III. SZÍN.
Ugyanott. Útcza.
Dárdás kutyát vezetve jön.
DÁRDÁS.
Nem, egy álló óra alatt sem sírom ki magam: a Dárdások minden ija-fiának ez a hibája. Az örökömet kikaptam, mint a tékozló fiú, s most indulok Proteus úrral a császári udvarba. hanem ez a Vaczkor, ez az kutyám, ez a legsavanyúbb fajta kutya a föld hátán: anyám sírt, apám óbégatott, hugom sikkangatott, szolgáló bőgött, a macskánk majd megette kezét-lábát, s az egész ház a legnagyobb felindulásban; és ez az istentől elrugaszkodott eb még sem ejtett egyetlen könyet se. Kőből van, csupa kovakőből, nincs benne több szánalom, mint a kutyában; még a zsidó is sírva fakadt volna, ha látja elbúcsúzásomat, hiszen nagyanyám, is a kinek egy csepp szeme sincs, egészen vakká sírta magát elindulásomkor. De megmutatom, hogy hogy volt. Hát ez a bakkancs az apám; – nem, ez a bal lábra való bakkancs az apám; – nem, nem, ez a bal lábra való az anyám; – nem így nem lehet, egyik sem: – igen, így, így ennek rosszabb talpa van. Hát ez a lyukas bakancs az anyám, s emez az apám. Teringettét! így, így: no uram, ez a bot a hugom, mert, lássák, ő olyan fehér, mint a liliom, s oly karcsu, mint a pálcza; ez a kalap Náni, a szolgálónk; én vagyok a kutya; – nem, a kutya magamaga, s én a kutya vagyok. Ejnye no: a kutya én, én meg magam vagyok: így, így. No most oda megyek apámhoz: „Atyám, áldását;” most a bakkancs egy szót sem tud mondani a sírás miatt; erre megcsókolom apámat; ő csak sír tovább. Most anyámhoz megyek; – óh bár beszélhetne, mint az igazi asszony! erre megcsókolom; ni, csakugyan ez a szag szakasztott az anyám lehellete. Most hugomhoz megyek; halljátok a zokogást, a mit végbe visz: s ime a kutya mind ezek alatt egyetlen könyet nem ejt, egy szót nem szól; de lássátok, én könyeimmel a port leverem.
Panthino jön.
Nem, egy álló óra alatt sem sírom ki magam: a Dárdások minden ija-fiának ez a hibája. Az örökömet kikaptam, mint a tékozló fiú, s most indulok Proteus úrral a császári udvarba. hanem ez a Vaczkor, ez az kutyám, ez a legsavanyúbb fajta kutya a föld hátán: anyám sírt, apám óbégatott, hugom sikkangatott, szolgáló bőgött, a macskánk majd megette kezét-lábát, s az egész ház a legnagyobb felindulásban; és ez az istentől elrugaszkodott eb még sem ejtett egyetlen könyet se. Kőből van, csupa kovakőből, nincs benne több szánalom, mint a kutyában; még a zsidó is sírva fakadt volna, ha látja elbúcsúzásomat, hiszen nagyanyám, is a kinek egy csepp szeme sincs, egészen vakká sírta magát elindulásomkor. De megmutatom, hogy hogy volt. Hát ez a bakkancs az apám; – nem, ez a bal lábra való bakkancs az apám; – nem, nem, ez a bal lábra való az anyám; – nem így nem lehet, egyik sem: – igen, így, így ennek rosszabb talpa van. Hát ez a lyukas bakancs az anyám, s emez az apám. Teringettét! így, így: no uram, ez a bot a hugom, mert, lássák, ő olyan fehér, mint a liliom, s oly karcsu, mint a pálcza; ez a kalap Náni, a szolgálónk; én vagyok a kutya; – nem, a kutya magamaga, s én a kutya vagyok. Ejnye no: a kutya én, én meg magam vagyok: így, így. No most oda megyek apámhoz: „Atyám, áldását;” most a bakkancs egy szót sem tud mondani a sírás miatt; erre megcsókolom apámat; ő csak sír tovább. Most anyámhoz megyek; – óh bár beszélhetne, mint az igazi asszony! erre megcsókolom; ni, csakugyan ez a szag szakasztott az anyám lehellete. Most hugomhoz megyek; halljátok a zokogást, a mit végbe visz: s ime a kutya mind ezek alatt egyetlen könyet nem ejt, egy szót nem szól; de lássátok, én könyeimmel a port leverem.
Panthino jön.
PANTHINO.
Gyere, Dárdás, gyere a hajóra: urad már a hajón van, neked utána kell evezni. Mi a bajod? mért sírsz, ember? Kotródj, szamár; mert ha még soká itt mulyálkodol, lefut előled, elszalasztod az árt.
Gyere, Dárdás, gyere a hajóra: urad már a hajón van, neked utána kell evezni. Mi a bajod? mért sírsz, ember? Kotródj, szamár; mert ha még soká itt mulyálkodol, lefut előled, elszalasztod az árt.
DÁRDÁS.
Micsoda? elszalad tőlem a zárt? Mit sem árt, ha elszalad is a zárt, mert ez a legistentelenebb eb, a mit valaha valaki lánczos örvbe zárt.
Micsoda? elszalad tőlem a zárt? Mit sem árt, ha elszalad is a zárt, mert ez a legistentelenebb eb, a mit valaha valaki lánczos örvbe zárt.
PANTHINO.
Miféle istentelen ebről beszélsz te?
Miféle istentelen ebről beszélsz te?
DÁRDÁS.
No hát erről a Vaczkorról ni, a kutyámról.
No hát erről a Vaczkorról ni, a kutyámról.
PANTHINO.
Ó félnadrág! Én azt értem, hogy elszalasztod a tenger árját; s elszalasztva az árt, elszalasztod a hajót; elszalasztva a hajót, elszalasztod uradat; elszalasztva uradat, elszalasztod a szolgálatot; elszalasztva a szolgálatot – No mért fogod be a számat?
Ó félnadrág! Én azt értem, hogy elszalasztod a tenger árját; s elszalasztva az árt, elszalasztod a hajót; elszalasztva a hajót, elszalasztod uradat; elszalasztva uradat, elszalasztod a szolgálatot; elszalasztva a szolgálatot – No mért fogod be a számat?
DÁRDÁS.
Félek, hogy elszalasztod a nyelvedet. Hadd szalaszszam én az árt, és a hajót, és az uram, és a bérem. – Még az árt! Hiszen ember, ha a folyó kiszáradna, én meg tudnám tölteni könyeimmel; ha a szél elállana, én el tudnám hajtani a hajót sohajommal.
Félek, hogy elszalasztod a nyelvedet. Hadd szalaszszam én az árt, és a hajót, és az uram, és a bérem. – Még az árt! Hiszen ember, ha a folyó kiszáradna, én meg tudnám tölteni könyeimmel; ha a szél elállana, én el tudnám hajtani a hajót sohajommal.
PANTHINO.
Gyere már, gyere: engem azért küldtek, hogy híjjalak.
Gyere már, gyere: engem azért küldtek, hogy híjjalak.
DÁRDÁS.
Hát híjj, a hogy tetszik, Dárdásnak hívnak.
Hát híjj, a hogy tetszik, Dárdásnak hívnak.
PANTHINO.
Jösz-e már?
Jösz-e már?
DÁRDÁS.
| Jó, megyek. | (Mindketten el.) |
