II. SZÍN.
Szoba a kastélyban.
Király, Királyné, Rosenkrantz, Guildenstern és Kiséret jönnek.
KIRÁLY.
Üdv, Rosenkrantz, Guildenstern, édesim!
Azonfölűl, hogy látni vágytalak,
Szükség okozta gyors hivástokat,
Rátok szorúlván. Hallátok bizony,
Hamlet hogyan ki van cserélve; ki, –
Mert nem hasonlít ahhoz a mi volt,
Se a kül-ember most, se a bel-ember.
Mi hozta így magán kivül, egyéb
Mint atyja elvesztése, nem bírom
Álmodni se. Kérlek hát bennetek,
Hogy véle nővén kis kor óta fel,
S kedélyre, korra mindig társai,
Toldjátok udvarunknál múlatástok’
Még egy kevéssel; hogy, pajtásilag
Kéjekbe vonva, s alkalom szerint,
Lessétek el, mi bántja titkon úgy,
Mit, tudva, tán megorvosolhatunk.
Üdv, Rosenkrantz, Guildenstern, édesim!
Azonfölűl, hogy látni vágytalak,
Szükség okozta gyors hivástokat,
Rátok szorúlván. Hallátok bizony,
Hamlet hogyan ki van cserélve; ki, –
Mert nem hasonlít ahhoz a mi volt,
Se a kül-ember most, se a bel-ember.
Mi hozta így magán kivül, egyéb
Mint atyja elvesztése, nem bírom
Álmodni se. Kérlek hát bennetek,
Hogy véle nővén kis kor óta fel,
S kedélyre, korra mindig társai,
Toldjátok udvarunknál múlatástok’
Még egy kevéssel; hogy, pajtásilag
Kéjekbe vonva, s alkalom szerint,
Lessétek el, mi bántja titkon úgy,
Mit, tudva, tán megorvosolhatunk.
KIRÁLYNÉ.
Jó ifjak, ő gyakorta emleget;
Nincs ember, élve, kettő, a kihez
Jobban tapadna. Hogyha tetszenék
Irántunk ennyi jóval lennetek,
S nálunk időzni egy kissé tovább
És támogatni lelkünk óhaját:
Oly köszönet vár múlatástokért,
Minőt királyi hála követel.
Jó ifjak, ő gyakorta emleget;
Nincs ember, élve, kettő, a kihez
Jobban tapadna. Hogyha tetszenék
Irántunk ennyi jóval lennetek,
S nálunk időzni egy kissé tovább
És támogatni lelkünk óhaját:
Oly köszönet vár múlatástokért,
Minőt királyi hála követel.
ROSENKRANTZ.
Fölségtek, a csekély lényünk felett
Uralkodó hatalma által, inkább
Parancsol, ön magas tetszéseként,
Mint kérve kérjen.
Fölségtek, a csekély lényünk felett
Uralkodó hatalma által, inkább
Parancsol, ön magas tetszéseként,
Mint kérve kérjen.
GUILDENSTERN.
Szolgálatunkat, ím, mély bókolattal
Hajtjuk, magunkkal együtt, lábaikhoz,
Parancsra készen.
| És mi teszszük azt; |
Hajtjuk, magunkkal együtt, lábaikhoz,
Parancsra készen.
KIRÁLY.
Köszönet, Rosenkrantz és nemes Guildenstern.
Köszönet, Rosenkrantz és nemes Guildenstern.
KIRÁLYNÉ.
Köszönet, Guildenstern és nemes Rosenkrantz.
Most szóljatok be, kérlek, oly igen
Eltávozott fiamhoz. Valaki
Menjen, vezesse Hamletemhez őket.
Köszönet, Guildenstern és nemes Rosenkrantz.
Most szóljatok be, kérlek, oly igen
Eltávozott fiamhoz. Valaki
Menjen, vezesse Hamletemhez őket.
GUILDENSTERN.
Ég adja, hogy jelenlétünk, fogásaink,
Kedvére és hasznára légyenek.
Ég adja, hogy jelenlétünk, fogásaink,
Kedvére és hasznára légyenek.
KIRÁLYNÉ.
Úgy adja Isten.
(Rosenkrantz, Guildenstern s nehány Kisérő el.)
Polonius jő.
Úgy adja Isten.
(Rosenkrantz, Guildenstern s nehány Kisérő el.)
Polonius jő.
POLONIUS.
Királyom, a követség jóra járt,
Norvégiából vígan tért haza.
Királyom, a követség jóra járt,
Norvégiából vígan tért haza.
KIRÁLY.
No lám, te mindig jó hir atyja voltál.
No lám, te mindig jó hir atyja voltál.
POLONIUS.
Az, úgy-e? fölség. Hidd el, jó uram,
Egy lelkem, egy hitem van, s mindenik
Az Istené s kegyes királyomé:
De úgy hiszem (vagy hát ez agyvelő
Nem jár oly biztos a titkok nyomán,
Mint szokta eddig), hogy kikémlelém,
Hamlet királyfi mért őrűle meg.
Az, úgy-e? fölség. Hidd el, jó uram,
Egy lelkem, egy hitem van, s mindenik
Az Istené s kegyes királyomé:
De úgy hiszem (vagy hát ez agyvelő
Nem jár oly biztos a titkok nyomán,
Mint szokta eddig), hogy kikémlelém,
Hamlet királyfi mért őrűle meg.
KIRÁLY.
Ha! szólj tehát; óhajtom hallani.
Ha! szólj tehát; óhajtom hallani.
POLONIUS.
Előbb bocsásd be a követeket;
Az én hírem legyen majd csemege.
Előbb bocsásd be a követeket;
Az én hírem legyen majd csemege.
KIRÁLY.
Tégy oly kegyet velök, magad vezesd be.
Azt mondja, édes Gertrud, megtalálta (Polonius el.)
Fiad rosszkedve minden kút-fejét.
Tégy oly kegyet velök, magad vezesd be.
Azt mondja, édes Gertrud, megtalálta (Polonius el.)
Fiad rosszkedve minden kút-fejét.
KIRÁLYNÉ.
Félek, hogy az nem más, mint a derék:
Atyja halála, s gyors nászunk reá.
Polonius visszajő, vele Voltimand és Cornelius.
Félek, hogy az nem más, mint a derék:
Atyja halála, s gyors nászunk reá.
Polonius visszajő, vele Voltimand és Cornelius.
KIRÁLY.
No, majd kilessük. – Jó napot, barátim.
Nos Voltimand, mivel bocsáta vissza
Testvérünk, a norvég király?
No, majd kilessük. – Jó napot, barátim.
Nos Voltimand, mivel bocsáta vissza
Testvérünk, a norvég király?
VOLTIMAND.
Szépen köszöntet s jót kiván viszont.
Első szavunkra félben hagyatá
Az öcscse hadszedését; mert elébb
Azt gondolá, hogy a pólákra készül;
De majd belátta, hogy felséged ellen
Tör voltakép: s megbosszankodva rajt’,
– Hogy gyönge karja, kórja és kora
Így rászedettek – eltiltó parancsot
Küld öcscse ellen: az jön, szónak áll,
Pirongatást kap, és elvégre is
Bátyjának felfogadja, hogy soha
Fölséged ellen fegyvert nem ragad.
Ősz bátyja erre megörülve, évpénzt,
Háromezer tallért rendel neki,
S megbízza, hogy most már az így szedett
Hadát vezesse menten a pólákra;
Kérvén – mikép itt bővebben kifejti –
Fölségedet, hogy birtokin hadát
Engedje átvonulni békesen,
Oly óvatosság s rendszabály szerint,
Mint meg van írva.
Szépen köszöntet s jót kiván viszont.
Első szavunkra félben hagyatá
Az öcscse hadszedését; mert elébb
Azt gondolá, hogy a pólákra készül;
De majd belátta, hogy felséged ellen
Tör voltakép: s megbosszankodva rajt’,
– Hogy gyönge karja, kórja és kora
Így rászedettek – eltiltó parancsot
Küld öcscse ellen: az jön, szónak áll,
Pirongatást kap, és elvégre is
Bátyjának felfogadja, hogy soha
Fölséged ellen fegyvert nem ragad.
Ősz bátyja erre megörülve, évpénzt,
Háromezer tallért rendel neki,
S megbízza, hogy most már az így szedett
Hadát vezesse menten a pólákra;
Kérvén – mikép itt bővebben kifejti –
Fölségedet, hogy birtokin hadát
Engedje átvonulni békesen,
Oly óvatosság s rendszabály szerint,
Mint meg van írva.
KIRÁLY.
Elolvasandjuk alkalmasb időben,
S választ írunk, meghányva ez ügyet.
Köszönjük addig is hű fáradástok’.
De most pihenni; majd estére vígan
Megünnepeljük az „Isten-hozottat.”
| Tetszik ez nekünk. |
S választ írunk, meghányva ez ügyet.
Köszönjük addig is hű fáradástok’.
De most pihenni; majd estére vígan
Megünnepeljük az „Isten-hozottat.”
| (Voltimand és Cornelius el.) |
POLONIUS.
Így hát szerencsés véget ért ez ügy.
Uram! királyném! fejtegetni azt,
Mi a fölség, mi a jobbágyi tiszt,
Nap mért nap, s éj az éj, idő idő:
Nap-, éj- s időpazarlás volna csak.
Azért, rövidség lévén lelke minden
Okos beszédnek, a szóár pedig
Csak teste rajta és kül czifraság:
Rövid leszek. Nemes fiad megőrült:
Azt mondom, őrült; mert „őrült”, mi az?
Hanemha őrült lenni s nem egyéb.
De hagyjuk ezt.
Így hát szerencsés véget ért ez ügy.
Uram! királyném! fejtegetni azt,
Mi a fölség, mi a jobbágyi tiszt,
Nap mért nap, s éj az éj, idő idő:
Nap-, éj- s időpazarlás volna csak.
Azért, rövidség lévén lelke minden
Okos beszédnek, a szóár pedig
Csak teste rajta és kül czifraság:
Rövid leszek. Nemes fiad megőrült:
Azt mondom, őrült; mert „őrült”, mi az?
Hanemha őrült lenni s nem egyéb.
De hagyjuk ezt.
KIRÁLYNÉ.
Mesterkedéssel.
| Több tartalom! kevésb |
POLONIUS.
Egyáltalában nem mesterkedem.
Hogy őrült, az való; s való, hogy az kár;
S kár, hogy való: bolondos egy figúra.
De hagyjuk abba, nem mesterkedem.
Ő hát bolond, ez áll; most hátra van
Nyomoznunk e következés okát,
Vagy inkább e kivetkezés okát.
Mert e kivetkezett következés
Okból eredt, ez áll; s ebből foly ez:
Figyelmet kérek.
Van nékem egy lányom; van, mert enyém;
Ki engedelmes tiszteként, ihol,
Ezt adta nékem. Most itéljenek.
Rút szó, silány szó; „szépséges” silány szó.
De hallga csak tovább. Im:
– „gyönyörűséges fehér keblébe im e sorokat” stb.
| Esküszöm, királyné, |
Hogy őrült, az való; s való, hogy az kár;
S kár, hogy való: bolondos egy figúra.
De hagyjuk abba, nem mesterkedem.
Ő hát bolond, ez áll; most hátra van
Nyomoznunk e következés okát,
Vagy inkább e kivetkezés okát.
Mert e kivetkezett következés
Okból eredt, ez áll; s ebből foly ez:
Figyelmet kérek.
Van nékem egy lányom; van, mert enyém;
Ki engedelmes tiszteként, ihol,
Ezt adta nékem. Most itéljenek.
| – „A mennyeinek, lelkem bálványának, a szépséges Opheliának” – |
De hallga csak tovább. Im:
– „gyönyörűséges fehér keblébe im e sorokat” stb.
KIRÁLYNÉ.
S ezt Hamlet írta néki?
S ezt Hamlet írta néki?
POLONIUS.
Felséges asszony; én igaz leszek.
„Oh édes Opheliám! rosszúl megy nekem ez a verselés; nem tudom én mértékre szedni sóhajimat: de hogy téged, oh legjobb! legjobban szeretlek, azt hidd el. Isten veled.
Ezt engedelmes lyányom megmutatta,
Mi több – idő, hely, alkalom szerint
A hogy történtek – esdeklésit is
Mind bésugá nekem.
| Türelem, |
| „Kételd, a nap hogy forgandó, |
| Kételd, csillagtűz ragyog; |
| A Valót, hogy igazmondó: |
| Csak ne azt, hogy hű vagyok. |
| Tied örökre, kedves drága hölgy, míg csak e gépezet az övé leend, | Hamlet.” |
Mi több – idő, hely, alkalom szerint
A hogy történtek – esdeklésit is
Mind bésugá nekem.
KIRÁLY.
Szerelmét a leány?
| S hogyan fogadta |
POLONIUS.
Minek tart engem?
| Fölséges úr, |
KIRÁLY.
Hű emberemnek.
| Egy becsületes, |
POLONIUS.
Megbizonyítni. De mit vélne rólam,
Ha, látva nőni e forró szerelmet
(Mert észre vettem, annyit mondhatok,
Mielőtt leányom szólt) mit vélne rólam,
Vagy ő felsége itten a királyné,
Ha tárcza lettem volna, vagy fiók;
Vagy azt mondom: „szivem! ne láss, ne hallj;”
Vagy bámészkodva nézem e szerelmet:
Mit vélne rólam úgy fölségetek?
Nem én! dologhoz láttam egyenest,
S az ifjú hölgyet így fogám elő:
„Hamlet, királyfi: csillagod fölött jár,
Ez nem szabad;” és meghagyám neki,
Látogatásit ne fogadja el,
Se hirnökét, se semmi zálogát.
És jó tanácsom nála megfogant;
Hamlet pedig – rövid szóval kimondva –
Elébb komor lőn, léte elveszett,
Majd álma is; majd bágyadás fogá el,
Majd bamba hóbort, s fokról fokra így
Az őrülése, melyben most dühöng
És mi siratjuk.
| Azt óhajtom is |
Ha, látva nőni e forró szerelmet
(Mert észre vettem, annyit mondhatok,
Mielőtt leányom szólt) mit vélne rólam,
Vagy ő felsége itten a királyné,
Ha tárcza lettem volna, vagy fiók;
Vagy azt mondom: „szivem! ne láss, ne hallj;”
Vagy bámészkodva nézem e szerelmet:
Mit vélne rólam úgy fölségetek?
Nem én! dologhoz láttam egyenest,
S az ifjú hölgyet így fogám elő:
„Hamlet, királyfi: csillagod fölött jár,
Ez nem szabad;” és meghagyám neki,
Látogatásit ne fogadja el,
Se hirnökét, se semmi zálogát.
És jó tanácsom nála megfogant;
Hamlet pedig – rövid szóval kimondva –
Elébb komor lőn, léte elveszett,
Majd álma is; majd bágyadás fogá el,
Majd bamba hóbort, s fokról fokra így
Az őrülése, melyben most dühöng
És mi siratjuk.
KIRÁLY.
| Mit gondolsz, ez a baj? |
KIRÁLYNÉ.
Az meglehet, nagyon valószinű.
Az meglehet, nagyon valószinű.
POLONIUS.
Szeretném tudni, volt-e oly idő,
Hogy én azt mondtam: „így van; felelek”
S máskép ütött ki?
Szeretném tudni, volt-e oly idő,
Hogy én azt mondtam: „így van; felelek”
S máskép ütött ki?
KIRÁLY.
| Nem, tudtomra nem. |
POLONIUS.
Vágják el ettül ezt, ha ez nem így van.
Ha engem a körülmény útasít,
Én megtalálom a rejtett valót,
Habár a föld központja rejtené.
Vágják el ettül ezt, ha ez nem így van.
Ha engem a körülmény útasít,
Én megtalálom a rejtett valót,
Habár a föld központja rejtené.
KIRÁLY.
Hogyan tehetnénk egy kisérletet?
Hogyan tehetnénk egy kisérletet?
POLONIUS.
Tudjuk, el-eljár itt a folyosón
Négy órahosszat is.
Tudjuk, el-eljár itt a folyosón
Négy órahosszat is.
KIRÁLY.
| Való, szokása. |
POLONIUS.
Ilyenkor egyszer a leányom’ én
Hozzá eresztem, s a kárpit megől
Bátran kilessük a találkozást.
Ha nem szerelmes, ha nem a miatt
Veszté eszét: ne állam-férfiú
Legyek, hanem pór és hajtsak lovat.
Ilyenkor egyszer a leányom’ én
Hozzá eresztem, s a kárpit megől
Bátran kilessük a találkozást.
Ha nem szerelmes, ha nem a miatt
Veszté eszét: ne állam-férfiú
Legyek, hanem pór és hajtsak lovat.
KIRÁLY.
Jó, megkisértjük.
Hamlet olvasva jő.
Jó, megkisértjük.
Hamlet olvasva jő.
KIRÁLYNÉ.
Szegény amott jő s olvas komoran.
Szegény amott jő s olvas komoran.
POLONIUS.
El hát! könyörgök, mind a ketten el.
Legitt hozzáfogok; – oh, kérem, el!
Hogy van az én fönséges uram, Hamlet?
El hát! könyörgök, mind a ketten el.
Legitt hozzáfogok; – oh, kérem, el!
| (A Király, Királyné és a Kiséret távoznak.) |
HAMLET.
Jól, hál’ Isten.
Jól, hál’ Isten.
POLONIUS.
Ismer fönséged engem?
Ismer fönséged engem?
HAMLET.
Derekasan: maga halkufár.
Derekasan: maga halkufár.
POLONIUS.
Nem én, uram.
Nem én, uram.
HAMLET.
No pedig szeretném, ha efféle becsületes ember volna.
No pedig szeretném, ha efféle becsületes ember volna.
POLONIUS.
Becsületes, uram?
Becsületes, uram?
HAMLET.
Az hát, uram; becsületes lenni, a hogy most jár a világ, annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve.
Az hát, uram; becsületes lenni, a hogy most jár a világ, annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve.
POLONIUS.
Nagyon is igaz, fönséges úr.
Nagyon is igaz, fönséges úr.
HAMLET.
Mert ha a nap kukaczot költ ki a döglött kutyában, mivel az oly kedves csókolni való dög – Van leánya?
Mert ha a nap kukaczot költ ki a döglött kutyában, mivel az oly kedves csókolni való dög – Van leánya?
POLONIUS.
Igenis van, uram.
Igenis van, uram.
HAMLET.
Ne engedje napon járni; a fogékonyság nagy áldás; de nehogy a leánya fogékony találjon lenni. Barátom, vigyázz.
Ne engedje napon járni; a fogékonyság nagy áldás; de nehogy a leánya fogékony találjon lenni. Barátom, vigyázz.
POLONIUS.
Hogy értsem ezt? (Félre.) Mindig a leányomra czéloz: – de hiszen meg sem ismert először; halkufárnak mondott. Oda van, nagyon oda van már; hanem, igazán, magam is sok kínt állottam ki fiatal koromban a szerelem miatt; majd így jártam én is. – Mi az a mit olvas, fönséges úr?
Hogy értsem ezt? (Félre.) Mindig a leányomra czéloz: – de hiszen meg sem ismert először; halkufárnak mondott. Oda van, nagyon oda van már; hanem, igazán, magam is sok kínt állottam ki fiatal koromban a szerelem miatt; majd így jártam én is. – Mi az a mit olvas, fönséges úr?
HAMLET.
Szó, szó, szó.
Szó, szó, szó.
POLONIUS.
De a veleje?
De a veleje?
HAMLET.
Kinek a veleje?
Kinek a veleje?
POLONIUS.
No, annak a mit olvas fönséged.
No, annak a mit olvas fönséged.
HAMLET.
Rágalom, uram; mert ni mit mond itt a csúfolódó gaz kópé: hogy öreg embernek ősz a szakálla, ránczos az orczája; szeméből sűrű gyanta szivárog és szilvafa-enyő; a mellett bőséges észfogyatéka és erősen gyenge ágyéka van; mely dolgokat, uram, bár magam is rettentően és roppantúl meghiszek, mégis úgy tartom, nem becsület így papirra tenni; mert lám maga is, uram, akkor lenne olyan öreg, mint én, ha visszafelé haladhatna, rák módra.
Rágalom, uram; mert ni mit mond itt a csúfolódó gaz kópé: hogy öreg embernek ősz a szakálla, ránczos az orczája; szeméből sűrű gyanta szivárog és szilvafa-enyő; a mellett bőséges észfogyatéka és erősen gyenge ágyéka van; mely dolgokat, uram, bár magam is rettentően és roppantúl meghiszek, mégis úgy tartom, nem becsület így papirra tenni; mert lám maga is, uram, akkor lenne olyan öreg, mint én, ha visszafelé haladhatna, rák módra.
POLONIUS.
Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer. Nem sétálna odább a légvonatból, fönséges úr?
Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer. Nem sétálna odább a légvonatból, fönséges úr?
HAMLET.
A sírba?
A sírba?
POLONIUS.
No már az csakugyan kívül esik a légvonaton. – Mily talpraesettek a feleletei néha! Csudálatos, hogy gyakran az őrültség eltalálja, mit az értelem s józanész nem bírna oly szerencsésen megoldani. Megyek, itt hagyom, s tüstént módot keresek benne, hogy találkozzék leányommal. – Fönséges úr, én legalázatosabb búcsút veszek fönségedtől.
No már az csakugyan kívül esik a légvonaton. – Mily talpraesettek a feleletei néha! Csudálatos, hogy gyakran az őrültség eltalálja, mit az értelem s józanész nem bírna oly szerencsésen megoldani. Megyek, itt hagyom, s tüstént módot keresek benne, hogy találkozzék leányommal. – Fönséges úr, én legalázatosabb búcsút veszek fönségedtől.
HAMLET.
Semmit se vehet tőlem, uram, a mitől oly örömest megválnék; kivéve az életem, az életem, az életem.
Semmit se vehet tőlem, uram, a mitől oly örömest megválnék; kivéve az életem, az életem, az életem.
POLONIUS.
Isten maradjon fönségeddel.
Isten maradjon fönségeddel.
HAMLET.
Unalmas vén bolondjai!
Rosencrantz és Guildenstern jönnek.
Unalmas vén bolondjai!
Rosencrantz és Guildenstern jönnek.
POLONIUS.
Hamlet királyfit keresik? – Itt van.
Hamlet királyfit keresik? – Itt van.
ROSENCRANTZ (Poloniushoz).
Áldja Isten, uram.
Áldja Isten, uram.
| (Polonius el.) |
GUILDENSTERN.
Fönséges úr!
Fönséges úr!
ROSENCRANTZ.
Kegyes jó uram!
Kegyes jó uram!
HAMLET.
Szerelmes drága barátim! Hogy vagy, Guildenstern? Áh, Rosencrantz! Hogy vagytok, pajtás?
Szerelmes drága barátim! Hogy vagy, Guildenstern? Áh, Rosencrantz! Hogy vagytok, pajtás?
ROSENCRANTZ.
Mint földanyánknak sok más köz fia.
Mint földanyánknak sok más köz fia.
GUILDENSTERN.
És boldogok, hogy nem túl-boldogok; szerencse sipkáján bojt nem vagyunk.
És boldogok, hogy nem túl-boldogok; szerencse sipkáján bojt nem vagyunk.
HAMLET.
Se talpak a czipóin?
Se talpak a czipóin?
ROSENCRANTZ.
| Az se, fönség. |
HAMLET.
Úgy hát valahol az öle körűl tanyáztok, azaz kegyei kellő közepén?
Úgy hát valahol az öle körűl tanyáztok, azaz kegyei kellő közepén?
GUILDENSTERN.
Bizony, csak úgy eviczkelünk mi.
Bizony, csak úgy eviczkelünk mi.
HAMLET.
A szerencse titkos részein? Ó, igaz; hiszen rima. Mi újság?
A szerencse titkos részein? Ó, igaz; hiszen rima. Mi újság?
ROSENCRANTZ.
Semmi, uram; csak hogy a világ becsületessé vált.
Semmi, uram; csak hogy a világ becsületessé vált.
HAMLET.
Úgy hát közel az itélet napja; de újságod nem való. No, hadd kérdjelek ki apróra: mit vétettetek, jó barátim, a sorsnak, hogy ide küld benneteket, börtönbe?
Úgy hát közel az itélet napja; de újságod nem való. No, hadd kérdjelek ki apróra: mit vétettetek, jó barátim, a sorsnak, hogy ide küld benneteket, börtönbe?
GUILDENSTERN.
Börtönbe, fenséges úr?
Börtönbe, fenséges úr?
HAMLET.
Dánia börtön.
Dánia börtön.
ROSENCRANTZ.
Úgy az egész világ is az.
Úgy az egész világ is az.
HAMLET.
De még milyen! mennyi rekesz, őrhely és dutyi van benne! s Dánia egyik a legczudarabb.
De még milyen! mennyi rekesz, őrhely és dutyi van benne! s Dánia egyik a legczudarabb.
ROSENCRANTZ.
Mi nem úgy gondolkozunk, fönség.
Mi nem úgy gondolkozunk, fönség.
HAMLET.
Nektek hát nem az; mert nincs a világon se jó se rossz; gondolkozás teszi azzá. Nekem börtön.
Nektek hát nem az; mert nincs a világon se jó se rossz; gondolkozás teszi azzá. Nekem börtön.
ROSENCRANTZ.
Úgy fenséged nagyravágyása teszi azzá; szűk a szellemének.
Úgy fenséged nagyravágyása teszi azzá; szűk a szellemének.
HAMLET.
Oh boldog Isten! Egy csigahéjban ellaknám s végtelen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim.
Oh boldog Isten! Egy csigahéjban ellaknám s végtelen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim.
GUILDENSTERN.
Ez álmok épen a nagyravágyás: mert a nagyravágyónak egész lénye csupán egy álom árnyéka.
Ez álmok épen a nagyravágyás: mert a nagyravágyónak egész lénye csupán egy álom árnyéka.
HAMLET.
Hisz az álom maga is puszta árnyék.
Hisz az álom maga is puszta árnyék.
ROSENCRANTZ.
Úgy van, de én a nagyravágyást oly könnyű, oly légies természetűnek tartom, hogy még az árnyéknak is árnyéka.
Úgy van, de én a nagyravágyást oly könnyű, oly légies természetűnek tartom, hogy még az árnyéknak is árnyéka.
HAMLET.
E szerint a koldus, test; ellenben a fejedelemnek, a mi ágaskodó hőseink, csupán a koldus árnyékai. – De nem mennénk az udvarhoz? mert, engem úgyse, nem tudok okoskodni.
E szerint a koldus, test; ellenben a fejedelemnek, a mi ágaskodó hőseink, csupán a koldus árnyékai. – De nem mennénk az udvarhoz? mert, engem úgyse, nem tudok okoskodni.
ROSENKRANTZ. GUILDENSTERN.
Fenséged szolgálatára leszünk.
Fenséged szolgálatára leszünk.
HAMLET.
Világért se! Hogy’ elegyítnélek többi cselédim közé? mert, megvallva becsűlettel az igazat, rettentő gaz nép ügyel rám. De, hogy a barátság tört útján maradjunk, mi hoz titeket Helsingőrbe?
Világért se! Hogy’ elegyítnélek többi cselédim közé? mert, megvallva becsűlettel az igazat, rettentő gaz nép ügyel rám. De, hogy a barátság tört útján maradjunk, mi hoz titeket Helsingőrbe?
ROSENKRANTZ.
Hogy fenségedet meglátogassuk; egyéb ok semmi.
Hogy fenségedet meglátogassuk; egyéb ok semmi.
HAMLET.
A mily koldus vagyok, még köszönet is
Szűkön telik tőlem; de azért köszönöm, noha, édes barátim, az én köszönetem nem ér egy poltrát. De hát nem hivattak ide? Magatok jó szántából jöttetek? Önkényti látogatás ez? Na na, bánjatok velem emberségesen; igen igen, na; mondjátok.
A mily koldus vagyok, még köszönet is
Szűkön telik tőlem; de azért köszönöm, noha, édes barátim, az én köszönetem nem ér egy poltrát. De hát nem hivattak ide? Magatok jó szántából jöttetek? Önkényti látogatás ez? Na na, bánjatok velem emberségesen; igen igen, na; mondjátok.
GUILDENSTERN.
Mit mondjunk, uram?
Mit mondjunk, uram?
HAMLET.
Ej no, akármit. Csak egyenesen. Hivattak; szemetekből látszik a vallomás, melyet tartózkodástok nem bir elleplezni: én tudom, a jó király s királyné hivatott ide.
Ej no, akármit. Csak egyenesen. Hivattak; szemetekből látszik a vallomás, melyet tartózkodástok nem bir elleplezni: én tudom, a jó király s királyné hivatott ide.
ROSENKRANTZ.
Mi czélból, uram?
Mi czélból, uram?
HAMLET.
Azt tőletek kell megtudnom. Azért kényszerítlek pajtásságunk jogaira, ifjúkorunk összhangzó kedvtelésire, mindenkor híven őrzött barátságunkra s mind a mi ezeknél drágábbat egy nálam jobb szónok felhordhatna: legyetek őszinte, egyenes irántam: hivattak vagy nem?
Azt tőletek kell megtudnom. Azért kényszerítlek pajtásságunk jogaira, ifjúkorunk összhangzó kedvtelésire, mindenkor híven őrzött barátságunkra s mind a mi ezeknél drágábbat egy nálam jobb szónok felhordhatna: legyetek őszinte, egyenes irántam: hivattak vagy nem?
ROSENKRANTZ.
Mit mondasz te?
Mit mondasz te?
HAMLET.
Ahá, rajtatok a fél szemem. – Ha szerettek, csak ki vele!
Ahá, rajtatok a fél szemem. – Ha szerettek, csak ki vele!
GUILDENSTERN.
Uram, hivattak
Uram, hivattak
)
HAMLET.
Megmondom én, miért; így az én hozzávetésem elejét veszti a ti vallomástoknak, és titoktartástok a király s királyné iránt egy pehely szálát sem vedli. Én egy idő óta (bár nem tudom miért) elvesztettem minden kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem csak egy kopár hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a fölöttem függő kiterjedt erősség, ez arany tüzekkel kirakott felséges boltozat, no lássátok, mindez előttem nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése. S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz! belátásra milyhasonló egy istenséghez! a világ ékessége! az élő állatok mintaképe! És mégis, mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm az emberben, nem – az asszonyban se, hijába mosolygasz.
Megmondom én, miért; így az én hozzávetésem elejét veszti a ti vallomástoknak, és titoktartástok a király s királyné iránt egy pehely szálát sem vedli. Én egy idő óta (bár nem tudom miért) elvesztettem minden kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem csak egy kopár hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a fölöttem függő kiterjedt erősség, ez arany tüzekkel kirakott felséges boltozat, no lássátok, mindez előttem nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése. S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz! belátásra milyhasonló egy istenséghez! a világ ékessége! az élő állatok mintaképe! És mégis, mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm az emberben, nem – az asszonyban se, hijába mosolygasz.
ROSENKRANTZ.
Eszembe sem jutott, fenséges úr.
Eszembe sem jutott, fenséges úr.
HAMLET.
Minek nevettél hát, mikor azt mondtam, hogy nem gyönyörködöm az emberben?
Minek nevettél hát, mikor azt mondtam, hogy nem gyönyörködöm az emberben?
ROSENKRANTZ.
Elgondolám, fenséges úr, hogy, ha nem gyönyörködik az emberben, mily vékony pártolás vár fönségednél a szinészekre; találkoztunk velök az úton, s ide igyekeznek, felajánlani szolgálatukat.
Elgondolám, fenséges úr, hogy, ha nem gyönyörködik az emberben, mily vékony pártolás vár fönségednél a szinészekre; találkoztunk velök az úton, s ide igyekeznek, felajánlani szolgálatukat.
HAMLET.
No, a melyik a királyt játszsza, szivesen fogadom: ő felségének kész adófizetője leszek; a kalandor lovag hadd forgassa kardját és paizsát; a szerelmes nem fog ingyen sóhajtozni; a víg-személy lejátszhatja szerepét békével; a bóhocz hadd nevettesse meg azt is, kinek tüdeje viszket a száradástól; s a nőszemély mondja ki bátran a mi lelkén fekszik, habár a jámbus megsántul is belé. Miféle szinészek?
No, a melyik a királyt játszsza, szivesen fogadom: ő felségének kész adófizetője leszek; a kalandor lovag hadd forgassa kardját és paizsát; a szerelmes nem fog ingyen sóhajtozni; a víg-személy lejátszhatja szerepét békével; a bóhocz hadd nevettesse meg azt is, kinek tüdeje viszket a száradástól; s a nőszemély mondja ki bátran a mi lelkén fekszik, habár a jámbus megsántul is belé. Miféle szinészek?
ROSENKRANTZ.
Épen azok, kiknek játékában fenséged annyira szokott gyönyörködni: a városi tragédiajátszók.
Épen azok, kiknek játékában fenséged annyira szokott gyönyörködni: a városi tragédiajátszók.
HAMLET.
Hogy’ esik tehát, hogy vándorolnak? Állandó telepök jobb volt, mind dicsőségre, mind haszonra.
Hogy’ esik tehát, hogy vándorolnak? Állandó telepök jobb volt, mind dicsőségre, mind haszonra.
ROSENKRANTZ.
Azt hiszem, a minapi újítás okozta elzüllésöket.
Azt hiszem, a minapi újítás okozta elzüllésöket.
HAMLET.
Becsülik még őket úgy, mint mikor én a városban laktam? Van annyi közönségök?
Becsülik még őket úgy, mint mikor én a városban laktam? Van annyi közönségök?
ROSENKRANTZ.
Dehogy van!
Dehogy van!
HAMLET.
Mi lehet az oka? Rozsdásodnak?
Mi lehet az oka? Rozsdásodnak?
ROSENKRANTZ.
Nem, iparkodásuk a szokott lépésben halad; de van ott, uram, egy kotló-alja gyermek, apró toprongy, kik túlsikoltják a szavalást, a miért rettenetesen megtapsolják őket. Ezek vannak most divatban, s a közönséges színházakat (mert így nevezik már) úgy lecsepűlik, hogy sokan, kardviselő férfiak, félve a lúdtolltól, alig mernek oda járni.
Nem, iparkodásuk a szokott lépésben halad; de van ott, uram, egy kotló-alja gyermek, apró toprongy, kik túlsikoltják a szavalást, a miért rettenetesen megtapsolják őket. Ezek vannak most divatban, s a közönséges színházakat (mert így nevezik már) úgy lecsepűlik, hogy sokan, kardviselő férfiak, félve a lúdtolltól, alig mernek oda járni.
HAMLET.
Ugyan! s gyermekek? ki tartja őket? ki fizeti számláikat? Nem akarják tovább űzni mesterségöket, csak míg énekelni tudnak? Nem mondják-e majd, ha közönséges szinészszé nőnek (a mi pedig valószínű, hacsak jobb módjok nincs), hogy íróik kárt tettek nekik, midőn saját örökségök ellen kiabáltatták?
Ugyan! s gyermekek? ki tartja őket? ki fizeti számláikat? Nem akarják tovább űzni mesterségöket, csak míg énekelni tudnak? Nem mondják-e majd, ha közönséges szinészszé nőnek (a mi pedig valószínű, hacsak jobb módjok nincs), hogy íróik kárt tettek nekik, midőn saját örökségök ellen kiabáltatták?
ROSENKRANTZ.
Volt is bizony sok hű-hó mindakét részen; a nemzet pedig nem vétkelli egymásra uszítani őket; volt oly idő, hogy pénzt sem adtak a darabért, hacsak költő és szinész üstökre nem ment benne az ellenféllel.
Volt is bizony sok hű-hó mindakét részen; a nemzet pedig nem vétkelli egymásra uszítani őket; volt oly idő, hogy pénzt sem adtak a darabért, hacsak költő és szinész üstökre nem ment benne az ellenféllel.
HAMLET.
Lehetséges?
Lehetséges?
GUILDENSTERN.
Ó, de mennyi fejtörésben került ez!
Ó, de mennyi fejtörésben került ez!
HAMLET.
S a gyermekhad lett a birósabb?
S a gyermekhad lett a birósabb?
ROSENKRANTZ.
Az lett, fönséges úr; elbirnák azok Herculest is, földgolyóstul.
Az lett, fönséges úr; elbirnák azok Herculest is, földgolyóstul.
HAMLET.
| Nem csuda; mert ihol, a nagybátyám Dánia királya; s most az, ki száját vonogatta rá atyám éltében, húsz, negyven, ötven, száz aranyat megád egy-egy arczképéért kicsiben. Szentugyse! van ebben valami több mint természetes, csak rá birna jönni a philosophia. | (Kívül harsonaszó.) |
GUILDENSTERN.
Itt vannak a szinészek.
Itt vannak a szinészek.
HAMLET.
Urak, üdvözlöm Helsingőrben. Fogjunk kezet. Hamar hát; az üdvözlésnek e járuléka divat és szertartás: hadd teljesítsem ez udvariasságot, nehogy kiereszkedésem a szinészekkel (a mi pedig kívülről szépen fog mutatni, mondhatom) inkább hasonlítson társalgáshoz, mint a veletek való. Üdvözöllek hát: de az én nagybátya-apám és nagynéne-anyám csalatkoznak.
Urak, üdvözlöm Helsingőrben. Fogjunk kezet. Hamar hát; az üdvözlésnek e járuléka divat és szertartás: hadd teljesítsem ez udvariasságot, nehogy kiereszkedésem a szinészekkel (a mi pedig kívülről szépen fog mutatni, mondhatom) inkább hasonlítson társalgáshoz, mint a veletek való. Üdvözöllek hát: de az én nagybátya-apám és nagynéne-anyám csalatkoznak.
GUILDENSTERN.
Miben, kegyelmes úr?
Miben, kegyelmes úr?
HAMLET.
Én csak fölszéllel vagyok bolond; de ha délről fú, én is megismerem a solymot a gémtől.
Polonius jő.
Én csak fölszéllel vagyok bolond; de ha délről fú, én is megismerem a solymot a gémtől.
Polonius jő.
POLONIUS.
Minden jót, uraim!
Minden jót, uraim!
HAMLET (lassan).
Halld csak, Guildenstern; – meg te is; – így, mindenik fülemre egy hallgatódzó: – az a nagy baba, kit amott láttok, nem nőtt ám még ki a pólyából.
Halld csak, Guildenstern; – meg te is; – így, mindenik fülemre egy hallgatódzó: – az a nagy baba, kit amott láttok, nem nőtt ám még ki a pólyából.
ROSENKRANTZ.
Talán másodszor is belénőtt; mert, úgy mondják, öreg ember második gyermek.
Talán másodszor is belénőtt; mert, úgy mondják, öreg ember második gyermek.
HAMLET.
Megjósolom, azért jő, hogy a szinészekről újságoljon; csak várjatok. – (Fenn.) Igaza van, uram; hétfőn reggel; akkor volt, csakugyan.
Megjósolom, azért jő, hogy a szinészekről újságoljon; csak várjatok. – (Fenn.) Igaza van, uram; hétfőn reggel; akkor volt, csakugyan.
POLONIUS.
Fönséges úr, újságot mondok.
Fönséges úr, újságot mondok.
HAMLET.
De uram, én mondok újságot önnek.
De uram, én mondok újságot önnek.
| „Hogy Roscius volt Rómában szinész” – |
POLONIUS.
Színészek jöttek, fenséges úr.
Színészek jöttek, fenséges úr.
HAMLET.
Terefere!
Terefere!
POLONIUS.
Becsületemre –
Becsületemre –
HAMLET.
„Minden szinész szamáron járt” –
„Minden szinész szamáron járt” –
POLONIUS.
A legjobb játékosok a világon: mindegy nekik: tragédia, komédia, történeti, pásztori, víg-pásztori, historico-pásztori, tragico-historiai, tragico-comico-historico-pásztori mű; helyegység vagy korlátlan színváltozás. Seneca nem elég nehéz, Plautus nem elég könnyű nekik. Szereptudásra, vagy rögtönzésre páratlanok.
A legjobb játékosok a világon: mindegy nekik: tragédia, komédia, történeti, pásztori, víg-pásztori, historico-pásztori, tragico-historiai, tragico-comico-historico-pásztori mű; helyegység vagy korlátlan színváltozás. Seneca nem elég nehéz, Plautus nem elég könnyű nekik. Szereptudásra, vagy rögtönzésre páratlanok.
HAMLET.
„Oh Jefthe, Izraël bírája” minő kincsed vala neked!
„Oh Jefthe, Izraël bírája” minő kincsed vala neked!
POLONIUS.
Miféle kincse volt, fenséges úr?
Miféle kincse volt, fenséges úr?
HAMLET.
Hát –
És azt szerette rendkivül.”
Hát –
| „Egy szép leánya, több se volt, |
POLONIUS.
Mindig a leányomra!
Mindig a leányomra!
HAMLET.
Igaz-e, vén Jeftha?
Igaz-e, vén Jeftha?
POLONIUS.
Ha engem nevez Jefthának fenséged, nekem van egy leányom, igaz, szeretem is rendkívül.
Ha engem nevez Jefthának fenséged, nekem van egy leányom, igaz, szeretem is rendkívül.
HAMLET.
No nem a következik.
No nem a következik.
POLONIUS.
Mi következik hát, uram?
Mi következik hát, uram?
HAMLET.
Nos –
aztán, tudja:
a kegyes ének első szakasza megmondja a többit: mert, lássa, itt jönnek az én időtöltéseim.
Négy vagy öt Színész jő.
Nos –
| „Isten a mint, sors szerint –” |
| „És úgy leve, mint eleve” – |
Négy vagy öt Színész jő.
| Hozta Isten, színész uramék; üdvözlöm mindnyájatokat. – Örvendek, hogy egészségben látlak. – Isten hozta, édes barátim. – Édes öregem, beh megrojtosodott a képed, mióta nem láttalak: tán csak nem velem birkózni hozod azt a barkót Dániába? – Nini! az én kisasszony szeretőm! Asszonyunkra mondom! asszonyságod közelebb van az éghez, mint mikor utoljára láttam, egy egész czipősarknyival. Kérje az Istent, hogy hangja, mint forgalomból kiment arany, meg ne repedjen a karikán belűl. uraim, üdvözlöm mindnyájatokat. Tegyünk úgy, mint franczia solymász: a mint megpillantjuk, ereszszük rá: most mindjárt szavaljunk egyet. Nosza, egy kis ízelítőt ügyességtekből: egy indulatos szavalást! Halljuk! |
1. SZÍNÉSZ.
Mit szavaljunk, fenséges őr?
Mit szavaljunk, fenséges őr?
HAMLET.
Hallottam én valaha tőled egyet, – hanem azt sohase adták elő: vagy ha elő, nem többször egyszernél, mert a darab, emlékszem, sehogy sem tetszett a tömegnek; a nagy közönségnek kaviár volt az; de azért (véleményem s azoké szerint, kiknek itélete ily tárgyakban messzebb hallatszott az enyimnél) derék egy darab volt; jól osztva be színre s ép annyi szerénységgel mint művészettel víve ki. Jut eszembe, valaki azt mondta rá, hogy nincs fűszer az egyes sorokban, a mi megadná az ízét, se semmi olyas a nyelvben, mi a szerző ékesgetési szándékára mutatna: de becsületes modornak nevezte azt, mely ép oly egészséges, mint kedves, százszorta inkább szép, mint finom. Egy helyet szerettem különösen benne. Aeneas mondja Didónak; abból is kivált azt, mikor Priam megölését beszéli el. Ha emlékszel rá elevenen, kezdd annál a sornál, hogy – hadd lám, hadd lám csak –
– nem úgy van; Pyrrhuson kezdődik, tudom.
Harczmez, sötét mint czélja, volt – hasonló
Az éjhez, melyet a végzetszerű
Lóban görnyedve tölte – most a rém-
Sötét czímerszínt ádázabbra fente.
Tetőtül talpig most merő piros,
Csíkozva iszonyún atyák, anyák,
Fiak, leányok vérivel. A vér
Rásűl s tapad az utczák pörzs-hevétől,
A mely kegyetlen s átkozott világgal
Az aljason legyilkoltakra süt.
Lángtól, haragtól felpörkölve így,
S a ráaludt vértől így bévakoltan,
Kárbunkulus szemmel, az ördögi
Pyrrhus vigyázza Priam déd-apát –”
Most folytasd te.
Hallottam én valaha tőled egyet, – hanem azt sohase adták elő: vagy ha elő, nem többször egyszernél, mert a darab, emlékszem, sehogy sem tetszett a tömegnek; a nagy közönségnek kaviár volt az; de azért (véleményem s azoké szerint, kiknek itélete ily tárgyakban messzebb hallatszott az enyimnél) derék egy darab volt; jól osztva be színre s ép annyi szerénységgel mint művészettel víve ki. Jut eszembe, valaki azt mondta rá, hogy nincs fűszer az egyes sorokban, a mi megadná az ízét, se semmi olyas a nyelvben, mi a szerző ékesgetési szándékára mutatna: de becsületes modornak nevezte azt, mely ép oly egészséges, mint kedves, százszorta inkább szép, mint finom. Egy helyet szerettem különösen benne. Aeneas mondja Didónak; abból is kivált azt, mikor Priam megölését beszéli el. Ha emlékszel rá elevenen, kezdd annál a sornál, hogy – hadd lám, hadd lám csak –
| „A durva Pyrrhus, mint hyrcáni vad” – |
| „A durva Pyrrhus – ő, kin fekete |
Az éjhez, melyet a végzetszerű
Lóban görnyedve tölte – most a rém-
Sötét czímerszínt ádázabbra fente.
Tetőtül talpig most merő piros,
Csíkozva iszonyún atyák, anyák,
Fiak, leányok vérivel. A vér
Rásűl s tapad az utczák pörzs-hevétől,
A mely kegyetlen s átkozott világgal
Az aljason legyilkoltakra süt.
Lángtól, haragtól felpörkölve így,
S a ráaludt vértől így bévakoltan,
Kárbunkulus szemmel, az ördögi
Pyrrhus vigyázza Priam déd-apát –”
Most folytasd te.
POLONIUS.
Engem ugyse, fönséges úr, jó szavalás; jó hangsúlylyal és kellő mérséklettel.
Engem ugyse, fönséges úr, jó szavalás; jó hangsúlylyal és kellő mérséklettel.
1. SZÍNÉSZ.
„S ím rá talál, a mint üres csapást
Mér a görög felé; jó régi kardja
Elpártol és daczot hány a parancsnak:
Hová hull, ott marad. Ily nem-egyenlőn,
Pyrrhus Priamra tör: sújt mérgesen,
De már süvöltő kardjának szelére
Ledűl a gyenge ősz. Akkor, miként-
Ha érzené holt Ilium e csapást,
Lángzó tetővel talpához borul,
S egy szörnyű roppanás rabbá teszi
Pyrrhus fülét: mert íme kardja, mely
Tisztes Priamnak épen száll vala
Tejszin fejére, a légben akadt,
És Pyrrhus áll, mint zsarnok-kép a vásznon,
S mintegy közömbös, czél, szándék iránt,
Veszteg marad.
De mint gyakorta vész előtt az ég
Elcsöndesűl, a felhő meg se mozzan,
Némák a zord szelek s alant e gömb,
Mint a halál; egyszerre vad dörej
Hasít eget: úgy Pyrrhust, e szünetre,
Felkölt boszúja tettre fölveri.
S nem húllt soha csekélyebb irgalommal
Márs fegyverére, mit öröknek edz,
Cyclopsi pőröly, mint Pyrrhus vasa
Lezúg Priamra most. –
Piha, ringyó Szerencse! Istenek,
Ti mind, ti mind! vegyétek el hatalmát,
Törjétek össze talpját, külleit
S az ég-oromrul a kerék-agyat
Hömpölygessétek a poklokra le!”
„S ím rá talál, a mint üres csapást
Mér a görög felé; jó régi kardja
Elpártol és daczot hány a parancsnak:
Hová hull, ott marad. Ily nem-egyenlőn,
Pyrrhus Priamra tör: sújt mérgesen,
De már süvöltő kardjának szelére
Ledűl a gyenge ősz. Akkor, miként-
Ha érzené holt Ilium e csapást,
Lángzó tetővel talpához borul,
S egy szörnyű roppanás rabbá teszi
Pyrrhus fülét: mert íme kardja, mely
Tisztes Priamnak épen száll vala
Tejszin fejére, a légben akadt,
És Pyrrhus áll, mint zsarnok-kép a vásznon,
S mintegy közömbös, czél, szándék iránt,
Veszteg marad.
De mint gyakorta vész előtt az ég
Elcsöndesűl, a felhő meg se mozzan,
Némák a zord szelek s alant e gömb,
Mint a halál; egyszerre vad dörej
Hasít eget: úgy Pyrrhust, e szünetre,
Felkölt boszúja tettre fölveri.
S nem húllt soha csekélyebb irgalommal
Márs fegyverére, mit öröknek edz,
Cyclopsi pőröly, mint Pyrrhus vasa
Lezúg Priamra most. –
Piha, ringyó Szerencse! Istenek,
Ti mind, ti mind! vegyétek el hatalmát,
Törjétek össze talpját, külleit
S az ég-oromrul a kerék-agyat
Hömpölygessétek a poklokra le!”
POLONIUS.
Nagyon hosszú.
Nagyon hosszú.
HAMLET.
Eredj borbélyhoz a szakálladdal. – Te csak folytasd, kérlek; – ennek bohózat kell, vagy trágár adoma, különben elalszik. – Folytasd; térj át Hecubára.
Eredj borbélyhoz a szakálladdal. – Te csak folytasd, kérlek; – ennek bohózat kell, vagy trágár adoma, különben elalszik. – Folytasd; térj át Hecubára.
1. SZÍNÉSZ.
„De hajh! ki látná a bóbás királynét –”
„De hajh! ki látná a bóbás királynét –”
HAMLET.
Bóbás királynét?
Bóbás királynét?
POLONIUS.
Az jól van; bóbás királyné jól van.
Az jól van; bóbás királyné jól van.
1. SZÍNÉSZ.
„Rohanni puszta lábbal fel s alá,
Ijesztve oltó könynyel a tüzet,
Rongy a fején, hol másszor diadém,
Palástúl vézna, elszűlt csípein
Ijedt zavarban felkapott lepel –
Ki látta volna, hogy méregbe mártott
Nyelvvel ne szidná a pártos szerencsét!
Az istenek ha látták voln’ magok,
Midőn szemébe tűnt Pyrrhus gonosz
Játéka, férjét hogy’ aprítja fel:
A jaj-sikoltás, melybe most kitört
(Ha földi ügy hat rájok legkevésbbé),
Könyet facsar az ég izzó szeméből
S az istenekből könyörűletet.”
„Rohanni puszta lábbal fel s alá,
Ijesztve oltó könynyel a tüzet,
Rongy a fején, hol másszor diadém,
Palástúl vézna, elszűlt csípein
Ijedt zavarban felkapott lepel –
Ki látta volna, hogy méregbe mártott
Nyelvvel ne szidná a pártos szerencsét!
Az istenek ha látták voln’ magok,
Midőn szemébe tűnt Pyrrhus gonosz
Játéka, férjét hogy’ aprítja fel:
A jaj-sikoltás, melybe most kitört
(Ha földi ügy hat rájok legkevésbbé),
Könyet facsar az ég izzó szeméből
S az istenekből könyörűletet.”
POLONIUS.
Ni ni! ha el nem változott a színe, s tele nincs a szeme könynyel! – Hagyd el, kérlek.
Ni ni! ha el nem változott a színe, s tele nincs a szeme könynyel! – Hagyd el, kérlek.
HAMLET.
Jól van; majd elmondatom veled másszor a többit. – Édes úr, nem lenne szíves a színészeknek jó szállást adatni? De hallja, jól kell aztán velök bánni; mert ők a kor foglalatjai és rövid krónikái; s inkább írjanak halála után rosszat a fejfájára, mint ők rosszat mondjanak felőle, míg él.
Jól van; majd elmondatom veled másszor a többit. – Édes úr, nem lenne szíves a színészeknek jó szállást adatni? De hallja, jól kell aztán velök bánni; mert ők a kor foglalatjai és rövid krónikái; s inkább írjanak halála után rosszat a fejfájára, mint ők rosszat mondjanak felőle, míg él.
POLONIUS.
Érdemök szerint fogok bánni velök, fönséges úr.
Érdemök szerint fogok bánni velök, fönséges úr.
HAMLET.
Veszetthordtát, ember, sokkal jobban kell! Bánj’ mindenkivel érdeme szerint: melyikünk kerüli el a mogyoró pálczát? Bánjon velök saját embersége és méltósága szerint; minél kisebb az ő érdemök, annál nagyobb érdem a szivessége. Hívja be őket.
Veszetthordtát, ember, sokkal jobban kell! Bánj’ mindenkivel érdeme szerint: melyikünk kerüli el a mogyoró pálczát? Bánjon velök saját embersége és méltósága szerint; minél kisebb az ő érdemök, annál nagyobb érdem a szivessége. Hívja be őket.
POLONIUS.
Jerünk hát, urak.
Jerünk hát, urak.
| (Polonius s némely Színészek el.) |
HAMLET.
Utána, barátim; holnap előadásunk lesz. Hallod-e, öreg barátom! tudjátok a „Gonzago megöletését”?
Utána, barátim; holnap előadásunk lesz. Hallod-e, öreg barátom! tudjátok a „Gonzago megöletését”?
1. SZÍNÉSZ.
Tudjuk, fenséges úr.
Tudjuk, fenséges úr.
)
HAMLET.
Holnap este azt játszszuk el. Szükség esetére úgy-e meg tudnál tanulni egy tíz-húsz sorból álló mondókát, a mit én csinálnék s bele szúrnék? nemde?
Holnap este azt játszszuk el. Szükség esetére úgy-e meg tudnál tanulni egy tíz-húsz sorból álló mondókát, a mit én csinálnék s bele szúrnék? nemde?
1. SZÍNÉSZ.
Meg, fenséges úr.
Meg, fenséges úr.
HAMLET.
Nagyon jól van. Eredj hát amaz úr után te is; de aztán hé, csúfot ne űzzetek ám belőle.
(Szinész el.) Édes jó barátim, (Guildenstern és Rosenkrantzhoz) én már estig elhagylak; de csak mint otthon, Helsingőrben!
Nagyon jól van. Eredj hát amaz úr után te is; de aztán hé, csúfot ne űzzetek ám belőle.
(Szinész el.) Édes jó barátim, (Guildenstern és Rosenkrantzhoz) én már estig elhagylak; de csak mint otthon, Helsingőrben!
ROSENKRANTZ.
Kegyes jó uram!
Kegyes jó uram!
| (Rosenkrantz és Guildenstern el.) |
HAMLET.
Úgy; hordjon Isten. – Most magam vagyok.
Oh, mily gazember s pór rab vagyok én!
Nem szörnyűség az, hogy lám e szinész,
Csak költeményben, álom-indulatban,
Egy eszmeképhez úgy hozzátöri
Lelkét, hogy arcza elsápad belé,
Köny űl szemében, rémület vonásin,
A hangja megtörik, s egész valója
Kiséri képzetét? S mind semmiért!
Egy Hecubáért!
Mi néki Hecuba, s ő Hecubának,
Hogy megsirassa? Mit nem tenne még,
Ha szenvedélyre volna oly oka,
Mint van nekem? Könyárba fojtaná
A színpadot, s irtóztató beszéddel
Repesztené meg a nézők fülét,
Hogy a vétkes megőrüljön belé,
Képedjen az igaz, s a közönyös
Zavarba essék; elkábítaná
Magát a szem s fül érzetét. De én,
Lágy szívű, bárgyú gaz, bújkálok egyre,
Álomszuszikként, nem lendítve semmit;
Még szólni sem merek, – nem, oly királyért,
Kinek sajátján s drága életén
Gonosz rablás esett. Hah! gyáva volnék?
Ki mond pimasznak? zúzza bé agyam’?
Tépi szakállam’, s dobja a szemembe?
Fricskázza orrom’? s mondja, hogy hazug
A májam, a tüdöm? Ki teszi meg? Hah!
Biz’ Isten, elnyelem. Nincs abba’ mód,
Hogy én galamb epéjü ne legyek,
Vagy zsarnokság alatt elkeseredni
Epém legyen; különben már azóta
A lég minden keselyűit hizlalom
E szkláv dögével. Véres, búja gaz!
Lelketlen, álnok, fajtalan gazember!
Oh, boszú!
Ki állja? Mily szamár vagyok! Hiszen
Szép az, valóban, és nagy hősiség,
hogy én, a drága meggyilkolt’ fia,
Kit ég s pokol boszúra ösztönöz,
Szavakkal hűtöm a szám’, mint lotyó,
És szitkozódom, mint egy nőcseléd
Vagy szobasurló.
Phí, förtelem! fúj! – Törd magad’, te agy! –
Hallottam én, hogy nagy gonosztevőt
Színházban a csupán költött darab
Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan
Önként feladta bűnös tetteit;
Mert, nyelve nincs bár, a gyilkos merény
A legcsodásabb szerven tud beszélni.
Most, e szinészek által, az atyám
Megöléséhez hasonlót játszatok
Bátyám előtt: lesem minden vonását,
Lelkébe nyúlok az elevenig;
S ha rezzen is: tudom, hogy mit tegyek.
A látott szellem ördög is lehet,
Mert az is ölthet oly tetszős hüvelyt;
S tán gyöngeségem, mélakórom által
– Mert ily kedélyre nagy hatalma van –
A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság
Ennél különb; de tőr lesz e darab,
Úgy; hordjon Isten. – Most magam vagyok.
Oh, mily gazember s pór rab vagyok én!
Nem szörnyűség az, hogy lám e szinész,
Csak költeményben, álom-indulatban,
Egy eszmeképhez úgy hozzátöri
Lelkét, hogy arcza elsápad belé,
Köny űl szemében, rémület vonásin,
A hangja megtörik, s egész valója
Kiséri képzetét? S mind semmiért!
Egy Hecubáért!
Mi néki Hecuba, s ő Hecubának,
Hogy megsirassa? Mit nem tenne még,
Ha szenvedélyre volna oly oka,
Mint van nekem? Könyárba fojtaná
A színpadot, s irtóztató beszéddel
Repesztené meg a nézők fülét,
Hogy a vétkes megőrüljön belé,
Képedjen az igaz, s a közönyös
Zavarba essék; elkábítaná
Magát a szem s fül érzetét. De én,
Lágy szívű, bárgyú gaz, bújkálok egyre,
Álomszuszikként, nem lendítve semmit;
Még szólni sem merek, – nem, oly királyért,
Kinek sajátján s drága életén
Gonosz rablás esett. Hah! gyáva volnék?
Ki mond pimasznak? zúzza bé agyam’?
Tépi szakállam’, s dobja a szemembe?
Fricskázza orrom’? s mondja, hogy hazug
A májam, a tüdöm? Ki teszi meg? Hah!
Biz’ Isten, elnyelem. Nincs abba’ mód,
Hogy én galamb epéjü ne legyek,
Vagy zsarnokság alatt elkeseredni
Epém legyen; különben már azóta
A lég minden keselyűit hizlalom
E szkláv dögével. Véres, búja gaz!
Lelketlen, álnok, fajtalan gazember!
Oh, boszú!
Ki állja? Mily szamár vagyok! Hiszen
Szép az, valóban, és nagy hősiség,
hogy én, a drága meggyilkolt’ fia,
Kit ég s pokol boszúra ösztönöz,
Szavakkal hűtöm a szám’, mint lotyó,
És szitkozódom, mint egy nőcseléd
Vagy szobasurló.
Phí, förtelem! fúj! – Törd magad’, te agy! –
Hallottam én, hogy nagy gonosztevőt
Színházban a csupán költött darab
Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan
Önként feladta bűnös tetteit;
Mert, nyelve nincs bár, a gyilkos merény
A legcsodásabb szerven tud beszélni.
Most, e szinészek által, az atyám
Megöléséhez hasonlót játszatok
Bátyám előtt: lesem minden vonását,
Lelkébe nyúlok az elevenig;
S ha rezzen is: tudom, hogy mit tegyek.
A látott szellem ördög is lehet,
Mert az is ölthet oly tetszős hüvelyt;
S tán gyöngeségem, mélakórom által
– Mert ily kedélyre nagy hatalma van –
A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság
Ennél különb; de tőr lesz e darab,
| Hol a király, ha bűnös, fenakad. | (El.) |
