CYMBELINE.
Vigyétek őt. Nem menti
Meg az egész világ.
BELARIUS.
Ne olyan tűzzel:
Előbb fizess tartást fiaidért;
S aztán kobozd el ismét, mihelyest
Én visszanyertem.
CYMBELINE.
Fiaim tartását?
BELARIUS.
Merész és nyers vagyok: im térdelek,
S fel sem kelek, mig őket fel nem emeltem,
S aztán ne kímélj engem. Nagy király,
E két fiú, ki atyjának nevez,
S azt véli, hogy fiam, nem gyermekem:
Ágyékod sarjai ők, fejedlem,
S nemzésed vérei.
CYMBELINE.
Mit! sarjaim?
BELARIUS.
Mint te atyádé. Én, a vénhedt Morgan,
Vagyok a számüzött Belarius;
Tetszésed volt bűnöm és büntetésem
És összes árulásom; hogy szenvedtem,
Az volt minden hibám. E herczegek
(Mivel azok), kiket húsz éven át
Neveltem, annyit tudnak, mit beléjük
Olthattam; hogy én mit tudok, uram,
Tudod. Dajkájok, Euriphile,
Kit nőül vettem érte, őket el
Lopá a számüzésbe; én vevém rá.
Előre kapván büntetésemet
Azért, mit később tettem: árulásra
Ingerlett a hűségért vett verés.
Minél fájóbb volt rád a veszteség,
Célomhoz annál illőbb a lopás.
De im, itt vannak ismét fiaid,
S én vesztem a legkedvesb társakat.
Fejökre szálljon harmatként az ég
Áldása! Méltók rá, hogy csillagokkal
Diszitsék az eget.
CYMBELINE.
Te sirsz s beszélsz.
Valószerütlenebb, mit tettetek
Ti hárman, mint mit mondasz. Gyermekeim’
Vesztém, s ezek ha ők, kivánhatok-e
Különbeket ezeknél?
BELARIUS.
Kérlek még.
Ez ifjú, kit én Polydornak hivtam,
Derék egy herczeg, ez Guiderius;
Ez ifjú, Cadwalom, ez Arviragus,
Ifjabb fiad: egy drága köpönyegbe
Volt ő burkolva, mit saját kezével
Királyi anyja szőtt: bizonyságképen
Ezt könnyen felmutathatom.
CYMBELINE.
Guiderius
Nyakán egy véres csillagjegy vala,
Csodálatos egy jel.
BELARIUS.
Ez az; ma is
Nyakán e bélyeg, mit a bölcs természet
Adott neki ismertető jelül.
CYMBELINE.
Anya vagyok, hármas szülöttek anyja?
Szülésén így nem újjongott anya
Soha! Áldottak legyetek, hogy így,
Kitérvén pályakörtökből csodásan,
Ismét uralkodhattok. Oh leányom,
Te ezzel egy országot vesztél.
IMOGEN.
Két
Világot nyertem! Jó testvérim, így
Találkozánk. Ne szóljatok ezentúl:
Az én szóm az igaz: öccsnek hivtatok,
S hugátok voltam; titek’ én bátyámnak,
S azok valátok.
CYMBELINE.
Már láttátok egymást?
ARVIRAGUS.
Igen, uram.
GUIDERIUS.
S mindjárt szerettük is.
S még akkor is, midőn halottnak véltük.
CORNELIUS.
Elájult a királyné italán.
CYMBELINE.
Csodás ösztön! Mikor tudok meg mindent?
Gyors megszakitásunk sok ágboga
Még bő közlést kiván. Hol és hogy éltél?
S jutál foglyunk szolgálatába? Mint
Leléd testvérid s mint hagyád el őket?
Hová s mért szöktél tőlünk? Nem tudom,
Ezt kérdjem-e, vagy hogy mi inditotta
E hármat harczba, s még egyéb körülményt,
A mint következett; de sem idő
Se hely nem kedvez most sok kérdezésnek.
Mint öleli Posthumus Imogent,
Ki, mint ártatlan villám rá veti
Szemét, s testvérire, s rám, s gazdájára,
Örömmel – mit mindenki viszonoz –
Tetézve mindent. Hagyjuk el e helyt,
S a templomban gyujtsunk áldozatot.
Testvérem vagy s örökre az leszesz.
(Belariushoz.)
IMOGEN.
Nekem, atyám: megváltál, hogy megérjem
E szép időt.
CYMBELINE.
Minden örül, csak a
Foglyok nem: ők is ám örvendjenek;
Izleljék meg örömünket.
IMOGEN.
Jó uram,
Még egy szolgálatot teszek.
LUCIUS.
Légy boldog!
CYMBELINE.
Az eltűnt harczos, ki oly nemesen
Vítt, illenék e helyre, egy király
Köszönetét diszitné.
POSTHUMUS.
Én vagyok
A harczos, ki e hárommal valék
Szegényes mezben, mely czélomhoz illet;
Hogy én valék, beszélj, Jachimo: én
Verélek le, és végezhettem volna is
Veled.
JACHIMO.
Láss újra lábaidnál.(Letérdel.)
De most itt lelkisméretem nyom el,
Mint ott erőd. Vedd, melylyel annyiszor
Adósod lettem, éltem’; de előbb
Gyürüdet s a leghűbb királykisasszony
Karpereczét.
POSTHUMUS.
Ne térdepelj előttem:
Hatalmam rajtad az, hogy megkiméllek;
Bosszum, hogy megbocsátok. Élj, s másokkal
Bánj jobban.
CYMBELINE.
Ez nemes gondolkozás.
Nagylelküségre vőnk tanit: bocsánat
Mindenkinek.
ARVIRAGUS.
Sir, úgy segítél, mintha
Csak testvérünknek vélted voln’ magad’:
Örvendünk most, hogy az vagy.
POSTHUMUS.
Szolgátok, herczegek. Jó római,
Hivd jósodat elő. Midőn aludtam,
Úgy tetszik, a sas hátán nagy Zeus
Jelent meg más, nemzetségembeli
Lelkekkel, s ébredéskor mellemen
Emez irást lelém; tartalma oly
Ész nélküli nehéz, hogy nem tudom
Értelmét venni: ám mutassa meg
Ügyességét a jós.
LUCIUS.
Philarmonus!
JÓS.
Itt, jó uram.(Előre lép.)
LUCIUS.
Olvasd és értelmét fejtsd meg.
JÓS (olvas).
„Ha oroszlán kölyke, maga magát nem ismerve, keresés nélkül talál s egy darab gyöngéd levegő által átkaroltatik; és ha egy hatalmas czédrus ágai, levágatván, és éveken át halottak levén, ismét fölélednek s az agg törzsre visszaillesztve, újra virúlnak: akkor érnek Posthumus szenvedései véget, s akkor fog ő gyarapodni békében, bőségben.”
Te vagy, Leonatus, az oroszlán kölyke:
Neved helyes és illő alkata,
Leonatus levén az, ezt jelenti,
A gyöngéd levegő erényes lányod,
Mit mollis aërnek hivunk, de mit
Így mondunk mulier, s e mulier
Ezen szilárd nő, ki jóslat szerint,
Mint gyöngéd levegő karolt át téged,
Kit nem kerestek s ki maga előtt
Is ismeretlen volt.
CYMBELINE.
Van benne látszat.
JÓS.
A szellős czedrus tégedet jelent,
Királyi Cymbeline; tört ágaid’
Elorzott két fiad, ki évekig
Halottnak tartatván, most újra él
És a királyi czérushoz illetve
Honának békét s bőséget igér.
CYMBELINE.
Én megkezdem a békét. S Lucius,
Győző vagyok bár, hódolok Caesarnak,
S a római császárságnak fizetem
Szokott adónkat, melyről lebeszélt
gonossz királynénk, kit az ég (magát
S fiát) nagyon nehéz kezével sújtott
Igazságában.
JÓS.
Felsőbb hatalmak újja pengeti
E béke zengzetét. A látomány,
Melyet még ez, alig hült harcz előtt
Caiusnak hirdeték, beteljesült
E pillanatban: mert a római sas,
Délről nyugatnak szállván a magasba,
Fogyott s eltünt a nap sugáriban:
Ez azt jelenti, hogy a királyi sas,
Felséges Caesar, újra egyesül
Kegyében a tündöklő Cymbeline-nal,
Ki nyugaton ragyog.
CYMBELINE.
Dicsérjük Istent;
S a göndör füst szálljon orrába áldott
Oltárainkról. Hirdessük a békét
Minden alattvalónknak. Fel, előre!
Békésen lengjen együtt római
S brit zászló. Így megyünk Ludon
Át nagy Zeus templomába, hol a békét
Megkötjük s pecsételjük ünnepekkel.
Fel most! Harcz még ily békét úgy nem ért,
Hogy a kezek le sem mosták a vért.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem