II. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

Terem a kastélyban.
Hamlet és Horatio jönnek.
HAMLET.
Elég is erről: halld a másikat. –
Jut még eszedbe az egész dolog?
HORATIO.
Jut-é eszembe, fönség?
HAMLET.
Harcz volt, barátom, a szivembe’, mely
Alunni sem hagyott; és helyzetem
Irtóztatóbb volt egy rablázadásnál.
Gyorsan – becsülni méltó gyorsaság
(Mert tudni kell, hogy egy meggondolatlan
Tett néha jól segít, midőn derék
Tervünk hanyatlik; s ez tanítson arra:
Van egy istenség, a ki czéljaink’
Formálja végre, bár mikép nagyoltuk) –
HORATIO.
Kétségkivül.
HAMLET.
– Fel, a hajó-szobámból,
Nyakamba vetve tengerész ruhám’,
Mentem sötétben tapogatva, hogy
Kimotozzam őket; czélom sikerült;
Vevém csomagjok’; egy szóval, siettem
Szobámba vissza; hol bátor valék
– Felejtve a félsz minden illemet –
Feltörni a titkos csomag pecsétjét.
Mit leltem abban! oh, királyi gazság!
Szoros parancsot – megtűzdelve okkal,
Dán- s Angolország jóllétök felől,
S mily rém, lidércz, húh! az én életem –
Hogy megtekintve, haladéktalan,
Még bárd-fenésre sem hagyván időt,
Vegyék fejem’.
HORATIO.
Hah! lehetséges az?
HAMLET.
Itt a parancs: olvasd, ha érkezel.
De most szeretnéd tudni, mit tevék?
HORATIO.
Kérem fönségedet.
HAMLET.
Így bé levén hálózva e gazoktul
– Mert még előszót sem csinált agyam,
Midőn ők már elkezdtek játszani –
Leültem, új parancsot koholék;
Szépen leirtam. Egykor póriasnak
Tartám, mint sok nagy államférfiú,
A szép irást, s nagyon törtem magam’,
Hogy elfeledjem e tudásomat;
De most deáki haszna lőn. Szeretnéd
Tudni, mit irtam?
HORATIO.
Igen, jó uram.
HAMLET.
Király nevében szörnyü kénytetést:
Úgy hív adózó néki Anglia,
Úgy, pálmaként, barátságuk viruljon,
Úgy hordja béke a kalász-füzért,
Úgy álljon a frigyök közt csak vonás,
S több ily nehéz „úgy-úgyot”: a mikép
Meglátva, érte a benirtakat,
Minden halasztás nélkül, rögtöni
Halálnak adja e parancs vivőit,
Még gyónniok sem engedvén időt.
HORATIO.
S hogyan pecsétlé újra be?
HAMLET.
Hát, ebben is segélt az ég. Atyám
Gyűrűje, melyről azt a dán pecsétet
Levették, épen tarsolyomba’ volt.
Alájegyzém az írást; összehajtám,
Úgy, mint a másik; bepecsételém,
S helyére dugtam: rá nem ismer a
Váltott-gyerekre senki. Másnap aztán
Hajó-tusánk lett; a mi azt követte,
Immár tudod.
HORATIO.
Megy hát Guildenstern s Rosenkrantz neki?
HAMLET.
No, hát; úgy kaptak e szolgálaton:
Egyik se nyomja lelkem’; buktijok
Önnön csuszás-mászásukból ered.
Veszélyes ám, ha két hatalmas ellen
Bőszült rohamja s vivó-tőre közzé
Hitvány elen kerűl.
HORATIO.
Minő király ez!
HAMLET.
Nem néz-e most rám, gondold meg – királyom’
Megölte; megszeplősíté anyámat;
Ide csöppent, trónra léptem és reményim
Közé; kihányta horgát életemre,
S minő fogással! – nem lélekbe jár,
Hogy megfizessek e karral neki?
S nem kárhozat, hogy az emberiség
E rákfejéne pusztitson tovább?
HORATIO.
Rövid időn megtudja Angliából,
Mi lett ez ügynek kimenetele.
HAMLET.
Rövid időn meg: de a köz enyim:
S az ember élte annyi, mint ez: „egy!”
Azt bánom, hogy felejtém magamat,
Horatio, Laertes ellenében:
Ügyem’ szakasztott mása az övé.
Kedvébe’ járok; de bizony, dagályos
Fájdalma szörnyü szenvedélyemet
Feltornyosítá.
HORATIO.
Csendesen! Ki jő itt?
Osrick jő.
OSRICK.
Üdvözlöm, fenség, Dániábai visszatérte alkalmából.
HAMLET.
Köszönöm alá’san, uram. – Ismered ezt a pőcsiket?
HAMLET.
Nem, jó uram.
HAMLET.
Annál inkább üdvösségedre válik, mert vétek ezt ismerni. Sok földje van, termékeny is; így hát, akármily barom legyen a barmok ura, annak jászla a király asztala mellett áll. Szajkó ugyan, de mondom, terjedelmes birtoka van, sárból.
OSRICK.
Kedves fenséges úr, ha szivélyes volna ráérni, egy dolgot közlendenék, ő felségétől.
HAMLET.
Elfogadom, uram, szellemem összes éberségével. Használja fővegét; fejrevaló az.
OSRICK.
Köszönöm, fenség: ma nagyon meleg.
HAMLET.
Sőt nagyon hideg van, tessék elhinni: felyülről fú a szél.
OSRICK.
Valóban, uram, meglehetőleges hideg van.
HAMLET.
De mégis, úgy tetszik, rekkenő a hőség – az én mérsékletemhez.
OSRICK.
Roppantúl, uram; igen rekkenő – mintha – nem is tudok mondani, hogyan. – De, uram, ő felsége jelentenem hagyta önnek, miszerint ő nagy fogadást tett önnek fejére. Az ügy, fenség, ez –
HAMLET.
Kérem, ne feledje –
(Int, hogy tegye fel kalapját.)
OSRICK.
Lelkemre! nem; saját kényelmemért, lelkemre! – Uram, itt van, imént jőve udvarhoz, Laertes; higyen nekem, ő egy bevégzett világfi, a legjelesb különféleségek-, igen finom modor-, és nagy külfénynyel. Valóban, képlegesen beszélve róla, ő az udvariasság térképe, vagy naptára, mert benne mindazon tényezők beltartalma található fel, miket egy udvaroncz örömest lát.
HAMLET.
Uram, leirása nem szenved veszteséget ön ajkán; bár tudom, hogy őt leltárilag elemezni, zavarba ejtené az emlékezet számtanát, mely még csak eviczkélni sem birna az ő gyors vitorlája után. De, a magasztalás őszinteségével mondva, én őt egy nagymérvű szellemnek tartom, s oly drága és ritka öntvényünek, hogy igaz szólamot használva felőle, hozzá hasonló csupán a tükre; bárki más akarná utánozni, árnyéka, semmi egyéb.
OSRICK.
Fönséged a legkifogástalanabbul beszél róla.
HAMLET.
S az ügy érdeme, uram? mért burkoljuk e lovagot a mi durvább lehelletünkbe?
OSRICK.
Parancsol?
HORATIO.
Uram, nem volna lehetséges más nyelven megértetni magát? Sziveskedik, úgy-e bizony?
HAMLET.
Mit jelentsen e lovag neve említése?
OSRICK.
Laertesé?
HORATIO.
Üres már a zsebe; arany szavait mind elköltötte.
HAMLET.
Az övé, uram.
OSRICK.
Tudom, miszerint fönséged elég bölcs –
HAMLET.
Vajha tudná, barátom; ámbár, bizony, az ön tudása még nem nagy becsületemre válna. Tovább, uram.
OSRICK.
Fönséged elég bölcs átlátni, hogy mily kitűnő Laertes –
HAMLET.
Azt nem merem bevallani, nehogy vele mérkőznöm kelljen a kitűnőségben; pedig ismerni jól az embert, ez volna a valódi önismeret.
OSRICK.
Fegyverforgatásban értem, fenség; már e szakmában, mikép mindenki által lett beismerve, nincs hasonlója.
HAMLET.
Mi a fegyvere?
OSRICK.
Ví-kard és rapier.
HAMLET.
Ez hát két fegyvere neki. Nos aztán?
OSRICK.
A király, fönség, fogadott vele hat berber paripában; mik ellenébe ő föltételezett, úgy hallom, hat franczia víkard- és tőröket, járulványaikkal együtt, mint öv, kardkötő és a többi. Az emeltyűk hárma valóban igen gyönyörű a szemnek, igen jól áll a markolathoz; nagyon finom emeltyűk, igen nemes fogalmazással.
HAMLET.
Mit nevez ön emeltyűnek?
HORATIO.
Tudtam, fenség, hogy nem éri be a szöveggel, hanem elébb az oldaljegyzeteken is akar épülni.
OSRICK.
Emeltyűk, uram, a kardkötők.
HAMLET.
A kitétel rokonabb lenne tárgyával, ha ágyút szoktunk volna hordani oldalunkon; addig a kardkötő, úgy hiszem, legyen kardkötő. De tovább: hat berber ló, hat franczia tőr, ezek járulványi s három nemes fogalmazású emeltyűi ellen; igazi franczia-dán fogadás. És miért lett mind ez föltételezve, a mint mondá?
OSRICK.
A király, fenség, arra fogadott, fenség, hogy ő és fenséged közötti tizenkét vímenetből, ő háromnál többször nem talál, mint fenséged; ő pedig tizenkettő ellen kilencze fogadott; és ez rögtöni kisérlet tárgya lenne, ha fenséged méltóztatnék megfelelni –
HAMLET.
Hátha nem felelek semmit?
OSRICK.
Úgy értem, uram, hogy megfelelni a kihivásnak, személye kitétele által e kisérleten.
HAMLET.
Itt járkálok, uram, e csarnokban; ez a naponkinti sétaidőm: ha ő felségének úgy tetszik, ám hozzák ide a szablyákat; s ha Laertesnek kedve tartja, és a király is marad szándéka mellett, nyerek neki, ha birok; ha nem, úgy nem nyertem egyebet, csak a szégyent s a szám feletti ütlegeket magamnak.
OSRICK.
Izenetét ily módon kézbesítsem?
HAMLET.
Az értelmét, uram; különben a mennyi szóvirággal kivánja a természete.
OSRICK.
Ajánlom hódolatomat fenségednek. (El.)
HAMLET.
Viszont, viszont. – Jó hogy ajánlja magát; különben nincs nyelv a világon, mely azt tenné.
HORATIO.
Elszaladt a libucz, pedig még a tojáshéj is a fején van.
HAMLET.
Tán még anyja emlőjével is udvariaskodott ez, mielőtt megszopta volna. Így ő (és sok más falkája-beli, kiket tudom mint beczéz e seprőjére szállt világ) a kornak puszta hangját, a társalgás külmodorát és mintegy tajtékját szedték fel, mely őket átsegíti a legdőrébb és legalaposb vélemények közt is; de kisértsd meg csak, fújj rá, s a buborék oda.
Jő egy Úr.
ÚR.
Fenséges uram, ő felsége tiszteletét küldte vala az ifjú Osrick által, ki azt a választ hozá, hogy fenséged itt a csarnokban vár; most általam azt kérdezteti, van-e még kedve megvíni Laertessel, vagy hosszabb időre halasztja?
HAMLET.
Én állani szoktam feltételimnek; azok a király tetszését követik. Ha kedve parancsolja, az enyim kész; most vagy akármikor, föltéve, hogy oly képes leszek, mint most.
ÚR.
A király, királyné, s mind jönnek már lefelé.
HAMLET.
Isten neki!
ÚR.
A királyné kéreti fönségedet, lássa szivesen Laertest, mielőtt víváshoz fognának.
HAMLET.
Jóra oktat.(Úr el.)
HORATIO.
Elveszti a fogadást, fenség.
HAMLET.
Nem gondolnám: mióta külföldön jár, mindig gyakorlom magamat; ily egérúttal nyerni fogok. De sohse láttál olyat, mily nehéz itt a szivem tája; hanem se-baj.
HORATIO.
Úgy hát ne, jó uram –
HAMLET.
Merő bolondság; de afféle sejtelmem mégis, mely talán megzavarna egy asszonyt.
HORATIO.
Ha elméje nyugtalan valamiért, fogadjon szót neki; én majd eléjök megyek, s megmondom, hogy nincs most kedve hozzá.
HAMLET.
Tapot se; daczolunk e baljóslattal: hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni; addig van. Miután senkinek sincs olyanja, mit itt ne hagyjon: mit árt elébb hagyni el? – Ám legyen!
Király, Királyné, Laertes, urak, Osrick, és Kisértet, vívó törökkel stb. jönnek.
KIRÁLY.
Jer, Hamlet, jer: vedd tőlem e kezet.
Laertes kezét a Hamletébe teszi.)
HAMLET.
Uram, bocsánat: megsértettelek;
De, mint lovag, bocsásd meg azt nekem.
Ím, tudják a jelenvalók.
S kellett bizonynyal hallanod, minő
Bús elmebaj gyötör. A mit tevék,
Mi durván verte föl természeted’,
Becsűleted’ s botránkozásodat:
Kimondom itten: őrültség vala.
Vagy Hamlet az, ki megbántá Laertest?
Hamlet soha! mert Hamlet, ha magán-
Kivűl ragadva, mikor ő nem ő,
Bántá Laertest: nem Hamlet tevé azt,
Hamlet tagadja. Hát ki tette más?
Az őrültsége. Így levén ezek,
Hamlet a bántott félhez tartozik:
A kór szegény Hamletnek ellene.
E fültanúk előtt, uram,
Tagadva minden ártó szándokom’,
Mentsen ki annyiban nemes szived,
Hogy háztetőn nyilat lövék keresztül,
S öcsémet érte.
LAERTES.
A vér megbocsát,
Melynek leginkább szítna gerjedelme
Boszúra mostan; ámde a becsűlet
Még visszatartja béke-jobbomat,
Míglen korosb és köz becsűletü
Bajmesterek szavát, itéletét
Birandom, hogy nincs vérfolt nevemen.
Addig legyen barátság e barátság,
Mit felajánlasz; én elfogadom,
Nem is töröm meg.
HAMLET.
Őszintén veszem;
S bizvást megvívom e testvéri párbajt. –
Aczélt nekünk! jer.
LAERTES.
Jer; egyet nekem!
HAMLET.
A czélod én leszek, bizony, Laertes;
Mint legsötétebb éjen csillagok,
Lövellnek át tudatlanságomon
Mesterfogásid.
LAERTES.
Ej, ne csúfolódj’!
HAMLET.
Nem, Istenemre!
KIRÁLY.
Adj kardokat, kis Osrick. – Hamlet öcs,
Tudod, miben fogadtunk?
HAMLET.
Jól, királyom;
Felséged a gyöngébb oldalra tett.
KIRÁLY.
Nem félek attól: víni láttalak;
S ha ő haladt: egérutunk van érte.
LAERTES.
Nagyon nehéz: hadd lám a másikat.
HAMLET.
Ez jó nekem. Egyforma hosszu mind?
(Készülnek a viadalhoz.)
OSRICK.
Egyforma, fenség.
KIRÁLY.
Bort billikomba! ez asztalra itt. –
S ha majd talál elsőre, másodikra,
Vagy harmad izben Hamlet jól felel:
Ágyú dörögjön minden várfokon;
Hamlet javáért iszik a király.
Egy gyöngyszemet dob a kehelybe akkor,
Drágábbat annál, melyet koronán
Felváltva már négy dán király viselt
Kelyhet nekem! s az üstdob mondja meg
A harsonának, és a harsona
Kün a tüzérnek, pattantyú az égnek,
Az ég a földnek: „Most ürít kehelyt,
Hamletre a király”. – Hajrá, fiúk! –
Ti meg, birák, jól nyissatok szemet.
HAMLET.
No, rajta!
LAERTES.
Rajta hát!
HAMLET.
Egy.
LAERTES.
Nem.
HAMLET.
Biró!
OSRICK.
Találta, szembetűnően találta.
LAERTES.
Jó; újra hát!
KIRÁLY.
Megállj! bort adjatok.
Hamlet, ez a gyöngy a tiéd; fogadd;
Egészségedre. – Nyujtsátok oda.
(Harsonák; kün ágyudörej.)
HAMLET.
Hadd végzem e döfést; tedd félre addig.
Jerünk. – (Vínak.) Találtam ismét; igaz-e?
LAERTES.
Ért, ért bevallom.
KIRÁLY.
A mi fiunk győz.
KIRÁLYNÉ.
Tikkad, mert kövér. –
Ne, Hamlet, a kendőm: töröld meg arczod’;
Ez a királyné áldomása, Hamlet:
Szerencsédért iszik.
HAMLET.
Kegyelmes asszony!
KIRÁLY.
Gertrud, ne igyál.
KIRÁLYNÉ.
Iszom, bocsásson meg, uram király.
KIRÁLY (félre).
Késő! a mérgezett pohár.
HAMLET.
Mindjárt, anyám: még inni nem merek.
KIRÁLYNÉ.
Jer, hadd töröljem meg hát arczodat.
LAERTES.
Most én találok, felség.
KIRÁLY.
Nem hiszem.
LAERTES (félre).
Mintegy a lelkem is furdal pedig.
HAMLET.
Jer, harmadikra. De játszol, Laertes:
Víjj, kérlek, a mint Isten tudnod adta;
Félek, bolondot űzsz velem csupán.
LAERTES.
Igen? No jer hát.
OSRICK.
Egyik sem talált.
LAERTES.
Ne most!
Laertes megsebzi Hamletet; erre, a birkózás közben, felcserélik szablyáikat, és Hamlet megsebesíti Laertest.
KIRÁLY.
Vonják el egymástól! Dühösek.
HAMLET.
Nem; rajta ismét!
(A Királyné összeroskad.)
OSRICK.
Ha! ni, a királyné!
HORATIO.
Mindkettő vérzik. – Hogy van, jó uram?
OSRICK.
Hogy vagy, Leartes?
LAERTES.
Hát, mint egy szalonka,
Saját tőrömben, Osrick.
En-árulásomért, méltán halok.
HAMLET.
Mi lelte a királynét?
KIRÁLY.
Csak elájult,
Hogy a vért látta.
KIRÁLYNÉ.
Nem, nem: az ital,
Az ital; – oh édes Hamlet! – az ital,
Az ital: megmérgeztek.(Meghal.)
HAMLET.
Oh szörnyü gazság!
Be kell az ajtót zárni. Árulás!
Ki kell nyomozni.(Laertes elesik.)
LAERTES.
Itt fekszik, Hamlet. – Hamlet, oda vagy:
Nincs a világon szer, mitől kigyógyulj;
Nincs benned élet egy fél órai.
Az áruló, kifent, megmérgezett
Eszköz kezedbe’ van. Torkomra forrt
Az undok ármány: itt fekszem, soha
Föl nem kelendő. Mérget itt anyád is;
De hangom elhágy. A király az ok,
Mindenben a király.
HAMLET.
A kardhegy is mérgezve van?
No, méreg, hass tehát!(A Királyt ledöfi.)
MIND.
Árulás! árulás!
KIRÁLY.
Oh! védjetek, barátim; csak seb ez.
HAMLET.
Ne hát, te gyilkos, vérparázna dán!
Ne, itt ki ezt is: – benne gyöngyszemed? –
Kövesd anyámat.(A Király meghal.)
LAERTES.
Méltán bünhödik;
Oly méreg ez, mit ő kevert maga. –
Váltsunk, nemes Hamlet, bocsánatot:
Atyám halála s az enyém ne szálljon
Fejedre, se az enyimre a tied!(Meghal.)
HAMLET.
Az ég ne tudja bűnödül! Követlek.
Halott vagyok, Horatio. –
Isten veled, boldogtalan királyné! –
Ti, kik halványan és remegve álltok,
Néma személyek s nézők e darabnál,
Ha volna még időm (de a halál
Kemény poroszló, nem ereszti foglyát),
Oh! majd beszélnék, – de maradjon az.
Horatio, halott vagyok; te élsz:
Győzd meg felőlem és igaz ügyemről
A kétkedőket.
HORATIO.
Azt ne várd soha:
Bennem a dánnál több a római:
Maradt még e pohárban egy kevés.
HAMLET.
Addsza, ha lelked van! bocsásd a kelyhet.
Az égre! nem hagyom. – Oh Istenem!
Horatio, mily sérelem marad,
Ha ez homályba vész, a nevemen!
Ha ápolál szivedben valaha:
Foszd meg az üdvtől egy kissé magad’,
Szídd még e rossz világ kínos lehét,
Hogy elmondd esetem’. –(Kün induló és lövés.)
Mi hadzaj ez?
OSRICK.
A győzedelmes ifju Fortinbras
Üdvözli, Lengyelországból jövet,
Ily harczilag Angolhon követit.
HAMLET.
Oh! meghalok, Horatio.
Túlzajg az ádáz méreg lelkemen!
Nem élhetem meg az új híreket;
De íme jóslok: Fortinbrasra száll
Az ország; övé haldokló szavam.
Beszéld el ezt neki, s minden körülményt.
Mi okozá – – A többi néma csend.(Meghal.)
HORATIO.
Nemes szív tört meg itt. – Jó éjt, királyfi;
Nyugoszszon angyal éneklő sereg!
Miért jön a dob?(Kün induló.)
Fortinbras, az angol Követek és Mások jönnek.
FORTINBRAS.
Hol az a látvány?
HORATIO.
Mit akarsz te látni?
Ha jajt, ha szörnyüt, ne keresd tovább.
FORTINBRAS.
Itt konczolás volt. Ah, kevély halál!
Mi dáridó készűl örök honodban,
Hogy egy lövéssel ennyi fejedelmet
Ily véresen levertél?
1. KÖVET.
Szörnyü látvány,
S mi Angliából hirt későn hozunk:
Nem érez a fül, mely meghallaná
Beszédünk’, hogy parancsa teljesűlt,
Hogy Rosencrantz és Guildenstern halott.
Ki fogja megköszönni már?
HORATIO.
Ez ajk nem,
Ha élne és köszönni birna is.
De, minthogy épen toppra jöttetek,
Ti lengyelekről, és ti Angliából,
E vér-tusához: rendeljétek el
Köz szemle végett e holt tetemek
Kitételét magas ravatalon;
S hadd hírlem a még nem-tudó világnak
Az itt történteket. Majd hallotok
Vérbűn, erőszak, természettelen
Dolgok, nem is vélt gyilkolás, kivégzés,
Ravasz de kényszerült ölés felől;
És végre füstbe ment bal terveket
A főre hullva, mely koholta; mind ezt
Híven elmondhatom.
FORTINBRAS.
Jerünk sietve meghallgatni azt,
S hívjuk be rá az ország nagyjait.
Én e szerencsét búsan ölelem;
E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van:
Most alkalom hí föllépnem vele.
HORATIO.
Erről magamnak is lesz egy szavam,
S egy olyan ajké, hogy többet csinál.
Most ehhez lássunk, míg az emberek
Elméje bódult; míg több baj nem ér
Ármány s vétség miatt.
FORTINBRAS.
Négy százados
Emelje Hamletet, mint katonát,
A ravatalra: mert belőle, ha
Megéri, nagy király vált volna még.
Utján kövesse harczi tisztelet.
Harsogjon a zene. –
Vegyék föl tetemét. – Ily látomás
Szép a mezőn, de itt szemlélve más.
Menj, lőjenek sort!
(Induló mellett el mind; azután sorlövés hallik.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem