III. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

A vár előtt.
Desdemona, Cassio, Emilia jönnek.
DESDEMONA.
Hidd meg, jó Cassio, én megteszek
Mindent ügyedben.
EMILIA.
Oh tegyen meg asszonyom; férjemnek is úgy szivén fekszik a dolog, mintha rajta esett volna.
DESDEMONA.
Oh, ő igen becsületes fiú.
Bizz’ Cassio, hogy téged s uramat
Barátokká teszlek megint.
CASSIO.
Nemes hölgy!
Akár mi legyen Cassio Mihályból:
Mindig alázatos szolgád marad.
DESDEMONA.
Tudom s köszönöm. Hisz te szereted
Uramat, őt jól ismered s magad
Gondolhatod: hogy nem lesz ő tovább
Irántad idegen, mint meddig az
Eszély kivánja
CASSIO.
Ah de, asszonyom,
Ez az eszély sokára nyulhatik,
Vagy tápot oly sovány okból nyerend
Vagy annyiszor felújuland esetleg,
Míg végre én távol, s tisztségemet
Más foglalandja el, s feledve lesz
Hűségem és szolgálatom.
DESDEMONA.
Ne félj.
Emilia tanum, hogy helyedet,
Biztositom. Légy bizonyos, hogy én
Barátságot fogadva, mindörökre
Megtartom azt. Uramnak nem hagyok
Békét, alunni nem hagyom, türelmét
Kifecsegem, ágyából iskolát
És asztalából gyónóhelyet csinálok;
Bármit tesz, abba Cassio nevét
Belészövöm. Légy nyugton Cassio,
Mert pártfogód előbb meghalna tán,
Mint ügyedet föladja.
Othello, Jago távolról.
EMILIA.
Asszonyom, itt jő urunk.
CASSIO.
Távozom, asszonyom.
DESDEMONA.
Maradj, s lásd mint beszélek.
CASSIO.
Nem asszonyom, most. Elfogult vagyok.
Magamnak ártanék.
DESDEMONA.
Tégy, mint akarsz.(Cassio el.)
JAGO.
Hah! ezt nem szeretem.
OTHELLO.
Mi? Mit beszélsz?
JAGO.
Semmit uram, vagy – mondtam valamit?
OTHELLO.
Nem Cassio, ki nőmtől most megy le?
JAGO.
Úgy, Cassio? Nem gondolnám valóban,
Hogy mint a bűnös, úgy suhanjon el,
Ha téged jönni lát.
OTHELLO.
De úgy hiszem,
Csakugyan ő volt.
DESDEMONA.
Jó reggelt, uram!
Egy esedező volt itt az imént,
Kit haragodnak súlya földre nyom.
OTHELLO.
Ki az?
DESDEMONA.
Hadnagy, szegény Cassio.
Oh jó uram, ha engemet szeretsz,
S van valami hatalmam szíveden,
Bocsáss meg Cassionak; Mert ha ő
Nem hű tehozzád, s nem olyan, ki csak
Gyarlón, de nem rossz czélból vétkezett,
Úgy én nem értek a becsületes
Hű arcz vonásihoz. Hívd vissza őt.
OTHELLO.
Most távozott?
DESDEMONA.
Most, s oly levert kedélylyel,
Hogy búja rám is elragadt. Úgy-é
Lelkem, te visszahívod őt?
OTHELLO.
Ma nem,
Majd máskor édes Desdemonám.
DESDEMONA.
Hamar?
OTHELLO.
Kedvedért minél hamarabb.
DESDEMONA.
Ma este úgy-e?
OTHELLO.
Nem, ma este nem.
DESDEMONA.
Hát holnap délre?
OTHELLO.
Délre nem leszek honn,
A tiszturaknál, a várban leszek.
DESDEMONA.
Úgy holnap este? Vagy kedden korán?
Vagy kedden délre? este? Szerda reggel?
Oh tégy határidőt, csak ne legyen
Három napon túl. Ő megbánta tettét,
S hibája, együgyű eszem szerint,
– Bár harczidőben példát kell mutatni –
Olyan csekély, hogy négyszem közt elég
Megfeddened. Szólj hát, mikor jöhet;
Mondd, jó Othellom! Lásd, én nem tudom
Mit kérhetnél te tőlem, a mit én meg
Tagadni tudnék, vagy habozni rajta!
Mit? Cassio, – Kivel együtt jövél
Megkérni engem, – a ki annyiszor,
Ha kedvezőtlen szóltam rólad, ő
Pártod fogá, – s most ennyibe kerül
Kibékülnöd vele? Hidd, kész vagyok –
OTHELLO.
Hagyj, kérlek; jöjjön, a mikor akar,
Éretted mindent megteszek.
DESDEMONA.
Nem érttem;
Ez épen olyan, mintha téged én
Kérnélek, hogy keztyűt viselj hidegben,
Vagy jól egyél, vagy őrizd magadat, –
Ez mind természetes, de majd ha egyszer
Szerelmedet teszem próbára, oly
Kérés lesz az, mit megadnod nehéz,
S gondolkodóba ejt.
OTHELLO.
Mit sem fogok
Tetőled megtagadni. Arra kérlek,
Tégy most meg egyet érttem: hagyj magamra.
DESDEMONA.
S én megtagadnám? Nem; isten veled.
OTHELLO.
Isten veled, szivem. Mindjárt követlek.
DESDEMONA.
Emilia, jöjj! Legyen mint akarod,
Szeszélyeidben is szolgád vagyok.
(Desdemona, Emilia el.)
OTHELLO.
Kedves teremtés! Kárhozat reám,
Ha nem szeretlek! S majd ha nem szeretlek:
A régi chaosz újra visszatér!
JAGO.
Uram!
OTHELLO.
Mit akarsz, Jago?
JAGO.
Mikor nőd után
Jártál, tudá-e Cassio Mihály
Szerelmedet?
OTHELLO.
Igen, kezdettül óta.
Mért kérdezed?
JAGO.
Csak úgy kiváncsiságból, semmi másért.
OTHELLO.
S mért vagy kiváncsi rá?
JAGO.
Nem gondolám,
Hogy tudta volna azt.
OTHELLO.
De tudta, és
Ő volt a közbenjárónk.
JAGO.
Igazán?
OTHELLO.
Igen, igen. Látsz ebben valamit?
Vagy nem becsületes?
JAGO.
Becsületes?
OTHELLO.
Igen; nem becsületes Cassio?
JAGO.
A mennyiben tudom –
OTHELLO.
Mit gondolsz?
JAGO.
Mit gondolok?
OTHELLO.
Mit gondolok? Manóba!
Viszhang vagy-é te? Mintha valami
Rút szörny laknék agyadban, mely magát nem
Merné mutatni. Rejtesz valamit.
Hallottam, azt mondád imént, hogy ezt
Nem szereted, – midőn ő távozék
Nőmtől. Mi az, mit nem szeretsz? Midőn
Mondám, hogy ő titkunkba volt avatva,
És közbejáróm volt, te felkiáltál:
Valóban? s összehúztad homlokod,
Mintha agyadban szörnyet rejtenél.
Beszélj világosan; szólj, ha szeretsz.
JAGO.
Te tudod, uram, ha szeretlek-e?
OTHELLO.
Valóban azt hiszem. S épen mivel
Hűnek s becsületesnek tartalak,
Ki megfontolja, míg kimondaná
A szót: azért ijeszt meg habozásod.
Mert csalfa, kétszínű ficzkókban ily csel
Szokott fogás, de a becsületes
Ajkán: a szív önkéntelen szava,
Mit el nem nyomhat.
JAGO.
Cassio Mihályt
Becsületesnek tartom, esküszöm.
OTHELLO.
Én is.
JAGO.
Kiki a minek látszatik,
Olyannak kéne lennie; s ha nem –
Bár ne is lássék jobbnak, mint minő.
OTHELLO.
Való. Az ember az legyen, minek
Magát mutatja.
JAGO.
Azért hiszem is,
Hogy Cassio becsületes.
OTHELLO.
De mégis,
Te többet is tudsz. Kérlek, mondd ki mind,
A mit felőle gondolsz; min magadban
Kérődzik elméd, – s ha a legrosszabb,
Válaszd a legrosszabb szót.
JAGO.
Megbocsás,
Bár engedelmességgel tartozom,
Nem azzal: miben a rabszolga is
Szabad. Mit gondolok? S ha tán silányul
Csalódom: hol oly tiszta palota,
Hová mocsok ne tévedhetne? Hol
Oly tiszta szív, hová szennyes gyanú
Ne férne néha, széket ülni az
Erény fölött?
OTHELLO.
De így elárulod
Barátodat: hiszed, hogy sértve van,
S előle mégis titkolod.
JAGO.
De kérlek,
Ha tán csalódás, a mit gondolok –
(S megvallom, életemnek átka ez:
A bűnt kutatni és féltékenyen
Rosszat gyanítni ott is, hol valóban
Nincs semmi rossz) alaptalan gyanúm,
Vesd félre bölcsen, és bizonytalan
Zilált beszédemet bocsásd a szélnek.
Nem volna jó, hozzám sem illenék, mint
Becsületes, vigyázó férfihoz,
Ha szólanék.
OTHELLO.
Mit gondolsz? mondd ki csak.
JAGO.
A tiszta hírnév, férj és nő között,
Szivöknek drága kincse, jó uram.
Ki pénzem ellopá: rongyot lopott,
Valami semmit; az enyém vala
És most övé, s még száz kézen foroghat.
De a ki jó hírem rabolja el,
Ő maga azzal meg nem gazdagul,
És koldussá tesz engem.
OTHELLO.
Istenemre!
Akarom tudni, mit gondolsz.
JAGO.
Nem azt, ha
Szivem kezedbe volna is; nem addig,
Míg kebelembe őrzöm.
OTHELLO.
Hah!
JAGO.
Uram,
Oh őrizd a féltéstől szívedet.
Zöld szemű szörny az, mely játékot űz
A vérrel, a melylyel táplálkozik.
Még boldog, a ki tudva csalatását,
Meggyűlöli a csalfát; de minő
Kínperczeket számlál, ki hőn szeret,
S gyanútól rágva mégis csak szeret!
OTHELLO.
Oh gyötrelem!
JAGO.
Az elégült szegény
Gazdag lehet, sőt túlgazdag. De a
Kincs végtelen kín annak, a ki fél,
Hogy elveszíti. Őrizd, istenem,
A féltéstől minden barátomat!
OTHELLO.
Mi ez? Hiszed, hogy én féltékenyen
Fognék epedni? S a hold változásit
Új s új gyanukkal jegyzem? Nálam egy
Lesz a gyanú s az elhatározás!
Gidó legyek, ha engem ily silány,
Légből kapott, csalóka buborék
Nyugodt szivemből kiforgatni tud!
Én még avval féltővé nem leszek, hogy
Nőm szép, mulat, vagy társalgást szeret,
Vidám beszédű, tánczol, énekel;
Mind ez csak szebbé tészi az erényt.
Attól se’ félek, hogy hiányimért
Ő csalfa lesz vagy hozzám hűtelen,
Mert szeme volt mikor megszeretett.
Nem, Jago, nem! Látnom kell, mielőtt
Gyanút merítnék. A gyanú után
Bizonyitékot! S ha bizonyiték van:
Egyszerre vége, féltés- s szerelemnek!
JAGO.
Örülök. Így okom van, szabadon
Bebizonyítnom szeretetem és
Hűségemet. Csak ennyit hallj tehát,
Bizonyítékot még nem adhatok:
Nézz nődre; vigyázd Cassioval őt,
Kövesd elfogulatlan szemmel és
Féltéstelen; rossz volna, ha nemes,
Gyanútlan szíved áldozatja lennél.
Csak arra kérlek: ébren légy, vigyázz!
Velenczét én igen jól ismerem,
Oly dolgokat lát sokszor ott az ég,
Mit nem szabad a férjnek látnia.
Nem arra van gond: meg nem tenni a
Rosszat, csak azt titokba’ tartani.
OTHELLO.
Azt gondolod?
JAGO.
Atyját megcsalta, úgy
Lett nőd; midőn téged kerülni és
Rettegni látszék, akkor szeretett
Legjobban.
OTHELLO.
Úgy van.
JAGO.
Ebből már itélj!
Ki olyan ifjan ily kétszínű volt,
Hogy apját elvakítá, megbűvölte
Boszorkánysága által, – megbocsáss,
Vagy bár neheztelj, bűnöm: hogy felettébb
Szeretlek.
OTHELLO.
Ezzel csak lekötelezsz.
JAGO.
Félek, nyugalmadat fölzavarám.
OTHELLO.
Nem, legkevésbbé –
JAGO.
Félek, azt tevém.
Remélem, a mit mondék, úgy veszed, mint
Szeretetből jövőt. Fölindulál;
De kérlek, e szók lelkedet, tovább
Az őrködő gyanúnál ne vigyék.
OTHELLO.
Nem.
JAGO.
Mert ha többre mennél általok:
Szavamban a nyíl messzebb szállna, mint
Czélzám. Nekem barátom Cassio.
Úgy látom, uram, ingerülve vagy.
OTHELLO.
Nem én. Hiszem, hogy Desdemona hű.
JAGO.
Soká maradjon az, s te élj soká
E hitben!
OTHELLO.
És mégis! ki egyszer így
Eltántorodhatott –
JAGO.
Ez itt a baj.
Mert, – vakmerőn ne vétsek ellened –
Ki ellenszegül a természetesb –
Egy vérű – sorsú – és hozzávalóbb
Házasfrigyeknek: ezzel valami
Bujább ösztönt, vagy kéjvágyat mutat,
Szokatlan – és természetelleni
Inger iránt. De nem czélzok reá;
Bár félek attól, hogy higgadand
S természetesb izlése visszatér,
Övéivel majd téged összevet
S megbánja tettét.
OTHELLO.
Mos elég. Eredj.
Ha többet is vészsz észre még, tudasd.
Bízd nődre, hogy figyeljen. Most eredj.
JAGO.
Uram ajánlom magam.(Indul.)
OTHELLO.
Mért vevém
Nőül? Ez a becsületes fiú
Még többet is tud, mint mennyit kimond.
JAGO. (visszatér).
Uram, szabadjon kérnem tégedet,
Ne űzd a dolgot többre. Várj időtől
S bár visszahelyezd Cassiot utóbb,
(Mert ő a tisztnek jól meg is felel)
Nem árt, ha kissé még függőbe’ tartod.
Így őt s utait kitanulhatod.
Vigyázz: vajjon nőd türelmetlenűl
Esd-e ügyében? Ezt jelűl vehet’d.
De addig is gondold, hogy engemet
A félelem túlzóvá tett (s valóban
Félek, hogy úgy van) és nyomd el gyanúd,
S tartsd hűnek a nőt, kérlek, jó uram.
OTHELLO.
Ne félj, magamnak ura leszek én.
JAGO.
Még egyszer hát ajánlom magamat. (El.)
OTHELLO.
Ez a fiú talpig becsületes,
És telve józan emberismerettel.
Ha e nő tőlem elvadult sólyom:
Egy fütytyel a szélnek bocsátom őt,
Sorsára bízva! Tán mert fekete
S szelíd szavakban járatlan vagyok,
Vagy mert korom az évek estelére
Kezd már hajolni – ez nem tesz sokat;
De vége már! Megcsalt! Vígasztalásom:
Gyűlölni őt. Oh házasélet átka:
Hogy egy ily gyönge, kényes nő mienk,
S vágyának, ah! még sem parancsolunk!
Jobb: béka lennék pincze gőziben,
Mint annak, a kit szeretek, szivében
Más birjon egy zúgot. Különben ez
Köz sorsa a nagyoknak; a midőn
Fogantatánk, már akkor ránk tapadt
A kettős szarvnak átka. Itt jön ő –
Desdemona, Emilia jönnek.
Ha ő is csalfa – úgy az ég magát
Gúnyolja! Nem hiszem.
DESDEMONA.
Hogyan, vitéz Othellom!
Ebéded és a meghivott urak
Várnak reád.
OTHELLO.
Igen, hibás vagyok.
DESDEMONA.
Mi bágyadtan beszélsz. Beteg vagy-e?
OTHELLO.
Fölötte fáj – emitt a homlokon.
DESDEMONA.
Álmatlanságtól. – Elmúlik megint.
Jer, hadd kötöm be. Nem lesz semmi baj.
OTHELLO.
Kendőd igen kicsiny; hadd annyiban.
(Desdemona elejti kendőjét.)
Jerünk be, én is elmegyek veled.
(Othello, Desdemona el.)
EMILIA.
Örülök, hogy e kendőt meglelém.
Első ajándok volt a mórtul ez,
S csudás uram már százszor bízta rám,
Hogy lopjam el. De úgy szerette és
Úgy őrizé e zálogot (mivel
Megesküdött, hogy megtartandja azt)
Hogy mindszünetlen csókolgatta és
Beszélt vele. Most mását varrom és
Jagónak adom ezt. Mert tudj’ az ég,
Mi czélja van vele. Szeszély lehet,
Én kielégítem.
Jago jő.
JAGO.
Te mit csinálsz itt egyedül?
EMILIA.
No csak
Veszekedj’; valami vár reád.
JAGO.
Valami vár rám, ez mindennapi.
EMILIA.
Mi?
JAGO.
Egy sületlen asszony.
EMILIA.
Igazán?
No hát e kis kendőért, – nézd, mit adsz?
JAGO.
Miféle kendő?
EMILIA.
Úgy! miféle kendő?
A mórnak első nászajándoka,
Mit annyiszor kértél, hogy lopjak el.
JAGO.
S te ellopád?
EMILIA.
Nem, ő hullatta el
Esetleg, és én, hogy közel valék,
Fölvettem. Itt van.
JAGO.
istenemre, jó
Derék egy asszony vagy. Csak add ide.
EMILIA.
De mit akarsz, hogy így rá éhezél
E kis ruhára?
JAGO.
Mi bajod vele?(Elragadja.)
EMILIA.
Ha újra nem lesz szükséged reá,
Add vissza. Ah, szegény jó asszonyom,
Mi búja lesz e veszteség miatt.
JAGO.
Ne tudj felőle. E kendő nekem
Mulhatatlanúl szükséges. Most eredj. (Emilia el.)
Majd Cassionál ezt elhullatom,
Hadd lelje meg. Ily párakönnyű tárgy
Fontosb tanú a féltékeny szemében
A bibliánál. Mily hatása lesz!
Már érzi a mór mérgem erejét,
Mert a gyanú méreg magában is.
Ízén előbb nem érzik a veszély,
De hogyha egy kissé a vérbe hat –
A kén-ereknél jobban ég, lobog.
Jól számiték. De épen jő a mór.
Othello jő.
Többé se mákony, sem beléndek, a
Természet semmi altató-szere
Nem adja vissza édes álmodat,
Mi tennap ringatott.
OTHELLO.
Hah! csalfa ő!
S hozzám!
JAGO.
Uram, nyugodj’ meg hagyjuk ezt már!
OTHELLO.
Pusztulj! Bocsáss! kínpadra feszitél!
S pedig egészen megcsalatni jobb,
Mint félig tudni csak.
JAGO.
Nem értelek.
OTHELLO.
Mit tudtam én az ő paráznaságát?
Nem láttam, nem hivém, gyanum se’ volt.
Én nyugton alvám, gondtól szabadon,
Cassio csókját ajkán nem lelém!
A ki nem érzi, hogy meglopva van:
Ne mondjátok meg, s semmi kára nincs.
JAGO.
Fáj ily beszédet hallanom.
OTHELLO.
Boldog lehetnék, bár egész sereg
S a közlegény is ölelné meg őt,
Csak én ne tudnám! Ah de így oda
Örökre nyugtom, megelégedésem!
Isten veled már, harcz vidám zaja,
Holott a nagyravágyás szép erény!
Isten veled már, tüsszögő lovam,
Pergő dob, éles síp, vad harsonák,
Királyi zászló, villogó aczél,
Fény, pompa, minden harczi készület!
S te szörnyű ágyú, mely vad torkodon
Az ég haragját durván dörgeted,
Hallgass! Othello napja már lejárt!
JAGO.
Mi ez, uram? ugyan, az istenért!
OTHELLO.
Ficzkó! tanút rá, hogy nőm szajha volt,
Bizonyítékot, kézzel foghatót!
Vagy, halhatatlan lelkem üdvire,
Ebnek születned jobb lett volna, mint
Hogy ingerelj!
JAGO.
Hát ennyire jutánk!
OTHELLO.
Látnom kell; vagy oly bizonyságot adj,
Min kételyemnek egy foszlánya se
Akadjon föl; különben jaj neked.
JAGO.
Nagyságos úr…
OTHELLO.
Ha őt rágalmazod s engem gyötörsz,
Ne könyörögj, se önvádat ne érezz,
Iszonyra halmozz új iszonyt, beszélj,
Hogy sírjon a menny, reszkessen a föld,
Mert ennyi kárhozathoz nem tehetsz már
Szörnyebbet.
JAGO.
Ég bocsássa meg nekem!
Hát férfi vagy? nem bírsz-e józan észszel?
Isten velünk, – vedd el tisztségemet!
Oh én bolond, kinek hűségemért
Ez a jutalmam! Oh czudar világ,
Hol a becsűletesség kész veszély!
No köszönöm a tanuságot! Eztán
Barátimat szeretni nem fogom,
Kik a hűséget sértésnek veszik.
OTHELLO.
Megállj, maradj. Csak légy becsűletes.
JAGO.
De bölcs leszek. Az igazság: bolond,
Ki elhibázza czélját.
OTHELLO.
Istenemre!
Én hűnek tartom e nőt – és csalárdnak,
Téged igaznak s hazugnak viszont.
Bizonyítékot! Neve tiszta volt,
Mint szűz Diána arcza. – S most setét
S szennyes, mikép enyém. De míg kötél,
Tőr, méreg, és tűz s fulasztó folyam van:
Nem tűröm el. Bizonyítékot adj!
JAGO.
Már látom, őrült szenvedély emészt;
Bánom, hogy lángra gyújtám benned azt.
Bizonyíték kell?
OTHELLO.
Istenemre, az!
JAGO.
Jól van. De szólj, mi győz meg? Önszemeddel
Vágyod kilesni, míg bujálkodik,
És rajta kapni –
OTHELLO.
Oh kárhozat, pokol!
JAGO.
Nem volna könnyű: őket így, a nyilt
Rút bűnben érni. Veszszenek meg inkább,
Mintsem kivülök más is lássa e
Paráznaságot. Mit tegyünk tehát?
Mit mondjak? Hol van a bizonyíték?
Mert az lehetlen ám, hogy rajta kapd,
Ha csak nem oly falánkok, mint majom,
Nem oly vadak, mint nősző farkas és
Oly ostobák, mint a vak szenvedély.
De hogyha józan ész, alapos ok,
S okadatolt gyanú nyomon vezethet:
Azt adhatok.
OTHELLO.
Nyújts egy valószinű
Érvet s elég lesz.
JAGO.
Bár utálatos tiszt,
De minthogy én vivélek ennyire,
Botor jóságból s hűségem miatt:
Tehát legyen. Cassionál valék
A minap éjjel. Fogfájás gyötört,
S nem alhatám el. Vannak emberek,
Kiknek kedélyük léha és zilált,
Hogy álmaikban mindent kibeszélnek.
És Cassio ilyen. Hallám, midőn
Álmában így szólt: „édes Desdemona!
Oh rejtsük el szerelmünk titkait.”
Majd megfogá s szorongatá kezem,
Sohajtva: „angyal! édes!” s oly heven
Csókolt meg engem, mintha gyökerestűl
Vágynék a csókot tépni ajkaimról.
Aztán, a lábát lábamhoz szorítva,
Nyögött, sohajta, csókban fuldokolt
S mondá: „ah átok, a mely téged a
Mórhoz csatolt!”
OTHELLO.
Oh szörnyű! Szörnyűség!
JAGO.
Mind ez csak álom volt.
OTHELLO.
De a valót
Mutatja, a mi történt. Súlyos és
Szörnyű adat, habár csak álom.
JAGO.
És
Súlyt ad sok oly gyanúnak, mely magában
Erőtlen volna tán.
OTHELLO.
Széttépem őt!
JAGO.
Ne! Térj eszedre! Még nem bizonyos,
Még hű lehet. Csak azt kérdem: talán
Láttál vagy egyszer nőd kezében egy
Kendőt, eperkék voltak rá hímezve?
OTHELLO.
Tőlem kapá, első ajándokom. –
JAGO.
Azt nem tudám. De egy ily kezkenőt
Én Cassionál láttam a minap,
Arczát törülte véle.
OTHELLO.
Oh! ha az –
JAGO.
Ha az, s ha nődé volt, ez ellenök szól
A többi jelekkel együtt!
OTHELLO.
A czudar!
Bár volna negyvenezer élete,
Mert egy kevés, – bosszúm lehűteni.
Most már hiszem. Jago, tekints ide,
Minden szerelmem így fúvom ki a
Végtelen űrbe – s oda van! Bosszú,
Te szörnyű rém, föl, kelj ki a pokolból!
Szerelmem, add át tiszta trónodat
A gyűlöletnek! Dagadj meg, kebel,
Mert mérges kígyók sziszegő lakóid.
JAGO.
Légy csendesen.
OTHELLO.
Vért, vért, vért!
JAGO.
Türelem,
Megváltozik még elméd, úgy lehet.
OTHELLO.
Soha! mikép a pontus árja, mit
Apály medrébe vissza nem szorít,
Feltarthatatlan omlik a Propontus
És Hellespont szűk partjain keresztűl:
Úgy véres elmém vissza nem tekint,
S bárányszerelme nem hoz rá apályt, míg
A végtelen bosszú be nem nyeli.(Térdel.)
Az ég magas boltjára esküszöm,
S a megszeghetlen eskü erejére
lelkem kötöm le!
JAGO. (térdel.)
Várj, ne kelj föl. Oh légy
Tanum te mindig égő csillag, és ti
Minket karolva tartó elemek!
Hogy íme Jago, szíve ereit,
Eszét, karát a megbántott Othello
Szolgálatára szenteli. Uram!
parancsolj – és én mindent megteszek,
Bár vért kivánj.
OTHELLO.
Hűséged’ nem csupán
Hiú szavakkal, – tettel fogadom,
S azonnal ím igénybe is veszem.
Három napod van, hírül hoznod azt, hogy
Cassio nem él.
JAGO.
Barátom halva van!
A mint kivánod – úgy lesz. De a nőt,
Kérlek, kíméld.
OTHELLO.
Oh! kárhozat reá!
Kövess. Valami jó halálnemen
Gondolkozom e szép ördögnek is.
Jer. Hadnagyon vagy.
JAGO.
Hű szolgád örökre.
(Elmennek.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem