I. SZÍN.
Milano. Szoba a herczeg palotájában.
Valentin és Ugri jönnek.
UGRI.
Keztyűje, ím!
Keztyűje, ím!
VALENTIN.
| Enyim? – Nem, hisz csak egy fél. |
UGRI.
Nem fél biz ez cseppet sem, bár picziny.
Nem fél biz ez cseppet sem, bár picziny.
VALENTIN.
Picziny? – Mutatsd. Igen – oh add ide!
Dicső ereklye, mely oly kézt fede!
Ah Silvia, Silvia!
Picziny? – Mutatsd. Igen – oh add ide!
Dicső ereklye, mely oly kézt fede!
Ah Silvia, Silvia!
UGRI.
Silvia kisasszony! Silvia kisasszony!
Silvia kisasszony! Silvia kisasszony!
VALENTIN.
Mi lelt, kölyök?
Mi lelt, kölyök?
UGRI.
A kisasszony nincs itten körül, hogy hallhatná.
A kisasszony nincs itten körül, hogy hallhatná.
VALENTIN.
Hát ki kért rá, hogy hívd?
Hát ki kért rá, hogy hívd?
UGRI.
Ha nem tévedek, épen ifjú uram.
Ha nem tévedek, épen ifjú uram.
VALENTIN.
Nagyon is gyors vagy; majd én is hirtelen kezü leszek!
Nagyon is gyors vagy; majd én is hirtelen kezü leszek!
UGRI.
S mégis leszidott ön az előbb is, hogy lomha vagyok.
S mégis leszidott ön az előbb is, hogy lomha vagyok.
VALENTIN.
Jó, jó. – Hát mondd csak, ismered Silvia kisasszonyt?
Jó, jó. – Hát mondd csak, ismered Silvia kisasszonyt?
UGRI.
A kibe ifjú uram szerelmes?
A kibe ifjú uram szerelmes?
VALENTIN.
Ejh – hogy tudod, hogy én szerelmes vagyok?
Ejh – hogy tudod, hogy én szerelmes vagyok?
UGRI.
Biz én csak holmi különös jelekből. Először is ön megtanulta, szintúgy mint Proteus úr, összefonni karjait, mint a ki duzzog; gyönyörködni a szerelmes dalokban, mintegy vörösbegy; magánoson bolyongni, mint a pestises; sóhajtani, mint az iskolás fiú, a ki elvesztette abéczéjét; sírni, mint ifjú hajadon, kinek nagyanyját kiterítették; bőjtölni, mint a ki diétát tart; virrasztani, mint a ki rablástól fél; nyöszörögni, mint koldus mindszentnapkor. Ön eddig ha nevetett, kukorikolni szokott, mint a kakas; ha sétált, úgy lépdelt, mint az oroszlánok; a böjtölést – azt csak úgy ebéd utánra hagyta; ha szomorkodott, annak csak a pénzhiány volt az oka; s íme most egy hölgy úgy átalakítá, hogy ha reá nézek, alig hihetem, hogy az én uram.
Biz én csak holmi különös jelekből. Először is ön megtanulta, szintúgy mint Proteus úr, összefonni karjait, mint a ki duzzog; gyönyörködni a szerelmes dalokban, mintegy vörösbegy; magánoson bolyongni, mint a pestises; sóhajtani, mint az iskolás fiú, a ki elvesztette abéczéjét; sírni, mint ifjú hajadon, kinek nagyanyját kiterítették; bőjtölni, mint a ki diétát tart; virrasztani, mint a ki rablástól fél; nyöszörögni, mint koldus mindszentnapkor. Ön eddig ha nevetett, kukorikolni szokott, mint a kakas; ha sétált, úgy lépdelt, mint az oroszlánok; a böjtölést – azt csak úgy ebéd utánra hagyta; ha szomorkodott, annak csak a pénzhiány volt az oka; s íme most egy hölgy úgy átalakítá, hogy ha reá nézek, alig hihetem, hogy az én uram.
VALENTIN.
És bennem mind e jelek észrevehetők?
És bennem mind e jelek észrevehetők?
UGRI.
Észrevehetők ezek kívül is önön!
Észrevehetők ezek kívül is önön!
VALENTIN.
Rajtam kívül? – Lehetetlen.
Rajtam kívül? – Lehetetlen.
UGRI.
Hogy önön kívül nem, az bizonyos, mert önön kívül senki sem lehet oly együgyü; de ön annyira kívül van a hibákon, hogy e hibák mind benne vannak önben, s kilátszanak önből, mint a víz az üveg-urinból, hogy nem lehet szem, mely reá tekintve, rögtön orvossá ne legyen s föl ne ismerje baját.
Hogy önön kívül nem, az bizonyos, mert önön kívül senki sem lehet oly együgyü; de ön annyira kívül van a hibákon, hogy e hibák mind benne vannak önben, s kilátszanak önből, mint a víz az üveg-urinból, hogy nem lehet szem, mely reá tekintve, rögtön orvossá ne legyen s föl ne ismerje baját.
VALENTIN.
De mondd csak ismered Silvia kisasszonyt?
De mondd csak ismered Silvia kisasszonyt?
UGRI.
Azt, a kire úgy bámult ön a vacsoránál?
Azt, a kire úgy bámult ön a vacsoránál?
VALENTIN.
Hát észrevetted? Azt.
Hát észrevetted? Azt.
UGRI.
Nem, uram, azt nem ismerem.
Nem, uram, azt nem ismerem.
VALENTIN.
No bolond; azt mondod, hogy tudod, melyikre bámultam, s még sem tudod?
No bolond; azt mondod, hogy tudod, melyikre bámultam, s még sem tudod?
UGRI.
Nem olyan kedvetlen arczu?
Nem olyan kedvetlen arczu?
VALENTIN.
Nem, oly szép, mint a milyen kedves arczu, kölyök!
Nem, oly szép, mint a milyen kedves arczu, kölyök!
UGRI.
Hisz azt tudom!
Hisz azt tudom!
VALENTIN.
Mit tudsz?
Mit tudsz?
UGRI.
Hogy nem oly szép, mint (ön szerint) a milyen kedve szokott néha kerekedni.
Hogy nem oly szép, mint (ön szerint) a milyen kedve szokott néha kerekedni.
VALENTIN.
Én azt értem, hogy szépsége rendkívüli, és kecsei mérhetlenek.
Én azt értem, hogy szépsége rendkívüli, és kecsei mérhetlenek.
UGRI.
Igen, mert az festett, emezt pedig nem lehet valódi értékében megmérni.
Igen, mert az festett, emezt pedig nem lehet valódi értékében megmérni.
VALENTIN.
Hogy festett, és hogy nem lehet valódi értékében megmérni?
Hogy festett, és hogy nem lehet valódi értékében megmérni?
UGRI.
Mert, uram, oly szépnek festi őt, hogy szépségének valódi értékét senki sem tudhatja.
Mert, uram, oly szépnek festi őt, hogy szépségének valódi értékét senki sem tudhatja.
VALENTIN.
Azt gondolod, túlbecsültem szépségét?
Azt gondolod, túlbecsültem szépségét?
UGRI.
Hisz ifjú uram, nem is látta, mióta megcsúfúlt.
Hisz ifjú uram, nem is látta, mióta megcsúfúlt.
VALENTIN.
Hát mióta csúfúlt meg?
Hát mióta csúfúlt meg?
UGRI.
A mióta szereti.
A mióta szereti.
VALENTIN.
Én szeretem, mióta először láttam, s mindig szépnek látom.
Én szeretem, mióta először láttam, s mindig szépnek látom.
UGRI.
Ha szereti, nem láthatja.
Ha szereti, nem láthatja.
VALENTIN.
Miért?
Miért?
UGRI.
Mert a szerelem vak. Ó, bár az én szememmel látna, vagy a maga szeme világa volna meg úgy, mint mikor Proteus urat szidta azért, hogy térdkötő nélkül járt.
Mert a szerelem vak. Ó, bár az én szememmel látna, vagy a maga szeme világa volna meg úgy, mint mikor Proteus urat szidta azért, hogy térdkötő nélkül járt.
VALENTIN.
S ha most is úgy látnék, mit látnék?
S ha most is úgy látnék, mit látnék?
UGRI.
Saját jelen bolondságát s a kisasszony rettentő csunyaságát; mert Proteus szerelmes levén, nem gondolhatott arra, hogy térdkötőjét felkösse; de ön szerelmes lévén, még csak arra sem gondol, hogy felhúzza harisnyáját.
Saját jelen bolondságát s a kisasszony rettentő csunyaságát; mert Proteus szerelmes levén, nem gondolhatott arra, hogy térdkötőjét felkösse; de ön szerelmes lévén, még csak arra sem gondol, hogy felhúzza harisnyáját.
VALENTIN.
No így azt hiszem, ficzkó, te is szerelmes vagy, mert ma reggel rá sem gondoltál, hogy czipőm kitisztítsd.
No így azt hiszem, ficzkó, te is szerelmes vagy, mert ma reggel rá sem gondoltál, hogy czipőm kitisztítsd.
UGRI.
Való, uram; szerelmes voltam ágyamba. Köszönöm, hogy kivert ezen szerelmesem lágy öléből; majd én is rajta leszek, hogy kiverjem az ön fejéből a szerelmet.
Való, uram; szerelmes voltam ágyamba. Köszönöm, hogy kivert ezen szerelmesem lágy öléből; majd én is rajta leszek, hogy kiverjem az ön fejéből a szerelmet.
VALENTIN.
Nem verheted ki, mert szerelmem végtelen.
Nem verheted ki, mert szerelmem végtelen.
UGRI.
Tán elvágta valaki a végét?
Tán elvágta valaki a végét?
VALENTIN.
A múlt este fölkért, hogy írjak neki verset szerelmeséhez.
A múlt este fölkért, hogy írjak neki verset szerelmeséhez.
UGRI.
S aztán megtette?
S aztán megtette?
VALENTIN.
Meg.
Meg.
UGRI.
Elég lomhán is lehet az írva.
Elég lomhán is lehet az írva.
VALENTIN.
Nem biz az, ficzkó, oly szépen, a hogy csak tudtam. Csitt, itt jő.
Silvia jön.
Nem biz az, ficzkó, oly szépen, a hogy csak tudtam. Csitt, itt jő.
Silvia jön.
UGRI.
Pompás mozdulat. Gyönyörű báb. No most majd uram lesz a magyarázó.
Pompás mozdulat. Gyönyörű báb. No most majd uram lesz a magyarázó.
VALENTIN.
Kisasszony, és úrnőm, ezer jó reggelt.
Kisasszony, és úrnőm, ezer jó reggelt.
UGRI.
Jó éjszakát; – lesz most itt millió bók.
Jó éjszakát; – lesz most itt millió bók.
SILVIA.
Valentin úr, s szolgám, két ezret önnek.
Valentin úr, s szolgám, két ezret önnek.
UGRI.
Uramnak kellett volna kamatot adni, s a kisasszony adott.
Uramnak kellett volna kamatot adni, s a kisasszony adott.
VALENTIN.
Miként parancsolá, írtam levelkét
Az ön titkolt nevü szerelmesének;
Pedig nem szivesen, s csupán kegyed
Parancsa folytán adtam rá fejem.
Miként parancsolá, írtam levelkét
Az ön titkolt nevü szerelmesének;
Pedig nem szivesen, s csupán kegyed
Parancsa folytán adtam rá fejem.
SILVIA.
Köszönet érte; szépen meg van írva.
Köszönet érte; szépen meg van írva.
VALENTIN.
De higye el kisasszony, hogy bajos volt,
Mert csak nem is gyanítva, hogy kinek szól,
Csak gondolomra és habozva írtam.
De higye el kisasszony, hogy bajos volt,
Mert csak nem is gyanítva, hogy kinek szól,
Csak gondolomra és habozva írtam.
SILVIA.
S talán nagyon sokall is ennyi munkát?
S talán nagyon sokall is ennyi munkát?
VALENTIN.
Ah nem, kisasszony, hogyha ön parancsol,
Ha egyet int, ezerszer annyit írok.
És mégse –
Ah nem, kisasszony, hogyha ön parancsol,
Ha egyet int, ezerszer annyit írok.
És mégse –
SILVIA.
Nos, mit mégse? Úgy! tudom;
És mégse mondom; – s mégse tépelődöm; –
De fogja, a levél; fogadja hálám,
Többé ilyessel mégse zavarom.
Nos, mit mégse? Úgy! tudom;
És mégse mondom; – s mégse tépelődöm; –
De fogja, a levél; fogadja hálám,
Többé ilyessel mégse zavarom.
UGRI.
S mégis zavarja; s mégis, s újra mégis.
S mégis zavarja; s mégis, s újra mégis.
VALENTIN.
Mert nem találja jónak, úgy-e bár?
Mert nem találja jónak, úgy-e bár?
SILVIA.
Dehogy, dehogy, igen szépen van írva,
De mert nem szívesen, csak tartsa meg.
No fogja.
Dehogy, dehogy, igen szépen van írva,
De mert nem szívesen, csak tartsa meg.
No fogja.
)
VALENTIN.
Nem, kisasszony, ez öné!
Nem, kisasszony, ez öné!
SILVIA.
Igen, kivánatomra írta ön,
De én el nem veszem; legyen öné.
Több érzelemmel irottat szeretnék.
Igen, kivánatomra írta ön,
De én el nem veszem; legyen öné.
Több érzelemmel irottat szeretnék.
VALENTIN.
Ha tetszik, írok önnek érte mást.
Ha tetszik, írok önnek érte mást.
SILVIA.
S mikor megírta, nézze át is értem:
S ha tetszik, úgy jó; hogyha nem no úgy is.
S mikor megírta, nézze át is értem:
S ha tetszik, úgy jó; hogyha nem no úgy is.
VALENTIN.
Nos, mit? ha tetszik, akkor mit tegyek?
Nos, mit? ha tetszik, akkor mit tegyek?
SILVIA.
Akkor? – no akkor tartsa meg jutalmul.
Akkor? – no akkor tartsa meg jutalmul.
| S most isten áldja, szolgám. | (El.) |
UGRI.
Ó láthatlan tréfa, mit a vak is jól lát,
Mint arczon az orrot s tornyon szélvitorlát!
Uram esd sziveért, s ő bátorítgatja;
Hogy e gyámoltalan hogy legyen gyámatyja.
Ó ily pompás fogást a szépapám se hallott,
Hogy, ím, uram szerelmet maga magának vallott.
Ó láthatlan tréfa, mit a vak is jól lát,
Mint arczon az orrot s tornyon szélvitorlát!
Uram esd sziveért, s ő bátorítgatja;
Hogy e gyámoltalan hogy legyen gyámatyja.
Ó ily pompás fogást a szépapám se hallott,
Hogy, ím, uram szerelmet maga magának vallott.
VALENTIN.
No ficzkó, hát te min okoskodol?
No ficzkó, hát te min okoskodol?
UGRI.
Csak verselgettem magamban; – de ifjú uram adott rá okot.
Csak verselgettem magamban; – de ifjú uram adott rá okot.
VALENTIN.
Mire?
Mire?
UGRI.
Hogy Silvia kisasszony tolmácsa legyek.
Hogy Silvia kisasszony tolmácsa legyek.
VALENTIN.
Kinél?
Kinél?
UGRI.
Ifjú uramnál. Hisz már meg is kérte önt a kisasszony csellel.
Ifjú uramnál. Hisz már meg is kérte önt a kisasszony csellel.
VALENTIN.
Miféle csellel?
Miféle csellel?
UGRI.
Vagyis, akarom mondani, levéllel.
Vagyis, akarom mondani, levéllel.
VALENTIN.
Hiszen nekem nem írt soha.
Hiszen nekem nem írt soha.
UGRI.
’Sz nem is kellett, mikor önnel magával iratott. Hát nem vette ön észre a tréfát?
’Sz nem is kellett, mikor önnel magával iratott. Hát nem vette ön észre a tréfát?
VALENTIN.
Igazán nem; hitemre.
Igazán nem; hitemre.
UGRI.
Igazán, nem hiszem; de komoly szándokát csak észrevette?
Igazán, nem hiszem; de komoly szándokát csak észrevette?
VALENTIN.
Nem nyerhettem tőle egy haragos szónál egyebet!
Nem nyerhettem tőle egy haragos szónál egyebet!
UGRI.
De hisz levelet is adott az elébb.
De hisz levelet is adott az elébb.
VALENTIN.
Igen, azt a levelet, a mit írtam szerelmesének.
Igen, azt a levelet, a mit írtam szerelmesének.
UGRI.
És azt a levelet a kisasszony önnek szánta, s addig van.
És azt a levelet a kisasszony önnek szánta, s addig van.
VALENTIN.
Bár úgy lehetne!
Bár úgy lehetne!
UGRI.
Mert ön gyakorta írt neki, s ő szemérme miatt,
Vagy mert máskép sem ért reá, mindig adós maradt,
Vagy, meglehet, attól is félt, hogy reájöhetnének,
S megtanítá önt, kedvesét, hogy írjon kedvesének.
Mind ezt tudom, mint hogyha írva látnám. –
De mit méláz, uram? Már délidő.
| Úgy van, biztosítom. |
Vagy mert máskép sem ért reá, mindig adós maradt,
Vagy, meglehet, attól is félt, hogy reájöhetnének,
S megtanítá önt, kedvesét, hogy írjon kedvesének.
Mind ezt tudom, mint hogyha írva látnám. –
De mit méláz, uram? Már délidő.
VALENTIN.
Én már ebédeltem.
Én már ebédeltem.
UGRI.
| De hallja-e, uram, ha kameleon szerelem jóllakik is levegővel, én olyan vagyok, a ki enni valóval élek, s nagyon szeretnék már egy jó ebédet. Ó ne legyen olyan, mint a kisasszony; legyen megindítható, legyen megindítható. | (Mindketten el.) |
