I. SZÍN. | William Shakespeare összes művei

Antiochia. Terem a palotában.

Antiochus, Perikles és Kisérőik jönnek.

ANTIOCHUS.
A vállalat mily vészes, ifju herczeg!
Bőségesen most értesülve vagy.

PERIKLES.
Igen, király! és lelkem feltüzelve
Lányod dicső hirének fényitől,
E vállalatban nem retteg halált.

ANTIOCHUS.
Hozzátok őt, mint mátkát, díszesen:
Méltó legyen, hogy maga Zeus ölelje.
Midőn fogant (Lucina jötteig),
Természet adta néki mint kelengyét
E bájt; tanácsot űltek bujdosók,
Hogy fő tökélyeik’ benne egyesitsék.
Zene. Antiochus Lánya jő.

PERIKLES.
Hah! itt közelg: nézd, ékes, mint tavasz,
Szolgái grácziák, és gondolatja
Királya minden tündöklő erénynek!
Ez arcz dicső báj könyve, lapjain
Csodás gyönyört, kéjt olvashatni csak,
Bú-baj ki van törölve s zord harag
Szelid szivének társa nem lehet.
– Ki férfivá alkottál s szeretetben
Uralkodol, isten! s keblem’ vágyra gyújtád,
Hogy ez égi fának izleljem gyümölcsét,
Vagy e merényben haljak meg: segéld
Akaratod rabszolgáját, fiad’,
Hogy elnyerhessen ily végetlen üdvet!

ANTIOCHUS.
Perikles herczeg…

PERIKLES.
Ki nagy Antiochus fia lenni óhajt.

ANTIOCHUS.
Itt áll a bájos Hesperida-kert,
Arany gyümölcsü: érintése vészes,
Visszariasztnak gyilkos szörnyei.
Ez égi arcz csodálnod készt özön-
Báját, kecsét, mit érdem nyer csak el;
S mert úgy állítja szemed: elnyeri
Érdem ne’kűl is, meghalsz mindenestűl.
Ez egykor ép ily büszke herczegek
– Hír csalta, a vágy vakmerőkké tette –
Halovány arczczal, némán elbeszélik,
Hogy hajlokuk nincs, csillagos ég csupán,
S most vértanúk Amor harczai után;
És mind ez arcz int, hagyd a nagy merényt,
Nehogy haláltőr fogjon meg szegényt.

PERIKLES.
Hálám’ fogadd, hogy megismertetéd,
Gyarló halandó voltom’ önmagával,
E rémek által – mint ők – testemet
Hogy elkészitsem arra, mit leszek?
Mert tűkör a halál, mely így beszél:
Éltünk lehellet, benne balga bízik.
Végrendelést teszek hát, s mint beteg,
Ki megismeri a világot, égbe lát,
De kínjai közt nem óhajt földi kéjt:
Mindannyi jóknak boldog békeséget
Hagyok, s tenéked: ez királyi tiszt!
Kincsem’ a földnek, honnan származott,

(Antiochus lányához.)

De neked szerelmem szüz lángját hagyom.
S így készen élet vagy halál utára,
Nem lep meg a legélesebb csapás.

ANTIOCHUS.
Tanácsot megvetsz: olvasd hát talányom’.
Végzésem az, ha meg nem fejtheted,
Mint ott azoknak, úgy kell vérzened.

LEÁNY.
Mindannyi közűl, kik próbára léptek,
Üdvöt, sikert neked kivánok én!

PERIKLES.
Merész vitézként veszem e lapot,
S más gondolattól nem kérek tanácsot,
Hűn szerető, bátor szivtől csupán.

(Olvassa a talányt.)

„Bár nem vagyok vipera-lélek,
Mely szült, anyám husából élek;
Férjet kerestem, s feltaláltam
A férji érzést egy atyában.
Férj szelid ő, fiú, atya;
Én anya, nő és magzata.
Hogy lehet ez két lénybe’ mind?
Oldd meg, avagy halálod int.”
Fanyar szer e szó. – Isten! ki az égnek
Millió szemet adtál ember tettein
Őrködni: mért nem húnynak el örökre,
Ha igaz, mit itt sápadva olvasok?
Szerettelek, hölgy! s tudnálak tovább is,
Ám telve bűnnel e dicső edény.
De most kimondom: fellázad valóm, mert
Nem férfi az, nem nemes, a ki tudja,
Ben bűn lakik s mégis kopogtat ott.
Szép hárfa vagy, érzékid a hurok:
Ha megpenditnék nem tiltott dalokra,
Eget s lakóit vonná hallgatókul;
De idő előtt már felharsant zenéje
S csak a pokol lejt ilyen nyers zenére.
Többé bizony nem gondolok veled.

ANTIOCHUS.
Hozzá ne érj, Perikles, életedre!
Mert – mint a többi – törvényünk e czikkje
Ép oly veszélyes. Im, időd lejárt:
Oldd meg a rejtélyt, vagy vár az itélet.

PERIKLES.
Király! nem halljuk örömest
A bűnt, a melyet örömest teszünk;
S rád hárul épen éles vád, ha szólok.
Ki könyvet visz fejdelmek tettiről,
Ha zárva tartja, biztosabban él:
Mert kósza szellő, bűn elhirlelése,
Mások szemébe port fú, mig bolyong;
De végre mégis drágán megfizetjük:
Elszáll a szél, s a kór szem újra jól lát,
Elzárni a bántó leget. Vakond
Halmot túr ég felé, vádúl a nyüzsgő
Emberfaj ellen, s éltével lakol.
Királyok földi istenek, a bűnben
Önakaratjok lép törvény helyébe,
S ha Zeus hibáz, ki mondja ezt szemébe?
Tudsz eleget már: jobb lesz, fojtsuk el,
Mi csak rutabb lesz, hogyha szárnyra kel.
Kedves nekünk, mely szűlt, az anya teste:
Engedd, e főt is nyelvem úgy szeresse.

ANTIOCHUS (félre).
Vón’ bár enyém e fej! Fölfedte titkom’!
De símogassuk. (Fen.) Ifjú fejdelem!
Habár szabályunk szigorú betűje
– Mert rossz, fonák volt magyarázatod –
Élted fölött itélnünk jogot ád;
De a hit, hogy ép oly szép fa sarja vagy,
Mint szép magad, máskép hangolja kedvünk’.
Negyven napot még engedek: ha addig
Titkom’ feloldod, e kegyünk mutatja,
Mily örömünket leljük ily fiúban.
Vendégeűl lát addig udvarunk,
Becsűletünkhöz és rangodhoz illőn.

(Antiochus, Leánya és Kiséretök el.)

PERIKLES.
Udvariság mint vágy a bűnt befedni,
Midőn a tett csupa képmutatás,
S nincs rajta más jó, külszin egyedűl!
Ha igaz az, hogy rossz volt a feloldás:
Oly gonosz akkor nem vagy, lelkedet
Hogy meggyaláztad rút vérfertezéssel:
Mig most fiú vagy s apa egy személyben,
Mert ronda vágygyal lányod’ öleled
(Nem az apát, férjt illet ily gyönyör);
És anyja húsát eszi a leány,
Mert mocskot ejtett anyja nyoszolyáján;
És mérget termő kigyó mindenik,
Bár a virágok szinmézét eszik.
Ég véled! Ildom szól, ki nem pirúl
Éjnél sötétebb ocsmány tetteért,
Ezt éjbe födni mindent megkisért.
Új bűnt szül egy bűn, s mint a füst a lánggal,
A gyilkos ép oly rokon a bujával.
Hogy fel ne áldozz jó hirednek engem,

Jó lesz e vészből futva menekednem.

(El.)

Antiochus visszajő.

ANTIOCHUS.
Rejtélyemet megoldta, és ezért
Enyém lesz a feje.
Ne éljen ő, kürtölni szégyenem’,
És szerte szórni, milyen undorító
Bűnben leledzik Antiochus:
Meghalsz ezért hát tüstént, herczegem!
Jó hirt bukásod biztosit nekem.
Ki van itt szolgálatunkra?
Thaliard jő.

THALIARD.
Hívsz, uram?

ANTIOCHUS.
Thaliard, te belső szolgánk vagy, veled
Lelkünk megosztja minden titkait;
S hűségedért magasbra léptetünk.
Nézd, Thaliard, ez méreg, ez arany;
Gyülöljük Tyrus fejdelmét: te öld meg.
Hogy kérdd okát, mért? meg nem illet az,
Minthogy parancsunk. Meg van téve, szólj?