BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
E darab először az 1623-iki folióban jelent meg nyomtatásban; de már 1600-ban történik említés róla a londoni könyvárús-czéh lajstromában, hol közeli megjelenéséről van szó, mely azonban valószínüleg elmaradt. Meres 1598-iki jegyzékében még nincs szó róla, s így származási ideje 1598 és 1600 közé, a két század határvonalára, valószínüleg 1599-re tehető. Meglehet, hogy alkalmi költemény volt Shakspere valamely előkelő barátjának nászünnepére; erre látszik utalni az egésznek hangja, mely a Szent-Iván-éji álomra emlékeztet, és Hymen föllépése a darab végén.
A franczia színpadon is megjelent. Georges Sand dolgozta át ez „elragadó viziót”, mint nevezé, s az ő átdolgozásában került színre 1856-ben. Egyik fő változtatása az, hogy Celiát nem Oliverral, hanem Jaques-kal házasítja össze. A blazirt Jaques megtérését a szerelemhez nem tartá valószínütlenebbnek, mint az utálatos Oliver jó útra való térését, és sokkal megfelelőbbnek vélte amannak juttatni a kedves Celiát. – Magyarul először a Kisfaludy-Társaság Shaksperejében jelent meg Rákosi Jenő fordításában. Magyar színre még nem került. A német irodalomban van Oechelhäusernek egy átdolgozása, mely több epizód kihagyásával, némely jelenet összevonásával az újabb színpadra akarta alkalmazni.
A darab czímét többféleképen igyekeznek megmagyarázni. Lehet, hogy az epilogusban van meg a czím megfejtése. „Lelketekre kötöm ó asszonyok! a férfiak iránt táplált szerelmetek nevében, tessék e játékból annyi, a mennyi épen tetszik, és lelketekre kötöm ó férfiak! az asszonyok iránt táplált szerelmetek nevében, hogy a játék köztetek és az asszonyok között tessék.” Mások szerint a czím onnan származik, hogy az egész darabban mindenki úgy tesz, a hogy neki tetszik s szabad folyást enged kényének jóban és rosszban; mások ismét arra vonatkoztatják a czímet, hogy a darab minden tekintetben kielégítő véget ér s mindenki oly sorsot nyer, a milyen tetszésére van; ismét mások szerint e czím, mint a Vízkereszt második czíme, egyszerűen felelet volna arra a kérdésre, hogyan nevezzék el a darabot?
A költő forrása egy akkoriban igen elterjedt és kedvelt pásztori regény volt, Lodge Tamás Rozalindája. (Rosalynd, Euphues Golden Legacy. 1590.) A mint czíme is mutatja, ez a regény Lyly Euphuesét utánozta, azt a regényt, mely mintája volt a mesterkélt, czikornyás, ötletes és szójátékos írásmódnak, a mint akkor az udvarnál divatban volt, s mely regénytől maga e czikornyás stíl is euphuismus nevét nyerte, a mit a spanyol irodalomban gongorismusnak, a francziában marivaudagenak neveztek. Erzsébet korában nagy divatban volt az euphuismus nemcsak az udvarnál s a felsőbb körökben, hanem az irodalomban is, s még Shakspere sem maradt tőle érintetlen, ki néha szükségesnek tartá eleget tenni kora ízlésének, ámbár épen annyiszor gúnyolta az euphuismust, a hányszor utánozta. Visszatérve Lodge regényére, mely egészen az Euphues styljében volt írva, ennek a meséje szolgáltatta Shakspere vígjátéka számára a cselekvényt. Ezenkívül, vélik némelyek, Shakspere magát az eredeti forrást is használta, melyből Lodge merített (The Coke’s Tale of Gamelyn). Néhány vonás, melyben a költő eltér a regénytől, azt mutatja, hogy ismerte ennek eredeti forrását; így az Oliver és Orlandó viszonyának megértésére szükséges végrendelet-változtatás, az öreg ember hangos jajveszéklése a birkózásban elesett fiai fölött, mely arra bírja a két herczegnőt, hogy Orlandó elé állítsa vállalkozásának veszélyes voltát s így alkalmat ad a két főszemély megismerkedésére s a csomó megkötésére. A színmű több alakja, mint Jaques, Próbakő, Vilmos és Juczi, nincs meg a regényben; ezek a költő leleményének köszönik lételöket, azon czélból, hogy a felállított themát minden oldalról megvilágítsák.
A regényben a három testvér neve Saladin, Fernandin és Rosador. A száműzött franczia király, ki az ardennei erdőben talált lakhelyet, Gerismund; a bitorló neve Torismund, leányáé Alinda, csak Rozalinda nevét tartotta meg a költő a vígjátékban. A regény meséjét kivonatban is hosszú volna elbeszélni e bevezetés keretében; csak azon pontokat emeljük ki, melyekben a dráma eltér a novellától. Ott Saladin megvesztegeti a bajvivót, hogy Rosadort kihívja, aztán rábeszéli öcscsét, hogy elfogadja a kihívást. Az elűzött uralkodót és a bitorlót Shakspere testvérekké teszi s így a két leányt szorosabb rokoni viszonyba hozza egymással. A birkózó Charlest a regényben elejti a vad, veszekedő, erőszakos Rosador; Orlando, kinek a vígjáték egészen más jellemet tulajdonít, csak legyőzi s öntudatlan állapotban hagyja a csatatéren; a bitorlót a regényben nem az istenfélő remete beszéde téríti meg, hanem harczban szenved vereséget. Torismund Rozalindával együtt saját leányát is száműzi, mely valószínütlenségen Shakspere azzal segít, hogy Celia önként szökik meg Rozalindával, a miből következik aztán az Orlando elleni gyanú, Oliver megidéztetése és száműzetése. A novellában Alindát a férfiruhába öltözött Rozalinda nem mint testvére, hanem mint apródja kiséri. Az ardennei erdőben a regényben is együtt bolyong Rosador és Adam Spencer, a hű angol szolga; de itt ez utóbbi az, ki a másikat biztatja és támogatja. Rosador párbajra való kihívással lép a herczeg asztalához, hogy győzelme esetében jogot nyerjen az ételhez és italhoz; ő visz hírt az elűzött herczegnek leánya száműzetéséről is. A vígjáték Orlandója természetesen semmit sem tudhat a száműzetésről, különben lehetetlen volna a már magában véve is elég valószínütlen félreértés az átöltözött Rozalindával szemben. A novellában is bevágja a fák kérgébe kedvese nevét Rosador; de itt ugyanezt teszi Silvius is. Az oroszlán-harczot Lodge még azzal köti össze, hogy a hősnek megered az orra vére az oroszlántól fenyegetett ember láttára, a miből azt következteti, hogy az alvó bizonyosan valami jó barátja lehet. A vígjátékban Alienát és Ganymedet Oliver, miután elhozta a véres kendőt és Rozalinda elárulta valódi nemét és Orlandóhoz való szerelmét, tanyájokra vezeti, mely kissé távolabb fekhetett, ha ez út közben idejök volt Olivernek és Celiának egymásba szeretni; a novellában ellenben Alienát, kit mint híres szépséget a bitorló parancsára el akarnak rabolni, Saladin és Rosador megszabadítják a rablók hatalmából, és a herczegnő hálája hozza létre szerelmét. A novellában Rozalinda egy bűvész barátjáról beszél, ki őt elővarázsolhatná. A vígjátékban önmagát mondja ily bűvésznek, midőn így szól Orlandóhoz:
„Én három éves koromtól fogva ismertem egy varázslót, a ki mesterségét nagyon alaposan űzte ugyan, de nem volt kárhozatos. Ha úgy szívből szereted Rozalindát, a hogy magadviselete hirdeti, úgy akkor, mikor bátyád elveszi Alienát, ő is a tied lesz. Én tudom, mily szorongatott sorsra jutott, és megtehetem, ha nincsen ellene kifogásod, hogy holnap mindenestül és minden veszély nélkül szemed elé idézem.”
Ezek volnának az eltérések a dráma és a regény meséje közt, melyet Shakspere azért választhatott ki feldolgozásra, mert kisérletet akart tenni a pásztorjátékban, ez akkoriban annyira müvelt és kedvelt műfajban, s megmutatta ebben is, mennyire fölűlmulta kortársait. Nem azokat a csinált, minden igazságot nélkülöző pásztorokat és pásztornőket lépteti fel, kik helyzetükön magasan fölűl álló érzelmeket mutatnak s nem hozzájok való nyelven beszélnek, kik egyebet sem tesznek, mint egymásra sóhajtanak; az ő pásztorai, vagyis azon alakjai, kik a természeti élet báját a városi mesterkélt élettel szemben tüntetik fel, s a finom érzéseket és emelkedett gondolkodást a szabad természet keretében mutatják be, valóban művelt lelkű, emelkedett gondolkozású emberek, a fejedelmi udvar tagjai, kiket erőszak vagy a körűlmények űztek ki a városi életből a természet ölébe, s míg ennek szabadságát és tiszta örömeit élvezik, lelkök, nyelvök, gondolkozásmódjuk megtartja megszerzett finomságát. A kik pedig valódi pásztorok és pásztornők, azokat is híven, természetszerűleg rajzolja; minden igaz rajtok, nincs ott semmi mesterkéltség, semmi hamis máz.
De mindezeknél még inkább csábíthatta a költőt a regény hősnője, kinek nevét is megtartotta s kiben egyikét festette legszebb női eszményképeinek. Rozalinda a bitorló udvaránál marad, hol Celia gyöngéd szeretete erővel visszatartja; sajátságos helyzetbe jut, melyben barátnőjét atyja elé kell helyeznie, s innen van az is, hogy az utóbbihoz való viszonya nem lép előtérbe, mit azzal lehet magyarázni, hogy atyját nagyon kicsiny kora óta kellett nélkülöznie. Az udvarnál megadó türelme, szerénysége és kedves humora megnyerik számára egész környezetét s az egész népet. A tiszta leányiság csodaszép idyllje az, melyet a költő a két unokatestvér beszélgetéseiben rajzol. De a sors itt sem enged tartós békességet. Kettős vihar teszi próbára Rozalinda szivét: a szerelem és a balsors. És mind a két támadás valódi férfias tevékenységre ébreszti e tiszta lelket s megmenti alakját a pásztordrámák rendes hibájától, az érzelgősségtől. A féltékeny bitorló száműzi. A gyermekkor menedéke bezárul a leány mögött, épen midőn első szerelme az élet komolyságára ébreszti fel. De barátnője hű marad hozzá, s Rozalindában egy Portia merész bátorsága ébred föl a veszélylyel szemben. Vadászruhába öltözve Celia mellett a férfiúi oltalmazó szerepét vállalja magára: az ardennei erdőben elintézi a jószág-vásárlást, szolgálatába fogadja Korint, bátorítja kimerült barátnőjét, ámbár magának is bátorításra volna szüksége. És e férfias tevékenység távol van attól, hogy a legcsekélyebb visszásságot vigye igazán nőies érzületébe. Orlando szerelmén való öröme nem nagyobb, mint szűzies vonakodása azt bevallani. A mit a veszély közepett, rosszakaratú szemek felügyelete alatt merészen megtett, arra az erdő árnyéka, a kényelmes alkalom, a biztos, gondtalan magány elbűvölő nyugalma egyhamar nem fogja rábírni. De örömére van, hogy biztos álöltözetében kedvese szenvedélyében gyönyörködhetik; az első elmulasztott légyott komikus kétségbeesésbe ragadja, s Orlando hősiességének híre, vérének látása végre megtöri a jeget s mindent örvendetes megoldásra juttat. Így egyesülnek itt a romantikus környezet hátterében az önzéstől vezetet társadalom árnyai s a kedélyfrissesség és jellemerő sugarai a legváltozatosabb és legkedvesebb képpé. Legkiválóbb helyet foglal el a képen Rozalinda, s legszebbek a dráma azon helyei, melyekben tiszta érzelmességét vagy üde humorát csillogtatja. Csupa gyöngygyel és drága kövekkel kirakott ékszerek azok a jelenetek, melyekben Orlandóval enyeleg, ki nem ismeri fel vadászruhájában, s a humor sziporkázó tűzijátékán keresztül ki-kivillannak szerelmének világító sugarai. Az oktalan, elbizott pásztorleányt, Phoebét, ki hű Silviusát meggyötri, így oktatja:
| Ki volt anyád, hogy a |
És bántod? Mért kell ily könyörtelennek,
kevélynek lenned? bár szépséged, úgy
Látom, nincs több, mint mennyi gyertya nélkül,
Sötétben surran ágyba. Mit jelent ez?
Mit nézsz úgy rám? Nem látok többet én
Te benned, mint egyébben, mit vásárra
Szánt a természet. Életemre, azt
Hiszi, megejti az én szemem’ is.
Már ezt, kevély kisasszony, ne reméld:
Sem éj-selyem hajad, téntás szemölded,
Sem üveges szemed, sem tejfel-arczod
nem kényszeríti lelkem’, hogy imádjon.
S te balga pásztor, mért is követed,
Ködös délként, szelet s esőt sohajtva?
Ezerszer vagy különb te férfinak,
Mint nőnek ő: a te fajtád-bohóktól
Telik meg a világ boldogtalanokkal.
Nem tükre hizeleg neki, de te;
S magát belőled kedvezőbben látja,
Mint bármely arczvonása mutathatja.
De ismerd meg magad’, kisasszony, s térden
Köszönj az égnek bőjttel egy jó férfi
Szerelmeért: mert hagyd füledbe súgnom:
Add el magad’, nem mindig áll neked
A vásár. Áldd, szeresd őt és fogadd el.
A rút rútabb, rút létére, ha fitymál.
Így; vedd el, pásztor. Isten veletek!
Rozalinda mellett a darab legérdekesebb alakja Jacques, ki a regényben elő sem fordul s a költő szabad leleményének köszöni lételét. Alig van Shaksperenek alakja, melyről a magyarázók több mindenfélét írtak volna össze, mint e dörmögő és síró, veszekedő, ingerkedő s alapjában véve mégis jólelkű misanthrop. Búskomorságának valódi alapja a blazirtság. Ő maga így jellemzi magát: „Az én mélaságom nem a tudós mélasága, mely utánzás; sem a zenészé, mely hóbortos; sem az udvaronczé, mely gőgős; sem a katonáé, mely becsvágyó; sem az ügyvédé, mely szemfüles; sem az asszonyoké, mely zsémbes; sem a szerelmesé, mely mindez összevéve; hanem ez az én saját búskomolyságom, mely több alkatrészből áll, külön tárgyakból van elvonva s valójában útazásaim tapasztalásainak összesége, mely gyakori kérődzés által fölötte kedélyes komorságba borít.”
Ez utolsó szavakban véli Kreyszig feltalálni a kulcsot e különös alak jelleméhez. Ki nem találkozott valaha – úgymond – azokkal az útazó példányokkal, kik idegenkedve minden lekötő, maradandó viszonytól, vagy épen gazdálkodásból, évről-évre czéltalanul bolyongják be a fogadókat, vasúti kocsikat, muzeumokat, regényes hegyormokat, – s ki ne látná meg itt az Ariadne-fonalat e búskomoly gentleman különös ötleteinek labyrinthjában? Világos, hogy az ily nemű útazások fosztották meg a szegény Jaquesot attól a képességtől, hogy elfogulatlanul megnyissa keblét valamely benyomásnak. ha a megfigyelésnek és a megismerésnek kell a tettet pótolnia és az életet betöltenie, úgy ennek szabályos, valamely elérhető és világosan felismert czél által összetartott és ösztönzött munkává kell lennie. A véletlennek engedve át s élvezet tárgyaként fogva fel, melyet a változatosság fűszerez, elég gyorsan blazirtságra vezet, és ez ellen bizony nem segít a magány és nyugalom, hanem munka, szükség és veszély. Efféle czéltalan, eredménytelen s azért önmagával és az egész világgal elégedetlen létet tart nyilván Rozalinda is szeme előtt, midőn így válaszol a fentebbi szavakra: „Utazó! Hitemre, fontos okod van reá, hogy komor légy. Tartok tőle, eladtad jószágaidat, hogy a máséit láthassad: így aztán sokat látni és semmivel bírni annyi, mint gazdag szemekkel, de szegény kezekkel bírni.”
Így a sokat útazott, tapasztalt, szellemes Jaques természetesen épen oly ízetlennek találja az erdei magányt, mint az udvari életet. Nem találja „édesnek a viszontagság gyümölcsét, mely mint az ocsmány és mérges varangy, fejében drága gyöngyszemet visel;” hogyan ereszkednék le a tanult, tapasztalt világfi annyira, hogy a kövekben tanítást, a patakban írást, mindenütt jót találjon? E helyett a tölgy árnyékában hever s a vérző szarvas láttára a vadászok gyilkos kedvéről bölcselkedik, a társával nem törődő nyáj láttára az emberi önzésről, a szív keménységéről. Ez egyáltalában a benyomás, melyet az élettől nyert, melyben mint önző, túlokos, élvvágyó néző, nem mint komolyan és erősen küzdő harczos vett részt. Mert az is egyik áldása a lankadatlan munkának, hogy jótékonyan eltompítja az érzést a nagy tömeg ellenséges, vagy legalább közömbös önzésével való elkerülhetetlen összeütközés ellen. A viszonyok csak abban a mértékben vesztik el a személy önérzete fölötti hatalmat, a mennyiben ez átengedi magát jogosult követeléseiknek és derekasan közreműködve a külvilágban lehetőleg korlátozza saját érzésének veszedelmes megfigyelését. Jaquesnak csak színpad az élet, melynek rossz színészeit a gyakorlott kritikus finomságával és élességével rajzolja:
Színház ez az egész világ s merő
Szereplő mind a férfi, nő: mindenki
Föl- és lelép; jut több szerep is egy
Személyre: felvonásaik a hét kor.
Első a csecsemő, ki a dada
Ölében is pököd. Utána a
Síró fiú táskával, hajnalarczczal,
Kelletlen mászva iskolába, mint
Csiga. Továbbad a szerelmes, a
Ki kályhaként sohajt s dalt ömledez
A hölgy szemöldökére. És a harczos
Fura szitkokkal telve, nagy szakállal,
Becsületféltő, gyors és hirtelen
Veszekvő, ágyú torkáig keresve
A buborék hírt. Aztán a bíró,
Tömött kappantól kerekes hasával,
Zord szemmel s rendesen vágott szakállal,
Teli bölcs mondattal s dicső példákkal.
Így játsza szerepét. A hatodik
Kor vézna bugyogóba bú, üveg
Az orrán, erszény oldalán; legényes
És jól kimélt nadrágja tág világ-
Aszott czombjának, s a mély férfi-hang,
Mint gyermek-nyafogás, a régi mód’
Sivít s nyihog. A végső jelenet,
Mely a cselekvényes mesét bezárja,
Új gyermekség: a tiszta feledés,
Fog, szem, tapintat és minden hiján.
Szereplő mind a férfi, nő: mindenki
Föl- és lelép; jut több szerep is egy
Személyre: felvonásaik a hét kor.
Első a csecsemő, ki a dada
Ölében is pököd. Utána a
Síró fiú táskával, hajnalarczczal,
Kelletlen mászva iskolába, mint
Csiga. Továbbad a szerelmes, a
Ki kályhaként sohajt s dalt ömledez
A hölgy szemöldökére. És a harczos
Fura szitkokkal telve, nagy szakállal,
Becsületféltő, gyors és hirtelen
Veszekvő, ágyú torkáig keresve
A buborék hírt. Aztán a bíró,
Tömött kappantól kerekes hasával,
Zord szemmel s rendesen vágott szakállal,
Teli bölcs mondattal s dicső példákkal.
Így játsza szerepét. A hatodik
Kor vézna bugyogóba bú, üveg
Az orrán, erszény oldalán; legényes
És jól kimélt nadrágja tág világ-
Aszott czombjának, s a mély férfi-hang,
Mint gyermek-nyafogás, a régi mód’
Sivít s nyihog. A végső jelenet,
Mely a cselekvényes mesét bezárja,
Új gyermekség: a tiszta feledés,
Fog, szem, tapintat és minden hiján.
