IV. SZÍN.
Ugyanott.
Dárdás kutyájával jön.
DÁRDÁS.
Ha az emberrel kutyául bánik a szolgája, lássák, az nagyon rosszul esik: itt van, a kit csecsemő korától neveltem; a kit megszabadítottam a vízbefulladástól, mikor három-négy huga vagy öcscse elmerült. Aztán megtanítottam, de úgy megtanítottam, hogy tudom, sokan azt mondják rá: így szeretnék egy kutyát megtanítani. – Most elküldött vele a gazdám, hogy ajándékozzam Silvia kisasszonynak; hát alig érek az ebédlőbe, csak felkapaszkodik a tyányérjához, s lelopja róla a kappanczombot. Ó, szörnyüség, mikor az eb nem tudja magát alkalmazni minden társaságban. Azt szeretném, úgy mondván, hogy a ki egyszer elvállalja, hogy igazán kutya, hát, úgy mondván, legyen minden dologban kutya. Ha nekem több eszem nem lett volna, mint neki, hogy a hibáját, mit ő tett, magamra vállaljam, bizony, bizony, azt hiszem felakasztották volna; bizonyos, hogy baj nélkül ki nem kerülte volna. Gondolják csak. Hát betolakodik három vagy négy úri kutya társaságában a herczeg asztala alá: nem volt ott, teremt’úgyse, egy füttyentetig, mikor az egész szoba csak érzeni kezdi. „Ki menj te!” mondja az egyik; „miféle kutya ez?” kérdi a másik; „ostor neki,” ordít a harmadik; „fel kell akasztani,” mondja a herczeg. Én már azelőtt is ismervén ezt a szagot, tudtam, hogy Vaczkor tette, oda megyek hát a legényhez, a ki korbácsolta: „Barátom,” mondok neki, „ki akarja korbácsolni ezt a kutyát?” „Hát,” a’szondja, „ki hát.” „Már akkor,” mondok, „igazságtalanul bánik vele, mert én csináltam ezt az izét, no, tudja.” Erre aztán nem sokat teketóriázott, hanem kikorbácsolt engem a szobából. Melyik úr tenné ezt meg a szolgájáért? – Teremt’úgyse! kalodában ültem a kolbászért, a mit ellopott, különben felakasztották volna; pellengérem állottam a libákért, a miket megfojtott, különben jaj lett volna neki; most mindez eszedbe se jut, te! – Azt a kutyálkodásod is tudom, a mit akkor tettél, mikor Silvia kisasszonytól bocsánatot kértem. Nem mondtam már, hogy csak énrám nézz, úgy viseld magad, ahogy én? Mikor láttad azt éntőlem, hogy felemeljem a féllábom, aztán végig vizipuskázzam egy kisasszony szoknyáját? Láttad valaha, hogy ilyen csinyt tettem volna?
Proteus és Julia jönnek.
Ha az emberrel kutyául bánik a szolgája, lássák, az nagyon rosszul esik: itt van, a kit csecsemő korától neveltem; a kit megszabadítottam a vízbefulladástól, mikor három-négy huga vagy öcscse elmerült. Aztán megtanítottam, de úgy megtanítottam, hogy tudom, sokan azt mondják rá: így szeretnék egy kutyát megtanítani. – Most elküldött vele a gazdám, hogy ajándékozzam Silvia kisasszonynak; hát alig érek az ebédlőbe, csak felkapaszkodik a tyányérjához, s lelopja róla a kappanczombot. Ó, szörnyüség, mikor az eb nem tudja magát alkalmazni minden társaságban. Azt szeretném, úgy mondván, hogy a ki egyszer elvállalja, hogy igazán kutya, hát, úgy mondván, legyen minden dologban kutya. Ha nekem több eszem nem lett volna, mint neki, hogy a hibáját, mit ő tett, magamra vállaljam, bizony, bizony, azt hiszem felakasztották volna; bizonyos, hogy baj nélkül ki nem kerülte volna. Gondolják csak. Hát betolakodik három vagy négy úri kutya társaságában a herczeg asztala alá: nem volt ott, teremt’úgyse, egy füttyentetig, mikor az egész szoba csak érzeni kezdi. „Ki menj te!” mondja az egyik; „miféle kutya ez?” kérdi a másik; „ostor neki,” ordít a harmadik; „fel kell akasztani,” mondja a herczeg. Én már azelőtt is ismervén ezt a szagot, tudtam, hogy Vaczkor tette, oda megyek hát a legényhez, a ki korbácsolta: „Barátom,” mondok neki, „ki akarja korbácsolni ezt a kutyát?” „Hát,” a’szondja, „ki hát.” „Már akkor,” mondok, „igazságtalanul bánik vele, mert én csináltam ezt az izét, no, tudja.” Erre aztán nem sokat teketóriázott, hanem kikorbácsolt engem a szobából. Melyik úr tenné ezt meg a szolgájáért? – Teremt’úgyse! kalodában ültem a kolbászért, a mit ellopott, különben felakasztották volna; pellengérem állottam a libákért, a miket megfojtott, különben jaj lett volna neki; most mindez eszedbe se jut, te! – Azt a kutyálkodásod is tudom, a mit akkor tettél, mikor Silvia kisasszonytól bocsánatot kértem. Nem mondtam már, hogy csak énrám nézz, úgy viseld magad, ahogy én? Mikor láttad azt éntőlem, hogy felemeljem a féllábom, aztán végig vizipuskázzam egy kisasszony szoknyáját? Láttad valaha, hogy ilyen csinyt tettem volna?
Proteus és Julia jönnek.
PROTEUS.
Neved Sebestyén? Tetszel, felfogadlak
Valamiféle szolgálatba hozzám.
Neved Sebestyén? Tetszel, felfogadlak
Valamiféle szolgálatba hozzám.
JULIA.
S én megteszek mindent, a mit tudok.
S én megteszek mindent, a mit tudok.
PROTEUS.
Reménylem is. – No hát, korhely gazember,
Hol kóborogtál két egész napig?
Reménylem is. – No hát, korhely gazember,
Hol kóborogtál két egész napig?
DÁRDÁS.
Hát hiszen, uram, a kutyát vittem el Silvia kisasszonynak, ahogy parancsolta.
Hát hiszen, uram, a kutyát vittem el Silvia kisasszonynak, ahogy parancsolta.
PROTEUS.
S mit monda ő picziny csecsebecsémhez?
S mit monda ő picziny csecsebecsémhez?
DÁRDÁS.
Biz ő azt mondta, hogy az uram ebe is csak kutya; meg azt izeni, hogy ilyen ajándékért csak kutyás köszönet jár.
Biz ő azt mondta, hogy az uram ebe is csak kutya; meg azt izeni, hogy ilyen ajándékért csak kutyás köszönet jár.
PROTEUS.
De elfogadta ebecskémet?
De elfogadta ebecskémet?
DÁRDÁS.
De bizony nem fogadta. Itt van ni, visszahoztam.
De bizony nem fogadta. Itt van ni, visszahoztam.
PROTEUS.
Hát ezt akartad a nevemben adni?
Hát ezt akartad a nevemben adni?
DÁRDÁS.
Ezt, uram; azt a másik öklömnyi mókust elcsípte előlem a sintérinas a piaczon, én hát odavittem ezt a magamét, a ki tízszer akkora, mint az a másik volt, annálfogva az ajándék is nagyobb.
Ezt, uram; azt a másik öklömnyi mókust elcsípte előlem a sintérinas a piaczon, én hát odavittem ezt a magamét, a ki tízszer akkora, mint az a másik volt, annálfogva az ajándék is nagyobb.
PROTEUS.
Pusztulj, eredj, keresd meg a kutyámat,
Máskép szemem elébe ne kerülj.
El, mondom! Itt vársz, csak hogy mérgesíts?
Tehát, Sebestyén, felfogadtalak,
Részint azért, mert kell egy ily fiú,
Ki okosan eljárjon dolgaimban,
Mert e bolondra bízni nem lehet;
De főleg arczod, és jó módodért,
Melyek, (ha nem csal jóslatom) tanúi,
Hogy jól neveltek, s hű, ügyes leszesz:
Ezért fogadtalak föl, ezt jegyezd meg.
S ne most, eredj, siess e gyűrüvel,
Add át kisasszonyodnak, Silviának.
Nagyon szeretett engem, a ki adta.
Pusztulj, eredj, keresd meg a kutyámat,
Máskép szemem elébe ne kerülj.
El, mondom! Itt vársz, csak hogy mérgesíts?
| Gazember, mindenütt megszégyenít. | (Dárdás el.) |
Részint azért, mert kell egy ily fiú,
Ki okosan eljárjon dolgaimban,
Mert e bolondra bízni nem lehet;
De főleg arczod, és jó módodért,
Melyek, (ha nem csal jóslatom) tanúi,
Hogy jól neveltek, s hű, ügyes leszesz:
Ezért fogadtalak föl, ezt jegyezd meg.
S ne most, eredj, siess e gyűrüvel,
Add át kisasszonyodnak, Silviának.
Nagyon szeretett engem, a ki adta.
JULIA.
S úgy látszik, ön nem, mert ajándokát
Nem tartja meg. – Vagy meghalt kedvese?
S úgy látszik, ön nem, mert ajándokát
Nem tartja meg. – Vagy meghalt kedvese?
PROTEUS.
Nem, nem tudom, de gondolom, hogy él.
Nem, nem tudom, de gondolom, hogy él.
JULIA.
Ah!
Ah!
PROTEUS.
Miért sohajtasz?
Miért sohajtasz?
JULIA.
Nem állhatom meg, hogy ne szánjam őt.
Nem állhatom meg, hogy ne szánjam őt.
PROTEUS.
Miért szánod?
Miért szánod?
JULIA.
Mert azt hiszem, hogy úgy szerette önt,
Mint Silviát most ön szeretheti.
Az önre gondol, a ki rég feledte,
Ön azt imádja, a ki rá se hajt.
Sajnos, hogy a szerelem ily viszás,
Ezt gondolám el, és ezért sohajték.
Mert azt hiszem, hogy úgy szerette önt,
Mint Silviát most ön szeretheti.
Az önre gondol, a ki rég feledte,
Ön azt imádja, a ki rá se hajt.
Sajnos, hogy a szerelem ily viszás,
Ezt gondolám el, és ezért sohajték.
PROTEUS.
Csak add te át gyűrűmet, s e levelkét
Az ott szobája. Mondd a drága hölgynek,
Hogy égi képét kérem, a mit igért.
S végezve dolgodat, siess szobámba,
Csak add te át gyűrűmet, s e levelkét
Az ott szobája. Mondd a drága hölgynek,
Hogy égi képét kérem, a mit igért.
S végezve dolgodat, siess szobámba,
| Hol megtalálsz búsan és egyedül. | (El) |
JULIA.
Hány asszony állna rá ily küldetésre?
Bizony szegény Proteus, rókát fogadtál
Juhásznak a bárányod őrzeni.
De ó szegény bolond! mért szánom őt,
Ki engemet szivéből megvetett?
Mert Silviát imádja, megvet engem,
S én, mert imádom őt, sajnálom is.
E gyűrűt én adám, mikor bucsúztunk,
Hogy róla mindenütt eszébe jussak,
S most ím azért kell (sajnos küldetés)
Könyörgenem, mit ó, bár meg ne kapnék;
Elkérni, mit szeretnék visszavetni;
Dicsérni a kit szidni volna kedvem.
Uramnak hű szerelmet esküvém,
De hű inasa lenni nem tudok,
Ha hűtlenül meg nem csalom magam.
Jó, szólok érte, olyan hidegen,
Mint, ég tanúm, szeretnék czélt nem érni.
Silvia jő, kisérve.
Üdv önnek, úrhölgy. Kérem, utasítson,
Silvia kisasszonyt hol találhatom meg?
Hány asszony állna rá ily küldetésre?
Bizony szegény Proteus, rókát fogadtál
Juhásznak a bárányod őrzeni.
De ó szegény bolond! mért szánom őt,
Ki engemet szivéből megvetett?
Mert Silviát imádja, megvet engem,
S én, mert imádom őt, sajnálom is.
E gyűrűt én adám, mikor bucsúztunk,
Hogy róla mindenütt eszébe jussak,
S most ím azért kell (sajnos küldetés)
Könyörgenem, mit ó, bár meg ne kapnék;
Elkérni, mit szeretnék visszavetni;
Dicsérni a kit szidni volna kedvem.
Uramnak hű szerelmet esküvém,
De hű inasa lenni nem tudok,
Ha hűtlenül meg nem csalom magam.
Jó, szólok érte, olyan hidegen,
Mint, ég tanúm, szeretnék czélt nem érni.
Silvia jő, kisérve.
Üdv önnek, úrhölgy. Kérem, utasítson,
Silvia kisasszonyt hol találhatom meg?
SILVIA.
Mi dolga véle, hogyha én vagyok?
Mi dolga véle, hogyha én vagyok?
JULIA.
Ha ön, környörgenék türelmiért,
Hallgassa meg, mit kérni küldetém.
Ha ön, környörgenék türelmiért,
Hallgassa meg, mit kérni küldetém.
SILVIA.
Kitől?
Kitől?
JULIA.
Uramtól, Proteus úrtól, szép kisasszony.
Uramtól, Proteus úrtól, szép kisasszony.
SILVIA.
Ó, úgy-e egy arczképért küldte?
Ó, úgy-e egy arczképért küldte?
JULIA.
Azért, kisasszony.
Azért, kisasszony.
SILVIA.
Ursula, hozd elő arczképemet. (Arzcképet hoznak.)
Eredj, add át uradnak: mondd neki,
Hogy Julia, kit könnyelmüen elhagyott,
Jobban díszitené lakát az árnynál.
Ursula, hozd elő arczképemet. (Arzcképet hoznak.)
Eredj, add át uradnak: mondd neki,
Hogy Julia, kit könnyelmüen elhagyott,
Jobban díszitené lakát az árnynál.
JULIA.
Azonkívül tessék ez a levél. –
Az az bocsánat, kérem, tévedék,
Nem ezt kell önnek adni, ó bocsánat,
Ez itt, ez a kegyedhez írt levél.
Azonkívül tessék ez a levél. –
Az az bocsánat, kérem, tévedék,
Nem ezt kell önnek adni, ó bocsánat,
Ez itt, ez a kegyedhez írt levél.
SILVIA.
Kérlek, mutasd csak egy kissé amazt.
Kérlek, mutasd csak egy kissé amazt.
JULIA.
Bocsánat, drága úrnőm, nem lehet.
Bocsánat, drága úrnőm, nem lehet.
SILVIA.
Ne hát, fogd.
Urad soraira még csak rá se nézek,
Tudom, hogy tömve vannak szép dagálylyal,
Ujdonat esküvel, mit néki annyi
Megszegni, mint nekem széttépni versét. (Széttépi a levelet.)
Ne hát, fogd.
Urad soraira még csak rá se nézek,
Tudom, hogy tömve vannak szép dagálylyal,
Ujdonat esküvel, mit néki annyi
Megszegni, mint nekem széttépni versét. (Széttépi a levelet.)
JULIA.
Meg küldi e gyűrűt ajándokul.
Meg küldi e gyűrűt ajándokul.
SILVIA.
Gyalázat, ezt is nékem küldeni!
Ezerszer elbeszélte volt, hogy ezt
Emlékbe adta néki Juliája.
S bár hűtlen ujja megfertőzteték, az
Enyim nem csalja úgy meg Juliát.
Gyalázat, ezt is nékem küldeni!
Ezerszer elbeszélte volt, hogy ezt
Emlékbe adta néki Juliája.
S bár hűtlen ujja megfertőzteték, az
Enyim nem csalja úgy meg Juliát.
JULIA.
Köszöni, úrnőm.
Köszöni, úrnőm.
SILVIA.
Mit beszélsz?
Mit beszélsz?
JULIA.
Köszönöm, úrnőm, e nemes figyelmet.
Szegény leány! uram megcsalja őt.
Köszönöm, úrnőm, e nemes figyelmet.
Szegény leány! uram megcsalja őt.
SILVIA.
Hát ismered?
Hát ismered?
JULIA.
Majdnem csak oly jól, úrnőm, mint magam’;
Elgondolom fájdalmát, s higgye el,
Szegényt de megsirattam százszor is.
Majdnem csak oly jól, úrnőm, mint magam’;
Elgondolom fájdalmát, s higgye el,
Szegényt de megsirattam százszor is.
SILVIA.
Hát tudja már, hogy Proteus elhagyá?
Hát tudja már, hogy Proteus elhagyá?
JULIA.
Tudhatja, s ez bújának kútfeje.
Tudhatja, s ez bújának kútfeje.
SILVIA.
Hát szép-e?
Hát szép-e?
JULIA.
Szebb volt, kisasszonyom, mint a milyen.
Mikor hihette, hogy gazdám szereti,
Én azt hiszem, volt oly szép, mint kegyed;
De a mióta már tükörbe sem néz,
S eldobta naphárító fátyolát,
A szép letépte arcza rózsaszirmát,
A liliomszínt eltörölte róla,
Hogy most oly barna már, akár csak én.
Szebb volt, kisasszonyom, mint a milyen.
Mikor hihette, hogy gazdám szereti,
Én azt hiszem, volt oly szép, mint kegyed;
De a mióta már tükörbe sem néz,
S eldobta naphárító fátyolát,
A szép letépte arcza rózsaszirmát,
A liliomszínt eltörölte róla,
Hogy most oly barna már, akár csak én.
SILVIA.
Milyen magas lehet?
Milyen magas lehet?
JULIA.
Mint én, ilyen; mert pünkösd ünnepén,
Mikor vidám kedvvel szint játszodánk,
Az ifjak engem nőszerepre szántak,
S én Julia öltönyébe öltözém,
Mindenki azt mondá, hogy rajtam úgy állt,
Akárcsak én reám lett volna szabva:
Innen tudom, hogy egyformák vagyunk.
Hej, akkor őt de megzokogtatám,
Mert szomoru szerepem volt nagyon:
Ariadne mikor panaszkodik,
Hogy Theseus megcsalta, elszökött;
S ezt olyan hűn játszottam, könnyeimmel,
Hogy a szegény leány, meghatva tőle,
Keservesen sírt, és haljak meg itt,
Ha lelkem is nem érzé bánatát.
Mint én, ilyen; mert pünkösd ünnepén,
Mikor vidám kedvvel szint játszodánk,
Az ifjak engem nőszerepre szántak,
S én Julia öltönyébe öltözém,
Mindenki azt mondá, hogy rajtam úgy állt,
Akárcsak én reám lett volna szabva:
Innen tudom, hogy egyformák vagyunk.
Hej, akkor őt de megzokogtatám,
Mert szomoru szerepem volt nagyon:
Ariadne mikor panaszkodik,
Hogy Theseus megcsalta, elszökött;
S ezt olyan hűn játszottam, könnyeimmel,
Hogy a szegény leány, meghatva tőle,
Keservesen sírt, és haljak meg itt,
Ha lelkem is nem érzé bánatát.
SILVIA.
Valódi szívnemesség tőled ifjú. –
Szegény leány, vigasztalan hagyott,
Bizony sírok, ha rá is gondolok.
Ím, fogd ez erszényt, ezt azért adom,
Hogy édes úrnőd oly hűn szereted.
Valódi szívnemesség tőled ifjú. –
Szegény leány, vigasztalan hagyott,
Bizony sírok, ha rá is gondolok.
Ím, fogd ez erszényt, ezt azért adom,
Hogy édes úrnőd oly hűn szereted.
| Isten veled! | (Silvia el.) |
JULIA.
Hálás lesz ő, ha egykor összejönnek. –
Erényes úrhölgy, bájos és szelíd.
Hiszem, hideg leend gazdám iránt,
Hisz asszonyom szerelmét úgy becsüli.
Ó, hogy tréfál szerelmem így magával!
Ím itt az arczkép. Lássuk: gondolom
Ilyen fejékkel az én arczom is
Lehetne oly varázsló, mint ez itt;
Festő uram, hizelge egy kicsit,
Ha nem nagyon hizelkedem magamnak. –
Szép barna fürt, enyim meg tiszta szőke:
Hiszen ha őt ezért imádja Proteus,
Kerítek én ily színü álhajat.
Szeme üvegkék, épen mint enyim;
De homloka kicsiny, enyim magas.
Ugyan mi is kötötte volna hozzá,
Mi bennem is szintúgy le nem köti,
Ha nem vak isten volna a szerelem?
Eredj, te árnyék, vidd a másik árnyat,
Ez a vetélytárs. Ó érzéktelen kép!
Téged szeret, imád, csókol, dicsőit,
Pedig ha volna benne józan ész,
Az én valóm lehetne helyeden.
Úrnőd miatt csak jól bánok veled,
Mint ő velem, pedig másként az égre,
Kivájtam volna nem látó szemed,
Így venni tőled el uram szerelmét.
Hálás lesz ő, ha egykor összejönnek. –
Erényes úrhölgy, bájos és szelíd.
Hiszem, hideg leend gazdám iránt,
Hisz asszonyom szerelmét úgy becsüli.
Ó, hogy tréfál szerelmem így magával!
Ím itt az arczkép. Lássuk: gondolom
Ilyen fejékkel az én arczom is
Lehetne oly varázsló, mint ez itt;
Festő uram, hizelge egy kicsit,
Ha nem nagyon hizelkedem magamnak. –
Szép barna fürt, enyim meg tiszta szőke:
Hiszen ha őt ezért imádja Proteus,
Kerítek én ily színü álhajat.
Szeme üvegkék, épen mint enyim;
De homloka kicsiny, enyim magas.
Ugyan mi is kötötte volna hozzá,
Mi bennem is szintúgy le nem köti,
Ha nem vak isten volna a szerelem?
Eredj, te árnyék, vidd a másik árnyat,
Ez a vetélytárs. Ó érzéktelen kép!
Téged szeret, imád, csókol, dicsőit,
Pedig ha volna benne józan ész,
Az én valóm lehetne helyeden.
Úrnőd miatt csak jól bánok veled,
Mint ő velem, pedig másként az égre,
Kivájtam volna nem látó szemed,
Így venni tőled el uram szerelmét.
